A művészetet sokan csak úgy tudják elképzelni, hogy valaki úgy végzi, hogy pénzt keres és mellette gyöngyöt fűz, verset blogol, tuskót farigcsál, sötétben fest, titokban táncol, bunkit épít. „Csináljon valami hasznosat az a nyomorult, valami pénzre válthatót, ne akarjon abból megélni, hogy művész” – mondják. Megint mások pedig csak azt a művészt fogadják el, akinek van három diplomája, harminchárom díja, háromszáz állami kitüntetése, tagja akadémiáknak és gittegyleteknek, saját véleménye nincs, művészete széles ásítás az egész világra.
Ez a két szemlélet az általános, pepitában vagy cifrában. A költő dögöljön éhen, versét ingyen adja, felolvasni hobbiból járjon, könyvét (ha van) adja ajándékba. A festő képét olcsóbban, vagy két kiló cukorért adja oda, hiszen ilyet mázolni én is tudok. A szobrász? Milyen szobrász? Ilyet én is hegesztek. Az építész? Ugyan már! Minek az? Két téglát én is egymásra tudok rakni. A zenész? Letöltöm az internetről. A színész? Szerepelt már filmben? Ja nem, csak színházban. Mi az a színház?
Most persze látszólag sarkítok, de valójában nem. És
nem egyszerűen arról van szó, hogy a szellemi munkának, a művészetnek nincs pénzben kifejezhető értéke a társadalom jelentős része számára,
míg a másik fele csak valamilyen hatalom által elismert művészetet képes elfogadni, avagy ha valaki más már mondta, lehetőleg valami fejes, hogy az jó, akkor biztos az.
Emögött is az van, ami a közösség általános megosztottsága, mondhatni közös boldogtalanságunk mögött. Mégpedig a politika.
Politikáról beszélni ma Magyarországon nehezebb, mint tótágast állni a Lánchíd tetején, s közben hegedülni, mert a politika devalválódott.
Ha véleményt nyilvánítasz róla, akkor azt biztosan csak pró és kontra teheted, nem lehetsz más csak jobb- vagy baloldali, esetleg liberális. Holott
nincs itt már sem jobb-, sem baloldal, és szó sincs semmilyen liberalizmusról. Ahogy végeredményben politikáról sincs szó,
hiszen a politika a közösség életével való foglalkozás, amelyben mindenki – aktívan vagy passzívan – részt vesz. A politika eredeti, és mára már idealisztikusnak tűnő célja, pedig a közösségi lét jobbá tétele, közös ügyeink és problémáink megoldása, vagy legalább az arra való törekvés. Mi sem jellemzőbb, hogy a politika totálisan negatív tartomány lett.
Elkezdtünk lemondani arról, hogy megoldjuk közösen közös ügyeinket. Elszigetelt egyénekké kezdtünk válni, akik a politikára, mint valami sötét, negatív területre néznek, persze nem véletlenül.
De mint mondottam, nincs bal-, és nincs jobboldal már. Nincs többé szocialista, sem konzervatív, és nincs liberális sem. Kétféle társadalomszervező szemlélet maradt a világban, és ez is kapcsolódik előző írásomban érintett tudás alapú társadalom elfogadásához, vagy el nem fogadásához.
Az első szemlélet, valójában nem más, mint a kőkemény populizmus, amikor bármit és annak az ellenkezőjét is mondhatja az illető, csak azért, hogy megválasszák. Ez szerintem egyrészt visszaélés a demokrácia intézményével, a választás szabadságával, másrészt a háttérben a populista szemlélet leginkább oligarchikus háttérrel építkezik. Magáról elhiteti, hogy a gyakorlatiasabb, logikusabb így gondolkodni, rá szavazni, hozzá kapcsolódni. Mindig azt mondja, amit a „többség” mond, vagy elhiteti, hogy ez a többség véleménye, akkor is, ha a többség hülyeséget vagy hazugságot mond. Ha a többség azt mondja, hogy a pénz beszél, művész ugat, akkor az így is van. Akkor is, ha nem. A populista rendszerben a kapcsolatok érnek a legtöbbet, és látszólagos sikerei után mindig kiderül, hogy valami hiányzik. Erőből és pénzből ugyanis sok mindent meg lehet csinálni, de az élet lényegi kérdéseire választ csak időlegesen lehet adni. Valaki mindig kimarad, valaki mindig lemarad, valaki mindig veszít, valaki mindig lázadni fog.
Tudás nélkül sehová sem jutunk.
Éppen ezért a populizmussal szemben elkezdett kialakulni egy másik „realista” szemlélet, amely az „alkalmazható” tudást helyezi előtérbe. Tudás alapú ugyan, de a tudásból csak az kell, amiből autó lesz, gép lesz, eladható termék lesz, végső soron pedig pénz lesz.
Az oligarchikus populizmussal a technokrata meritokratizmus áll szemben.
Emögé a két szemlélet mögé lehet (vagy kell?) választók tömegeit mozgatni, elég csak megnézni az amerikai elnökválasztás előzményeit 2016-ban, igenám, de mindkettőben van legalább két közös vonás.
Az egyik az, hogy igazából mindkettő mögött konkrét gazdasági érdekek állnak. Lényegük tehát nem eszmei, nem filozófiai, nem politikai, nem a közös ügyeink jobbá tételére való törekvés, hanem egyének, cégek gazdasági előnyhöz juttatása.
A másik, hogy végső soron mindkét szemlélet megveti a művészetet. A művészet is csak akkor érdekes, ha csilliókért adnak el egy festményt, ha bestseller egy regény, ha díjat nyer az alkotó tehát, ha pénzben kifejezhető. Vagy, ha a hatalom egóját legyezgeti, létét legalizálja.
Esetleg még van a „hobbi művész” kategória, az unatkozó háziasszony, aki fűzhet gyöngyöt – semmi bajom a gyöngyfűzéssel –, a nyugdíjas, aki olvasókörbe járhat – az olvasókörökkel sincs gond –, mert „nekik van idejük” ilyen hobbi tevékenységekre, mint a művészet, ami – mint köztudott – „nem termel hasznot”. Hobbi művészek, hobbi politikusok, és hobbi emberek hobbi világa vagyunk, ahol az élet sem több egy unalmas, de legalább szorongós hobbinál.
Szavaimból nem véletlenül érződik ki halovány irónia, mert természetesen kevés olyan dolog van, ami annyira „hasznos” a közösség számára, mint éppen a művészet, s ezért a valódi művészet mindig politika is. Minden irodalmi tett politikai tett is, de nem minden politikai tett bír irodalmi értékkel. Sőt.
A művészet végső soron egyszerre tudomány és életforma, szellemi és lelki megvalósítás, amelyben a valódi érték éppen abban van, hogy a költő, író, festő, szobrász, táncos, építész, zenész, tehát
a művész mozgásba hozza a logoszt, az értelem és a szépség fényével világít be a létezés sötét vermébe.
Ezt nem lehet hobbiként csinálni. Ezt nem lehet pénzért, díjakért, elismerésekért csinálni. Ezt nem lehet úgy csinálni, ahogy a társadalom elvárja, csak úgy, ahogy a szív diktálja. Teljes emberként kell beleállni a feladatba és írni, festeni, zenét szerezni, építeni és szobrokat formálni. Tudni mulandóságunk. Tudni, hogy az élet akkor is rövid, ha száz évig élünk. Tudni, hogy az ember nagy lehetősége az alkotás maga. És alkotás lehet nem csak a mű, hanem a szerelem, a család, a barátság, a kert, az otthon, az élet. Művészete ugyanis az életnek is van, és mi élők mind rendelkezünk az élet művészetének nagy lehetőségével. Az élet szépsége a művészet szépsége és igazsága által válik megélhetővé, éppen ezért érdemes zenét hallgatni, festményeket és szobrokat szemlélni, könyveket olvasni. A művészet nem hobbi. A politika sem. Az élet sem. Éppen ezért nem kellene hagyni a művészeket éhen halni. Éppen ezért, ha szavaznék, akkor én a művészetre szavaznék. Éppen ezért a megosztott és megtévesztett közösség közös problémáinak megoldása az egyéni lét művészettel való átvilágítása után lehetséges csak. Ahhoz, hogy közös életünk újra valóban közös és jó legyen alkotnunk kell elsősorban, méghozzá a bennünk élő művész realizálásával. Szerintem.