Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

És lőn újra világosság…

Hogyan láthat, aki világtalan? És hogyan láthat többet legtöbbünknél? Mi is a látás maga?

 

 

 

„…Megőszült a világ s én fölsóhajtok:

Adjátok vissza őt, a fényes arcot,

A gyönyörittas, istenszomjú harcot! ...

…S ha elnyelének mindent már a lángok,

Támadni lássak ragyogóbb világot,

S fönnen kiáltsam: Látok, újra látok!”

Komjáthy Jenő: Megőszült a világ, 1890. december (részlet)

 

 

 

 

És lőn újra világosság…

 

 

 

Hogyan láthat, aki világtalan? És hogyan láthat többet legtöbbünknél? Mi is a látás maga? Engedjétek meg, hogy megosszam egy világtalanná vált költő-életművész fiatalkori önéletrajzának inspiráló hatását, amire ha visszagondolok, az átlendít a legesősebb hétköznapok nyomasztó szürkeségén, a legalacsonyabb energiájú, hangulati mélypontokon is. Írásának másik foganatja, hogy „megnéztem” miatta a Láthatatlan kiállítást is. 

Jacques Lusseyran1 kötetét kézbe véve engem először valamiféle vonakodás környékezett meg. Valahogy így van ezzel majdnem minden ember, amikor kissé odébb lép a kerekes-székestől az utcán, vagy zavartan elpillant egy fogyatékos gyerek láttán. Nem könnyű levetkőzni ezt az érzést. Helyette inkább párhuzamosan végezzünk némi önfejlesztést: idézzük fel az emberre oly jellemző empátiát. Persze azért anélkül, hogy ezt túlzott ájtatossággal tennénk.2

Beleérző képességem maximumán és egy új világra nyitottan, Lusseyran sorai sokat alakítottak az élethez való hozzáállásomon. A történet egy érzékeny, nyolc éves forma kisfiút mutat be, aki egy iskolai balesetben mindkét szemére megvakul. Érzékelése azonban a kezdeti nehézségek után új dimenziókra talál, immanens fény és heves életszeretet ragyogja be napjait: 

 

 

„Fürödtem a fényben, melyet a vakság hirtelen közelebb hozott. Éreztem, ahogy megszületik, kiterjed… majd visszahúzódik. Igen visszahúzódott vagy gyengült. De soha nem létezett számomra a fény ellentéte. A látók gyakran beszélnek a vakság sötét éjszakájáról, ami az ő szemszögükből persze teljesen érthető. De ez az éjszaka nem létezik. Életem egyetlen tudatos órájában sem szakadt meg a világosság folytonossága – sem nappal, sem éjszaka, álmomban… Egy olyan világot láttam, amely belemerült a fénybe; egy világot, mely a világosság által és a világosságból élt.”

 

 

Az idézetből talán, de a könyvből mindenképpen kitűnik, hogy költőnk olyan ajándékkal járt-kelt a látók között, amelyek kiemelték a hétköznapiságból „vaksága” ellenére is. Így azonban még inkább hitelt érdemlő üzenetté lesz az övé. Üzenetének veleje az intelligencia, a karizma és a megfelelő hozzáállás boldogságot forrasztó keveréke. Lusseyran a Braille-könyvek segítségével meghódítja a filozófia és a költők világát, hihetetlen intenzitással szívja magába kamaszként a különbözően fixálódott személyiségekről és gondolatvilágukról szóló írásokat, melyeket szétszór magában, majd újra összeilleszt végtelen, de koherens belső világának tanúbizonyságaként.

Barátságról, szerelemről és forradalomról egyaránt tanulhatunk tőle: a lojalitás, a romantika és a hevület terén zavarba hozó erővel és pontossággal talál meg minket. Ezek nyomán egy idő után az ember azt is el tudná felejteni, hogy egy vak író sorait olvassa. Lusseyran tizenöt évesen, egyik nap a rádiót tekergetve hallja, amint Németország annektálja Ausztriát süvöltő tömegek háttérzajában. Már itt formálódni kezd benne egy különös érzés, ami Franciaország német megszállását követően tör elő: gimnazisták köréből maga köré szervez egy ellenállási mozgalmat a Szabadság Önkéntesei néven, több száz, általa egyenként „megtekintett” és jóváhagyott tagból.3  Közben bekerül Párizs egyik elit gimnáziumába, ahol embert próbáló erőfeszítések révén tartja a tempót a szelektált közeggel; vezeti mindeközben a szervezetet, amely egyre növekszik. Mozgalma csatlakozik a Défense de la France-hoz, amelynek nyomdai eszköztárával korábbi folyóiratuknak példányszáma többszörösére nő, és ezzel természetesen nő a lebukás veszélye is. 

Egyik alkalommal Lusseyrant cserbenhagyja finom érzékelése, és jóváhagyja egy kollaboráns besúgó kinevezését az ellenállás egyik fontos pozícióba. Néhány hónapnyi adatgyűjtés után, a Gestapo a mozgalom vezetőit deportálja Buchenwaldba, köztük a vak költőt is. Ugyan a táborban munka kommandóra nem vezénylik ki, a „rokkantak” túlzsúfolt hullabarakkjában nagyon közel kerül a halálhoz. Valami mégis visszaszólítja, amiről így ír: 

 

 

„Az élet szubsztanciája szétáradt bensőmben. Erejével, mely ezerszer hatalmasabb volt nálam, betört hozzám. E szubsztancia nem húsom vagy vérem volt, és nem is az ideák világa. Úgy jött felém, mint egy csillogó hullám, mint a simogató fény. Homlokom körül, fejem fölött észleltem. Megérintett, és elmerültem benne, úsztam vele… nem akartam elhagyni az égi patakot. Egyszer már jártam a partján, a balesetem után közvetlenül, amikor rádöbbentem, hogy megvakultam.”

 

 

A tábor felszabadításakor 1945-ben harminc emberrel jön vissza a Buchenwaldba vele együtt internált kétezerből. Franciaországban még életben maradt a kollaboráns Vichy-kormány rendelete, mely tiltja a fogyatékossággal rendelkezők számára bármilyen közszolgálat végzését4, így Lusseyran nemsoká elhagyja Párizst, és az Egyesült Államokban kezd tanítani francia irodalmat. Még kamaszkorában apja révén került közel Rudolf Steiner antropozófiai nézeteihez, amelyeket a tengerentúlon is életben tart, terjeszt. Végül autóbalesetben vesztette életét 47 évesen, harmadik feleségével együtt. Könyvének utószavából két egyszerű gondolata foglalja össze létszemléletét:

 

 

„A boldogság nem kívülről jön. Bennünk van, bármi is történjen velünk. A világosság nem kívülről jön. Bennünk van, még ha el is veszítenénk szemünk világát.”

 

Ezzel a könyvélménnyel látogattam meg a Láthatatlan kiállítást: a Millenáris Parkban összeállítottak egy teljesen lesötétített teret, ahol különböző helységeket rendeztek be, egy lakás nappalijától az utca zajos csataterein át az erdei patakon átívelő hidakig. A változatosságot egy dolog köti össze: vaksötét van. Belépéskor egy tapasztalt, látássérült vezető veszi kézbe a látogatókat, akik jobbára esetlen mozdulatokkal próbálnak rendszert találni a számukra új világban. Meglepő módon félóra elteltével finomodik az érzékelés, és bár az ember nem kezd el rohangászni, mégis nagyobb magabiztossággal ül le egy-egy megszokott sámli formájúra, vagy vesz kézbe egy szarvas vadásztrófeát.

Amit mások is biztosan megkíséreltek, megpróbáltam elképzelni, hogyan tudnék boldogulni és boldoggá válni ebben a vaksötét világban. Előbbit még csak-csak sikerült vizionálni: eleinte egy segítő kéz, megszokott útvonalak, kiélesedett egyéb érzékeim és a Braille-írás segítségével talán el tudnám viselni a megváltozott világot. De a jelenlegi életembe fényt és kiegyensúlyozottságot hozó dolgokról nagyrészt le kellene mondanom. Ezek helyettesítése Lusseyran üzenete ellenére sem tűnik megoldható feladatnak nekem. Úgy érzem, hogy először fordulna velem egyet a világ, majd csak utána fordulhatnék én egyet, újranyitva a „világosság” felé. Erről a felső szintről azonban csak az alsó szintet alaposan kiismerve és az isteni kegyelem lépcsőfokai által szerezhetnék tanúbizonyságot, úgy ahogy az Lusseyrannal történt.

 

 


 

1  Jacques Lusseyran: És lőn újra Világosság, Szépnap könyvek, Szeged, 2005.

Vö.: Hamvas Béla: Karnevál, Jusztin alakja – akinek szabad jót tenni, „büntetlenül”.

A rendkívül körültekintően megszervezett találkozók során Lusseyran csupán hallgatta a jelentkezőt csendesen visszavonulva világába, ahol azonban precíz érzékelést fejlesztett ki az emberek valóságos arcára, karakterére vonatkozóan. Képes volt megmondani valakiről, ha takargat valamit; a szavai mögött húzódó valódi moralitást.

Emiatt nem felvételizhetett az École Normale supérieure-be sem, a felvételi vizsga közepén szólították fel távozásra, egy megkésett levélben.

 

  • Jacques Lusseyran
  • Láthatatlan kiállítás
  • Társadalom