Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Ázsia és Európa között

„Magyarország? Tudom! Ott van Európa mellett!” - beszélgetés Batarita táncos-koreográfussal Koreában.

 
 
Amikor megtudtam, hogy Stenszky Cili – azóta DRÓT-szerkesztő – Koreában tölt önkéntesként három hónapot, megadtam neki Batarita címét, aki szintén kint volt éppen, és aki hat hónapra kapott koreográfusként meghívást ebbe a lüktető ázsiai országba. A legnagyobb vidéki nagyvárosban, Budapestnél kétszer nagyobb méretű Busanban találkoztak, elmondásuk alapján a mézkenyér és a halpiac között egy főtéri kávézóban, ahol táncról és művészetről, befogadásról és elfogadásról, Magyarországról és Ázsiáról beszélgettek. Ezt a beszélgetést olvashatjátok. (wst)
 
 
Ázsia és Európa között
 
 
Stenszky Cecília: Kérlek, mesélj arról, hogy hogyan lehet befogadni, megérteni a te távol-keleti ihletettségű, butoh-alapú táncodat, esetleg milyen ismeretek kellenek hozzá, hiszen nagyon szokatlan lehet elsőre.
Batarita: Kultúra és hely-specifikus ismeretek nélkül is „érthető”, amit csinálok. Az érthető szót azonban idézőjelbe teszem, mert inkább metafizikai úton fogható fel, s előbb válik ez a befogadás egy érzetté, és csak később lesz megfogalmazható, értelmezhető. A néző részéről azonban mindig szükséges az intenzív befogadói aktivitás, mint ahogy bármilyen műalkotás befogadásánál igaz ez, de itt sokkal nagyobb mértékben, mint a könnyebb műfajoknál, vagy egy más típusú kortárs táncnál.
SC: Milyen nézői aktivitásra gondolsz - nyitottság?
Batarita: Igen, első körben nyitottság. Második körben pedig bátorság és tettrekészség. Amikor valami olyan dologgal kerül szembe az előadás során a néző, ami esetleg fájdalmasan érinti, vagy amivel egyébként nem néz szembe, akkor se záródjon be. 
 
A civil életben nagyon könnyű elkerülni bármi olyan dolgot, ami szembesíthet, változást okozhat valakinek az életében. 
 
Először is, ez legtöbbször fájdalmas, másodszor: nagyon nagy munkát igényel saját részről. Általában, amikor tükröt kapnak az emberek egy előadás során, a nyitottságukat lezárják, vagy egyszerűen semlegessé válnak, akkor megszűnik ez az aktivitás. Ekkor van szükség bátorságra. Ha tehát (később) megpróbálja a saját életére átvinni a látott dolgokat, akkor vált igazán aktívvá a néző. Nem biztos, hogy neki épp erre szüksége van, és nem biztos, hogy megváltoztatja egy darab az életét, de esély van rá. Folyamatosan, évek óta kapom az erről beszámoló e-maileket, Mexikóból, Ecuadorból, stb., hogy: „Megváltoztattad az életemet.” Egy példát kiemelve: workshop-ot tartottam ecuadori néptáncosoknak, és az együttes igazgatója azóta teljesen másként foglalkozik a csoporttal. Nem néptáncot, a saját stílusomat tanítottam, mozgáson keresztül azt a filozófiai elképzelést, amit az évek alatt kidolgoztam. Ez hatott rájuk így. Nem lesznek ők kortárs vagy modern táncosok, csak az életbeli felfogás egy kicsit elment valami más felé. Ezért tartok közönségtalálkozót is minden országban az előadások után (amit Magyarországon a társulat produkciós asszisztense, Pintér Gábor vezet), hogy ha esetleg egy aktív nézőben (aki nem aktív, az úgysem marad ott) frusztrációt váltottam volna ki, az helyben megszüntethető lehessen, vagy ha szimplán csak kérdések merültek föl, akkor ezek választ kapjanak. S ezzel a csomaggal már tovább lehet lépni.
Batarita az Évszakok című előadásában
 
SC: Tehát a művészet, vagy mondjuk a te táncod egyik célja ezek szerint az, hogy valamit adjál a nézőknek – hogy hassál az életükre?
Batarita: Nem, ez nem célom, lehetőség talán. Fontosabb az, hogy az univerzálisan értelmezhető dolgok - amelyek mindenkinek az életében megvannak, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül - kerüljenek terítékre. A legfontosabb dolog, hogy én „csak” egy csatorna vagyok, mint Batarita nem vagyok jelen. Ha előadás közben valaki mégis látja Bataritát, az azt jelenti, hogy azon az előadáson nem voltam jó. Tehát nekem 
 
teljesen meg kell szűnnöm, és egy csatornává kell válnom, 
 
hogy azt a mondandót áteresszem ezen a csatornán, amiről éppen akkor táncolok. Ez azt is feltételezi, hogy a saját energiáim helyett az univerzum energiáit használom. Ha majd egyszer eljössz egy előadásomra, akkor látod majd, hogy mennyire fizikális, és mennyire jó dolgom van, hogy kapok energiát, hogy csatorna lehessek.
SC: Kicsit olyan ez, mintha valami vallási élményt mutatna; nagyon sok vallásban előfordul ez a kiüresedés, hogy az Isten vagy a transzcendens betölthesse az űrt és ezen keresztül az embert.
Batarita: A semmi állapota, a zéró, amit el kell érni ehhez az úthoz először. És a legtöbb művésznek az a problémája, hogy nem tudja eldobni az egóját. 
 
Az egoizmus egyébként is az egyik legnagyobb terhe az emberiségnek, hatalmas súllyal nehezedik ránk. 
 
Azt nem mondom, hogy nekem ezzel nincs problémám, de azt mondhatom, hogy a színpadon és a művészetben nincs. Teljesen lényegtelen, hogy én vagyok-e, vagy nem vagyok.  A vallásokhoz visszatérve, nem vagyok hívő, és nem szeretnék semmilyen vallási témába belemenni, mert politikának tartom. Az az érzésem, hogy minden vallás valahogy egyfelé vezet.
SC: Értem. A befogadásra visszatérve: azokat a dolgokat, amik esetleg megváltoztatják a nyitott, befogadó néző életét, meg lehet-e fogalmazni mással is, mint tánccal - jelen esetben szavakkal vagy hasonlattal? Vagy ez mindig az egyes alkalomtól függ, s inkább érzés, mint bármi más?
Batarita: Az „adó” csatornája nonverbális, tehát a „vevőnek” is nonverbális úton legegyszerűbb a befogadás, ami aztán verbalizálható. Az előző darabom, az „Évszakok” az élet körforgásról szól. Mindegy, hogy milyen vallású vagy, a történelem forog körbe, s a természet is: ősszel lehullanak a fák levelei, átalakulnak, ez táplálékká válik tavasszal; s ugyanígy a te életedben is megvannak azok a cirkulációk, amiket el kell fogadnod. A „Hangok a széllel…” c. darabom, melynek (2012) december 10-én volt a bemutatója a Fészekben, az elengedésről „beszél”. Ez lehet egy személy elengedése: halál, vagy kapcsolat: szerelmi, baráti, szülő-gyermek kapcsolat elengedése; de ha a személyes környezetből kilépünk, akkor ott vannak társadalmi elengedések. Például amikor valaki társadalmi konvenciók és követelmények szerint éli az életét, és azt kell elengednie, hogy továbbléphessen társadalmilag, vagy személyes úton. Ez már egy másfajta szint. És egészen más, amikor filozófiát vagy akár vallást vagy akármi más spirituális dolgot kell elhagynia valakinek. 
 
A lényeg az elengedés, bármilyen szinten. 
 
Az elengedéshez hozzátartozik a 'nem' is. Nagyon nagy pszichés probléma, hogy nem tudnak az emberek nemet mondani, ami miatt betegségek alakulhatnak ki. Az elengedésről fogok tehát úgy táncolni, hogy semmi konkrét dologhoz nem kötöm, de mivel bárhol a világon jelen van ez a téma,  ez is egy univerzális kérdés, amit egy aktív néző ha magához enged - bárhol a világon -, akkor személyiségfejlődés alakulhat ki benne. Nem feltétlenül, de lehetséges.
SC: A táncban megjelenik a nőiséged?
Batarita: Nagyon ritkán. Sokkal gyakrabban épp ellenkezőleg: eltűnik a nemiség, teljesen univerzálissá válik a dolog. Nincs férfi-nő, sőt, gyakran eltűnik az ember is, csak egy létező van, ami lehet egy állat, vagy egy fűszál is akár. Tehát, ha igényli a téma, van nemiség, ha nem, nincs. A soron következő darabomban például egyáltalán nem fontos, hogy nő vagyok.
SC: És a zene – számít-e, vagy mitől függ, hogy milyen zenét használsz a táncodhoz?
Batarita: A társulatomban Kerek István és XRC Kovács Balázs a két zeneszerző, akikkel már kilenc éve együtt dolgozom, és kilencvenkilenc százalékban ők szerzik a darabjaimhoz a zenét. Átbeszéljük a témát, s már annyira ismernek, hogy kevés szóból is nagyon jól megértenek, és ami nagyon fontos, nem sértődnek meg, ha azt mondom, hogy ez vagy az nem igazán passzol. Nagyon szerencsés vagyok velük! Korábban volt olyan zeneszerző, aki nem tudta elveszíteni az egóját, ezért csak egy munkát tudtunk elkészíteni közösen. Véleményem szerint, 
 
ha alkotunk, akkor nem az a fontos, hogy én vagyok-e vagy nem vagyok, hanem a téma, amin dolgozunk, 
 
az legyen, az szülessen meg. Ha valaki nem tudja magát elfelejteni – az is lehet jó, nagyszerű dolgok születnek az ilyen típusú alkotók kezéből is, tehát ez az út is rendben van, de én nem ezt az utat választottam. Szerencsére meg tudtuk oldani, ez után a munka után megbeszéltük, hogy a közös munka nem, „csak” a barátság marad.
Ez egy nagyon fontos gondolat számomra, Ázsiában tanultam meg, hogy minden út elképzelhető, és minden útnak az ellenkezője is. És mind lehet jó, és mind vezethet egyfelé, attól függetlenül, hogy teljesen más. Ezt persze nagyon könnyű kimondani, de nagyon nehéz elfogadni vagy megvalósítani. A legnagyobb probléma nyugaton – és most magunkat is nyugatra értem – hogy az emberek azt hiszik, hogy csak az van, csak az a helyes, amit ők gondolnak, csak úgy jó, vallás vagy politika által befolyásolva: csak az létezik. Ezek egyszerűen korlátok. Mikor például azt mondják: „Á, igen, te arra mész. Nem veszed észre, hogy ez az út, amin én vagyok, rövidebb? –Nem. Az is jó?” - Már ezt a kérdést is nagyon nehéz feltenni. De még nehezebb az, hogy ha az a valaki, aki „arra” megy, azt mondja: „Jössz velem? – De hát nem veszed észre, hogy ez az út rövidebb? – De jössz velem? – ...Hm… Rendben, megyek.”
Ez olyan, mintha egy katolikusnak azt mondanám, holnaptól legyél buddhista is egyszerre. A katolikusok kilencvenkilenc százaléka ezt nem tudja elképzelni sem. Én nagyon sok olyan embert ismerek, aki ezt nem elképzeli, hanem gyakorolja is.
Mivel nyitottan gondolkodom, és nagy energiával rendelkezem, a vallási vezetők nagyon sok országban megtalálnak. Japánban például a sintok, Thaiföldön a buddhisták, és még sorolhatnám. De nem köteleződöm el, mert egyszerűen csak abban hiszek, hogy létezik az energia, és az energiát jó felé kell fordítani.
SC: Adott-e valamit hozzá a butoh-tánchoz az, hogy te magyar vagy, magyarok a gyökereid, a kultúra, amiből jössz? És fordítva: mit adott a távol-keleti, a japán, a koreai kultúra? És mit tud ez nyújtani a magyaroknak?
Batarita: Az, hogy az ember tisztában van a gyökereivel, az mindig hozzáad a személyiséghez. Én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és a hátizsákomban ez ott van. Minden embernek van ugyanis egy hátizsákja, amiben hordozza a nemzetisége által adott csomagot, az éppen aktuális korszak által adott csomagot, a családja és a személyisége által adott csomagokat. És ezek között a csomagok között ott van az, ami nagyon fontos. A másik, hogy ugyan mi magyarok nem tudjuk pontosan, honnan jöttünk, de az biztos, hogy valahonnan keletről. Lehet, hogy ezért, de nagyon jól érzem magam Ázsiában. Otthon érzem magam. Talán, mert a véremben több van ebből az ősi vonalból, mint akik az európai vagy nyugat-európai vonal felé húzódnak? Mégis európai vagyok, európai kultúrán nevelkedtem. 
 
Ha meghagyom az európaiságomat, és befogadom Ázsiát, akkor kétfelől szűröm meg a dolgokat, amitől csak gazdagabb leszek.
 
Lehetek-e híd Ázsia és Európa között? Magyarország földrajzilag ugyan Közép-Európa, de ahogy Szingapúrban mondta egy ismerősöm, első találkozásunk alkalmával: "Ja, Magyarország, ott van Európa mellett, tudom." És ez így is van. Sajnálom, ha ezzel valakit megbántok. Erre inkább büszkének kellene lennünk, hogy elutaztunk valahová, és most éppen ezen az állomáson vagyunk, vagy talán ezen is maradunk. Egy híd szerepét szeretném tehát betölteni. Ha átengedem magamon az európait, és átengedem magamon az ázsiait, akkor ez azt jelenti, hogy mind a két oldalon befogadható lesz a dolog, de mivel meg is tartom mindkettőt, ezért mind a két oldalon érdekes is lesz. Mert itt (Ázsiában) van valami más, ami otthon nincs, és otthon van valami más, ami itt nincs. Ezért mondom azt, hogy a táncom az nem butoh, hanem a butoh filozófiáján alapuló tánc. És nagyon fontos az, amit a magyar mozdulatművészektől tanultam, első kézből, a legnagyobb mesterektől: Berczik Sári nénitől, E. Kovács Éva nénitől, Szöllősy Ági nénitől, Dienes Gedeon bácsitól, akik a magyar mozdulatművészet megalkotói voltak. A Magyarországon és az Ázsiában szerzett tanulmányaim szorosan összekapcsolódtak már, amiből jelenleg valami újat gyúrok.
Batarita Koreában alkotótársaival
 
SC: Említetted, hogy többet akarsz otthon lenni, míg mostanában nagyon sokan éppen hogy elmennek Magyarországról.
Batarita: Otthon vagyok én, nem is keveset. De az emberek nehéz helyzetben otthagyják a szituációt, pont ezért kell most hazamenni, mert nagyon sok értékes ember távozik. S ha mindenki elmegy, mi marad abból az országból? Így is fogy a népesség. Valamit kell csinálni, és nem gondolom, hogy véres forradalmat, hanem talán minden embernek a saját környezetét kellene úgy alakítania, hogy az saját maga számára élhető és szerethető legyen. És hogy ha sok ilyen ember van, aki a saját környezetét így alakítja, maga körül az embereket is esetleg megváltoztathatja, pozitív töltettel megajándékozhatja. Ekkor ezek a kis egységek kis karikákká alakulnak, és ha sok ilyen kis pozitív előjelű karika van, akkor az esetleg vér nélkül is elnyomja a negatív előjelű karikákat. Ezt képzelem én, hogy a barátaim mindenféle irányban, akik otthon vannak, alakítgatják ezeket a pozitív töltetű kis karikákat, és a tánc területén és a személyes környezetemben én is alakítgatok ilyen karikát. Amit nem most kezdtem el, hanem már évek óta csinálom. Ezért lehetséges az, hogy nem vagyok otthon, de a tanítványaim nélkülem is gyakorolnak, és kapom az információt folyamatosan, hogy éppen hol tartanak. Ez fantasztikus!
Egyébként azért lett ez az életformám, ami most van, hogy nyolc-tíz hónapot utazom egy évben, mert a magyar tánc-társadalom nem fogadott be. Furcsa, amit csinálok, és talán nem tudták beskatulyázni. Ekkor elküldtem néhány külföldi fesztiválra és versenyre a DVD-met, és azonnal meghívást kaptam. 2005 óta pedig már nem kell küldenem semmit, egyik fellépés hozza a másikat. Rendben, ha otthon nincs lehetőségem, és a világ bármely pontján meg van, akkor miért üljek otthon és sírjak, hogy milyen szerencsétlen vagyok?
SC: Egyszer csak rájövünk mi is...
Batarita: Nem - elmentem azokra a helyekre, amelyekre meghívtak. Ez szakmailag nagyon tápláló. És miért jó emberileg? Kezdetben mindenki az értékrendjét külső mércékhez igazítja. Ha én otthon maradok, és elfogadom, hogy a művészetem semmi és nem színpadra vihető, akkor leértékelem magamat, miközben nemzetközileg van értéke. És most, hogy nemzetközileg nyilvánvalóan van értéke, otthon is megnyíltak a lehetőségek és a közönség már nyitottabb, mint a szakma. De ez általában így van.
SC: Lehet, hogy azért van ez, mert - ahogy én láttam, megnéztem néhány videót - nagyon lassú ez az egész? S a felgyorsult nyugati társadalmakban nincs türelem hozzá?
Batarita: Ez a társadalom nem felgyorsult? Sokkal inkább felgyorsult egy japán vagy egy koreai társadalom, akár kínait is mondhatok, mint a mi európai életvitelünk. Az első meghívásokat egyébként Csehországból és Lengyelországból kaptam, az első hosszabb munkám pedig Párizsban volt, tehát nem Ázsiában. 2005-ben voltam először Japánban, azóta folyamatosan járom az ázsiai országokat, de Európában nyitott felém először a lehetőség. Általában az új – az félelmetes. Az új kényelmetlen. Az újról nem tudsz egy általánosan elfogadott véleményt odarakni. Veszélyes. Az újítókat ezért el szokták egy kicsi távolítani, hogy biztonságban legyenek azok az emberek, akik biztosan ülnek irányítói pozíciójukban.
Ha pedig külföldre mész, az már eleve új, hogy te magyar vagy, nem francia, német vagy akármi más. Ha már külföldi – gondolják – akkor biztos más is egy kicsit. Ha úgy állok valamihez, hogy ez egy kicsit más lesz, akkor már nyitottabb vagyok. És 
 
ha már nyitott vagyok, akkor befogadóbb is vagyok, akkor több minden lehetséges.
 
Szerintem ez volt az, ami aztán otthon is kinyitott: hogyha ennyi helyen érdekes ez – akkor lehet, hogy érdekes! Lehet, hogy nem tudjuk berakni dobozokba, de jó! Most azt mondják, Batarita butoh-táncos, azért mozog lassan. De én nem csak lassan mozgok, hanem nagyon gyorsan is. A viccet félretéve, a kategorizálás is biztonságot ad, akiknek erre szükségük van. Tényleg nagyon fontos számomra a butoh, a magyar mozdulatművészeti tanulmányok után a második legfontosabb dolog, és a butoh filozófiája azt hiszem, a legfontosabb dolog, ami a munkámban meghatározó, de ettől én még nem vagyok butoh-táncos.
SC: Miként definiálod magad?
Batarita: Alkotó.
 
 
 
KAPCSOLÓDÓ

"Bizonyos szinten teljesen mindegy, hogy emberek vagyunk, vagy fűszálak, vagy egy hegy. A rajtunk átfutó energiákon, az általunk generált hatásokon múlik, hogy mennyire létezünk." - Batarita filozófiája
 

 

 

  • Batarita
  • tánc
  • butoh
  • Ázsia
  • Alkotó