Címlapos Friss

Centauri: Út „Kínába” – szaftos részlet a Jákob botjából

Nem sokkal éjfél előtt megjelent hat fickó az ópiumcsempészés miatt lekapcsolt Idlerről. Az Idler – a környék legelegánsabb, legfélelmetesebb hajója – hetek óta karanténban volt, csak egy a karbantartásért felelős matróz téblábolt rajta, a kapitány előzetesben ült, a legénység meg Oaklandben lézengett...Centauri szaftos részletet küldött a DRÓTnak most megjelent regényéből, a Jack London életét feldolgozó Jákob botjából. Itt olvashatjátok.

 
 
 
Út „Kínába” 
 
(Részlet Centauri: Jákob botja című regényéből)
 
Nem sokkal éjfél előtt megjelent hat fickó az ópiumcsempészés miatt lekapcsolt Idlerről. Az Idler – a környék legelegánsabb, legfélelmetesebb hajója – hetek óta karanténban volt, csak egy a karbantartásért felelős matróz téblábolt rajta, a kapitány előzetesben ült, a legénység meg Oaklandben lézengett. Ma sem tudom, honnan a bánatból szalasztották az Idler embereit, fehér emberek voltak, de egy mukkot sem beszéltek angolul, és más, ismert nyelven se, tán valami tök ismeretlen európai nép fiai lehettek, bárhogy is, szép szál, magas, vékony palik voltak egytől egyig, mintha a kapitány egy rakás ikret vett volna maga mellé, s az arcukon soha semmi nem tükröződött. A San Rafael-i égimeszelő hasonmásait láttam bennük, a szemük karikás, az ajkuk keskeny, arcuk hófehér, és valami pokolian elegánsak. Nemcsak a ruháról van szó, hanem a mozgásukról is. Senki se tudta, mire képesek, ha kikezdenének velük, de nem is igen próbálkozott senki, mivel ópiumot csempészni ipari mennyiségben önmagában is merész. Bigclaw-t és Pottit erősen irritálták. Mindenki az idlereseket figyelte, hátha kiderül róluk valami, de csak ittak, aztán megint csak ittak. Elakadt a beszélgetés, a hangulat leült. Voltál már úgy, hogy pokoli rossz arcba akadtál, és bár a józan ész azt diktálta, ne bámuld, mégis újra és újra rásiklott a tekinteted, mert abban az arcban, bármilyen gonosz arc volt is, valami felfoghatatlan, s egyúttal valami vonzó nyilvánult meg? Nos, az idleresek társasága pont ilyen volt: míg az Első és Utolsóban ittak, csak rájuk lehetett figyelni. Szépek voltak, azt kell mondjam, nem éterien, hanem ördögien szépek. Bigclaw megelégelte, hogy fél óra múlva is az idlereseket hesszeljük, és kiadta a parancsot:
– Gyerünk a Tiffanyba!
Felugráltak az asztaltól és fizettek.
– Gyere, Jack! – nógatott Potti, de én épp azon merengtem, milyen megalázó, hogy a kocsmában végzem, hogy a Potti-féle bajkeverők társaságában múlatom az időt.
– Bazmeg, Jack, olyan savanyú vagy! Nem mintha közöm lenne hozzá, de megdugtad már Miát?
– Tényleg semmi közöd hozzá.
– De megdugtad?
– Nem.
– Pedig most, hogy Coyote lelécelt, igazán beakaszthatnál neki. Figyelj csak! Mikor voltál utoljára nővel?
– Kopj már le!
– Értem. Akkor velünk jössz – és felrángatott a székről.
 
Nem mintha túl sokat ittam volna, de pokolian zavartak a szagok, hogy a Tiffanyban minden olyan édeskés. És bár a hely nem az eleganciájáról híres, mégis feszélyezve éreztem magam amiatt is, hogy egy csürhével rontok be. Pottiék harsányan, félrészegen szinte lerohanták a helyet, igaz, a lányok is lerohanták őket, még a véres Bigclaw-t is. Ma sem tudom, hogyan mertek a közelébe menni, ki a fene maradna egy szobában olyan taggal, mint Bigclaw? Komolyan! Hogy az istenben szexelnek az ilyennel? Potti szerint az volt a szabály a Tiffanyban, hogy megkötözik, s úgy másznak rá a lányok, bár számomra ma is kétséges, miként tűrheti ezt Bigclaw. Potti szerint még élvezi is. Épp csak leültem a pamlagra, két lány is rám startolt, jobbról-balról a fülembe pusmogtak, s még egy sört sem ihattam meg, már a farkam fogdosták. Zavarba jöttem, nem győztem hárítani. Jó kis húsok voltak, csak épp nem szoktam hozzá ehhez a durva, sietős tempóhoz, és az is zavart, hogy egy méterrel arrébb Potti már a cerkáját lóbálta:
– Gyertek szépségeim, gyertek!
– Ó, téged még nem láttunk itt! – mondta nekem a madám. – Látom, feszült vagy még, de ne aggódj, mindjárt megoldjuk.
– Köszönöm, nem szükséges… – hebegtem.
– Látom, te más vagy, mint a cimboráid.
– Ja – kiáltotta Potti –, egy igazi töketlen!
– Ne törődj most velük – kérte a madám. – Iszol valamit?
– Köszönöm, már ittam.
– Fürödni szeretnél-e?
Emlékeztem Miss Coolbirth első fürdetésére, és aztán azokra is, amik egy-egy behívót követtek. Egy percnyi szünet elég is volt a madám számára, s máris intézkedett.
– Lányok, fürdessétek meg a fiatalembert.
– Hallottátok ezt? – visított Potti. – Még hogy fiatalember!
Erre két lány úgy rámászott, hogy megszólalni se bírt, engem meg másik kettő a lépcső felé vezetett. Erős illatuk volt, harsányan festett, maszkszerű arcuk.
– Nem ti. Holly! – szólt oda a madám egy elárvultan üldögélő, a többiekhez mérten kevésbé harsány, finomabb alkatú, vörös hajú lánynak, mire az halványan elmosolyodott.
– Jártál már Kínában? – kérdezte a madám.
– Még nem.
– Itt az ideje. Holly, vidd el ezt a fiatalembert Kínába.
 
Jó volt megszökni Pottiéktól, és jólesett az is, hogy külön kezelnek. Az első két lány gyorsan lekattant rólam, nem is bántam, Holly viszont tetszett. Az a bánatos madonnaféle volt, aki után az utcán is megfordulok. Kézen fogva vezetett az emeletre, de nem nézett rám. Izzadt a tenyerem és ormótlannak éreztem magam.
– Lazíts – kérte Holly.
Na, akkor lettem csak feszült igazán.
– Messziről jössz?
– Igen, ha úgy vesszük – feleltem. – És te?
– Én? – nevetett Holly. – A világ végéről.
És én szerettem volna arra kérni, hogy ő legyen velem. Pontosabban arra, hogy ő ne legyen velem. „Úgy” ne.
– Ne sétáljunk egyet?
Holly megállt és rám mosolygott.
– Hol gondolod?
– Mondjuk a városban.
– Ilyenkor?
És akkor azt szerettem volna mondani: van egy hajóm, a Zenebona, nincs kedved megnézni, összeütnénk valamit, ringatóznánk, mesélnénk…
– Nem is tudom.
– Ne izgulj. Vagy meggondoltad magad?
– Nem, dehogy, csak te olyan szép vagy – mondtam, s aztán még vagy tucatnyi hasonló bárgyúságot, s ami a legrosszabb, minden szót komolyan gondoltam. Holly épp csak ki nem nevetett. Tudtam, hogy gyerekesnek gondol, mégsem zavart, örültem, hogy ő van velem, s nem egy agyonfestett, drabális nőstény.
Szűk folyosón vitt egy apró ajtóig. Amilyen jelentéktelen volt az ajtó, olyan hatalmas tér fogadott a túloldalán, középen brutális méretű kád, abban meg két, hajszálra egyforma kínai szajha, Hui-Fang és Jiang-Li. Ma sem tudnám őket megkülönböztetni, ha Hui-Fang haja nem érne a derekáig, Jiang-Li haja pedig nem volna rövid. Bár a két kínai nő igazán szép volt, mégsem akartam kettesben, azaz hármasban maradni velük.
– Ne aggódj, itt leszek veled, de lemosni ők fognak – mondta Holly.
– Jó napot! – köszöntem, de a kínai nők csak mosolyogtak.
– Vetkőzz le, és ülj a kádba.
Még olyan fürdetést! Négy, szappantól síkos kéz csutakolt, simogatott tetőtől talpig, elölről az egyik nő, hátulról a másik, kiültettek a kád szélére, s addig mosták a farkam, hogy végül majd felrobbant. Aztán kiparancsoltak az ágyra és olajjal kentek be. El kell ismerni, Hui-Fang és Jiang-Li értette a dolgát, le a kalappal előttük, fölösleges is volt a fürdéshez kínált italt megbolondítani, hiszen ahogy az olajos testükkel fel-le csúszkáltak rajtam, az valami szédítő volt. Egyedül Hui-Fang okozott apró csalódást, hiába volt borotvált a vénuszdombja – korábban ilyet nem láttam –, mégis szinte felsértette a bőröm, akár a smirgli. Holly először a kád, majd az ágy szélén ült és tolmácsolt.
– Most mit szeretnél? – kérdezte.
– Nem tudom. Amit ők.
Holly tolmácsolt és akkor Hui-Fang a farkamba ült, Jiang-Li pedig átölelt és csókolt. Őrült édes volt a felállás, ám egyre csak Holly járt a fejemben.
– Most mit szeretnél? – kérdezte megint.
Nyögtem valamit, mire a két nő helyet cserélt. Kisvártatva Holly ismét hozzám fordult:
– Van valami különleges kívánságod?
– Te nem csókolsz meg? – kérdeztem, s Hollyt is magamhoz húztam. – Azt szeretném, hogy te csókolj.
Holly húzódozott, ám végül rám hajolt, Hui-Fang és Jiang-Li lecsúsztak az ágyékomra, míg Holly félénken csókolt. Hogy a két kínai nő élvezné ezt, nem hittem, de hogy Holly igen, az valószínűnek tűnt, s mikor Hui-Fang és Jiang-Li már nem srófolhatott tovább, Hollyt még közelebb húztam, hogy elérjem a fenekét is, ám akkor Holly elhúzódott és a csókolózást is abbahagyta, én meg Hui-Fang és Jiang-Li ajkai közé élveztem. Mikor magamhoz tértem, Holly az ajtóban állt, a kínaiak meg a szájukat törölgették, s már rám se hederítettek. Kiöblítették a szájukat, beugrottak egy-egy lavórba és igen látványosan a muffjukat csutakolták.
– Ha felöltöztél, gyere le – mondta Holly és otthagyott a két kínai nővel.
Hui-Fang és Jiang-Li pár perc múlva eltűntek egy kis ajtó mögött. Igaz, előtte még integettek, mégis pocsékul éreztem magam. Visszamásztam a kádba, lefürödtem, aztán felöltöztem és a földszintre siettem. A lépcsősor alján Hollyt láttam meg először, pont úgy ült a pamlagon, mint az érkezésünkkor, épp azzal a halvány, szomorú mosollyal. Pottinak híre-hamva se volt. Épp csak megálltam az előtérben, előttem termett a madám:
– Remélem, szép volt Kína.
– A többiek már elmentek? – kérdeztem.
Két lány a sarokban viháncolt.
– Úgy tűnik, még nem, talán épp most mennek el – válaszolta ironikusan a madám.
Röhejes voltam, na.
– Mivel tartozom?
És akkor a madám akkora összeget nyögött be, hogy alig tudtam leplezni a megrökönyödésem. Bár szívem szerint menekültem volna, kénytelen voltam bevárni a többieket. Bő órát üldögéltem, és már nem mertem elfogadni egy italt sem. Végül előkerült Potti, próbáltam kerülni a feltűnést, ám ő jól kieresztette a hangját, hogy mindenki hallja.
– Hát nem tudom, van-e nálam annyi! – és látványos számolgatásba kezdett, én meg égtem, mint rák a parton. Végül kisegített, de hozzá tette:
– Holnap kamatostól kérem.
Aztán a társulat visszavonult az Első és Utolsóba, én meg eliszkoltam a Zenebonára. Mia ébren üldögélt egy szál gyertya fényénél. Lerúgtam a cipőt, mosakodtam, és töltöttem egy „jó éjt whiskyt”.
– Te sem vagy különb – mondta Mia.
– Ez meg mi a bánatot jelent?

– Érzem a nők szagát – válaszolta, és úgy magára húzta a takarót, hogy a feje búbja se látszott.

 


A könyv trailere:

Centauri oldala a Facebookon itt érhető el.


CENTAURI a DRÓTon

Életről és halálról, hitről és tudásról, saját otthonáról, a megállás fontosságáról, a Jack London emléktúra titkos részleteiről, arról, hogy az irodalom ajtó, és a pipáról beszélgettünk Centaurival az első videóinterjú harmadik, befejező részében.  Ez az út a hajóm - Az első videóinterjú Centaurival / 3-2-1...

..persze csak ha éppen arra jársz amerre ő. Sőt, befolyásolhatod is az útját! Jack London születésnapján Centauri az első hazai író-olvasó találkozójára indult. Zsebében öt rongy, kétszáz névjegy, és arra megy, amerre viszik. Összefoglaló egy zseniális prózaíró őrült ötletlének előzményeiről és első napjáról a DRÓTon. - Szedd fel az írót... - Centauri Jack London-túrán

„A magyar irodalom egy rohadt szépen sminkelt hulla!” - Centauri meztelenségről és napirendről, valódi-, ál-, és szerzői-nevéről, legutóbbi és legújabb regényéről, fiatal írókról, a magyar irodalom gyengeségeiről és a posztmodern haláláról vall. Adddig provokáltuk, míg végül parázsló vitába hajló beszélgetést folytattunk a magyar próza semmiből és névtelenségből, meztelnül és szárnyakkal előugró, majd mindig eltűnő mesterével a DRÓTon. - Madár vagy szatír? - Centauri nagyinterjú

Gondolja, hogy odautazhat? Ezek szerint azt sem tudja, hogy alig másfél éve nyílt ez a lehetőség. Civilek eddig nem utaztak, s ha fognak is, nagyon sokba kerül. De tudja, mit? A kísérleti utasok közül ketten ellenreakciót mutattak az elixírrel szemben. Ha jól meggondolom, beszervezhetném a helyükre. Méltányos áron. Mit szól? De mielőtt bármit válaszolna, árulja el, miért kíváncsi a Parallelidákra?" - Balatonalmádi felett üldögéltünk a tábortűz körül barátainkkal, egymást rémtörténetekkel szórakoztattuk és a Tambora vulkán 1815-ös kitörésére emlékeztünk, no meg Byronra és Shelleyre, amikor Centauri a DRÓTon most olvasható sci-fi novellát olvasta fel.  - Centauri: PARALLEIA - sci-fi novella

„A magyar irodalom egy rohadt szépen sminkelt hulla!” - Centauri meztelenségről és napirendről, valódi-, ál-, és szerzői-nevéről, legutóbbi és legújabb regényéről, fiatal írókról, a magyar irodalom gyengeségeiről és a posztmodern haláláról vall. Adddig provokáltuk, míg végül parázsló vitába hajló beszélgetést folytattunk a magyar próza semmiből és névtelenségből, meztelnül és szárnyakkal előugró, majd mindig eltűnő mesterével a DRÓTon.  - Madár vagy szatír? - Centauri nagyinterjú

Kevesen tudják, hogy a titokzatos író, a Kék Angyal és a Jégvágó alkotója fotózik is. Méghozzá nem is akárhogy! A DRÓTon most rövid vetítés a Jégvágó című regény (Magvető, 2013) kötetbemutatóján kiállított fotókból- A titokzatos Centauri fotói 

Ezen a felvételen a DRÓTon most Centauri 1-2 perces novellákból álló, Villanovellák névre keresztelt füzérének egyik darabját halljátok Stefanovics Angéla felolvasásában. Centauri: A CSENGŐK - Felolvassa Stefanovics Angéla

Önleleplező fotót publikált magáról a rejtélyes író: Centauri. A Könyvfesztiválról szóló blogbejegyzésében kiderül, hogy milyen hasonlóságok vannak közte és Johathan Franzen között, továbbá azzal bosszant még mindig - ha jól értjük -, hogy a posztmodern halott és történet nélkül aligha lehet igazán jó próza. És mindezek ellenére még a kortárs magyar irodalmat bemutató észt antológiába is beválogatták. Őrület! Fotó, blogbejegyzés, és egyéb népszerű gusztustalanságok a DRÓTon. Népszerű, ámbár gusztustalan


Kiderül, hogy a prózában mégis számít valamit a történetmesélés, hogy Joyce ritka nagy állat volt, a posztmodern irodalom meg átverés. Hogy is jelenik meg ez a Jégvágóban? - Centauri mesél - Kultúrpart

 
 
  • Centauri
  • Jákob botja
  • próza
  • regény
  • részlet
  • Jack London
  • Irodalom