Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Babits Mihály: B. F. huszárönkéntes: elesett az északi harctéren, 1915 június.

Az a fiú, akit én gyászolok s akinek csak írását ismertem, az arcát soha, abból a fajtából való, melynek ifjai a Nyugat kultúráját hozták és hozzák ma is útjaikból, vásárfiának, az ősi kúriákba: magyar fiú volt és a King's College növendéke és verseiben sajátságosan találkozott Shelley és Keats Arannyal és Vörösmartyval.  - Babits Mihály cikkét közöljük a Nyugatból, 1915 júniusából.

Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám
 
 
Mit ér ha szép? - s mit ér ha szól?
 
B. F.
 
 
 

KAPCSOLÓDÓ

Sipos Lajos: Babits és a Békássyak

„A Bezerédj, a Békássy és a zsennyei kuriát-kastélyt évszázadokon át birtokló Sennyey családok XIX-XX. századi története pontosan jelzi azt az értékpreferencia-váltást, melynek során - a főnemesek és az erdélyi mágnások mellett - az ún. anyaországi, főnemesi rang nélküli ősi nemesi családok közül többen bekapcsolódtak a társadalmi modernizációs folyamatba.” - Sokan úgy tudják, hogy a zsennyei kastély 1953-tól lett a művészek alkotóházának felajánlva, ám valójában már 1919-ben megvolt ez a szándék. A neves irodalomtörténész, Babits-kutató és professzor: Sipos Lajos feltáró és fontos tanulmányt írt, amit most elolvashatattok a DRÓTon a Békássy100 eseményhez kapcsolódva.

Megdöbbenéssel és fájdalommal olvastam az újságokban, hogy a fiatal B. F. az északi harctéren elesett. Ki volt ő? - a rövid nekrológ csak az előkelő úri család sarját gyászolja benne, környezete bizonnyal a derék jó fiút, önöknek hiába írnám ide a nevét is, most már örökre névtelen martad, talán nem is tudja senki más, amit én, hogy a költészetnek is köze volt hozzá. Még a háború előtt küldte el nekem verseit Cambridgeből, hol a híres King's College növendéke volt, magyar verseket egy szép angol loose-leaf-bookban, szép rendes diákos írással letisztázva, nem a hiúság hányavetisége, hanem az önmagával és a nagy művészettel szemben egyformán áhítatos fiatalság gondja látszott a füzeten. A versek nem voltak teljesen érettek, írójuk inasvolta különböző hatások készséges átvételén s a technika némely kezdetlegességén is kilátszott, de lendületük meglett s őszinte örömmel olvastam fel akkor barátaimnak néhány strófájukat, melyeket finom ízlés, komoly tanulmány, a külsőséges hatások és éretlen újdonságok megvetése, az egyforma köntös alatt forró nagy lendület tettek rokonszenvesekké, csupa olyan vonások, melyeket ifjú költőinknél nem igen találunk.

 
A háború kitört és a fiú hazatért, ekkor alkalmam lett volna vele találkoznom, íme most már nem lesz alkalmam soha. Előveszem a szép füzetet és megdöbbenek a címétől: "Versek" - az van ráírva, gyerekesen - "1912-tõl 19-ig". Nézem ezt a naiv készülődést, ezeket a könnyelmű számokat, akkor jól emlékszem, mosolyra derítettek, most mintha a gúnyos Sors nézne onnan reám. Mit ér egészség, tehetség, fiatalság, akarat, minden mit ér? Ó ha tudtam volna! Miért nem küldtem néhány jobb szót a fiúnak, valami nagyobb dicséretet, miért nem okoztam neki valami nagy-nagy örömöt, miért ítélgettem szárazon, hogy "még hatások alatt áll", hogy a "pátosza diákos", hogy "invenciótlan a technikája"? Hisz a pátosz, a konzervativizmus, éppen ezekben láttam én értékek csíráit. Most avval fogok szomorúan mulatni, hogy elképzelem a legjobbat és legtöbbet, mi minden lehetett volna az ilyen csírákból, elképzelem őt a jövendő nagy poétájának, hiszen, ha nem õ, hány más hullhatott el így, aki nagy lehetett volna, de jelentéktelen ifjú próbáiban senki sem sejtette még e jövendő nagyot, igen hadd beszéljek róla, a jövendő nagyról és nem írom ide a nevét, hadd legyen õ jelképe, emblémája minden lehető és valószínű és nem ismert és fel nem ismert csíravesztésünknek.
 
Mert kötelesség is felrovogatni, úgy kell felrovogatni mind, mind, egymás alá, a drága és pótolhatatlan veszteségeket, mint egy rettenetes, folyton gyülemlő átkot, átkot mindazok fejére, akik ezt a borzasztó vérontást, bármily kicsi részben, bármily tiszteletreméltó jelszavaktól elvakítva, akarni, merni, készíteni tudták. Ó ez a nemzedék, Európának ez a nemzedéke, csak átkozni tud már és jegyez, jegyez egyre egy szörnyű számadást, egy végeérhetetlen, iszonyatos számlát, bár azt sem tudja még, kinek fogja benyújtani?
 
Ó lenne-e valaha vége e számlának, ha mindazt le tudnák írni, ha mindazt csak sejtenék is amit veszítettünk? Talán jobb is volt, nem látnunk a fű között, mennyi titkos bimbót tapostak el, mikből valaha talán gyönyörű virágok lettek volna a szép magyar kertben. Nem nagyobb veszteség-e a bimbó mint a virág? A virágot legalább élveztük már, legalább volt és szép volt, legalább készen volt s emléke kész bennünk mindörökre, kész kincs s előbb vagy utóbb úgyis azzá, emlékké marad. Ami megvolt, megvolt, ezt semmi halál el nem törölheti. De a bimbó ha meghal, valóban elveszti életét, mert az még nem volt meg s immár nem is lehet, a bimbó mindent elveszíthet s a bimbóban mindent veszíthetünk. S emlékeztetőül a sokra-sokra amiről nem is tudtunk, ne feledjünk el olykor egy-egy ilyen bimbó veszteséget is, ha véletlenül sejtelmünk fakad róla, a nagy számlába írni.
 
A modern háború nem természetes küzdelem, mely az erős túlélését, a faj kiválasztódását és javulását mozdítaná elő. Itt éppen az erős, itt a legkiválóbb elem pusztul el, s ezért jön a fajnak nagy elkorcsosulása minden háború után. Pedig de kár érted, szép kincses magyar faj! Ebben a háborúban a magyar úri fiú pusztul legborzasztóbb percentekben, mert õ a legderekabb, nemes, bátor, egészséges és temperamentumos. S a nagy szellemi erőket nem ez az osztály adta országunknak? Ez az osztály, melyben a nemzet lelke él, az épp nemzeti lélek. S ez az osztály pusztul. A nyápic és gyáva megmarad, impotens és beteg szellemével.
 
Az a fiú, akit én gyászolok s akinek csak írását ismertem, az arcát soha, abból a fajtából való, melynek ifjai a Nyugat kultúráját hozták és hozzák ma is útjaikból, vásárfiának, az ősi kúriákba: magyar fiú volt és a King's College növendéke és verseiben sajátságosan találkozott Shelley és Keats Arannyal és Vörösmartyval. Micsoda televény átojtódás olyan termékeny földben mint egy magyar lélek! A nagylendületű líra a modern időkben angol alkotás talán, mert Anglia volt az egyetlen föld, ahol a görög költészet, Pindar szelleme, a műveltek lelkében eleven maradt. Ez örökség tette talán, hogy leghamarabb az angolok ajándékozhatták meg a modern világot a széles, mély és ragadó énekkel. E szélesség, e mélység, e nagyobb lendület hiányzott leginkább a mi új líránkból, semmi sem volt kívánatosabb, mint egy kis angol oltás.
 
De ugye az átoltás nem minden törzsbe lehet eredményes s aki egy nagy idegen lendületet átvenni akar, a lelkében már egy nagy benső rugalmasságnak előre lenni kell. Ezért van talán, hogy a nagy és termékeny hatások átvételére ifjú ember a legalkalmasabb, mint a rugó is veszti idővel rugalmasságát. E benső, lírai rugalmasság, képesség a lélek nagy lendületeire, adatott meg a magyar fiúnak, aki Cambridgeben tanult. Úri fiú volt, nemzedékeken át kultúrált család sarja, mély és finom érzések kész medreit örökli. S a szép magyar nyelvet örökli, a legúribb, legfejlettebb, legízlésesebb magyar nyelvet, mint valaki, akinek apái már teleszívták magukat a Vörösmarty szavaival. Ez nem a mi ifjú lírikusaink egyéniség-hajszoló, kissé vásári ízű, voltaképpen modoros, divatosdi nyelve. Ellenkezőleg, éppen nemes konzervativizmusa adja meg méltóságát és erejét a nagyobb lendületekhez. Halljunk csak egy csöndes strófát belőle, például, ahol a tavaszt leírja:
 
Ki látta, bús zimankós télidőben
alszél ha fúj egy kissé, hirtelen?
Hó meg sem olvad, mégis eltűnőben
mindjárt a tél: megrengve, messze lenn
a rét megdobban: halkan zeng a kőben,
a dermedt kőben enyhe sejtelem,
a felhős ég ragyog, a fagy erőtlen,
a nyüzsgő föld mozgása nesztelen.
 
Hajtsd szét a május vadvirágos ágát,
csodáld, a száz színárnyalat közül,
egy hófehér szín teljes tisztaságát:
ott a Tavasz, ruháját fonva ül.
 
Szavakban, fordulatokban, mintha Aranyt hallanák, akkor mikor a verseket kaptam, úgy ítéltem, íme a kitűnő tanuló, a kész öröklött nyelv, de hisz a legnagyobb költőknek, Goethének is, kész, öröklött nyelve jelenik meg előbb, az egyéni tartalom csak lassan ébredez, mint az újszülött pólyái, kelengyéje megvannak, mikor még meg sem született, mint a csecsemőnek is úgyszólván puszta teste születik előbb, s csak lassan fejlődik ki benne a lélek. Ezt a lassú kifejlődést egy darabig (ó csak egy darabig!) kísérni lehet az előttem heverő versekben, azok a strófák, amiket előbb idéztem, a legeslegrégibb versből valók. Lassan mosódnak észrevétlen hajlások, új lejtők a régi mederbe, az öröklött véralkat kész érzésmedrébe, lassan kap új lendületeket az öröklött nyelv méltóságos régi folyama. Talán ha nem volna ilyen kész, öröklött, régi, méltóságos, ha nem volna ősi forrásból eredő sűrű víz, mély mederben, nem is lett volna alkalmas annak a nagy lendületnek befogadására mely itt készülni látszott, a méltóságos nagy líra, az új magyar óda lendületének.
 
Ezt az új lendületet adhatta volna meg az angol hatás.
 
Ifjú költők rendesen tiltakozni szoktak az ellen, hogy ők valamely hatás alatt állnának, pedig a szellemi életnek éppolyan kevésbé van autógenezise mint a testinek, minden új irodalmi egyéniség egy nagy megtermékenyülés eredménye, s minél erősebb és minél távolibb a hatás, többnyire annál termékenyebb. Riedl Frigyes első kérdése minden új íróról: "Kinek a tanítványa?" - ami ellen persze az új írók, a rosszul megértett eredetiség modern babonáiban elfogódva kissé komikus sértettséggel kapálóznak, holott nincs természetesebb és tudományosabb kérdés, s a régi nagy írók éppolyan kevésbé szégyellték volna magukat tanítványnak vallani, mint a festők. Az irodalom egységes valami, a lendületek egymást indítják, és semmi sincs magában. A mi fiatal költőnk az angolok tanítványa, ez volt az a termékeny hatás, mely szülője lehetett volna a nagy lendületnek. Az idegen s kizárólagosan szellemi légkörben, a magas, filozóf lantosok könyvei között a naturalisztikus, gyalogolni szerető magyar múzsa is magasabb levegőkbe lendül, és az ősi, öröklött magyar mélabú, mely csodálatos oblomovizmussal mindig házi s hazai bajokon szeretett keseregni, valahogy szétömlik a nagy mindenségen mint eddig csak kevésszer, Madáchnál, Eötvösnél, Vajdánál talán. Így születik meg a nagy filozófiai óda, a legnemesebben konzervatív hangon, és olyan tökéletes, széles lendületű strófákban, amilyeneket ma nagyon kevesen tudnak nálunk írni:
 
Az ember vérig érzett szenvedelme
nagy áradattal zúgva vesz körül.
Vívódva küzd az elhagyatott elme:
kétsége vállaimra nehezül.
A vonzódások kínját érezem.
A minden eszme szelleme enyém,
enyém a vágy, enyém az értelem
az értelmetlen vágyak éjjelén.
 
Egy istent sejtek minden holdsugárban,
álmokkal álmom oly övezve száll,
és egyre jobban elmerül az árban:
a képzelés körében nincs határ!
Szerelmek! Vágyak! Börtönök! Világok!
Nyomorúság! Erõk! Üres terek!
Jajok! Fájdalmak! Messze pusztaságok!
Hitek! Halandók! Népek! Istenek!
 
A szavak még mindig erősen a mesterekre vallanak, de a szárnyak mind jobban kibontakoznak s mindig ragadóbb lesz a lendület. S a szárnyaló énekbe lassanként bizonyos fanyar hang vegyül, mint amely madár szárnya véletlen a tengerbe csapott, megnedvesült és most sós csöppnek nehezítik. Ez a fanyar hang már teljesen egyéni, és a földhöz tapadt magyarnak a hangja, a szárnyalásban az ürességet is érzi mint Ádám, mikor az űrbe száll Luciferrel, s a magasban keserű nosztalgiával rántja meg a száját:
 
Ó jaj, hajóm de messze száll, de messze!
Őrjít az álom, elbódít a dal:
utunk az űr zavart terébe veszve
örök, s elérhetetlen, létre vall.
hangom zavarhatatlan csendbe hal,
ahonnan visszatérni nem lehet:
a kóros álom lakja lelkemet.
 
Mégis tudja, hogy e magas szárnyalásban van az ő ereje, s ha ennek elhagyja lendülete, "nem ég a kíntól majd a homlokom, de lelkesült erőm se lesz soha". Így mindegyik versében, még az igénytelenebb szerelmi versekben is, különös módon összeolvad a fanyar kiábrándultság a nagy, szinte mitológiai pátosszal:
 
Parázs homokban tikkad a patak,
igénytelen moszat se nől nyomában:
erőim egyenként elfoszlanak,
költő kívánságom bujdos hazátlan.
Érett szerelmek kristályserlegét
nyújtám feléd és nyújtottam hiába:
a nagy szerelmek vándoristenét
temetted el a föld szívó porába.
 
Kissé ködös még ez a pátosz, de a reggel friss köde ez, az ifjúságnak aranyos köde. A nap, az élet nagy napja, valóban csak most kezdett még emelkedni, maga sem tiszta józan világosság még, hanem mesebeli tűzhegy a láthatáron. A reggeli ködben még minden elmosódott, az egész táj inkább álomnak látszott, mint valami csodás délszigeti szűz lapály "hol száz arany fa sugdos egy mesében." Ki hitte volna, hogy ez az egész fiatal sziget egyszerre el fog süllyedni, mielőtt a nap jóformán fölkelhetne? Egy fiatal ember halála mindig egy világ megsemmisülését jelenti. Nemcsak a kedves jó fiú veszett el, nemcsak akit kívülről ismertek, "az ottani úri társaság egy rokonszenves fiatal tagja", mint az újságok írták, hanem elveszett a világ is, amit belül hordott, a fényes reggeli mikrokozmosz. Egy világ.
 

ESEMÉNY

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Békássy Ferenc, író, költő, első világháborús hősi halott halálának 100. évfordulója alkalmából rendezünk ünnepélyes megemlékezést a zsennyei kastélyban. BÉKÁSSY100 - Megemlékezés a zsennyei kastélyban

Ki tudja - az ember a legsötétebb dolgokban is keres vigasztalást, ha csak lelki önvédelemből is - neki talán jobb volt így? Ki tudja, talán mire fölkelt volna a nap, iszonyú fájdalommal szakadt volna fel ez érzékeny lélek aranyköde, sértően józanított volna a tiszta fény, talán csak az álmok és ködök fájdalmas emlékei maradtak volna és értelmetlen vágyak? Ez a fiú a szomorú okosság előrelátásával félt már úgyis az "érzések halálától", amiről utolsó ódáját írta a háború előtt. Félt az élet hegyfokára jutni, ahonnan minden gyilkos tisztasággal látszik, élesen süt a nap, a pára visszafordul, fölszárad a könny és "kiszenved a szenvedély": elfoszlik -

 
elfoszlik ott: az ember él tovább csak,
elmúlt érzések ránca homlokán,
a vágy él és értelme nincs a vágynak -
 

Amitől az ifjú félt, nem teljesedett: a sziget nem lassan hervadt el, hanem egyszerre süllyedt a legnagyobb tenger alá, teljes reggeli pompájában, talán ismeretlen növények csíráival, virágzó szőlőtőkékkel, melyeknek borát sohasem fogjuk kóstolhatni.

 


BÉKÁSSY FERENC KÖNYVEI

    

A könyvek megvásárolhatók az Írók Boltjában.


KAPCSOLÓDÓK A DRÓTon

A helyzet hát az, hogy ránk erőszakolnak egy rendszert, melyben „bizonyos kötelezettségek” fejében „bizonyos jogokkal” bírunk. Hogy ezek milyenek, azt elsősorban az elfogadott szokások és intézmények határozzák meg." - Az itt olvasott töredék Békássy Ferenc két - eddig ismert – utolsó írásának egyike, melyet vélhetőleg már Pápán, a Magyar Királyi Lovas Honvéd Távíróiskolában írt. Nem sokkal később őt és huszár társait az északi frontra vitték, ahol elesett. Ezen a héten lesz 100 éve, hogy Békássy Ferenc költő, író elesett a Nagy Háborúban. Zsennyében június 25-én emlékeznek a költőre. A DRÓTon írásokat közlünk Békássytól és Békássyról. Kövesd az eseményeket! - Mint a tűzzel… a demokrácia kritikája 1915-ből


„Talán egy napon lesz majd saját házam, lakásom. Akkor majd meghívom minden angol barátom egy hónapra, töltsenek velem egy kis időt a szőlők és erdők között Magyarországon." - írta 1914-ben, az egyik utolsó levelében Békássy Ferenc. 2014 végén átadták a megújult Zsennyei Alkotóházat, ahol a költő született és aminek kertjében nyugszik. A DRÓTon a hír mellett, most Békássy utolsó zsennyei levelét is olvashatjátok. - Újra megnyílt a Zsennyei Alkotóház


100 évvel ezelőtt tört ki az első világháború. A DRÓTon külön sorozattal emlékezünk meg róla. Elsőként szerkesztőnk, Petneházi Gábor irodalomtörténész jegyzetét olvashatjátok. - Mindenki háborúja - IVH/1


Különösen megrendítette őket a korán befejeződött költői-műfordítói pálya tragikus fináléja: a hősi halál a keleti fronton az első világháborúban. A dunántúli lord - IVH/2


Arató katonák! Mikor lesz elég? - Békássy Ferenc háborús versei és naplórészletei - IVH/3


1907-ben született nagyapámnak a könyvtárából váratlanul régi könyvek kerültek elő. Többek között egy katonafüzet, melyet gyönyörű zsinórírással írt egy baka: „Unyalmából Irta Kancz Páll 1908 beli öreg csont.” - Békebeli katonaélet…


„Maradni szégyen, veszni borzalom” – Magyar írók az első világháborúban címmel nyílt kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A helyszínen jártunk, videónkban részleteket láthatnak a megnyitóból és a kiállításból is. Továbbá részleteket hallhatnak E. Csorba Csilla megnyitóbeszédéből és Tömörkény István írásából, melyet felolvasott Nagypál Gábor.  - „Maradni szégyen, veszni borzalom” - VIDEÓ

 

  • Békássy Ferenc
  • Babits Mihály
  • Első világháború
  • Irodalom