Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Don Carlos vérvádja, avagy a trónörökös esete a vérére szomjas inkvizícióval - egy kortárs magyar történetíró szerint

A vallásos és nacionalista gyűlölködés burkoltan vagy nyíltan ma is sokszor áthatja a közbeszédet, összeesküvés-elméletek százai keringenek a neten, nem is említve a füstös romkocsmák félhomályában borongó, alkoholban párolt think-tankokat, amelyekből a változó eredetiségű ötletelemet felvonultató teóriák sokszor kipattannak, hogy a moszadról, amerikáról, kínáról, vagy netán a szabadkőműves ufókról immáron sokadjára, de lehetőleg véglegesen lerántsák a leplet.

Jó ilyenkor tudni, hogy hasonló elképzelésektől a kora-újkor embere sem volt ment, még egy olyan egyébként meglehetősen tájékozott figura sem, mint Forgách Ferenc (1535-1577), aki kortörténeti művébe sokszor olyan, a valóságtól messze elrugaszkodó pletykákat is beleszőtt, ami a mai olvasó számára már inkább csak amiatt érdekes, hogy rávilágít arra az úgy tűnik, időtlen tehetetlenség- és félelemérzetre, amely az akkori kor emberét is áthatotta az őt körülvevő világ változásaival kapcsolatban.

A szabadkőműves-globálkapitalista-chemtrailes összeesküvés előtt a jezsuiták voltak Európa és a világ népeinek felesküdt ellenségei, előttük pedig a spanyol inkvizíció (Hah, nobody expects …!). Talán rossz ez a rangsor, hiszen az inkvizitor atyák lelkén bizonyítottan számtalan gyilkosság szárad, és jobb nem is belegondolni, milyen lehetett az az államilag irányított téboly, amikor nemhogy egy gúnyrajzért, de teszem azt egy rossz irányban vetett keresztért a családoddal együtt élve elégettek. Ennek tükrében talán már nem is olyan érdekes a Forgáchnál olvasható verziója a Don Carlos történetnek. Illetve talán mégis: jól igazolja ugyanis, hogy nincs olyan ember által elkövetett borzalom, aminél borzalmasabbat szintén az emberi fantázia ne tudna szülni.

 

Don Carlos (1545-1568) alakja évszázadokig foglalkoztatta az írókat, történészeket: Schiller drámája és Verdi operája ennek a folyamatnak a csúcsán áll, és egyfajta klasszicista nyugvópontját képezi a problémának. A hatalom magányos és könyörtelen logikájába temetkező atya, a lázadó, jellemfejlődésre még kész és a bukást vállaló fiú konfliktusa megspékelve némi szerelemféltéssel és ármánnyal, ami mögött természetesen itt is az inkvizíció áll. Nem volt ez mindig így. A történet korábbi feldolgozásai inkább a romantikus vonalat erőltették, vagyis: Károly szerelmes volt jegyesébe, Valois Erzsébetbe, akit atyja végül inkább saját maga vett el; ez volt a fő konfliktusforrás, nem a németalföldi szabadságharcos eretnekekkel ápolt kapcsolata.

Károly, Asztúria hercege

II. Fülöp, spanyol király

A valóság persze sokkal prózaibb és egyben rettenetesebb. Károly halála egy olyan pokolbéli szenvedéstörténetnek a megkoronázása volt, ami bőven felveszi a versenyt a mai gyerekbántalmazási ügyekkel, és igazolja azt, hogy a nyomorúság sem annyira pénz-, mint inkább hülyeség-függő.

Károly fokozottan hátrányos helyzetű gyermekként látta meg a napvilágot: születésekor édesapja Fülöp és édesanyja Mária csak tizennyolc évesek, anyját soha nem ismerhette, hiszen az a szülés szövődményeibe belehalt, és tizennégy éves koráig apját sem látta. Ekkor jegyezték el Valois Erzsébettel, ám az apa végül fia helyett maga vette feleségül az arát. Őrült volt-e Károly szülei rokonházasságának köszönhetően eleve (két nagyszülője és két dédszülöje is testvérek voltak), ezt a kutatás azóta is találgatja, de testi fogyatékosságai mindenképpen voltak: vézna, csenevész, fejlődésben elmaradott fiú volt, akinek az egyik lába hosszabb volt, mint a másik, és a vállait is ferdén tartotta. A hölgyek iránt viszont érdeklődött: egyik ilyen irányú éjszakai kiruccanása során azonban olyan szerencsétlenül esett le egy falról, hogy betört a feje, a gyulladás pedig hamarosan az egész koponyájára átterjedt. Vesalius és egy száz évvel korábban elhunyt, szent hírében álló ferences atya földi maradványai mentették meg: ez utóbbinak a holttestét közvetlenül az ágya mellé helyezték el, hogy a kezét a trepanáción éppen átesett beteg pont rátehesse; lázálmában állítólag meg is jelent neki a szent, és ezután épült fel. Alapvetően hektikus természetén a betegség csak tovább rontott, egyre kétségbeesettebb és egyre vadabb tetteket követett el, talán azért, hogy az apai figyelmet és törődést magára vonja, apját azonban fiának sokszor brutális, vagy ijesztő cselekedetei csak arról győztek meg, hogy az tökéletesen alkalmatlan a trónörökösi szerepre: maga mellett tartotta ugyan, de a létéről igyekezett mind kevesebb tudomást venni. Károly tökéletes mellőzöttségben végül az apja elleni gyilkosságra szánta el magát, ám ezt naivan meggyónta, s így természetesen szándéka (hogy mennyire volt komoly, azt most inkább ne feszegessük) kitudódott. Ekkor fogságba vetették: utolsó félévét ugyanabban a toronyszobában élte le, ahol dédanyját, Őrült Johannát tartották elzárva haláláig. A fogságot nem bírta: egy alkalommal fejjel belerohant az égő kandallóba, máskor meztelenre vetközve a földre locsolt vízben feküdt órákig, hogy végre megszabaduljon szenvedéseitől, majd pedig éhségsztrájkba kezdett; ekkor erőszakkal kezdték táplálni. Végül úgy látszott, megtört: kedvenc süteményét kérte, amit persze azonnal megsütöttek neki. Ezt azonnal befalta, jó sokat is ivott rá, de még aznap éjjel rosszul lett, másnapra pedig, miután előtte mindent kiadott magából, meghalt. Sokan úgy gondolták már akkor is, hogy az apja megmérgeztette, hogy végre megszabaduljon tőle: erre azóta sincs bizonyíték.

Halálában a hatalom könyörtelen logikája mellett, ahogyan azt Schillernél látjuk, a hülyeségig fokozott vallásos vakbuzgóság szintén közrejátszhatott, ha nem is olyan mértékben, ahogyan azt Forgáchnál olvassuk. Ő ugyanis ezt írja:

„Az apa ezt az ifjút, életének virágában, előbb fogságba vetette, majd a keresztény világban eleddig példátlan módon megölette. Az éj közepén ugyanis bement a hálószobájában alvó fiához, felébresztette és tüstént átadta az őrségnek, majd minden ott fellelhető iratot átvizsgáltatott. Kis idő múlva minden királyi címétől és kitüntetésétől megfosztatta és a legszigorúbb őrizetre bízta. Végül úgy ölette meg, hogy az összes vérét kifolyatta, a vért pedig elégettette, ahogyan az eretnekeket is szokták. E bűntett megerősíti azt, amit a tekintélyes férfiak is gondolnak arról, hogy miért kellett meghalnia: mivel eretnek könyveket olvasott és kapcsolatban állt a francia és németalföldi protestánsokkal. (…)

Arról pedig, hogy a vért kifolyatják és elégetik, egy másik, ide illő eset is tudósít. Még V. Károly [Don Carlos nagyapja] életében egy előkelő nemzetségből származó férfiút, vallása miatt máglyára ítéltek az inkvizitorok, családjával együtt: nemes anyától született egyik kisfia még bölcsőben síró csecsemő volt. Midőn tehát gyerekeivel és feleségével elővezették, az akkor még ifjú Fülöp herceg az ölébe vette a csecsemőt és szánalommal eltelve kérdezte, ugyan mi olyat követett az el, hogy ilyen szörnyű halált érdemel. A gyermeket azonban elragadták tőle és a tűzbe vetették, több mint barbár módon: Fülöpöt pedig az úgynevezett szent inkvizíció emberei arra ítélték, hogy az ereiből egy kis vért kiengedve tűzzel tisztítsa meg magát a szörnyű bűntől, amit elkövetett. A kifolyatott és elégetett vérrel tehát megtisztult, és megbűnhődött vétkéért, így ezzel az ítélet is teljesült. Efféle inkvizíció van ma Spanyolországban.”

 

Ezt a horror-történetet Forgáchon kívül jelenlegi tudásom szerint egyetlen kortárs sem örökítette meg, de nagyon is elképzelhető, hogy hasonló, vagy még ennél is rémísztőbb szóbeszédek terjedtek az esettel kapcsolatban Európa-szerte. Forgách a második, autodafés történetnek megnevezi a névtelen forrását is: egy spanyol, benedek-rendi apátot, akivel 1568 elején Genovában találkozott. Keringett a korban egy ehhez hasonló, de enyhébb mendemonda is: e szerint, mikor Fülöp a fiával együtt vett részt a Valladolidban 1559-ben rendezett kivégzéseken, az egyik elítélt nemesúr nekiszegezte a kérdést: milyen jogon öleti meg ilyen gyalázatos és kegyetlen módon őket? A király válasza ez volt: a saját fiamat is máglyára küldeném, ha eretnek volna.

Forgách műve nyomtatásban először csak 1788-ban jelent meg, amiben ennek és az ehhez hasonló történeteknek nem kis része lehetett: ha a spanyol inkvizíció keze nem is ért volna el Magyarországig, az már az osztrák Habsburgok számára sem lett volna teljesen érdektelen, hogy a rokonságról milyen történetek nyernek publicitást. Cenzúra és öncenzúra már akkor is működött, bár Forgách esetében ez utóbbi hál’istennek kevésbé.

A legérdekesebb azonban az, hogy lényegében egy megfordított vérváddal (Ritualmordanklag, Blood Libel) van dolgunk: az áldozat kivéreztetésének vádja éppen az inkvizíció által elítélt zsidókkal szemben ismert a középkortól kezdve (és egyes helyeken még ma is, függetlenül attól, hogy az inkvizíció már rég feledésbe merült); rejtély, hogy Forgách honnan szerezhette az értesüléseit, azt sem tudni, hogy tisztában volt-e a vád antiszemita gyökereivel, és ha igen, ténylegesen elhitte-e a sztorit, vagy csupán a vallási türelmetlenségen és annak gyűlölt intézményén szeretett volna minél nagyobbat ütni? De abban azért van valami szép, hogy e képtelen vádat egy XVI. századi magyar főúr éppen azok ellen fordítja, akik oly előszeretettel használták azt vallásos kisebbségek terrorizálására vagy teljes megsemmisítésére. Milyen kár, hogy művét csak nagyon kevesen olvasták.

 


KAPCSOLÓDÓK

Elmentek ti a búsba!

Francis Bacon: A szirének avagy a gyönyör

  • Don Carlos
  • vérvád
  • előítéletek
  • Forgách Ferenc
  • Szabadság?