Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Derítés | Biró Zsombor Aurél novellája

A temetésén láttalak először, az arcomba fújta a sáladat a szél, ugyanolyan kókuszillata volt, mint anyám tusfürdőinek, amiket aznap dobtam ki a szemétbe. Bocsi, suttogtad a fülembe, majd a mellkasomra mutattál, félregomboltad az inged. Intettem, hogy köszönöm, és megpróbáltam kijavítani, de remegett a kezem, nem bírtam betuszkolni a kövér gombokat az apró lyukakba. Hagyjad, mondtad, és magad felé fordítottál, éreztem, bámulnak a rokonok. Széttártad a zakóm, hogy jobban hozzám férj, jól esett a hideg a bőrömnek. Csak a kezem fázott, mint mindig.

Biró Zsombor Aurél 1998-ban született Budapesten, jelenleg az ELTE szociológia szakos hallgatója. Mellette próza- és filmírással foglalkozik. Derítés című novelláját olvashatjátok a DRÓTon.

Biró Zsombor Aurél

 

Derítés

 

A konnektorhoz viszem a szivattyúkábelt, a kisablakon át látom, hogy térdig áll a víz a pinceudvaron, szünet nélkül zuhog, amióta elmentél. Minden este reménykedem, hátha kitisztul az ég, de reggel ugyanúgy veri az eső a tetőt. Három és fél évet nem lehet csak úgy kialudni. Visszabotorkálok a hordók közé, leemelem az egyik fémtartály tetejét, belemártom az ujjamat a muskotályba. A szivattyú egyik végét egy üres derítőkád oldalához drótozom, ide töltöm át, hogy meg lehessen tisztítani a tartályt. A másik végét mélyen belenyomom a borba, nem lóghat ki, mert leég a motor, kiskoromban így tettem tönkre a jugoszláv szivattyút, amit Belgrádból szerzett anyám. Büntetésből két hétig én takarítottam a pincét, penészt törölgettem a nyirkos palackokról, kisikáltam a kénezett tölgyfahordók belsejét, sose tudtam, éppen bor, vagy erjedő must csöpög a fejemre. Anyám az íróasztalától felügyelt, néha megállt mögöttem, és nézte, mit csinálok. Ilyenkor vártam, hátha megdicsér, amiért napi négy-ötszáz üveget letisztítok, de csak akkor szólalt meg, ha felálltam nyújtózkodni. Nem hallom, hogy dolgoznál, kicsim, kiabált a pince másik végéből, inkább kifizeted a szivattyút?

 A temetésén láttalak először, az arcomba fújta a sáladat a szél, ugyanolyan kókuszillata volt, mint anyám tusfürdőinek, amiket aznap dobtam ki a szemétbe. Bocsi, suttogtad a fülembe, majd a mellkasomra mutattál, félregomboltad az inged. Intettem, hogy köszönöm, és megpróbáltam kijavítani, de remegett a kezem, nem bírtam betuszkolni a kövér gombokat az apró lyukakba. Hagyjad, mondtad, és magad felé fordítottál, éreztem, bámulnak a rokonok. Széttártad a zakóm, hogy jobban hozzám férj, jól esett a hideg a bőrömnek. Csak a kezem fázott, mint mindig.

Nem jut el a végtagjaidba a vér, valami keringési problémád lehet, mondogatta anyám régen. Biztos apádtól örökölted. Azután kezdődött, hogy ötévesen kivitt magával a szőlőbe, előtte sose kékültek el az ujjaim. Emlékszem, egész reggel a hóvihart bámultam a szobámból, csak akkor megyek, ha ülhetek előre, mondtam neki, de azt felelte, nem érdemlem meg, másszak be szépen a csomagtérbe. Kiabálni kezdtem, belekapaszkodtam az ágy lábába, úgy kellett rám erőszakolni a pulóvert, kabátot. Sose utazhattam mellette a kétajtós Mitsubishiben, az anyósülés az iratok és a felnőttek helye volt, én hátul döcögtem a rekeszek között, egy-egy élesebb kanyarnál maguk alá temettek az üres boroskannák. Megnézzük, kell-e metszeni, mondta fenn a dűlőben, és elindult a tőkék között, eleinte hátrapillantgatott, követem-e, de hiába kapkodtam a levegőt, nem bírtam tartani a tempót. Minden lépésnél sípcsontig süppedtem a hóba, éreztem, zsibbadnak az ujjaim, utána kiáltottam, hátha hozott kesztyűt, de nem hallotta, vagy úgy tett. Az alakja lassan beleolvadt a hóesésbe. Ráharaptam a nyelvemre, dörzsöltem, lehelgettem a kézfejem, de mire visszavergődtem az autóhoz, így is annyira elgémberedett, hogy nem bírtam kinyitni az ajtót. Végül bemásztam alá, ott vártam meg. Mit bőgsz? kérdezte, amikor visszajött. Megráztam a fejem, tudtam, ha megszólalok, megint kitör belőlem. Később azt hazudtam, hogy nem sírtam, csak azért volt vörös a szemem, mert kicsípte a szél.

Másnapra hőemelkedésem lett. Anyám lenyomott egy kanál lázcsillapítót a torkomon, aztán beparancsolt a fürdőkádba, nem jöhettem ki a jéghideg vízből, míg szépítkezett. Kértem, hadd aludjak az ágyában, de azt felelte, nem akarja elkapni. Bekötötte a fejemet vizes törölközővel, és elment dolgozni, rám zárta az ajtót, hallottam a kattanást félálomban. Nem bírtam aludni, folyton felriadtam, égette a homlokomat az átforrósodott borogatás, hiába próbáltam megszabadulni tőle, mindig rajtam maradt valahogy. Éjjel felkeltem hányni, akkor végre lejött. Utána átmentem anyám szobájába, és befeküdtem mellé, tudtam, reggel kiabálni fog, de nem törődtem vele. Óvatosan öleltem át, nehogy felébredjen.

Felemelem a vödröt a tartály mellől, negyvennyolc órája oldódik benne a bentonit. Anyám szavai járnak a fejemben, miközben beleöntöm a kádba, jól keverd el, ez a derítés lényege, ettől rakódik le a bor aljára az üledék. Kavargatom az aranysárga folyadékot, figyelem, ahogy elsötétül. A muskotály érési ideje három hónap, ezalatt öt kannányi söprő jön ki a fémtartályból. Hetvenöt liter. Ha nem betegedtem volna meg anyám temetésén, most nem kéne azon gondolkoznom, vajon három és fél év hulladékanyagával hány ilyen kannát lehetne megtölteni. Emlékszem, másfél napot feküdtem lázasan, azt álmodtam, mellettem ül az ágyon, és félóránként cseréli a homlokomon a borogatást. Néha kitörölte a szememből az izzadságcseppeket, éreztem az ujjait az arcomon. Sötétben keltem fel, mellettem szuszogtál. Nem értettem, mit keresel az ágyamban, aztán eszembe jutott, hogy te kísértél haza. Óvatosan öleltelek át, nem ébredtél fel.

Másnap hajnalban nekiálltam kitakarítani a lakást. A nappaliban kezdtem, letisztítottam az ablakokat, felmostam a töredező kőpadlót. Hét körül felébredtél, együtt mosogattunk, szótlanul törölgetted a tányérokat, miközben anyámról beszéltem. Nem mentél be dolgozni, pedig már elfogytak a szabadnapjaid, ez most fontosabb, mondtad. Hamar kész lettünk, délutánra csak az ő szobája maradt. Bevittem a törlőrongyot, felmosóvizet, de reszketni kezdtem, amint megpróbáltam lehúzni az ágyneműjét, utána percekig szerencsétlenkedtem egy cigivel, szétszórtam fél csomag dohányt az asztalon. Kivetted a kezemből a papírt, és megtekerted nekem, majd én kitakarítom a szobát, mondtad. Kikísértél a gangra elszívni, pedig később kiderült, utálod, ha füstízű a szám.

Lekapcsolom a szivattyút, kiürült a tartály. A belseje borköves, apró, homokszerű pöttyök a fémen. A fenekét sárgás söprő borítja. Vizet locsolok rá, arra gondolok, bárcsak létezne iható bentonit, amitől könnyebben lerakódna bennem ez az egész. Vagy az is jó lenne, ha kiszivattyúzhatnám magamból. Pedig tudom, akkor leszek majd igazán egyedül, ha már nem te jutsz eszembe a piros-fekete kesztyűről, amit január negyedikén kaptam tőled. Egerszalókra vittél a szülinapomon, a termálfürdő előtt parkoltunk. A jegypénztárhoz léptem, de utánam kiáltottál, és elindultál fel a hegynek. Negyedórát sétáltunk, ritkultak a fák, erősödött a záptojásszag, hová megyünk? kérdeztem. Előremutattál, láttam, gőzölög valami a távolban. A felszínre törő termálvíz krátereket ütött a jeges földbe, minijakuzzik, mondtad, és vetkőzni kezdtél a mínusz tízben. Beereszkedtem melléd a forró vízbe, percek alatt felázott a bőr az ujjaimon. Kitettem a tenyerem a hóba, erre kiugrottál, és elővetted a kesztyűt a táskádból, Kínából rendeltem, mondtad. Beleleheltél, ráhúztad a kezemre, megtartja a hőt, olyan anyagból van.

Ledöntöm a fémtartályt a földre, csorog ki belőle a hulladék, rásegítek a lábammal. Neked nem barátnő kell, mondtad, mielőtt elmentél, és én röhögtem, de azóta minden éjjel vacogok, mert álmomban kibújok a hálózsákomból, hogy magamhoz tudjam szorítani a felmelegedett vászont. Fogok egy rongyot, letérdelek, bemászok a tartályba. A tenyerem belesüllyed a söprőbe, a nadrágom átázik, érzem a hideg nedvességet a térdemen. Dörzsölöm a fémet, egyre gyorsabban, egyre erősebben, pedig tudom, ez már odaszáradt, csinálhatok bármit, úgyse fog kijönni, a nyoma azután is megmarad, ha végre kitisztul az ég.


Biró Zsombor Aurél 1998-ban született Budapesten, jelenleg az ELTE szociológia szakos hallgatója. Mellette próza- és filmírással foglalkozik.


PRÓZA a DRÓTon

A DÖGELTAKARÍTÓ - részlet

Danyi Zoltán vehette át a Mészöly Miklós-díjat, amelyet a névadó születésének 95. évfordulóján, 2016. január 19-én adtak át Szekszárdon. A díjátadóról és a szerző A dögeltakarító című művéből olvashattok a DRÓTon. -

Centauri: PARALLEIA - sci-fi novella 

Gondolja, hogy odautazhat? Ezek szerint azt sem tudja, hogy alig másfél éve nyílt ez a lehetőség. Civilek eddig nem utaztak, s ha fognak is, nagyon sokba kerül. De tudja, mit? A kísérleti utasok közül ketten ellenreakciót mutattak az elixírrel szemben. Ha jól meggondolom, beszervezhetném a helyükre. Méltányos áron. Mit szól? De mielőtt bármit válaszolna, árulja el, miért kíváncsi a Parallelidákra?" - Balatonalmádi felett üldögéltünk a tábortűz körül barátainkkal, egymást rémtörténetekkel szórakoztattuk és a Tambora vulkán 1815-ös kitörésére emlékeztünk, no meg Byronra és Shelleyre, amikor Centauri a DRÓTon most olvasható sci-fi novellát olvasta fel.  -

Novákné egy reggel ellenállhatatlan vágyat érzett. Ilyesmi még soha nem fordult vele elő. Jóval nyitás előtt leszaladt a sarki rövidáruboltba, idegesen topogott, amíg kinyitották, majd megvásárolta az összes nemzeti színű szalagot. Ami azt illeti, 17 méternyi nemzeti színű szalag volt a boltban, ami nem tűnik soknak, de nemzeti színű szalagból mégiscsak jelentős mennyiség. Ha kérdik, maga sem tudta volna megmagyarázni miért, de hát akkoriban nem kérdezősködtek, csak vitték az embert. Miközben lélekszakadva vágtatott fölfelé a lépcsőn, olyan izgatottság vett rajta erőt, amilyen még soha.

 

Esetleg egy paradoxon; vagy mi a pék f*sza...

Rita egyedül volt otthon. A szülei dolgoztak, az öccse edzésre ment. Főzött nekem egy kávét. Amíg sertepertélt a konyhában, egy széken ültem és a már-már bugyi méretű rövidnadrágjából kikandikáló húst bámultam, a segge alsó fertályát. Akár egy vén kéjenc.  – Cukrot? – mosolygott rám Rita... - Bene Zoltán készülő regényéből olvashattok egy igazán izgalmas részletet a DRÓTon. -

Állunk a moslékban bokáig... - fejezte ki magát komája, hogy finoman fogalmazzon.Vadmalac maga elé nézett, meg maga mögé. Az fix, hogy álltak bokáig a lében. Abban is biztos volt, hogy az nem moslék. Mert emlékezett a langyos, ételmaradékokkal teli zabára, amit a disznók annyira szerettek. - Gergely Tamás Stockholmban élő, erdélyi származású prózaíró, aki „félperceseket” ír. Legújabb könyvéből - amely 66 vadmalacos félpercesét gyűjti össze -, olvashattok hetet a DRÓTon. Hétszer fél perc, vagy három és fél percben ajánljuk Gergely Tamás könyvét. -
 

Ez a nap a győzelem napja. A mi közös győzelmünk napja. Sokat és elszántan kellett dolgoznunk, hogy eddig eljussunk, de tudjuk, látjuk, megérte. Közeleg május 1, aztán meg az EU-parlamenti választás, és a nyár is. Ezekből a csodás alkalmakból kifolyólag Berka Attila DRÓT-START esten előadott fantasztikus és antiutópisztikus beszédének szövegét közöljük. Politikusoknak kötelező tananyag, szavazóknak tanulságos olvasmány. -

Toroczkay András: EZ EGY ILYEN VILÁG!

Hol verhetem ki? – kérdi tőlem kajánul, mikor felér a lakásba. Barna Zsigmondnak két ablaküveget kellene kicserélnie. – Toroczkay András kegyetlen és brutális novellája a DRÓTon.

FERDINÁND ZOLTÁN és NAGY M. HEDVIG: FELES. Részletek a DRÓTon

David Bowie kávét főz nekem a Marson

A Holdon azért jó lakni, mert ott nincsenek szomszédok. Te vagy az egyetlen lakó. A Holdon nem basznak hangosan péntek éjjel, nem hallgatnak borzalmas zenéket szombat délután, nem fúrják a falat vasárnap hajnalban.

Szembenézés

Szevasz, te féreg.

Rég láttalak.

Ma van az évfordulónk, tudtad?

Dwa bratanki

A Wojciech nevét senki se tudta normálisan kiejteni, ezért a lengyel csávót mindig csak úgy emlegettük, hogy a lengyel csávó. Így mégiscsak egyszerűbb volt mindenkinek.

A Jánosnak túl nagy volt a szíve

Mondtuk a kórboncnoknak, hogy ha végzett, ne rakja már vissza a Jánosba a szívét, mert szeretnénk magunkkal vinni. És ezt mégis hogy képzelik? Ez nem egy étterem, ahonnan el lehet vinni a maradékot...

Egy házasság vége

Akkor én most agyonverlek ezzel a kurva rádióval, rendben? És aztán agyon is vertem. Így lett vége a házasságunknak. Majdnem ötven évig voltunk együtt, de hát egyszer minden véget ér. És tudják, mi a legrosszabb az egészben? Hogy az a gusztustalan penészes sajt tényleg kurva finom volt.

  • próza
  • Biró Zsombor Aurél. novella
  • Irodalom