Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Az ismeretlentől való rettegés, avagy félelem és reszketés Poe és Lovecraft társaságában

207 éve született Edgar Allan Poe amerikai költő, novellista. A költő születésének alkalmából a DRÓTon most olvashatjátok Weiner Sennyey Tibor Az elveszett királyság című 2015-ben megjelent könyvéből a Poe és Lovecraft titkaival foglalkozó esszét.

Weiner Sennyey Tibor
Az ismeretlentől való rettegés,
avagy félelem és reszketés Poe és Lovecraft társaságában
 
 
„És végtire
Lankadt szive.
Egy árny eléje állott.
Szólt: Áldalak,
Bús árny-alak,
Mutasd meg Eldorádót.” 
 
I.
 
Ez az esszé
ebben a könyvben jelent meg.
Weiner Sennyey Tibor
7 esszé
2015.
 
TARTALOM:
 
 
 
 
 
 
 
BÁRÁNYOK FARKASVÁRBAN,
avagy otthon a hazában, haza az otthonban

Az elveszett királyság megtalálása Szentendrén

+ VIDEÓ

2015 november 15-én mutattuk be Weiner Sennyey Tibor esszékötetét, Az elveszett királyságot. A kötetben megjelent esszékre különleges előadásokat rögtönzött Móga Piroska és Ilyés Lénárd, Zoletniek Sophie és Mező András Pocok, Szarka Fedor Guido és Formanek Csaba. A perfomance-okat követően Péterfy Gergely író és Horváth Zsófi, a Buddha FM főszerkesztője beszélgetett a szerzővel. Az egyedüllálló és megismételhetetlen rendezvényről a DRÓTon most rövid videóösszefoglalót teszünk közzé, remélve a legközelebbi találkozónkra eljössz te is... 

Az Eldorádó Poe egyik legfontosabb verse. Számomra. Tizenöt voltam, amikor a csermajori tejipari iskola magtárában működő kis könyvtárban egy régi-régi Poe-kötetben megtaláltam. Meglehetősen felületes ismereteim voltak költészetről és irodalomról kamaszként, de abban már biztos voltam, hogy verseket, novellákat és esszéket kell írni, és ezzel az „irodalom cuccal” kell foglalkozni. Ez a kötet, amit akkor és ott találtam nagyon jó gyűjtemény volt Poe verseiből, prózáiból, esszéiből. Végigolvastam az egészet néhány hét alatt többször is, mert teljesen megrendültem tőle. Őszinte és mély megrendülést éreztem. „Te jó ég!” – mondtam magamban, hiszen egyrészt, hogy lehet valaki ennyire elmebeteg, hogy ilyeneket leír? „Úristen!” – másrészt meg, hogy lehet valaki ennyire zseniális? 

Miről van szó itt és most valójában? Mi ez az egész őrület, amiről Edgar Allan Poe beszél?
 
Meg voltam döbbenve, mert addig azt gondoltam, hogy a költészet valami rettenetesen patetikus dolog, és én is nagyon patetikus, szerelmes verseket írtam majdnem minden lányhoz, akit csak ismertem. Azt gondoltam, hogy ez így rendjén való, de amikor Poeval szembesültem az katartikus sokként hatott tizenöt éves énemnek. Főleg Eldorádó című verse, amit meg is tanultam, magyarul és angolul is, mert bár nagyon jó Kosztolányi Dezső fordítása, és kiválóan fordított Babits Mihály és Tóth Árpád is más Poe verseket, de megtévesztő sokszor egy-egy „túl jó” fordítás, és nem teljesen „hozza át” Poe sajátos világát. Szerencsés tehát, aki jól tud angolul, és nem csak azért, mert könnyebben boldogul a világban, hanem mert eredetiben olvashatja Edgar Allan Poet. Megérezheti Poe sötét pátoszát. Természetesen egészen más „sötétségre” gondolok, mint ami egyrészt az emberek fejében leledzik néha, másrészt, amit úgy általában Poe köré szoktak hinteni. Például a kétnyelvű kiadások borítója sajnos, bármennyire jó is a tartalmuk, próbálják hozni azt a Poeról kialakult sztereotip képet, amit legjobban az fejez számukra ki, hogy koponyán ül a holló, holott tudjuk, hogy Pallasz szobron ül a holló. Általában hozzák Poeval kapcsolatban a „sötét romantika” közhelyeit, kicsit ilyen kamaszos, vámpíros stílusban, vagy valami hasonlóban, és azt próbálják elhitetni, hogy ez Poe. Némelyeknek mindez elégséges. Nekünk nem.
Mi nem nyugodhatunk ebbe bele, és meg kell próbálnunk azt a teljesen más Poet megismerni. Ahhoz, hogy megismerjük az olyannyira más Poet segítségre van szükségünk. Ezért képzeletben meghívtam három embert; és mivel van még három – képzeletbeli vagy valóban szabad – hely ebben a szobában, remélem helyet is foglalnak körünkben. Ők azok, akik – nem azt mondom, hogy jobban, de – másképpen értették Edgar Allan Poet. 
 
Ki volt Edgar Allan Poe?
 
Negyvenévesen meghalt, ugyanazon a napon, mint Petőfi Sándor. Ez még nem jelenti azt, hogy ő volt Petőfi Sándor is, bár egyesek szerint Cervantes és Shakespeare is – mivel ugyanazon a napon haltak meg – ugyanaz a két ember volt. Nem merném ezt állítani, persze kizárni sem lehet teljesen, de azért meglehetősen kicsiny az esélye. Jó lett volna, ha akkor, amikor Petőfi élt, van nekünk egy magyar Edgar Allan Poenk. Kemény Zsigmond jó eséllyel pályázott volna a szerepre, de aztán máshogy alakult élete. Talán akkor most egészen más hangulatú országban élnénk. Nem biztos, hogy elviselték volna, hogy valaki ennyire belemászik abba, hogy miközben mindenki a pénzt, hatalmat, múló gyönyöröket hajszolja, őt jobban érdekli az, hogy mi történik az emberi lélekben, amikor félelemmel és rettegéssel telik meg.  

 

Weiner Sennyey Tibor, költő, író több novellája idézi meg Poe és Lovecraft világát. Most megjelenő esszékötetében egy teljes esszében értekezik a két író szellemiségéről. A költőt barátja, Petneházi Gábor filológus faggatta Poe-ról és Lovecraft-ról, félelemről és reszketésről, életről és halálról, vágyakról és megélhetésről.


 
Hommage á E. A. Poe & H. P. Lovecraft
 
„Hazámról és családomról sokat nem mondhatok. Hazám méltatlanul bánt velem, családomtól az évek sodortak el.”
Edgar Allan Poe

Egy barátommal beszélgettem arról, hogy megnézett egy Stephen King filmet és mindvégig azon gondolkozott, hogy az emberek miért néznek ilyen félelmetes filmeket. Azért néznek, mert a félelem is a pillanatba hozza őket, ahogy például a légzés-figyelés a meditációban, vagy a pingpongozás. A félelem a mostba rak. Ha félsz, azt érzed vagy. Ugyanúgy a szerelem is sokszor azért lehet jó, mert benne vagy az abszolút pillanatban. Nem tudsz úgy igazán szerelmeskedni, ha ez nincs így. Ha pedig nem vagy benne a pillanatban, az már nem is szerelmeskedés, legfeljebb csak szex. Így a költészet is legfőbb lényegét tekintve kissé olyan, mint a szerelmeskedés, vagyis bele kell, hogy rakjon a pillanatba. Az igazi költészet, az igazi irodalom bármikor is írták, bármilyen nyelven is szóljon: most van.

Egy olyan nagy verstől, mint amilyen az Eldorádó, egyszer csak elkezded igazán érezni, hogy élsz. Ez a vers arról az ős-félelemről szól, hogy egész életedben kerestél valamit. Te vagy az a lovag, aki keres, és sehol sem találod azt a helyet, amit keresel. Elvesztettél egy egész királyságot. Mígnem valami borzasztó eléd áll, valami rettenetes, és azt mondja, hogy „Igen-igen, jó sokat mentél eddig is, de még azon is túl kell menni, és akkor, ott, talán, ahol a fény kigyúl, talán-talán, megtalálod az árnyak völgyét.” A köztes létet. A halál utáni teret. 
Poenál a halál központi témává emelése nem trükk és bóvli, nem vásári huncutság, ahogy sok mai filmben és regényben, hanem őszinte és komoly dolog. Ennek ellenére sok mai film és regény éppen Poera vezethető vissza, őt lopja meg. Talán manapság, amikor már vannak annyira jó törekvések, mint amilyen a hospice-szolgálat, nyíltabban beszélhetünk a halálról, de a halál mindig is furcsa, nem kibeszélt, nem átbeszélt ügy volt, akárcsak a félelmek. Edgar Allan Poe ezeknek a félelmeknek tudatosítására, megértésére vezethet rá. 
 
II.
 
Most pedig képzeletben leültetem körünkbe első „sztárvendégünket”, aki nem más, mint Charles Baudelaire. Baudelaire írt egy elképesztően jó esszét, ami legalábbis számomra felismerés értékű. Nem mellesleg Réz Pál kiváló fordításában található meg Charles Baudelaire válogatott művei között, „Edgar Poe” címen.
Ezen az esszén keresztül érdemes közelíteni Poehoz, mert Baudelaire, aki szintén elmebeteg zseni volt, és aki a Pimodám Palotában úgy ette a hasist – erről később részletesen írok –, hogy kis kockákba vágta a tömböt, majd a kis kockákat ezüstkanálkára helyezte, amit forró kávéba mártott, és végül pedig azt nyelte le. A hasis ilyentén való elfogyasztása után a testi érzetekre koncentrált, s „állítólag” ekkor írt elképesztően brutális verseket. Állítólag. Én ezt nem tudom. Nem voltam ott. Sajnos. Csak olvastam. Mint, ahogy azt is, hogy fekete párduc-nő volt Baudelaire szeretője. Meg, hogy imádta a törpe és óriás nőket. Szóval mindenféle – a korban legalábbis – különc ügyei voltak, és nagyon utálta a kortárs irodalmi életet és őt is utálták kellően. Mindeközben – ha maradt ideje hasisevés és a fekete szerető mellett –, főleg képzőművészekkel barátkozott, őket szerette és róluk szeretett írni. Ám, hála Istennek, írt Edgar Allan Poeról is, akinek – nem mellesleg – ő volt az egyik első francia fordítója. Lehetséges az is, hogy Poeról egyáltalán tudunk, hogy szelleme jelen van, hogy ebben a könyvben itt vannak gyűjteményes munkái: elsősorban Charles Baudelairenek köszönhető, mert ő fordította franciára és ő magyarázta el, hogy miért olyan rohadtul fontos ez az őrült amerikai költő. Ebből a rövid, de sok mindent megmagyarázó esszéjéből fogok pár mondatot idézni, csak és pusztán meditációs eszközként. Nem tudom és nem is akarom tömören elmondani ennek a fontos írásnak teljes tartalmát, de ezen a pár mondaton érdemes jobban eltöprengeni, hogy megértsük miről is van szó, mit is akart Charles Baudelaire, amikor elkezdett Edgar Allan Poeról beszélni, hogy miért is olyan fontos ez az egész.                        
Azt mondja Baudelaire, hogy
 
„Az anyagiakra mohó és kiéhezett világból Poe az álmok birodalmába emelkedett.”
 
– mindezt olyan bevezetés után mondja, melyben leírja, hogy mi is történik a modern társadalomban valójában. Mindenki eszeveszetten hajtja a pénzt, mindenki egymás tetemén áttaposva próbál a semmihez képest a sehovába „előrébb” jutni. Közben elvárják, sőt megkövetelik, hogy mindenki játssza azt el, hogyha vasárnap misére mentél, akkor megnyugodott lelked. És aki eljátssza már jó ember, jó keresztény, nem számít milyen is a hétköznapokban és a kritikus helyzetekben valójában. Vagyis, aki részt vesz az áhítatos színjátékban, miközben a háttérben ő maga is tapos, öl és felhalmoz: az jó ember. Ez ellen kezdett el Poe lázadni. Ezt a lázadást úgy intézik el, hogy „dekadens irodalom”, majd ásítanak és legyintenek. Charles Baudelaire ezt elutasítja. Azt mondja ez nem „dekadens irodalom”. Elutasítja ezt a cetlit, amit szeretnének ráragasztani arra, amit Poe megtett, mert ezzel a cetlivel szeretnék elintézni, betenni a megfelelő fiókba, ahonnan remélik, hogy nem ugorhat ki. Ugyanúgy, ahogy berakják az irodalomkönyvekbe költőinknek azt a kis fényképét, amire lehet bajuszt rajzolni és a fogaikat kisatírozni. Aztán, úgy ahogy a képek melletti vastag betűs részeket megtanítják a gyerekeknek, csak azért, hogy megnyugodhassanak: „hú, letudtuk ezt a hülye költészet-dolgot, sőt az egész irodalom-hercehurcát”. Le lehet belőle érettségizni, aztán szevasztok, és akkor nem kell vele soha többet foglalkozni. Ez az, ami ellen legfőképpen lázadt volna Poe. Sőt, ettől szerintem merő hányingere lett volna Poenak és Baudelairenek is, s talán a hányinger kiváltotta borzongást még élvezték is volna, de a tényeket és mindennek a súlyos következményeit már a legkevésbé sem. 
Mi történik azokkal, akik így néznek az irodalomra és az írókra? Elfelejtenek élni.
Arról azonban nekünk nem szabad megfeledkeznünk, hogy Poe és Baudelaire hangsúlyosan tiltakozott az ellen, hogy bármiféle „tanító-szándék” lenne az egészben. Az a legdurvább, hogy Poe nem tanítani akart, hanem inkább felébreszteni; és ez nem egyenlő a tanítással. Nekem sem áll szándékomban tanítani. Talán meséltem is valakinek nemrég, hogyha rémálmaim vannak, akkor mindig iskolába álmodom magam. Mindig faggatós élmény volt számomra az iskola, soha sem más – vagy csak nagyon ritka és kivételes tanárok óráin, akiknek ezekért a kivételes élményekért végtelen hálával tartozok –, szóval egyáltalán nem arról volt szó az iskolában, amiről a költészet, az irodalom, vagy szélesebb horizontra nyitva a művészet szól. 
Ez az a mohó és kiéhezett világ, amiből Poe az álmok birodalmába emelkedett. Ez az „álmok birodalma” sokszor sokkal éberebb és tudatosabb lét valójában, mint az, amikor valaki azt mondja, hogy ő nagyon jól tudja, hogy mi az élet, ő aztán tényleg nagyon nagyszerű ember, aki tudja, hogy márpedig drága autó kell, márpedig pénz beszél, és ez kell, meg az kell a boldogsághoz. Mindebben ez a „kell” a hangsúlyos és nem a boldogság.
Lehetséges, hogy van, akinek igen, de én egyáltalán nem vagyok ebben teljesen biztos. Ismerek egy átkot, amely úgy hangzik, hogy „teljesüljön minden vágyad”. Szerintem mindig elég annyi amennyi éppen van. Amiről beszélek az messze nem a passzív elfogadásra és tehetetlenségre való buzdítás, de nem is a mértéktelenség és mohóság dicsérete, sőt mindezek ellenére és felett: a mérték és tudatosság megkerülhetetlen fontosságának hangsúlyozása.
Persze könnyen beszélek, hiszen ha már olvashatok Poet és Baudelairet, akkor boldog vagyok, szóval „könnyű engem boldoggá tenni”, de mindenkinek más az élete. Más, amit meg kell tapasztalnia. Mégis lehetnek és vannak közös pontok. 
Másik meditációs mondat Baudelaire esszéjéből: „...egy ember, aki nem akarja, hogy a tömeg lökdösse, s aki a távoli Keletre menekül, ha Nyugaton tűzijáték festi meg az eget.” – ez az, amikor Baudelaire arra figyelmeztet minket, hogy Poe abszolút a határon áll, utána már valami teljesen más jön.
Ez az időszak, amikor beindulnak a vasutak, ekkor kezdik használni a távírókat, ekkor kötik össze a világ sarkait. Elkezd a nagyvilág aprócska világfaluvá zsugorodni. Olyan felgyorsulást tapasztalunk a világban, amely egészen addig, hosszú évezredeken keresztül nem volt jellemző, sőt sokak számára teljesen elképzelhetetlen volt. A leggyorsabb dolog a nyílvessző volt és a vágtázó ló, ezek lettek a gyorsaság mértékegységei, s egyszer csak a gőzmozdony lehagyja ezeket, egyszer csak a távíró által küldött üzenet hamarabb odaér bárhova, mint a szárnyaló madár. Ez az információ áramlás és sebesség növekedés, amely máig tart, s amelynek betetőzését éljük az interkontinentális repülőjáratok és a világháló korában az, aminek már ők is és mi is isszuk a levét, s amely amennyire közel hozhat, éppen annyira el is választhat egymástól. Mert nagyon jó dolgok lehetnek még a különböző közösségi oldalak is. Szinte biztos vagyok benne, hogy Edgar Allan Poe használta is volna – ha másra nem is, arra talán, hogy megijessze barátait –, de nem vagyok benne biztos, hogy meg lett volna elégedve vele, s lehet előbb-utóbb, szinte biztosan fellázadt volna ellene. Különösen azért, mert feketén terjedhetnek rajta az írásai. 
Neki ez egyébként is nagyon komoly problémát okozott, pontosabban az anyagiak okoztak gondot. Egyáltalán az a kérdés, hogy
 
hogyan lehet egy szellemi terméket anyagiakban kifejezni?
 
Pláne, ha valamit végre sikerült „eladni” azt elitta. Ismerjük ezt a problémát valamennyien, és Poe próbálta megoldani az életét jobb-rosszabb eszközökkel. Végül igazából ezt a nagy életfeladatát nem tudta teljesen leküzdeni, s ennek több oka volt. Az egyik, s a legfőbb talán a bánat, amit azért érzett, mert azt a nagyon fiatal lányt, akit elvett feleségül: igen korán elveszítette. Ez visszatérő témává válik nála. Utána nem is nagyon tud és nem is nagyon akar talpra állni, hanem inkább ezt a szomorúságát önti versekbe, amit aztán később magyaráz mindenféleképpen. 
A Holló esetében is, amikor is a vershez később írott tanulmányban megmagyarázza, hogy ő tudatosan választotta ezt a témát, hiszen mégiscsak nincs annál szomorúbb, mint kedvesünk elvesztése. Pláne, ha az nem csak elhagy, hanem meg is hal szegény. Ez azért ebben a formában nem egészen igaz, és Baudelaire esszéjében erre is felhívja a figyelmünket, hogy Poe nagyon szereti intellektusát fitogtatni. Akár hazudni is. 
 
Ér az irodalomban hazudni? Hazudni az igazságért?
 
Ez az ő legnagyobb hibája és írásainak legnagyobb gyengéje. Abba menekül, hogy okos. Nem próbálja máshol – egyes-egyedül a verseiben talán –, felszabadítani az érzékenységét, és nem csupán az intellektusát csillogtatni.
Térjünk vissza Baudelaire esszéjéhez, amiből az alábbi idézetet barátaimnak is elküldtem, mert érdemes nem elfelejteni és akár két részletben idézni: „Mindig is nehéz lesz nemesen és gyümölcsözőn élni az írói létet, s úgy, hogy ne vonnánk magunkra a tehetetlenek szidalmait és rágalmait, a gazdagok irigységét – és ez az irigység az ő büntetésük –, a polgári középszerűség bosszúját.” – arról van szó, hogy Poe egyszerűen közutálat tárgya volt. Amikor pedig meghalt, állítólagos barátja, Rufus Wilmond Griswold írt cikket arról, hogy Edgar Poe meghalt, de nem kell megrémülni a hír hallatára, egyébként meg úgysem fog sokakat megrázni a halála. 

Edgar Allan Poet 1849 október harmadikán találták meg Baltimore egyik sikátorában, egy mocskos tócsában fekve. Nem a saját ruháját viselte. Egyesek szerint veszett volt, mások szerint agybajos, nemi-beteg, alkoholista, ópiumfüggő, vagy mindegyik. Négy napig szenvedett, félrebeszélt, mire október hetedikén végül meghalt. Tudom, hogy magát nem Poe halála érdekli, hanem a két koffer, amit megtaláltak nála. Az egyikben kéziratai voltak. A másikban tervek, tervek egy olyan nyelven, amit Baltimore-ban senki nem értett. A két koffer sorsa csak nehezen követhető, de ahogy maga is, úgy én is sejtem, hogy a második koffer talán Kempelené. Oly sok idő telt el, hogy mondhatnánk: a koffer bárhol lehet. Bárhol. Olyan rejtély ez, amelyet soha nem fogunk tudni feloldani. Az asztalomhoz léptem és azt mondtam neki, hogy „Valóban bárhol lehet. De nincs megoldhatatlan rejtély.” – és elmosolyodtam.  - A Hallgatógép című sci-fi novellával emlékezünk a 166 éve meghalt zsenire. - Hallgatógép - 166 éve halt meg Edgar Allan Poe

Ez az a Rufus az, akihez odakerül Poe összes írása. Poet úgy találják meg „állítólag” – és erről rengeteg fikció és dokumentum szól, még én is írtam egyet Hallgatógép címmel –, hogy kezében két koffer, egy másik ember ruháját viseli, beszélik, hogy női ruhát, s habzó szájjal a folyó partján fekszik. Az egyik kofferben voltak az írásai, a másikban mindenféle jegyzetei, ezeket folyamatosan magánál tartotta, s nem tudták eldönteni, hogy most akkor veszett volt, agyvérzést vagy szívrohamot kapott, túl sokat ivott vagy kábítószerezett. Esetleg megmérgezték. Vagy mindez egyszerre. Nem lehetett tudni, hogy pontosan mi is történt. Az egyébként szinte valószínű, hogy annyira nem bírta az alkoholt, amennyire szerette volna, hogy higgyék róla. Valójában nagyon érzékeny volt, és lehet ennyi is elég ahhoz, hogy az ember meghaljon. 

Később, amikor Rufus megírja róla az említett nekrológnak talán kissé súlyos cikket, elmondja, hogy Poe kábítószeres volt, alávaló fickó, gengszter, akivel kapcsolatban érthetetlen, hogy ennyit írt és mindez fennmaradt. Egyébként nem valószínű, hogy Poe olyan volt, amilyennek Rufus leírja, aki ezt úgy teszi, mintha kényszerből kellene, mintha bárki is követelné, hogy ő Poeval foglalkozzék. Ezzel legendát teremt Poe köré, hiszen az emberek azt akarják hinni, hogy valami borzalmas figura írt ilyen félelmetes sztorikat. Milyen érdekes! Rufus tehát éppen az ellenkezőjét éri el, annál érdekesebbé teszi a költő figuráját, minél inkább be akarja mocskolni.
Hiszen Baudelaire is szinte felkiált: „Erre vártam!” Az, hogy mindennek mi az igazság tartalma, vagyis, hogy mennyire volt ilyen valójában Poe, és mennyire vált ilyenné rögtön a halála után: erősen kérdéses. Poe gyakorlati értelemben ennél sokkal egyszerűbbnek tűnik, amíg élt, hiszen legfőbb vágya a saját folyóirat, vagy legalább valamilyen tényleg jó lapnál, olyan szerkesztő szeretett volna lenni, aminek valóban van súlya, amiből megtud élni, és ami mellett tud írni. Ennyi volt Edgar Allan Poe legfőbb vágya és ezért nagyon sokat dolgozott. Akkoriban indultak el a magazinok, ezekbe a lapokba folyamatosan írt, amit nehezen tudott volna megtenni, ha állandóan kábítószerezik. Pláne, ha elolvasod esszéit és novelláit, akkor meggyőződhetsz róla, ahogy a pesti szlengben mondják: nagyon pengén vágott az esze, borzasztóan képben volt. 
Visszatérve az előbbi Baudelaire idézetre, ez a fajta középszerűség az, amellyel valójában mindannyian megküzdünk. Csak van, aki belesimul, míg van, aki felülemelkedik rajta. Hiszen folyamatosan vannak olyan elvárások a társadalom részéről, amelyek látszólagos stabilitást adnak bizonyos elképzeléseknek – így a család felől, vagy az iskola felől –, de valójában nem jelentenek semmit. Nagyon jó, ha az embernek családja van, vagy ha járhat egyetemre és mindenféle iskolákba. Jó, ha ott találkozhat más hasonló érdeklődésű emberekkel, új eszmékkel. Ez eddig mind nagyszerű, de hogyha valaki a papír miatt jár valahova, vagy mások elvárásai miatt az számomra minimum furcsa, visszatetsző dolognak tűnt. Ezt a papírt kérik tőled, ez a papír azonban nem igazolja, hogy te valóban tudsz is valamit, manapság pedig el is értéktelenedtek ezek a papírok, elinflálódott minden oklevél, bizonyítvány és diploma, s valódi értékként már inkább a tudás és az emberi kapcsolatok tűnnek fel.
Nem érdemes csak papírok miatt bármit is tenni. Ennek az eszmének legnagyobb inflálódása maga a pénz, amit elhisznek, hogy miközben nem más, mint egy nyomtatott papírfecni az igazi érték kifejezője. 
 
Poe erre figyelmeztet, éppen erre, hogy ne felejtsd el, hogy ez az egész fikció, a modern világ képzelgése arról, hogy mi az élet.
 
Az élet, amit nem szabad túl komolyan venni, mert pillanatnyi. Átmeneti. Nem végleges. Nem örök. Ezért aztán Poe bicskanyitogató lesz a mindenkori hatalomnak és pártfogóinak. Ha valaki ezt tényleg megértené, különösen pedig azt, ahogyan folytatódik ez a Baudelaire idézet Poeról, például az egyeduralomra törő kormányok, akkor lehet egyszerűen bezúzatnák az összes Baudelaire kötetet. 
„De ami nehéz dolog a mérsékelt hatalmú királyságban vagy a szabályos köztársaságban, az szinte megvalósíthatatlan abban a zsibvásárban és felfordulásban, ahol a közvélemény minden strázsája azon őrködik, hogy óvja a bűneit – vagy az erényeit, egyre megy –, ahol a rabszolga-ország költője vagy regényírója gyűlöletes az abolicionista kritikus szemében; ahol egyaránt botrányosan visszataszító a cinizmus fesztelensége és a biblikus álszenteskedés.”
Vonatkoztassuk ezt kicsit magunkra. Amikor arról van szó, hogy mi a magyar kultúra, akkor vigyázzban kell állni, be kell csavarni magunkat piros-fehér-zöldbe, és nem pedig arról, hogy a magyar kultúra szerves része annak, ami a világon történik. Például az, hogy ez az esszé ilyen szépen le van fordítva abszolút érdem, de ugyanígy a Poe versek fordításai is mind már a magyar kultúra részei lettek. 
Az említett esszében még Baudelaire értekezik arról, hogy Poenak a legfontosabb témája éppen a halál utáni halhatatlanság. Vagyis a bardo, a köztes lét Poe legnagyobb témája.
 
III.
 
Edgar Allan Poe egyik leghosszabb és legjobb írását, az Arthur Gordon Pym című elbeszélést kell elővennünk, hogy mindezt megértsük, s egyben második képzeletbeli vendégünket is meginvitálom körünkbe, akit Howard Phillips Lovecraftnak hívnak, és akiről szintén lesz később bővebben szó. Mr. Lovecraft még sokkal jobban ráment erre a címkézésre, kategorizálásra, mint Poe. Ő lett „a horror író”. Többször próbálták megfilmesíteni novelláit, ám, ha valaki látott Lovecraft novellából készült filmet, akkor annak tudnia kell, hogy ezek rettenetes filmek, mert egyszerűen írásait nem lehet filmre vinni. Szörnyűek, borzasztóak ezek a filmek, nem is ajánlom senkinek, miközben Lovecraft zseniális író, olyan szépséggel ír, olyan különleges érzékenységgel és kristályos tudattal, ami csak a nagyon különös személyiség sajátja lehet. Ő is teljesen elmebeteg figura volt, és persze, hogy megvoltak a maga szorongásai, tévedései és bűnei, de talán még jobban belement az álmok birodalmába. Lovecraft számára Poe mindvégig abszolút viszonyítási pont maradt.
Ő az, aki Poehoz a legközelebb van, főleg Poe Arthur Gordon Pym elbeszéléséhez. Egyébként, ha valaki még nem olvasta, akkor feltétlenül javaslom, hogy rögtön miután ezt az esszét elolvasta: olvassa el. Kalandregény a javából, a jéghideg pólusra való hajózásról szól és annak képzeletbeli felfedezéséről. Ebben a novellában egyrészt Poe tényleg csillogtatja intellektusát, másrészt rendesen behúz minket, és ez a legszebb benne. Alig várja az olvasó, hogy kiderüljön, hogy mi van ott.
 
Ehhez képest a Dolog, az Alien és a modern horror filmek gyermekmesék.
 
Az ember annyira izgatott e novella olvasása közben, hogy teljesen megfeledkezik minden másról. 
Nagyon tetszik, ha fantáziámat mozgatja meg az írás, s nem rág mindent számba, szóval hogyha képzeletem is használhatom. Miközben ma mindenki készen kapja a mozikban a csodásabbnál-csodásabb képzelt világokat, engem jobban leköt, ha én magam találhatom ki, hogy milyen lehet az, amit olyan zseniális elme képzelt el, mint Poe vagy Lovecraft.
Lovecraft alighanem ugyanezt érezte, s Poe Arthur Gordon Pym novellájának expedícióját Az őrület hegyei  című novellájában teljesíti be, amiben elmennek a Sarkra, igaz, akkor már repülővel. Gyakorlatilag tovább írja Poe novelláját, természetesen saját világában, saját imaginációs birodalmában. Lovecraft az első olyan szerző, aki elgondolkozik komolyan azon, hogy mi lenne akkor, ha az emberiség tényleg találkozna bármilyen földönkívüli élettel.
Milyen hatással lenne ez a társadalomra és az egyénre? Leírhatatlan borzongás lenne ez szerinte és minden, mint a kártyavár dőlne össze, főleg, amit korábban elhitettek az emberekkel. Aztán persze a sci-fi számára ez állandó témává lesz, ahogy mára az űrkutatásban sem megkerülhető, de Lovecraft inkább ennek a hatásával, vagyis a leírhatatlan borzongással foglalkozik.  
 
A lényeg azonban az, hogy Lovecraft hogyan és milyennek mutatja meg nekünk Poet.
 
Baudelaire azt tárja fel, hogy Poe milyennek látja a társadalmat és a társadalomra milyen hatással van. Lovecraft befelé megy, és arra figyel, hogy milyen lehet Poe személye és a személyre milyen hatással van. Elárulja, hogy írásait miért érdemes tovább gondolni. Megvannak ezek a szövegek és ő meditációs objektumként használja őket, nem csak egyes idézeteiket, hanem a teljes korpuszt és alkotójuk személyét is, egyben tovább is gondolja az egészet. Egyáltalán Lovecraft a Poe-hagyományra építve és Poeból kiindulva komolyan megfogalmazta azokat a félelmeket, amelyek részben utólag be is teljesedtek. 
 
IV.
 
Eddig Poet Baudelaire és Lovecraft lencséjén keresztül vizsgáltam, de itt van még harmadik vendégünk, akiről szintén lesz később még szó. Ő az, aki Poe másik arcához, a krimi-íróhoz is közelebb vihet, a vak látnok, akit Jorge Luis Borgesnek hívnak. Aki ismeri és olvasott Borgest az tudja, hogy miről van szó, amikor ezt a nagytiszteletű urat meginvitálom a mi kis szolid összejövetelünkre. Borges Az ős kastély című kötetében, Krimi esszéjében ezt írja Edgar Allan Poeról:  „Poe nagy romantikus költőnek tekintette magát, zseniális romantikus költőnek, főleg, amikor nem verset írt, hanem prózát, például, amikor Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélését írta. Az első név, Arthur, illetve Edgar angolszász, a második: Allan és Gordon skót, a harmadik pedig, Pym és Poe ugyanaz.”  – Tehát
 
Borges az elbeszélés főhősével, aki egyben az elbeszélő is abszolút azonosítja magát a szerzőt.
 
Belemehetnénk persze, hogy kik és mit gondolnak a szerző és elbeszélő, sőt szerző és szereplő azonosságáról a különböző irodalomelméleti iskolákban, de ez most nem érdemes. Az a lényeg, hogy Borges úgy látja az egész történet, amit Poe lerakott, ahogy a számítógépes játékok bizonyos fajtáját szokták megjelölni: „first person shooter”. Egyes szám első személyből megy a lövöldözés, és az a srác, akinek szemszögéből látjuk mi az egész mészárlást nem más, mint Edgar Allan Poe. Ez pedig olyan pozíció, olyan szemszög, amikor így megyünk bele, hogy egyszerre „énné” teszi Poe-világát. Vagyis „én” vagyok az, aki Poeban benne van, vagy „te” aki olvasod; miközben az olvasás kicsit megszünteti a saját ént is, feloldja az „eredeti” ént.
Erre az én feloldásra megoldatlan kísérlet az egész Poeból induló modern irodalom. De mindaz, ami Poe előtt volt, teljesen más volt és másról szólt. 
Hasonló elveken működik A palackban talált kézirat  című novellája is például, ahol a manapság divatos „zombi” világot lehet megtalálni. Ez egyébként ténylegesen zombi-novella, mert mikor a bolygó hollandi hajójára átkerül hősünk – Borges szerint Poe, szerintem, aki olvassa –: ott zombikkal találkozik. Közelebbről itt és ezután az összes zombi adaptációban, arról van szó, hogy maguk az emberek válhatnak ilyen hajó utasaivá. Ha kicsit tovább visszük, olyan hajó utasaivá, hogy fogalmuk sincs, ténylegesen mi is történik velük. Ez a hajó lehet saját életük, családjuk, országuk, társadalmuk. Belesodródhatnak akármilyen örvényekbe, s maguk az emberek ráragadnak a hajóra, mint matrózok. Azt mondogatják magukban, hogy nekem csak a saját dolgomat kell csinálnom. Ha én felmosom a fedélzetet, ha megkötöm a vitorlát, akkor semmi baj nem lehet. Semmi baj, ugye? Azt hiszik, hogyha csak a saját dolgukkal foglalkoznak, akkor nincs semmi baj, nem kell semmi mást csinálni, és nem baj, ha örvények felé tart a hajó, csak ne kelljen nem, hogy felébredni, de felnézni se. Zombik. Arra próbál ráébreszteni Poe, hogyha te nem változtatsz a saját környezeteden, ha te nem ébredsz fel, akkor egy ilyen halott hajónak a zombi utasa leszel.
 
Rádöbbensz: élőhalott vagy! Egy zombi vagy!
 
Az emiatt érzett rettentő borzongás tárja fel, hogy a modern társadalom, az úgynevezett demokrácia mindezt megteheti a polgáraival. Ha úgy tetszik, Poe kőkeményen kritizálja a demokráciát, bár nem nagyon ajánl bármi mást helyette. 
 
V.
 
Ray Bradbury Marsbeli krónikák című novellasorozatában van az az írás, amelyben az egyik figura felépíti Poe novellája  alapján az Usher-házat. Ez a szomorúság háza, arról szól, hogy ez a ház mindenben az emberi szomorúságot kell, hogy tükrözze. Arról szól, hogy egy ház megölheti az ember lelkét, ha ahhoz feltétel nélkül ragaszkodik.
Tovább lehetne innen menni a többi Poe novellához, amikor az élve befalazásról és az élve eltemetés szörnyűségeiről ír, arról például, amikor egy folyón hajózva arra ébred, hogy azt képzeli: élve eltemették. Folyamatos félelem volt ez, amit minduntalan megfogalmazott Poe. Pontosabban, hogy a modern ember nem csak élőhalott, hanem ráadásul élve eltemeti magát.
 
Gondoljunk csak bele, mennyi szörnyű állásba, mennyi rossz házasságba és kapcsolatba temetkeznek bele az emberek élve.
 
Ahelyett hogy mernének változtatni, ahelyett hogy egyáltalán ki mernék mondani, maguknak be mernék vallani, hogy élve vannak eltemetve. Benne maradnak, ahogy benne maradnak az emberek saját függőségeikbe is, ragaszkodnak hozzájuk és elméleteket gyártanak hozzá, és élve beletemetkeznek. Mindennek a teljes szorongását, ennek a lélektani modelljét írja le Poe, s azt is, hogy ahelyett, hogy ebből kitörnénk és rájönnénk, hogy ez az egész nem más, mint merő képzet, vagy képzetek láncolata.
Egyik legnagyobb húzása Poenak, hogy miközben azt hiszi, hogy élve van eltemetve, s szinte már teljesen beleőrül ebbe, egyszer csak kiderül, hogy a hajó szűk fedélközében aludt, azon a hajón, ami nedves földet szállít, és ennek a nedves földnek az illatát érezte, végül pedig felébred az éber rémálomból. 
 
Nem elég felismerni a rémálmokat, ahogy Poe tette és, ami több: pontosan le is írta őket, hanem fel kell ébredni belőlük.
 
Ilyenkor érthetjük meg igazán, hogy az irodalom nem csak arról szól, hogy ezek az írók leírnak nagy csomó marhaságot és nyomatják az egójukat. Nem csak arról, hogy jobb esetben mindezt úgy teszik, hogy az olvasó is élvezi. Hanem arról, hogy mindez hasznos. Nem olyan értelemben hasznos, mint ahogy ma a hasznosságot képzelik, mint egy hűtő vagy egy porszívó, hanem annál sokkal hasznosabb. Még a mosogatógépnél is hasznosabb. Pedig...
Ha valaki ismeri Lou Reedet az talán azt is tudja, hogy Lou Reednek van egy kimondottan Edgar Allan Poe műveiből építkező albuma. Nem sokkal később, hogy befejeztem a középiskolát, s már készültem egyetemre, valamikor 2000 környékén Lou Reed Budapestre jött, és a Margitszigeten tartott Poe-koncertet. Nagyon nagy álmom volt, hogy eljussak, s végül – természetesen egy barátomnak hála – sikerült is. Lou Reed hatalmas előadást tartott Poe verseiből és prózáiból, persze a végén a magyar közönség nagy örömére eljátszott olyan dalokat is, melyeket mindenki ismer tőle. A lényeg számomra azonban az volt, hogy miközben Lou Reed és Poe találkozott a Margitszigeten a szemem láttára egy Tai Chi mester – Lou Reed mestere – rendületlenül ott „tai chizott” a színpadon. Annyira abszurdnak és érthetetlennek találtam az egészet, hogy még napokkal, hetekkel, sőt évekkel később is eszembe jutott ez a koncert. Mit csinált ott az a Tai Chi mester? Miért kellett neki ott kalimpálni kezeivel és lábaival, miközben Lou Reed Edgar Allan Poe szellemét idézte meg? Zavarba hozott a jelenet, sokáig nem értettem, s nem azt mondom, hogy most már értem és tudom, de legalábbis sejtem, hogyan és miért találkozott Nyugat és Kelet, Edgar Allan Poe révén Lou Reed és én Buda és Pest között, éppen a Margitszigeten.
Összefoglalva tehát
 
a modern világ embertelen és félelmetes mivolta az, amit felismert Poe, és az ismeretlenbe való öntudatlan törtetés rettenetét, a spiritualitás nélküli ember halálfélelmét írta le Lovecraft Poe nyomán. 
 
Mintha a modern világban két uralkodó filozófia érvényesülne, mintha mindössze két öntudatlan célja lenne az egész emberiségnek. Az egyik a mindent leuraló mesterséges intelligencia, a gépagy létrehozása. Míg a másik a „space race”, vagyis az űr-hidegének érintése, a másik bolygók, a más-élet felfedezése és megtalálása. Ezek lesznek aztán a Poe köpönyegéből kibújt sci-fi irodalom toposzai. És közben mi az, ami a két összemberi becsvágy mellett eltűnik? Maga az ember. Sem a technikai fejlődés, sem egy másik világ nem ment meg attól, hogy az ember eltűnik világunkból.
Rubrikák és számok szeretnétek csupán lenni? Az emberi lét célja ugyanis éppen az emberré válás, ami nem fejeződött be a felegyenesedéssel, a tévésorozatok és gyógyszerek felfedezésével, hanem minden áldott nap küzdenünk kell érte. 

Mi az ember? Miért félünk tőle? Mi a nagy lehetőség az emberi létben? Poe és Lovecraft, Baudelaire és Borges folyton ezt kérdezik.

Az emberiség a mesterséges intelligenciát szeretné felfedezni, de még a természetes intelligenciát sem érti és csak nagyon ritkán használja. Az emberiség az a bohózat, ami más értelmes fajok után kutat az űrben, miközben saját életében sem találja az értelmet. Nem nehéz megjósolni, hogy mi lesz, amikor a modern társadalom véletlenül vagy öntudatlanul, egyik vagy másik, vagy ami a legvalószínűbb, egyszerre mindkét nagy becsvágyát eléri: katasztrófa. Ugyanis nincs az az emberinél magasabb rendű intelligencia, ami a modern világ válságából kisegíthet. Hacsaknem Isten.

 

Megjelent: Weiner Sennyey Tibor: Az elveszett királyság. 2015. 9. o.


POE a DRÓTon
 
Milyen az, amikor Edgar Allan Poe találkozik Guillermo Del Toroval, Christopher Leevel és Lugosi Bélával egy műalkotásban? A DRÓTon most két kis ízelítőt láthattok a „Különös történetekből”. - Edgar Allan Poe és Lugosi Béla egy filmben - VIDEÓ
 
Edgar Allan Poe-t 1849 október harmadikán találták meg Baltimore egyik sikátorában, egy mocskos tócsában fekve. Nem a saját ruháját viselte. Egyesek szerint veszett volt, mások szerint agybajos, nemi-beteg, alkoholista, ópiumfüggő, vagy mindegyik. Négy napig szenvedett, félrebeszélt, mire október hetedikén végül meghalt. Tudom, hogy magát nem Poe halála érdekli, hanem a két koffer, amit megtaláltak nála. Az egyikben kéziratai voltak. A másikban tervek, tervek egy olyan nyelven, amit Baltimore-ban senki nem értett. A két koffer sorsa csak nehezen követhető, de ahogy maga is, úgy én is sejtem, hogy a második koffer talán Kempelené. Oly sok idő telt el, hogy mondhatnánk: a koffer bárhol lehet. Bárhol. Olyan rejtély ez, amelyet soha nem fogunk tudni feloldani. Az asztalomhoz léptem és azt mondtam neki, hogy „Valóban bárhol lehet. De nincs megoldhatatlan rejtély.” – és elmosolyodtam.  - A Hallgatógép című sci-fi novellával emlékezünk a 166 éve meghalt zsenire. - Hallgatógép - 166 éve halt meg Edgar Allan Poe

KAPCSOLÓDÓK
 
A DRÓTon Gömöri György lapunk főszerkesztőjének, Weiner Sennyey Tibornak egyik állítását, és Szörényi László professzor korábban megjelent esszéjét ekézi irodalom elméleti kérdéseket piszkáló publicisztikájában. Közöljük? Jó hogy!  „...nem mindig a legnagyobb és legújabb idegen költők hatnak igazán a jelentős magyar költőkre” – Gömöri György
  • esszé
  • Poe
  • Lovecraft
  • Az elveszett királyság
  • irodalomtörténet
  • Irodalom