Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Boldogtalanság

Boldogtalanságra szoktat ez a rendszer. Nem hisszük el, hogy boldogok lehetünk. Ott a boldogság: valaki szeret, valakit szeretek és akkor megszólal az a különös hang. Az nem lehet. Így nem. Úgy nem. Azért nem. Ezért nem. 

 
Valaki más boldog? Mi elirigyeljük a boldogságát. Örömben osztozni nem, vagy csak alig tudunk, pedig lenne rá lehetőségünk bőven. Örülhetnénk egymás sikerének, örülhetnénk egymásnak.
De nem.
Jön az a különös hang, és valakiből a társaságban mindig kiszalad: miért ő? Miért neki? Másképpen: „Nem is olyan jóképű ez a vőlegény...” vagy „Hogy néz már ki ez a menyasszonyi ruha?”. „Pénzük van, ízlésük meg nincs.” vagy „Nagy nyomorukban egymásra találtak...” – és én csak nézek, megdöbbenve nézek, hogy honnan tör fel ez a hang? 
Miféle mélységekből? 
Hány egymást öldöklő generációból? Hány népirtás? Hány vesztes forradalom? Hány Trianon? Hány Mohács kellett ahhoz, hogy ez a különös hang ennyire mélyen és észrevétlenül, fel sem tűnő természetességgel beszivárogjon, itt legyen? 
Valaki lop, csal, hazudik, s megszólal a hang: „Jól tette! Te is ezt tennéd.” 
Valaki megpróbál becsületes lenni, jól csinálni a dolgokat, tiszta maradni, s már hallom is: „A barom. Jó, hogy elbukott.” Sőt, még fel is jelentik egymást, akkor is, ha semmit sem tettek. Főleg akkor. Csak megbeszélni ne kelljen. Csak megoldani ne lehessen.
Keresem, hogy ki mondta ezeket? Miért? Mikor? Arcot próbálok rendelni a hanghoz, de nem tudok.
Nézem a fiúkat, az utcagyerekeket, akik először vertek meg, mert jöttment voltam, s mert volt egy ugyanolyan kisautóm, mint valamelyiküknek, s akkor megszólalt a hang: „Lopta.” Később barátaim lettek, s kiderült, hogy abbol a kisautóból mindenkinek van. De melyik mondta? Miért?
Aztán az iskolában a „Nem tudod.” és az „Úgysem tudod.” sora. Melyik tanár volt? Hogy hívták? Melyik mondta először, hogy „Hülye vagy!” Meg, hogy „Költő akarsz lenni, ilyen helyesírással?” Mikor? Melyik lány volt az első, aki azt mondta: „Nem kellesz...”? Mikor volt, amikor már meg sem lepődtem ezen? Mikor mondták, hogy „ehhez nem kell érettségi”? Mikor, hogy „minek a diploma”? Mikor, hogy „magából nem lesz tanár”? És mikor és miért hittem el? Mikor, hogy a bölcsészek semmirekellők? És miért nem lázadtunk azonnal fel? Mikor mondták, hogy a kétkezi munkás semmit sem ér? És miért nem fogtuk meg a kaszát? Mikor mondták, hogy az értelmiségi léha, nincstelen, s miért nem ütöttünk egy könyvvel? Mikor mondták és ki, hogy a magyar szolgalelkű nép, s miért hagytuk, hogy így legyen? Nem tudom. 
Végigdolgozom a délelőttöt. Szeretek dolgozni. Írok. Olvasok. Szerkesztek. Szervezek. Aztán kertészkedek. Ültetek. Gazolok. Füvet nyírok. Későn és jót ebédelünk a feleségemmel. A kutyám csontot kap. Örül. Ledőlök. Fél órát sziesztázok. Felébredek és nézem a plafont, és érzem, és látom, és tudom: szeretetben és gyönyörű helyen élek, az a munkám, amire születtem, szabad vagyok, családom és barátaim vannak és mégis: egy hang megszólal, hogy nem lehetek boldog. Miért nem? Ki vagy te hang? Honnan jössz?
Valami mindig hiányzik, valami mindig „kell”. Valami nincs jól, valami nincs úgy, valami lehetne másképpen. És ezért nem lehetsz boldog. Valaki szólt, hogy boldogtalanságra vagyunk ítélve, te is és én is, és mi mindannyian, és az a legdurvább, hogy elhittük. 
Mi lenne, ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer, egyszer egy soha vissza nem térő pillanatban ez az egész nép, s benne te is és én is, úgy ahogy vagyunk, azt mondanánk, amikor ez a hang megjelenik, hogy „hallgass, szűnj meg, semmisülj meg, tűnj el”. 
Azt hallani, csak egyszer, hogy „Milyen jóképű ez a vőlegény!” vagy „Hogy milyen szép ez a menyasszonyi ruha!”. „Remélem boldogok lesznek.” vagy, hogy „Végre egymásra találtak.” – és nem nyálasan, nem képmutatóan, hanem őszintén. Tényleg. 

Egyszer csak megtanulni örülni. Mások örömének, magunk örömének. Egyszer csak elhinni, hogy minden nehézség ellenére, minden bánat és minden veszteség ellenére, még mi, magyarok is lehetünk boldogok.

 

 


KAPCSOLÓDÓK

Utazok három barátommal hazafelé a tíznapos vipassana meditációs tanfolyamról, s az autóban szó-szót követ, történet-történetet, s egyszer csak kicsúszik a számon, hogy nekem ebben a meditációs technikában az tetszik a legjobban, hogy a végén azt mondjuk: „Legyen minden lény boldog.” Na jó, mondják ketten is barátaim közül, de „te azért mégsem lehetsz teljesen boldog”- Weiner Sennyey Tibor: Boldogság gyere haza

Már amennyiben ez azt jelenti, hogy szeretem a hazámat. Magától értetődően, mert beleszülettem, mert benne nőttem fel. Ahogy szeretem anyámat, mióta az eszemet tudom, vagy a gyerekemet, mióta megszültem. Reflexszerűen. Nem is tehetnék ellene. Épp ezért nincs szükségem bokáig lógó kokárdára, transzparensekre, menetelő társakra, hogy demonstráljam. Nem akarom megmondani, ki magyar és ki nem, ki szereti és ki árulja a hazát. - Kiss Judit Ágnes költőnő írását lehet vitatni, lehet továbbadni, de kihagyni nem.  - Nemzeti érzelmű vagyok

Magyarok az év minden egyes napján lehetünk, és attól sem leszünk egységesebbek vagy összetartóbbak, hogy legutóbbi szétszakításunk napját átnevezzük és központilag ünnepeltetjük. De ha a folyamatos viszálykodás helyett legalább az ünnepeken békés és derűs arcot mutatnánk egymás felé, alighanem már sokkal előbbre tartanánk. - Petneházi Gábor: Ünneprontás

  • haza
  • magyar
  • Magyarország
  • nemzet
  • boldogság
  • boldogtalanság
  • Élet