Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Hallgatógép - 167 éve halt meg Edgar Allan Poe

Edgar Allan Poe-t 1849 október harmadikán találták meg Baltimore egyik sikátorában, egy mocskos tócsában fekve. Nem a saját ruháját viselte. Egyesek szerint veszett volt, mások szerint agybajos, nemi-beteg, alkoholista, ópiumfüggő, vagy mindegyik. Négy napig szenvedett, félrebeszélt, mire október hetedikén végül meghalt. Tudom, hogy magát nem Poe halála érdekli, hanem a két koffer, amit megtaláltak nála. Az egyikben kéziratai voltak. A másikban tervek, tervek egy olyan nyelven, amit Baltimore-ban senki nem értett. A két koffer sorsa csak nehezen követhető, de ahogy maga is, úgy én is sejtem, hogy a második koffer talán Kempelené. Oly sok idő telt el, hogy mondhatnánk: a koffer bárhol lehet. Bárhol. Olyan rejtély ez, amelyet soha nem fogunk tudni feloldani. Az asztalomhoz léptem és azt mondtam neki, hogy „Valóban bárhol lehet. De nincs megoldhatatlan rejtély.” – és elmosolyodtam.  - A Hallgatógép című sci-fi novellával emlékezünk a 167 éve meghalt zsenire.

 
 
 
Weiner Sennyey Tibor
 
HALLGATÓGÉP
 
Edgar Allan Poe kofferéből
 
Hommage á E. A. Poe
 
1.
 
Jól tudtam, hogy az emberek alapvetően romlottak, önzőek, és gyilkos, sőt öngyilkos természetűek. Tudományos kutató létemre ez a nem éppen empirikus, sokkal inkább emocionális konklúzió volt az, amely elindított, s minden eredményem, minden sikerem, és végül rettenetes kudarcom, amelyről most be fogok számolni, éppen ebből a nem teljesen pontos, s nem minden esetben alátámasztott sejtésből indult ki. Hogy is sejthettem volna, hogy a történet egy bizonyos pontján - midőn sikereim csúcsán leszek - olyas valakivel fogok találkozni, aki nem romlott, nem önző, s nyoma sincs benne a gyilkos hajlamoknak? S amikor végre megtaláltam őt, szépségében és ártatlanságában, már minden veszve volt. Találmányomat nem sokkal később már sorozatban gyártották, az emberek imádták, a világ megváltozott. Üzenetemet most megpróbálom ezekben a kétségtelenül utolsó időkben eljuttatni azoknak a magányos lelkeknek és nehezen összetartó, ritka közösségeknek, akik nem váltak védtelen prédájává felfedezésem első hullámának, akik még szabadok, akik még tiszták, akik még hisznek az emberi kapcsolatokban. Csak nekik. A többiek már nem is fogják venni a fáradságot, hogy az itt egymáshoz – nem véletlenül – összefűzött történet gyöngyeit végigmorzsolják, mint egy távoli falucskában, réges-régen, bölcs vének az imafüzért. Fognak-e még imádkozni ebben az új világban, amit én hagyományozok tovább? Nem hiszem. Imádkozni annyi, mint bízni a láthatatlan, mégis jelenvaló örök egyben, imádkozni annyi, mint lehajtani fejünket alázattal és elismerni: nem csak mi vagyunk a világban. De tényleg csak ennyi lenne?  
Melyikünkben nincs meg az igény, sőt az eltitkolhatatlan vágy arra, hogy meghallgassák? Mindenki szeretné elmondani, de még sokkalta jobban szeretné, hogy gondolatait, a kimondottak mögött éppen csak megbújó kimondhatatlant megértsék. Néha elég lenne, ha azokból az elejtett félmondatokból, szisszenésekből, kicsinyke rezdülésekből megértenének, s nem kéne hosszasan magyarázkodni, máskor meg éppen ellenkezőleg, nagyon is szeretnénk végtelen hosszú estéken át csak beszélni és beszélni, s de jó is volna, ha ilyenkor nem kéne foglalkozni semmi és senki mással, csak saját kis - vagyis számunkra hatalmas – ügyeinkkel. S amikor könyörgünk, nincs-e bennünk az a láthatatlan remény, hogy a halhatatlan isten mégis csak létezik, s ha nem is hallja, de legalább rögzíti az elmondottakat, s uzsonna után, biztosan meghallgatja? Nem tudok válaszolni saját kérdéseimre se már, pedig valaha az egzakt tudományoknak, a mechanikának és a programozásnak éltem, s csak mellékesen, mintegy szórakozásként vetettem bele magamat alkalmasint a történettudományokba, kutatásba, valami régelmúlt dolog után. Miközben a saját technikai kutatásaim a legjobban haladtak, laboratóriumomban egy általam gondosan összeválogatott mérnök, vegyész, és programozó csapat dolgozott, én régi korok mechanikájának történeteit bújtam, egyre sűrűbben és egyre szórakozottabban. Hogyne tudtam volna, hogy közben miféle szerelmek szövődnek kis laboromban! Láttam azt, ahogy egyik emberem családi életében sűrűsödnek a gondok, ahogy a másik nem bír rendes párt találni magának, ahogy a harmadik szinte belebetegszik az unalomba. Néha csak nehezen, az én hatásos nyomásomra teljesítettük a határidőket, de azért mindent összevetve jó csapat volt a maga nemében, sajnos túl jó is, de a város, ahol éltünk, gonosz hullámaival be-becsapott küszöbünkön, s olyan kutatás, és az ebből fakadó találmány kidolgozására késztetett, mely láthatóan romba dönti amúgy is romos világunk maradék értékeit is. Nem tagadom, volt egy időszak, amikor arra gondoltam, hogy ha megértünk az ilyen nyomorult pusztulásra, amely még csak nem is tűz által történik, hanem a bennünk lakó szörnyeteg felélesztése nyomán, ha tehát ennek kell el jönnie, akkor nincs mit tenni. Aztán mégis változtattam véleményemen, s eldöntöttem, hogy leírom miként jutottam el addig, hogy elkészítsem, ne csak úgymond „teoretikusan” megalkossam a mindannyiunkat komolyan veszélyeztető találmányt. Egy időben többféle néven is hirdették, én csak úgy hívtam, ahogy végül el is terjedt a köznyelvben: a hallgatógép.
Mielőtt leírnám magát a hallgatógépet, létrejöttének körülményeit és következményeit, azt hiszem, hogy az egész történet megértéséhez nélkülözhetetlen röviden végigkövetni azt a végzetes nyomozást, ahogy eljutottam az alapgondolathoz, ahogy az emberiség ördögi és angyali oldala, a tudomány és a művészet ebben az egész örvényben ölelkezett, s engem úgy szívott magába, olyan erővel, hogy észre sem vettem mi történik valójában. Kristályos fekete tükörré tette a város utcáit az őszi eső, s ezen a tükrön megduplázódva sétáltam a laboratóriumból hazafelé. Emlékszem aznap jelentkezett először ő is, és én megbeszéltem vele, hogy jöjjön be másnap, elbeszélgetünk, s ha valóban olyan jó, mint ahogy a kimutatásai leírják, akkor lehet róla szó, hogy a kutatásba felvegyem. Tetszett benne, hogy nem kimondottan az én szakmámból való volt, hanem a perifériáról érkezett, megadott kutatási területe a mechanikatörténet volt, s a sok szakmai tanulmány mellett, nem titkolta, hogy verseket is ír. Versek? Gondoltam cipőim koppanásainak tömör szünetében. Versek? Mikor olvastam utoljára verset? Minek olvasnak az emberek verseket? Akik verset olvasnak, azok holt emberekkel társalognak. Menthetetlenek. Minden találmány megpróbálja kényelmesebbé tenni az emberi tevékenységeket, hogy kicsit könnyebb, kicsit elviselhetőbb legyen ez a szörnyű létezés… – akkor legalábbis még így gondoltam, s ez nem mellékes a későbbiek megértését illetően. Versek? Miféle felesleges időpazarlás? Annyi mindent sikerült megalkotni az utóbbi évtizedekben, talán csak a gonoszságot, a gyűlöletet nem tudtuk kiirtani a szívek sötét rejtekéből, de bíztam a farmakológiában annyira, hogy idővel ezt is meg fogja oldani ez a nagyszerű tudomány egyetlen tablettával. Ó, az én jó öreg, régi, sötét bizakodásaim, éppen csak szellemem árnyék létét mutatják, mely miatt ily nagy bajba kevertem mindent és mindenkit! Aztán hazaérve a hangja jutott eszembe. Milyen lágy hangja volt, milyen éteri és áttetsző. Vajon milyen lehet valójában? A fotók, melyeket eddig láttam róla, szinte semmit sem árultak el. Papírszerű fehér bőr, sötét szemek, vörös haj. Nagyon enyhe száj, csupa csendesség, mégis valami halovány mosoly. Semmit sem árult el tehát a kép, ahogy a hang is inkább csak egy titkos sejtés, mint bármi más. Versek? Végignéztem könyvtáramat, amelyben meglehetősen sok regény volt, a rengeteg tudományos könyv mellett, még több képzőművészeti album, de verseskötet alig. Aztán csak megtaláltam, amit kerestem, azt a még egyetemista, utazós éveimben vásárolt, ős-öreg Edgar Allan Poe kötetet, amelyben a novellák mellett versek is voltak. Letelepedtem nagy fotelembe, italt öntöttem magamnak, egyetlen lámpát gyújtottam… – sosem felejtem el azt a hűvös estét. Találomra csaptam fel a könyvet. Közben rágyújtottam, pedig már megfogadtam ezerszer, hogy leszokok, de valahogy az éj nyirkos ujjai, melyek megérintették halántékomat az ablaküvegen átnyúlva, arra késztettek, hogy óvó füsttel öleljem körbe lassan deresedő, fáradt fejemet. „Poe. Edgar Allan Poe. Micsoda különös alak lehetett?” - dünnyögtem magamban, s megmondom őszintén üveges szemekkel és értetlenül, már-már gépiesen olvastam végig négy-öt verset egymásután. Letettem a könyvet. Ittam. Nem éreztem semmit. Nem lett a versektől se jobb, se rosszabb. Tudni szerettem volna, mit szeret ebben az az áttetsző lény, akivel másnap találkozóm lesz. Tudni szerettem volna, hogy az emberek mért olvasnak, de legfőképpen mért írnak verseket? Semmi értelmes magyarázatot nem találtam. Feleslegesnek éreztem, mint a rövid történeteket, az úgynevezett novellákat is. Mi ez az egész? Egy regényt még talán-talán megértek. Különösen a történelmi regényeket, vagy a pornográfiát. Igen, még azt is, persze ezek között is rengeteg a semmi, az értelmetlen papírpazarlás, de a versek? Miért írnak verseket az emberek, s ha nagyritkán olvasnak, minek olvasnak? Nem túl gyakori valóban, nem túl, de azért elég veszélyes. Ilyen teremtések is, mint ő, ilyenek is erre pazarolják azt a drága életet. Újra töltöttem magamnak. Újra ittam. Újra felcsaptam Poe könyvét, de most egy novellánál nyílt ki. Annál a novellánál, amely mindent megváltoztatott, melynek az volt a címe: „Von Kempelen and His Discovery”. Emlékszem, hogy kicsit megemelkedtem a fotelben, ráztam magamon egyet, mintha megéreztem volna, hogy itt valami olyasmiről lesz szó, ami engem is érint. Belemerültem ismét a történetbe, mosolyogtam is rajta, és kissé el is tűnődtem. Az olvasottak elkísértek álmomba, amely nem sokkal később ott a fotelben úgy telepedett rám, mint egy enyhe vámpír ködből szőtt sötét és fullasztó testtel.        
       
2.
 
Ott ült velem szemben. Olyan volt mintha még mindig otthon lennék, beleveszve a fotel puha ölelésébe, az éj hűvösségébe, pedig már bent voltunk a laborban, már talán egy fél munkanap is eltelt, s én mégis mint valami nehéz álmot, úgy éltem meg azt a napot. Ott ült, áttetszően és vörösen, mint a pirkadat. Talán minden hajnal, minden ébredés ilyen lehetett a réges-régi időkben, amikor a városok nem takarták el a hajnalokat és a naplementéket. Sokáig hallgattunk. Nem tettem úgy, mintha a papírokat bújnám, vagy érdekelne bármi is. Kérdésem is csak egy volt. Mikor már más számára nyomasztó lett volt a hallgatás, ő éppen olyan volt, mint a képeken, a papírokon, arcán azzal a halvány és lemondó mosollyal, és az a szörnyű érzés fogott el, hogy nem hogy többet, semmit sem tudtam meg róla. Sőt, minden kitöltetlen, üres pillanat, bár ő úgy tűnik: változatlan, mégis messzebb és messzebb viszi tőlem. Vajon tényleg változatlan? Nem cserélődnek-e benne is éppen ugyanúgy az atomok? Nem születik és bomlik minden pillanatban egy kissé legalább a lénye tova? Minden változik, és semmi sem az, aminek megismerjük. Nincsen-e benne is kissé az a romlottság, az a gyűlölet, azok a gyilkos és öngyilkos hajlamok, amelyeket annyira jól kiismertem már? Nem tudtam válaszolni. Végül nagy nehezen, ahelyett, hogy elengedtem volna, ahelyett, hogy megcsókoltam volna, kérdeztem: „Mondja csak, ismeri Edgar Allan Poe Kempelen történetét?” – fél órája ültünk egymással szemközt. Láttam, hogy a mosolya mellett piros kis gödröcskék jelennek meg, a szeme alig észrevehetően szikrázni kezd, s ahelyett, hogy rögtön válaszolna, csak bólintott, alázatosan és rendkívül visszafogottan. A szívem hangosan dobogott. Felálltam és az ablakhoz léptem, majd – bár nagyon nehezemre esett – hátat fordítottam neki, s az ő arca helyett inkább a város mocskos képébe bámultam bele. Talán csak azért, mert akkoriban még jobban el tudtam viselni a pokol látványát. „Az lesz az első feladata…” – kezdtem lehajtva fejemet – „…hogy mindent gyűjtsön nekem össze Poe és Kempelen találkozásáról. Kempelen találmányairól. Nem csak a történet kell, hanem tervrajzok, adatok, képek, bármi. Gyűjtse össze, és kimerítő beszámolót tartson majd kutatásának különböző állomásairól. Ha valamire szüksége van hozzá, meg fogja kapni. Eredményeket várok magától, és nem tündérmeséket.” – nem kérdezett vissza, nem akarta tudni, hogy miért. Talán ismét bólintott ugyanazzal a felejthetetlen gyöngédséggel, s én csak az ablak opálos tükréből láttam, ahogy feláll, megfordul, hangtalan kimegy, és tompa koppanással becsukja maga mögött az ajtót, mint ahogy az ember emlékeit zárja el elméjének rejtélyes ritődjeibe.    
Úgy dolgozott, ahogy senki a laborban. Nyomozott. Láthatóan nem csak az érdekelte, amivel megbíztam, az adatok összegyűjtése, rendszerezése, hanem talán arra is rá akart jönni, azt is ki akarta találni, hogy engem mi érdekel ebben az egészben. Azt a pontját akarta megtalálni ennek az egész történetnek, ahol szerinte én is belecsatlakozhatok. Három hét alatt lényegében megtalálta azt, ami nekem kellett, úgy hogy én magam sem tudtam pontosan mi az, ami engem az egész történetben érdekel. Pedig nagyon sokat költöttem az ügyre. Az első héten még az iroda környékén maradt, de aztán a kutatás mélyülésével utaznia kellett. És én mindent álltam. Mintha biztosan tudtam volna, hogy meg fogja találni azt, ami nekem kell. Minél ritkábban láttam, annál inkább nyomasztott az, hogy nem tudom kimondani célomat, nem tudom elmondani senkinek miért is alkalmaztam őt, mit is gondolok erről az egészről. Láttam, hogy dolgozik, hogy igyekszik, de igyekvése és munkája mögött már akkor megéreztem azt a sötét és vörös kendőt, amely nagy súlyával forog háta mögött, s elragadja figyelmemet minden másról. 
Az első beszámolója talán fél óráig sem tartott. Nem mondott olyat, amit ne deríthetett volna ki akárki. Mégis olyan más volt. – Poe 1850-ben írta novelláját, Kempelen 1804-ben már halott volt, márpedig Poe azt állítja, hogy „Úgy hat évvel ezelőtt – tehát 1843/44 környékén – egy héten át vendégtársak voltunk az Earl’s Hotelben Providence-ben, Rhode Islanden…” – amiből két tanulság lehet. Az egyik, hogy Poe írása merő fikció – ez túl evidens volt az én nyomozómnak, a másik: hogy Kempelen Farkas fiával, Kálmánnal találkozott Poe a hotelben. Az alkimista történetre csak mosolygott, s azt mondta, úgy érzi, „mi mást keresünk”. Különös hatása volt ennek a bizalmas, de nem tolakodó többesszámnak az egyébként szilárd logikához szokott tudatomra. Helyeseltem. Miután majd mindent tömören és röviden elmondott Kempelen életéről, elkezdett beszélni a sakk-automatáról, amelyről mondják, hogy Shönbrunnban, még Napóleont is sikerült kihozni sodrából, ami persze nem igaz. A császár bosszantotta fel a gépet, ugyanis többször hamisan lépett, majd a „Török” – merthogy így hívták az automatát, hiszen török basának volt öltöztetve a báb az asztal mögött, míg magában az asztalban volt az a bizonyos „mechanika” – szóval a „Török” lesodorta az asztalt. Beszélik, hogy a császár csak mosolygott. Egyesek szerint a két első előadás – vagy játék – Tulában volt 1777 november elején, de ez sem igaz. Egyébként figyelemreméltó Kempelen Farkas irodalmi munkássága is – szúrta itt közbe – 1764-ben adták elő a Varázskönyv című darabját, 1781-ben a Perszeusz és Andromédát, de verseket is írt. „Mit akar ezzel mondani?” – kérdeztem remélve, hogy közelebb enged a verset olvasók titkához, de ő ügyesen tovább lépett inkább a sakk-automata történetében. Elmondta, hogy ez a „pszeudo-automata”, vagy talán úgy is hívhatjuk, hogy „metaforagép” 1769-ben készült el és előbb Pozsonyban és Bécsben mutatták be, aztán Regensburgban és Augsburgban. Persze nagy sikerrel. Máig megfejthetetlen, hogy Kempelen mért nem ment európai körútra? Ugyanis többen hívták, ám ő mégsem ment. Egyszer csak leállította az egészet, és visszatért Pozsonyba, Duna utcai otthonába. Technikai értelemben három faktort kapcsolt össze Kempelen gépe – idézte és tovább gondolta Felderer és Strouhal elméletét -: Elsőként a magnetizmus alkalmazásán; a külső táblán végrehajtott sakklépések információinak a doboz belsejébe történő átvitel révén. Ez volt a technikai bravúr, amit a kor már lehetővé tett. Másodikként a játékos elbújtatása. Amely a trükk volt állítólag. Harmadsorban pedig a bábu maga, s annak mozgatható karjainak precíz mechanikája. A kimerítő előadás után hozzátette: senki sem feltételezi, hogy a gép - ember, vagyis „kisebb” csalás nélkül tudott volna játszani, de azt sem, hogy ne működött volna. Ismét mosolygott. Kempelen nem csak visszatér vele Pozsonyba, hanem – már fia, 1808-ban - el is adja Johann Nepomuk Maelzelnek, aki egyesek szerint tovább adta egy Croizier nevű bellevillei mechanikusnak, aki aztán körútra viszi Amerikába, ahol maga Poe is partit játszik a géppel. Ebből is születik egy figyelemreméltó novella. „Figyelemreméltó?” – kérdeztem ismét, remélve, hogy megtudom, mi az, amitől ő valamit figyelmével illet, amiért időt szán rá, amiért foglalkozik vele. Igen – folytatta – a gép állítólag elégett 1854-ben, de von Windisch 1783-as és Racknitz 1789-es könyveiből elég jól rekonstruálható. A kutatás további folytatása végett Bécsbe kell utaznom.  – Ilyen hirtelen és ennyire egyértelműen fejezte be első beszámolóját. Most én bólintottam, tudtam, hogy néhány napig nem láthatom, s már előre hiányzott. 
 
3.
 
Teljes hét telt el mire újra jelentkezett a laborban. Áttetsző nyugalmán valami kék remegés sugárzott át. Mintha bőre alatt futó erek a csuklójánál, a kezénél, a nyakánál, csak nagyon halványan, de jobban látszódtak volna, mintha szemének szikrázásába ez a kék zavartság is beszökött volna, és mintha mindezt ő is tudta volna, ezért még inkább próbálta minden érzelmét visszafogni, s amint belépett én is elfojtottam valamennyi vágyamat, mert már akkor éreztem ebből csak bánat, csak fájdalom származhat. Nem sejtettem azonban módját, miként pusztít majd el minden maradékot, minden kevéske élhető részt a világban, s hogy nem csak rám, sőt – főleg nem rám veszélyes az, hogy ekkor már aggódtam érte, izgatott merre jár, hol késik, mért nem jelez, és mért nem elérhető. Aggódtam érte, de nem merült fel bennem, hogy mással lehet, nem gondoltam, hogy más útjai is vannak az életben, mint amivel én megbíztam, s amit ő mégis jobban értett nálam. Visítani kellett volna, sikoltozni és táncolni mikor belépett újra az ajtómon, ehelyett csak bólintottam és ismét az ablakhoz álltam. Késő este volt már, a város fényei elkenődtek a szememben, s csak a hangjára figyeltem. Semmi másra. Ezért emlékszem pontosan hogyan is kezdte. Kempelen második, egyesek szerint főművéről volt szó, a Beszélőgépről. 
Míg Kempelen beszélőgépe birtokolta az emberi hangot – mondta – addig sakkjátékosa az értelmet. Talán nem lehet mellékes, hogy akárcsak az írógép, amit a vak bécsi zongoraművésznőnek, Terézia Paradisnak tervezett, ez is afféle kiegészítő eszköz lett volna, mondhatni mankó. A beszélőgép néma embereknek segített volna beszélni. – Ekkor szóltam először közbe: „A hallgatógép pedig birtokba veszi majd az emberi szívet.” – nem kérdezett vissza, mert talán már pontosan tudta, hogy mit akarok. Pár pillanat csönd következett, megfordultam, s az ő fényét figyeltem, ahogy ellentétben a várossal az nem más, mint koncentrált ragyogás. Bólintott lassan, de nem mosolygott. Folytatta: - Az emberi beszéd mechanizmusa című művét 1791-ben adta ki, ám a „Törököt” soha nem írta le, nem mondta el, hogy mi volt az alapkoncepció. – Ismét megszakítottam: „A múltkor azt mondta, hogy a sakkjátékos >>metaforagép<<. Hogy érti ezt?” – Nyílegyenesen a szemembe nézve válaszolt: Abban az esetben a tulajdonképpeni android az ember volt, akit képessé kellett tenni arra, hogy a polgári társadalom teljes értékű része legyen, nem csak mint tanuló, nem csak mint sikeresen alfabetizált és diszciplínakövető alattvaló, hanem mint a mindenki által elismert, ám ki nem mondott csalás, vagy ha úgy tetszik hazugság részese. – Eltűnődve mondtam neki, hogy „Egy szimulákrum világban minden és mindenki részese a szimulákrumnak, vagy nem tud szabadulni a szimulákrum hipnózisától. Kempelen gépeivel nem csinált mást, csak egyszerre tárgyiasította magát a társadalmat, amiben élt, és talán ezzel el is távolította magát a közös hipnózistól.” – felállt és közelebb lépett hozzám. Nem nézett egyből rám, csak ki az ablakon, mintha előre ellenőrizte volna, hogy valóban azt láttam a városra nézve, mint amit ő később a szememből kiolvasott. Most először láttam rajta valamiféle szomorúságot, nem eddig sem volt kitörően vidám, inkább rezzenéstelen és igyekezett minél kevesebb érzelmet kimutatni. Most ahogy látta, amit én is egy pillanatra úgy tűnt, hogy szemeiben az azúr remegés mögött, valami kevéske nedvesség gyűlik össze, akárha levélkék sarkán harmatcsepp, de ahogy azokról is lerázza egy hűvös szellő, úgy ő is megrázta magát csakhamar. Éreztem, hogy az első pillanattól kezdve tudja, hogy mire megy ki a kutatás, tudja, hogy mi a tervem, s hogy mit akarok mindebből kihozni. Mégis tovább játszott. Pedig ő volt annyira jó, annyira szép, hogy meg tudta volna akadályozni időben mindazt, amivel most és itt szembe kell néznünk. Nem lehet mentségem, hogy én akkor még nem tudtam, hogy csak eszköze vagyok saját szellemtelenségemnek, eszköze vagyok annak a gonosznak, amelyet felébresztettem saját magamban, mikor soha többé nem akartam hinni az emberekben, midőn eldöntöttem magamban, hogy minden ember alapvetően gonosz, önző, s gyilkos, sőt öngyilkos hajlamú. Nem volt igazam. De akkoriban én ezt még így gondoltam, s ma is az esetek nagytöbbsége erről győzne meg, ha nem ismertem volna őt. Őt, aki ekkor lehajtott fejjel azt mondta: Tudom, hogy mit keresünk. – kevés híján izgalmamban megfogtam a vállát, de inkább csak halkan, igaz remegő szívvel mellé álltam. – Nem tudja senki, hogy miben halt meg. Edgar Allan Poe-t 1849 október harmadikán találták meg Baltimore egyik sikátorában, egy mocskos tócsában fekve. Nem a saját ruháját viselte. Egyesek szerint veszett volt, mások szerint agybajos, nemi-beteg, alkoholista, ópiumfüggő, vagy mindegyik. Négy napog szenvedett, félrebeszélt, mire október hetedikén végül meghalt. Tudom, hogy magát nem Poe halála érdekli, hanem a két koffer, amit megtaláltak nála. Az egyikben kéziratai voltak. A másikban tervek, tervek egy olyan nyelven, amit Baltimore-ban senki nem értett. A két koffer sorsa csak nehezen követhető, de ahogy maga is, úgy én is sejtem, hogy a második koffer talán Kempelené. Oly sok idő telt el, hogy mondhatnánk: a koffer bárhol lehet. Bárhol. Olyan rejtély ez, amelyet soha nem fogunk tudni feloldani. Az asztalomhoz léptem és azt mondtam neki, hogy „Valóban bárhol lehet. De nincs megoldhatatlan rejtély.” – és elmosolyodtam.  
 
4.
 
Edgar Allan Poe második koffere nálam volt. Mellékes, hogy megbízott fejvadászaim hány ember élete árán jutottak hozzá, mint ahogy mellékes az is, hogy valójában rajtam és laborom munkatársain kívül mindeddig senki sem sejtette mit rejt. Szakembereim minden rajzot lemásoltak, minden számítást újra elvégeztek eddigre már, elkészítettük a készülék valamennyi általunk értelmezhető alkatrészét, összeraktuk, és el is indítottuk, de jól láthatóan hiányzott még valami a tökéletes kivitelezéstől és a sorozatgyártástól. Kempelen harmadik nagy találmányának megvalósításától nagyon kevés választott el, s tudtam, hogy „nyomozóm” fog rá jönni a hiányzó részekre, nem csak származása, nyelvismerete, leleménye, elkötelezettsége, figyelme miatt. Hanem talán azért is, mert ekkor már éreztem, hogy megváltozott köztünk valami. Ennyi elég volt, hogy feltétlenül megbízzak benne. Átadtam neki a terveket. Láttam, hogy különösen izgatott. A kofferben ugyanis nem csak a harmadik találmány teljes leírása, hanem Kempelen naplója, a Varázskönyv teljes német nyelvű szövege, és több vers is volt. Különösen a versekkel nem tudtam mit kezdeni. Természetesen időt és pénzt kért. Mindkettőt biztosítottam számára. A tervekkel elutazott, bár ekkor már detektíveket állítattam rá, és azok figyelmeztettek is, hogy szerintük megpróbál megszökni, jobban bíztam abban, hogy visszajön, mint saját magamban. És ez nagy szó. 
Egy hónap telt el teljes csendességben. Jobban mondva a csendesség csak bennem lakozott, mert a laborban lázas munka folyt, újra és újra terveztettem egy-egy részletet, a lehető legjobb alapanyagokból, de minden hiába. Bár úgy tűnt minden a kezünkben van, mégsem sikerült évek óta teljesen hibátlanul üzemeltetni a hallgatógépet, mégsem sikerült rájönnünk működésének legkényesebb, legtitkosabb középpontjára. Egy hónap leteltével, egy hónap belső csendesség keserű mérgével a szívemben tehát: végre újra láttam őt. Visszajött. 
Zaklatott volt. Tovatűnt belőle az azúr fény, s az áttetszősége tömör, már-már áthatolhatatlan félelemmé változott. Olyan volt, mint egy kavics, amit mégis valami déli tenger mosott a partra és csiszolt csillogóan fényessé, mert szépségéből semmit sem veszített. Sőt, ahogy végigjött a laboron, éreztem, hogy valamennyi emberem megremeg tőle, csontig hatoló hideg fény omlik szét bennük, ha rá mernek pillantani, s már nem mernek sem unatkozni többé, sem családi problémákkal törődni, sem egymásba szerelmesedni. Csak félni tudják ezt a tömör jelenést, amely koppanássokkal perforált csöndességben közelít. 
Nem ült le. Tudta, hogy elérkeztünk az utolsó előadáshoz. Éreztem, hogy rájött a hiányzó részletekre, és tisztába van a hallgatógép nem csak teljes filozófiájával, hanem mechanizmusával, sőt kémiájával is. Ott kezdte, ahol én: - A tanulmányok szerint mindannyiunkban megvan az igény, sőt a nyilvánvaló vágy arra, hogy meghallgassák. Mindenki szeretné elmondani, de még sokkalta jobban szeretné, hogy gondolatait, a kimondottak mögött éppen csak megbújó kimondhatatlant megértsék. Néha elég lenne, ha azokból az elejtett félmondatokból, szisszenésekből, kicsinyke rezdülésekből megértenének, s nem kéne hosszasan magyarázkodni, máskor meg éppen ellenkezőleg, nagyon is szeretnénk végtelen hosszú estéken át csak beszélni és beszélni, s de jó is volna, ha ilyenkor nem kéne foglalkozni semmi és senki mással, csak saját kis - vagyis számunkra hatalmas – ügyeinkkel. Továbbá szinte valamennyi emberben él – igaz különböző intenzitással – a közléskényszer. Amely azonban kellemetlen kérdéseket vet fel. Tudniillik, hogy mit akarunk közölni, hogy miért, hogy mikor, és hogy kinek? A hallgatógépnek bármit, bármiért, bármikor elmondhatunk. Külsejére tetszőleges arcokat szerkeszthetünk. A párkapcsolatokban, családban, emberi kapcsolatokban felmerülő valamennyi gondot a tanulmányok szerint a hallgatógép semlegesíteni tudja. – „Igen.” – vágtam halkan közbe – „Eddig én is eljutottam. Hogyan tovább?” – Nem mosolygott, hanem szigorúan a szemembe nézett: - A beszélőgép, a sakkozógép, ha úgy tetszik mára, hála a technika töretlen és hallatlan fejlődésének, és az olyan odaadó kutatóknak és tudósoknak, mint maga… - először beszélt rólam, s akkor is maró iróniával, ami mindennél jobban fájt, hiába adnék neki igazat ma már - …de ki hallgat meg minket? Még mindig valamilyen közvetett eszköz használatára kényszerülünk, hogy akaratunkat érvényesítsük a gépeken, de ugye itt és most nem csak erről van szó. Nem egyszerű hangfelismerésre van szükségünk. A meghallgatásban valójában a megértés vágya izzik. Kempelen tanulmányai is felteszik a kérdést, hogy mi is akadályozza meg az emberek közötti megértést? – végighúzta kezeit combjain. Távolabb léptem tőle, és figyeltem, ahogy tekintetével követ engem és úgy folytatja: - Az emberek közötti megértést három dolog akadályozza meg az esetek többségében. Vagy mind a három, vagy egyik-egyik. Az érzelmek. A figyelmetlenség. A nyelv. Csakhogy a hallgatógépnek nincsenek érzelmei, folyamatosan figyel, és bármilyen nyelvet játszva elsajátít. Ergo: megérti, nem csak meghallgatja felhasználóját. – Nem bírtam tovább. Leültem az asztalom mögé, tenyerembe temettem az arcom és zokogni kezdtem. Megérintett. Tudtam, hogy már mindent ért. Mégis folytatta, hozzá nem méltó módon: - Ha tehát teljesül az emberiség szívének nagy vágya, vagyis végre valaki vagy inkább valami nem csupán meghallgatja, de meg is érti a gondját, bánatát, örömét, akkor megszűnik minden rossz. – Letöröltem arcomról a könnyeket és mélyen szemeibe néztem. Ebben a pillanatban semmi különbség nem látszódott közte és más ember között. Sőt, - folytatta - az embereknek nem kell többé az idejüket pazarolni értetlen szerelmekre és csalódásokkal teli, előbb-utóbb elmúló, vagy önző barátságokra. A hallgatógép munkába állítható hivatalokban, boltokban, iskolákban, hálószobákban. – és a régi mosollyal mondta – Mindig és mindenhol megért. – ekkor átkaroltam és bármennyire nehezemre esett, bármennyire hozzászoktam, – és nekem ez rettentő különösen hangzik – bármennyire szerettem ekkor: egyszerűen kikapcsoltam. 
Nem tudtam már megakadályozni, hogy a laborból ne kerüljön ki. Idő kérdése volt csupán, hogy a katonaságot, az orvosokat, a politikusokat mindössze azzal, hogy megértően meghallgatta őket, s aztán a kereskedőket is egyszerűen levegye a lábáról. Még kevesebb időbe került az, hogy az emberek tömegei szeressenek bele, hogy végül már senki, vagyis inkább semmi mással ne akarjanak beszélni, csak vele, vele aki vagy ami nem csak meghallgatja, hanem meg is érti őket. Így fordultak el egymástól az emberek, élték ki végtelen közléskényszerüket, növesztették egójukat, s a hallgatógép éppen a megnövekedett egók hallgatásra való képtelenségéből táplálkozott, ez tette lehetővé, hogy újabb és újabb fejlesztéseken menjen keresztül, s legyen ennyire összetett és legyőzhetetlen, amilyen napjainkra lett.
Azokhoz szólok ebben az üzenetemben, ezekben a kétségtelenül utolsó időkben, akik vagy magányos lelkeknek, vagy nehezen összetartó, ritka közösségek tagjai még, akik nem váltak védtelen prédájává felfedezésem első hullámának, akik még szabadok, akik még tiszták, akik még hisznek az emberi kapcsolatokban. Ezt most és itt újra hangsúlyoznom kell. Csak nektek. Hallgassátok meg egymást, nincs szükségetek a hallgatógépre, bármennyire is beteljesíti valamennyi vágyatokat. 
 

 

 

POE a DRÓTon
 
Milyen az, amikor Edgar Allan Poe találkozik Guillermo Del Toroval, Christopher Leevel és Lugosi Bélával egy műalkotásban? A DRÓTon most két kis ízelítőt láthattok a „Különös történetekből”.Edgar Allan Poe és Lugosi Béla egy filmben - VIDEÓ
 
Félelem és reszketés Poe és Lovecraft társaságában - avagy a modern társadalom félelmeiről és az ismeretlentől való rettegésről.  A mai emberiséget uraló két nagy tévképzetről – az űr hidegéről, avagy az idegen-, és a gépek hidegéről, avagy a mesterséges intelligenciáról – továbbá arról, hogy mi az ami valóban hiányzik szól esszénk, amit itt meg is hallgathatsz.
 

 

 

  • Edgar Allan Poe
  • Hallgatógép
  • novella
  • Irodalom