Címlapos Friss

Haza? Hova?

Hogyan tudná megóvni őket a pusztán a bőrszínük miatti agressziótól, vagy egyszerűen a mindennapos szúrós tekintetektől? Kinek hiányozna mindez? És miért nem lehet erről beszélni? Miért kell ezt szemérmesen elhallgatni? Azért, mert ez mindannyiunk közös szégyene. - Németországban élő szerkesztőnket az szerencse érte, hogy az egyik kereskedelmi tévé riportműsorában képviselhette a kivándorolt magyarokat, de úgy tűnik, az ott látottak és hallottak nem igazán voltak ínyére. Miért nem? Most megtudhatjátok.

 

Haza? Hova?

 

Meghívtak Baló György műsorába, hogy két Londonban élő sorstársammal együtt skype-on keresztül biodíszletként asszisztáljak három magyar politikus vitájához kivándorlás és hazatérés témakörben. Miközben a vitapartnerek lényegében elbeszéltek egymás mellett, én ráértem egy kicsit gondolkodni, s mivel a nekem juttatott egypercnyi idő még arra sem volt elég, hogy a jelenlegi élethelyzetünket felvázoljam, úgy gondoltam, inkább leírom, én hogyan is látom a problémát.

Fidesz, LMP és MSZP volt a három meghívott vendég, az előbbi kettő egy-egy talán velem egyidős ifjú titánt küldött, az utóbbi pedig a szintén nem öreg, de vén róka Újhelyit, aki jelenleg EU-képviselő. A vita felütéséül egy rövid, a közszájon forgó adatokat puffogtató, Rómától-Londonig képeslapszerű utcaképeket felvillantó bejátszás szolgált: ötszázezren mentek el, a kormány százmillából ötvenet hozott haza, ennek ellenére ezt a programot (is) sikeresnek értékelik kormányoldalon. A Fidesz képviselője láthatóan zavarban volt az elején, hiszen a védhetetlent kellett védenie, elmondta, hogy szerintük az összeomlás széléről hozták vissza az országot öt éve, és hogy a program végül is sikeres, de alapvetően nincs is gond a kivándorlással, hiszen szabad munkavállalás van, stb. Erre következett az LMP-s azzal, hogy ők is végeztek saját felmérést, amiből az derült ki, szinte senki nem jönne haza, illetve a jelenlegi politikai helyzet ebben a döntésükben igenis megerősíti őket. Ezután jött Újhelyi magánszáma, aki elmondta, hogy már három éve ostromolja a kormányt a javaslataival, de az eddig lényegében tudomást sem vett a problémáról, amit viszont ő nagyon is érzékel, hiszen szokott fogadóórát tartani Londonban, Brüsszelben, stb, és

ez egy második Trianon,

főleg ha az 56 után elmentek számával vetjük össze. A vitában (már ha volt ilyen) ezután is a szocialista politikus igykezett dominálni, többször sikeresen belefojtotta szót fideszes kollégájába. Közben megkérdeztek minket is, leginkább arról, hogy hazatérnénk-e, amire mindhárman nemleges választ adtunk. Feszegették a pénzkérdést, ez alól mindannyian igyekeztünk kitérni, de abban egyébként is konszenzus volt a stúdióban, hogy a nyugat-európai bérszínvonalat Magyarország talán soha nem lesz képes elérni, bár az LMP szerint javítani azért lehetne a lemaradáson.

A Fidesz szerint tehát minden rendben van, ill. a „következetes kormányzásukkal” igyekeznek majd hazacsábítani a fiatalokat, az LMP és Szocik szerint ez korántsincs így, az LMP háttértanulmányokat sürgetett, Újhelyi pedig lényegében riogatott és a saját tevékenységét emelte ki. A csúcspont szerintem az volt, amikor a másodikként megszólaló emigráns díszlet-társam, a kétgyermekes londoni anyuka Baló kérésére megmutatta a háttérben addig is hallható egyik csemetéjét: egy körülbelül egyéves, gyönyörű nagy barnaszemű, göndörfürtös fekete gyermeket, majd némileg zavartan magyarázta, hogy mivel a férje afrikai létére nem tud magyarul, nem igazán gondolkodnak a hazatérésben, de ő egyébként a gyerekeit mindenképpen megtanítja majd magyarul. E kis intermezzo után a mellébeszélés zavartalanul folytatódott tovább a stúdióban, megoldási javaslat nem született, konklúzió sem hangzott el a műsorvezető részéről a végén, aki szemmel láthatóan meglehetősen fáradt volt és igyekezett túllenni minél hamarabb az adáson. A zárócím lement, én pedig ott ültem kissé tanácstalanul és némi csalódottsággal a gép előtt, majd egy vélhetően nekem is szánt „ennyi volt, köszönjük” után megszakítottam a hívást.

De miért is nem megyünk haza valójában?

Miért nem csábít a „gyere haza fiatal” program, és úgy általában kicsiny hazánk a repatriálásra?

Az egyik legfontosabb indok, ami ebből a beszélgetésből is számomra egyértelműen kiderült, röviden az, hogy

nem vagyunk fontosak.

A politikusokat és döntéshozókat valójában egyáltalán nem érdekli a sorsunk, leszarják, hogy ténylegesen hányan mentünk el, hány ember dolgozik és keres pénzt külföldön, hányan vitték magukkal a családot és hányan szültek odakint gyereket. Ha mindez tényleg fontos lenne, akkor már régen ismert lenne a pontos számadat, nem csupán a kint dolgozókról, de a kint élő hozzátartózókról is. Az ötszáz-hatszázezresre becsült szám így valójában csak egy jól hangzó lózung, amit mindkét fél politikai fegyverként használ a másik ellen, ahogyan ezt egyébként ebben a vitában is megtették. Hogy a számok mögött milyen egyes, tipikus vagy atipikus emberi sorsok és történetek bújnak meg, az őket a legkevésbé sem érdekli, ill. annyiban csupán, hogy érvként és példaként használhassák saját céljaik elérésére. De továbbmegyek, az itthon maradt rokonokon kívül valójában a magyar társadalmat sem érdekli, ki, miért és hova ment el, hol talált magának megélhetést, hol neveli idegenben is magyarként, magyarnak vagy nem magyarnak gyermekét. Ez a párszázezer ember egyszerűen eltűnt, nem létezik, felszívódott.

Aki itt van, csak az számít,

egyébként is, aki kiment, biztosan kint is marad, és hamarosan elfelejt magyarul hiszen a nagy jólétben szükségszerűen megfeledkezik majd arról, honnan is jött, hol voltak a gyökerei. Számomra nagyon tanulságos volt, és gyönyörűen illusztrálja ezt a hozzáállást, amikor röpke egy év kintlét utáni első otthoni utamon a régi barátaim és ismerőseim közül többen így üdvözöltek:

Na, beszélni még magyar?

Elmentek ti a p*csába, gondoltam először magamban, de aztán rájöttem, hogy ez csupán afféle védekezései reakció a részükről. Védekezés részben a saját irígységükkel, részben pedig a hazai egyre romló helyzetbe való folyamatos és kényszerű beletörődésükkel szemben. A belenyugvással a mindennapok abszurditásába, amiben a legabszurdabb az, hogy

minden nap jön valami még abszurdabb.

Mert miközben vezetőink Ibizán törölgetik az orrukat, vagy svájci luxushotelokban találkoznak meg nem nevezett partnereikkel, vagy az állam a miniszterelnök legjobb barátjának hisztije miatt mond fel egy fontos szerződést váratlanul, vagy épp azért állít le egy uniós pénzből finanszírozott autópályaépítést, és tesz be ezzel egy egész országrésznyi magyarnak, mert ugyanez a miniszterelnök éppenséggel összebalhézott egy másik legjobb barátjával, hogy Putyin kényeztetéséről és Csernobil kettőről már ne is beszéljünk; addig az egyszeri magyarnak hiába kevesebb a rezsije, a fizetéséből csak nem jön ki hó végén, már évek óta nem tud semennyire előre tervezni, nemhogy egy balatoni nyaralásra, de egy, kettő, sőt három gyerekre se, és ha van már családja, akkor meg csak aggódhat, hogy már megint milyen irdatlan baromságokat tanítanak a gyerekeinek az iskolában a központilag szabályozott új tankönyvekből, vagy főhet a feje, hogyha netalán valamelyik etnikai, vallási, vagy szexuális kisebbség tagja, hogyan magyarázza ezt meg a minden rosszat a kisebbségek elleni ötletszerű kampánnyal és gyűlöletbeszéddel palástoló kormánypropaganda ellenszelében, ill. ha mindezek miatt netán idő előtt infraktus vagy agyérgörcs éri, akkor meg hogyan keveredik majd ki az összeomlott egészségügy kaotikus bugyraiból.

Mert magyarnak lenni otthon hovatovább nagyobb kaland,

mint kilépni az ismeretlenbe, ami persze nem azt jelenti, hogy a többség, ahogyan a régi vicc mondja, kalandvágyból maradna. Egyszerűen azért maradnak, mert nem látnak maguk előtt más utat, az egyre gyűlő dühöt és frusztrációt pedig egymáson: az éppen adott környezetükön vagy a családjukon vezetik le.

Na ez a másik fő ok, amiért aki egyszer már kijutott valahová és valamennyire megalapozta az egzisztenciáját, kétszer-háromszor is megggondolja, hogy haza merjen-e térni. Lehet ezt szépíteni, és persze hiányzik az otthon, és odakint sohasem lesz olyan igazi otthon, de a gyerekeknek legalább esélyük nyílhat arra, hogy ne egy gyűlölködő, agresszív és szexista társadalomban kelljen felnőniük. Mert sajnos ez az igazság.

Ugyan hová hozná haza a londoni anyuka a két félig fekete gyerekét?

Hogyan tudná megóvni őket a pusztán a bőrszínük miatti agressziótól, vagy egyszerűen a mindennapos szúrós tekintetektől? Kinek hiányozna mindez?

És miért nem lehet erről beszélni? Miért kell ezt szemérmesen elhallgatni?

Azért, mert ez mindannyiunk közös szégyene.

Az eltékozolt rendszerváltás, az elszalasztott lehetőségek, a félreértett kapitalizmus és a meg nem értett demokrácia szégyene. A saját hülyeségünké.

Kint ami hiányzik, azok a barátok és a család. És talán egy érzés, vagy emlék, amit még a mi generációnk megélt, de ami mostanra ha meg is található még az országban valahol, egyre inkább visszaszorul. Hogy a magyarok igenis képesek toleránsak, megértők, kedvesek és segítőkészek lenni egymással és az idegennel mindegy, honnan jött, milyen a vallása, vagy a bőrszíne. Hogy igenis jófejek vagyunk, nyitottak a világra, befogadóak, kíváncsiak az újra, és fejlődni akarunk, mert tudjuk, hogy nagyon sok minden elromlott a kommunizmus alatt, de erős a reményünk arra, hogy mindez rövid- vagy középtávon megváltozhat. Tudunk és akarunk is dolgozni, nagy tetteket akarunk végbevinni, amihez az első lépés az, hogy egy igazságos társadalmat építünk fel, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe és helye, biztos és méltó megélhetése. Képesek vagyunk szembenézni a múltunkkal, megérteni jelenünket és végre tenni is azért, hogy eljöjjön a víg esztendőnk.

Ez volt az ígéret, amiben én legalábbis fiatalon még hittem, és szerintem nagyon sokan hittek a korosztályomban. És talán ez az a remény vagy ígéret, ami azt a párszázezer magyart is hazahozná. Ez viszont, a dolgok jelenlegi állása szerint, csak a rendszer teljes újraindítása révén valósulhatna meg. Marad tehát a sárdobálás, gyűlhet továbbra is keserűség és a düh, mi pedig kivándorlók, lehetünk majd ezután is az egyik levezető szelep, vagy egy olyan gumicsont, amit a sajtó és a politika időre időre előhúzhat a tarsolyából. Miközben a konkrét megoldástól, de még a problémával való őszinte szembenézés lehetőségétől is napról napra gyorsuló sebességgel távolodik az ország.

Kintmaradásunk oka tehát, röviden és magyarul megmondva a következő: a helyzet szar, és ráadásul reménytelen is.

Na erre varrjatok gombot.


KAPCSOLÓDÓK

A legfrissebb statisztikák szerint az elvándorlás Magyarországról folyamatosan gyorsul, London immáron hivatalosan is a második legnagyobb magyar város, a tartósan külföldön letelepedők között ráadásul többségben vannak a jól képzett fiatalok, akiknek tartós hiánya a hazai ellátórendszert becslések szerint akár már középtávon is összeroppanthatja. Két olyan embert kérdeztem meg a személyes tapasztalataikról, akik történelem és magyar szakos bölcsészdiplomával a zsebükben vágtak neki az ismeretlennek, még közvetlenül az EU-csatlakozás után. Vajon mit ért a bölcsészdiplomájuk külföldön? Tényleg csak a gyorsétterem-lánc jelenti az egyetlen lehetőséget az állástalan diplomásoknak? Milyen külföldön élni és dolgozni, mennyi idő alatt lehet elszakadni Magyarországtól, milyen érzés kívülről szemlélni az itthoni állapotokat és mi az, ami ma leginkább hiányzik Magyarországról, külföldről nézve? - Magyar bölcsészek külföldön

2014 őszén a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) és a Hungarian Initiatives Foundation támogatásával hét fiatal fotóművész vehetett részt egy háromhetes terepmunkán New Yorkban, hogy az ott készült anyagokkal – amennyire lehetséges ez ilyen rövid idő alatt – rálátást adjon az Amerikába emigráló magyarok, illetve a sokgenerációs külhoni magyarok életére és Magyarországhoz valamint a magyarsághoz fűződő viszonyára. Básthy Ágnes írt a DRÓTra a  2014 decemberétől 2015 január közepéig megtekinthető, Capa Központban kiállított fotókról. - Az identitás, mint montázs  - Külhon – Magyarok New Yorkban

„Mi tehát a megoldás? Menjünk vagy maradjunk? Szerintem már a kérdésfelvetés is nagyon szélsőséges, jellegzetesen magyar." A DRÓT szerkesztőségébe eljuttattak egy sajtóközleményt, amely a külföldre kivándorolt magyarokkal foglalkozik. Két írásban próbáltunk válaszolni a menjek-maradjak kérdésre. Pro és kontra. - Kié az ország? - Maradjak?!
 
Az eredmények lesújtóak: a válaszadók közel negyven százaléka  soha többé nem tervezi a hazatérést, további egyharmaduk pedig esetleg, de öt éven belül biztosan nem. - Koporsószög - Menjek!?

 

  • kivándorlás
  • magyarok
  • nemzethalál
  • haza
  • Társadalom