Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Alkalmazott költészet

A kérdés már kopogtat: mit lehet kezdeni a versekkel ma, a bestsellerek és a facebookon megosztott cikkek uralta irodalmi életben, egy világban, ahol szinte semmire nincs idő? Mi szükség volna elolvasni vagy meghallgatni egy költeményt, kivenni a könyvtárból egy verseskötetet, neadj'Isten megismerkedni egy-egy költővel, amíg még él?



„Költő vagyok – mit érdekelne
        engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
Az éji folyó csillaga”
József Attila: Ars poetica



Most volt a magyar költészet napja. Április 11. Eszembe jutott az a rettenetes lehetőség, hogy sokaknak csupán a középiskolai verselemzések és memoriterek jutnak eszébe erről.
De talán nem hiábavaló remélni, hogy van lehetőségünk összefutni a költészetnek olyan formájával, amely közelebb áll az eredeti állapotához, mint ahova mi megpróbáljuk bepasszírozni, csinos skatulyába. Félreértés ne essék, szükséges, hogy még érettségi előtt a rápillantásnál alaposabban megismerkedjünk költőink verseivel. Csak ne hagyjuk ott abba, mert mi veszítünk vele többet.
Az érettségi másik oldalán levésnek egyik nagy előnye ugyanis, hogy ha belefutunk egy szép versbe - nem kell elemezni. Szabad, tényleg szabad csak úgy élvezni. Elolvasni. Megtanulni, magunkba fogadni. Hagyni, hogy szép legyen, hogy visszhangozzon a lélek olyan sarkaiban, amelyeket csak a szépség tud elérni. Hagyni, hogy a vers az élet teljességét szépséggé szublimálja a magyar nyelv szavaival.
S egy költemény azért tud ilyen lenni, mert az igazi költők mindig az udvari bolondok és csepűrágók, hegedősök és bárdok rokonai voltak: őszinte, élhetetlen, szabad és nagyon bátor emberek. Olyanok, akik rá mernek nézni a saját életükre, hogy könnyeiket anyanyelvükre fűzve gyöngysort készítsenek belőle. Önmaguknak. A hazának. Neked.
Mindez persze szép, szép, de a kérdés már kopogtat: mit lehet kezdeni a versekkel ma, a bestsellerek és a facebookon megosztott cikkek uralta irodalmi életben, egy világban, ahol szinte semmire nincs idő? Mi szükség volna elolvasni vagy meghallgatni egy költeményt, kivenni a könyvtárból egy verseskötetet, neadj'Isten megismerkedni egy-egy költővel, amíg még él?
Számomra a versek egy olyan világ részei, ahol ők a hab a tortán. Meg lehet ugyan lenni nélkülük, de az élet fakó volna úgy. A költészet a plusz. Ami feleslegesnek tűnhet, mégis összefogja és összefüggésbe helyezi a valóságot és a mindennapokat, azt, amiről azt hisszük: ennyi az élet.
„Te jól tudod, a költő sose lódit / Az igazat mondd, ne csak a valódit” szólít fel a születésnapos. A költészet nemcsak valódi. A költészet gyógyít. A jelenbe hoz, egyesít, és igazzá tesz, mert igaz. Még mielőtt azt hinnénk, hogy a költészet tényleg csupán az irodalomkönyvben lévő bajszosra/vámpírosra pingált csapott vállú költők köteteiben létezik, nézzünk körül alaposabban, s meglátjuk, amiről nem volt szó az iskolai tanulmányokban. Kezdetnek kaparjuk meg a felszínt, azt, ami nap mint nap körülvesz; akár a kedvenc slágereket, a reklámszövegeket, a jól elhelyezett közhelyeket, s mindazt, ami valami módon – tudatosan vagy tudat alatt – megmozgat.
Ha pedig megmoccant valamit ott belül, akkor látszik igazán, hogy a költészet mélyebben lakik. Ott van minden mélyből fohászkodó emberben, az imádságban, a zsoltárokban, az egész éjszakás beszélgetésekben, a tábortűz körüli énekekben. Az udvarlásban. A gyermekmesékben. A mítoszokban. A varázsénekekben. A népköltészetben. A századok alatt kikristályosodott szavakban ott van a sűrített fájdalommá tömörült életesszencia, és az lesz az, aki kimondja végül: tovább! Ez az élet, gyönyörű, fájdalmas, kerek – és most eredj előre.
Nem véletlen, hogy például a balladáink véresek, könnyesek, fájdalmasak. Mióta világ a világ, az emberek egymást késelték, pénzért, hatalomért, ételért, szerelemből – nem sokat változott a képlet, sorra adjuk tovább a kapott sebeket. De aki megénekli a történetet – hisz minden vers mögött történet van – már lépett egyet a gyógyulás felé. Aki nem hiszi, menjen ki a zöld erdőbe, és írja fel egy falevélre, énekeljen, ami eszébe jut. Az a dal fog jönni, amire éppen akkor szüksége van.
A költészet dal. A dal varázslat. A varázslat gyógyít. Ami pedig gyógyít, attól kerekebb lesz a világ. Íme, az alkalmazott költészet: olvassuk, mondjuk, énekeljük, hallgassuk: használjuk! Akármikor. Ha vidámak vagyunk vagy ha szomorúak, ha zavarodottak, vagy ha bármi olyan történik, ahol a normálisnak partja szakad. Ott kel életre a költészet.
Most már kiléphetünk a szavak, a költészet elsődleges jelentésének keretéből. Ha a vers többek között olyasvalami, amire rácsodálkozunk, akkor nézzük meg a virágköltemény szót. Vagy az ételkölteményt. Jó dolog egy gyönyörű virágot megcsodálni, vagy egy jót enni; egy üveg borral és néhány jó baráttal eltölteni egy estét.  Hamvas Béla „imakönyvét az ateistáknak” a bor kapcsán fejti ki. Hiszen mennyi minden van a borban! A szőlő, a föld, a szőlőműves története és munkája. S nem költemény-e a szerelem? Az udvarlásnak az a nevetős, halálugrást kockáztató és szemérmes játéka, a szavak elhallgatása és kibuggyanása, a csók, a Nő és a Férfi egymásra pillantása? Nem költészet-e, amikor megértünk egy szeletet a világból, a naplemente, a Dunán úszó dinnyehéj, egy gyermek megszületése, az alkotás, a befogadás öröme, vagy az elengedés fájdalma kapcsán?
Ilyen értelemben valamennyien költők lehetünk. Nincs más dolgunk, mint figyelni. Persze, van, aki mindezt rögzítette is. Ők vagy bekerültek a kánonba és a tankönyvekbe, vagy nem. Mindenesetre mindig tudnak újat mondani. A költészettel nem kezdeni kell valamit. Elég csak észrevenni, hogy körülöttünk van, néha szavakban, másszor inkább csak egy lehulló levélben vagy kirügyező fában. Van, amikor ideje van a költészetnek, ideje az álmodozásnak, a rácsodálkozásnak, s a másik, vagy a saját történetünkben való gyönyörködésnek. Ez pedig – egy-két kivételtől eltekintve – offline működik.
József Attila százkilenc éve született. Sebzett, nehéz férfi volt; ember, és világszínvonalú költő – akár közel áll hozzánk emberileg vagy költőileg, akár nem. A miénk. El is felejthetnénk az egészet. Vagy: válhatunk teljesebbé, verseket olvasván.
 

  • Stenszky Cecília
  • Költészet
  • József Attila
  • Irodalom