Címlapos Friss

A humanizmus halott? Beszélgetés Ács Pál irodalomtörténésszel

Milyen volt a 80-as években és milyen ma irodalomtörténetet írni Magyarországon? Miért volt a magyar reneszánszkutatás a világ élvonalában akkoriban? Kreatívak-e a magyar bölcsészek? Mi a humanizmus? Kell-e félnünk a muszlimoktól? Mi szabhat határt a gyűlöletnek a társadalomban? Hogyan dolgozhatóak fel a múlt tragédiái? Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos tanácsadójával, az ELTE címzetes egyetemi tanárával, Ács Pállal beszélgettünk.

 

PG: Egy – szerintem – rád nagyon jellemző történettel kezdenék: tavalyelőtt, a hatvanadik születésnapodra készülve az Irodalomtudományi Intézetben a kollégák (természetesen a legnagyobb titokban) egy köszöntő-kötet (ún. Festschrift) szervezésébe fogtak, amit aztán nagy ünnepség közepette adhattak volna át neked a jeles napon összesereglett publikum előtt. Te azonban idejében megorrontottad a dolgot és egy nagyon határozott kör-emailben lemondtad az egész ünneplést a még el nem készült tanulmány-gyűjteménnyel egyetemben, azzal az indoklással, hogy a saját összegyűjtött írásaidat tartalmazó köteted (Átszitált idő – Tinóditól Tandoriig, Kalligram, 2015) egyébként is meg fog jelenni, ennél több vagy nagyobb ajándék pedig neked nem kell. A köszöntőkötet műfajával van bajod, vagy általában nem szereted a túl nagy felhajtást magad körül?

 

Ács Pál: Hogy felelhetnék erre úgy, hogy senkit se bántsak meg? Valójában önzésből tettem, amit tettem. Nem szeretem az emlékkönyveket, és nagyon nem akartam magamnak ilyet. Azokkal értek egyet, akik megmondták, megírták: nem jó hagyomány ez. Régebben csak kivételes esetekben született efféle kötet. Mára a helyzet megváltozott, az emlékkönyvek túlburjánzását látjuk, és ez nem helyes. Ha jó a könyv, ami ritkaság, a szerzőknek a legrosszabb, írásaik temetőbe kerülnek. Ha rossz, ami gyakori, akkor az ünnepeltnek fájdalmasabb, de akár így van, akár úgy, ez egy tévút. Öngerjesztő folyamat, áldicsőség, mely nem is mindig a valós érdemnek jut. Ezt a folyamatot csak úgy lehet leállítani, ha az áll ellent igen határozottan, akire ez leginkább tartozik. Én ellenálltam, sikerrel.

 

PG: Nemzetközileg is elismert kora-újkorász vagy, 1985 óta dolgozol az MTA Irodalomtudományi Intézetében, ahová a legendás Klaniczay Tibor hívott. Milyen volt akkoriban az Intézetben dolgozni, hogyan élted meg azt a hat évet, ami az Intézetbe kerülésed és Klaniczay halála között telt, és ami egyben a szocializmus végét is jelentette Magyarországon? Hogyan változott a helyzet azóta a Ménesi úton?

 

Ács Pál: Ubi sunt? Hol vannak a régi szép idők? Ha végigtekintek mostani munkatársaimon, tanítványaimon, büszke vagyok rá, hogy ennyi okos, szorgalmas fiatal kutatóval, megannyi izgalmas egyéniséggel dolgozhatok együtt, akikkel jó beszélgetni, akiket jó hallgatni, olvasni, és akiktől – igen, így van! − sokat tanulhatok, és tanulok is.  Csak azt sajnálom, hogy nekik kevesebb lehetőségük van tehetségük kibontakoztatására, mint egykor nekünk volt. A fiatal értelmiség manapság országszerte sokkal kiszolgáltatottabb, mint mi voltunk a rendszerváltás körül.

Az Irodalomtudományi Intézet az 1980-as években egy ifjú filosz számára szellemi mennyország volt,

egyszersmind mentsvár, ahol biztonságban érezhette magát. Ez a kies Ménesi úti hely különös kontrasztot képezett a rendszerváltást megelőző kor reménytelen fakóságával és sivárságával. Az Intézet folyosóin – afféle peripatetikus iskolában – különféle csoportosulások vitatkoztak elméleti és filológiai problémákról. Néha olyan istenségek is átvonultak a színen, mint Martinkó András, Lukácsy Sándor vagy Vásárhelyi Miklós. Máshol a középgeneráció, Szegedy-Maszák Mihály, Bojtár Endre, Veres András, Szörényi László, Horváth Iván, Bonyhai Gábor susmogtak-szervezkedtek, nagy terveket forraltak, egy új szemléletű gimnáziumi irodalomkönyvön dolgoztak. Az Intézet munkaközössége úgyszólván baráti kört alkotott, a hétvégeken együtt jártunk túrázni a budai hegyekbe, és évente többször külföldre-belföldre buszkirándulásokat tettünk. A Reneszánsz Osztályt, ahova én kerültem, Klaniczay Tibor, az igazgató vezette. Olyan érzés volt ez, mintha Maecenas kertjébe, Mátyás király reneszánsz udvarába vagy Lorenzo Medici firenzei humanistái közé csöppentem volna Stoll Béla, a valaha élt legnagyobb magyar filológus, valamint Pirnát Antal, a sziporkázó eszmetörténész mellé. Klaniczay fejedelmi jelenség volt – immár világhírű a reneszánszkutatásban. „Vezetett” minket, igen. De hogyan? Szerdánként összeültünk az igazgatói szobában, baráti beszélgetésre, nem értekezletre. Ennél fontosabb dolog nem volt, nem lehetett számára, a szümpozion alatt senkinek sem volt elérhető. Érdekelte a munkánk, olvasta minden sorunkat – egyáltalán: mindent elolvasott, amihez hozzáfért − és külföldre zavart minket az általa előkészített ösztöndíjakra, és várva várta az elkészülő tanulmányokat. Munkánkért nem járt kiemelkedően magas bér, de meg lehetett belőle élni. Könyveinkhez, tanulmányainkhoz mindenesetre nem maguknak kellett előteremtenünk a forrásokat, erről Klaniczay gondoskodott. Aki dolgozott, publikált, fokozatot szerzett, az bízvást számíthatott az előmenetelre, a boldogulásra, sőt, külön jutalomban is részesült. Ez a világ a múlté. Nem bánom, hogy tovatűnt a kései szocializmus, mert szívből utáltam, de ezt a kis univerzumot, melynek Klaniczay volt a centruma, nagyon sajnálom.

 

PG: Újságíró-diplomát is szereztél és rendszeresen publikálsz irodalmi kritikákat, ill. kisebb tárcákat – pl. a Magyar Narancsban. Érezted-e valaha, hogy a könnyedebb, vagy irodalmiasabb írásaidat, ilyetén publicisztikai tevékenységedet a szakmai közönség vagy tudós kollégáid bármiféle rosszallással vagy lenézéssel kezelték? Kapsz vagy kaptál-e egyáltalán erről ebből a közegből visszajelzést? Benned személyesen mennyire különül el a két dolog?

 

Ács Pál: Egy kezemen meg tudom számlálni azokat az irodalomtörténész kollégáimat, akik olvassák ezeket a cikkeket a Magyar Narancsban. Rosszalló megjegyzésre nem emlékszem, gyanítom, azért, mert akik netán rosszallhatnák ezeket a könnyedebb írásokat, feltehetőleg soha nem olvassák sem az én esszéimet, sem másokét, sőt,

egyáltalán nem is olvasnak sem irodalmat, sem irodalomról szóló szövegeket.

Ez zavarná őket a munkában. A jó irodalomtörténész – a Fachmann, a „szakember” – nem olvas, hanem kutat. Magam persze úgy vélem, hogy többféle értelmiségi magatartásforma létezhet egyazon személyen belül. És – szerencsénkre – sokféle műfajban alkothatunk, eltérő témákról írhatunk, különböző olvasói közösségeket szólítva meg. Nem tartom különösebb erénynek, de megjegyzem, hogy ezeken a rövidebb, és talán könnyedebb írásokon sokkal többet dolgozom, mint egy-egy hosszú tanulmányon. „Mily sekély a mélység” – mondja a költő, és sok igazság van ebben.

 

Az életem úgy alakult, hogy – miután az egyetemen elköteleztem magam a reneszánszkutatásnak – egy irodalmi folyóiratnál, a Kortársnál kaptam munkát, régi magyar irodalomprofesszorom, Kovács Sándor Iván volt a főszerkesztő, ő vitt oda. Az Újságíró Iskolát azért végeztem el, hogy olvasószerkesztő lehessek. Sohasem lett belőlem vérbeli sajtómunkás, de lassan hozzászoktam a közeghez. A Széchenyi utcai épület, ahol a Kortárs, a Nagyvilág és az Élet és Irodalom székelt, mintegy hét évig (1977-től 1985-ig) volt a második otthonom. A „renyhe diktatúra” jellegéből adódó kellemetlenségeket igyekszem elfelejteni. Arra viszont szívesen emlékszem, hogy napi kapcsolatba kerülhettem az élő irodalommal. Weöres Sándor, Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István állandó szerzőink voltak, Orbán Ottó pedig a munkatársunk, Esterházy, Nádas, Tandori akkor még „fiatal íróknak” számítottak.

 

PG: Az utóbbi időkben divat lett a bölcsészeket szidni, kigúnyolni, semmibe venni. Szerinted mi áll emögött? Te hogyan dolgozod ezt fel? Tehetnek-e maguk a bölcsészek is véleményed szerint arról, hogy idáig fajult a helyzet? Van-e kiút?

 

Ács Pál: Nem érdemes áltatnunk magunkat. A bölcsészek világszerte elvesztették azt a befolyásukat, tekintélyüket, amivel még a 20. század 60-as éveiben is bírtak. Talán vannak, akik emlékeznek François Truffaut A bársonyos bőr című, 1964-ben készült filmjére. A főhős a kor tipikus híressége, egy igazi celeb: egy Balzac-kutató, egy irodalomtörténész. Ez ma elképzelhetetlen lenne, de ott még természetesnek hat. A regények akkoriban Magyarországon százezres, a tanulmánykötetek tízezres példányszámban keltek el. Ma tizedannyiban sem. Egy átlagos angol nyelvű szakkönyvből jó, ha háromszáz példányt nyomnak. (Persze nem Ginzburg, Greenblatt vagy Grafton köteteire gondolok most.) Vezető szakfolyóiratainkból (társaimmal együtt én is szerkesztek ilyet, a Magyar Könyvszemlét) lényegében csak a könyvtárak vásárolnak. Persze, mondhatják, azért, mert ma már mindenki interneten olvas, és ez lényegében igaz is. Nincs azonban pontos képünk arról, hogy az elektronikus könyvek és a letölthető folyóiratcikkek milyen valós olvasottsággal bírnak. Rossz sejtelem gyötör: azt hiszem, hogy a tanulmányok jelentős részét szerzőiken és szerkesztőiken kívül senki sem olvassa. Más kérdés, hogy

egy egészséges emésztésű fiatalember helyében én sem vennék a kezembe

olyan irodalomelméleti és -történeti szakmunkákat,

amelyek nyakatekert és tökéletesen

érthetetlen nyelven fogalmaznak meg számomra irreleváns gondolatokat.

Megváltozott a világ, átalakult a kultúra és megújultak a kultúrához való hozzáférés médiumai, ismételgetjük. Fiam, Ács Dani, a 444 munkatársa régóta foglalkozik az interneten szerveződő alternatív kulturális közösségek életformáival. Videóiból kiderül, hogy egy-egy újszerű tartalmakat házilag előállító tinisztárnak több százezres követőtábora van. Próbáljunk meg ezeken a csatornákon (mondjuk) régi magyar irodalmat, Balassit, Zrínyit „eljuttatni” a tömegeknek? Lehetetlen. Történtek efféle kísérletek, mind kudarcba fulladt. Ahogy nekünk, értelmiségieknek fogalmunk sincs arról, ami ezeken a csatornákon zajlik, ugyanúgy ők, az alternatív tartalmak fogyasztói sem kérnek abból, amit hagyományos értelemben kultúrának neveznek. Hogy hibáztatható-e ezért a bölcsész szakma? Nyilván, feltéve, ha ez tényleg hiba. Én nem gondolom. Hogy mi a kiút? El kell fogadni, hogy a kultúra különböző, kisebb-nagyobb, önmagukat megszervező közösségekben él tovább, de ott megmarad. A nyomtatott könyv sem halt meg egészen. És ha egy tanulmányt csak ketten olvasnak, az sem tragédia. Alkalmazkodni kell a mediális közegekhez, de

hiú remény azt képzelni, hogy a hagyományos kultúra látványosan betörhet majd az újonnan létrejövő médiumokba.

 

PG: „Versenyképesség, társadalmi hasznosulás, kreativitás” – többnyire ilyen hívószavakkal találkozik az ember a tudományos pályázati kiírásokban. Szerinted mennyiben valósulnak meg ezek a gyakorlatban a mai magyar bölcsészetben? Más szavakkal: mennyire versenyképes ma a magyar bölcsészettudomány, mennyire kreatív és mennyiben hasznos a társadalomnak? Egyáltalán, mi lenne a mai viszonyok között a bölcsészet társadalmi funkciója?

 

Ács Pál: Tavaly meghallgattam az Akadémián egy roppant érdekes előadást. Beck Mihály kémikus (az MTA rendes tagja) tartotta A természettudományos hamisítások kor- és kórtünetei címmel. Matematikai precizitással bizonyította be pontról pontra, hogy miként, miben és hogyan torzítja el a valóságot a tudománymetria nemzetközi és magyar mechanizmusa, amelyet velejéig hazugnak nevezett. Egy olyan rendszerben, ahol a krumplilevest kell összehasonlítani a gőzmozdonnyal,

szükségképpen mindenki hazudik.

A tudomány világa annyira sokrétű, a létrehozott értékek annyira speciálisak és áttételesek, hogy társadalmi hasznosulásukat roppant nehéz megbecsülni, ez még a természettudományokban is kétséges, hát még a bölcsészetben. Ha megőrizhető lenne a tudomány szabadsága és intézményeinek sokfélesége, akkor lenne remény az egészséges versenyre is, ami alighanem a társadalom számára is hasznos lehetne. Minderre manapság kevés esélyt látok. Most (ismét, miként a szocialista tervgazdálkodás korában) a hivatal szeretné megmondani, kinek, mit és hogyan kell tanulnia, kutatnia. Aki pedig a központi határozatokkal szembemegy, „annyi esélye van, mint csigának az úthengerrel szemben” – hallhattuk nem is oly régen egy felelős csúcsvezető szájából.

Egy ilyen világban nem könnyű kreatívnak lenni.

 

PG: Mi a véleményed az oktatás helyzetéről, ill. általában a kultúra- és tudomány-finanszírozásról? Nem illúzió-e versenyképes tudományról beszélni, miközben a közoktatás lassan összeomlik?

 

Ács Pál: Szeretek tanítani. Nemrégiben az ELTE címzetes egyetemi tanára lettem a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéken – erre igazán büszke vagyok. Művelődéstörténeti kurzusokat tartok az engem leginkább érdeklő kérdésekről, vallásról, kultúráról, művészetről, irodalomról, félévenként változó témakörökben. (Valaha a takarításpénzből lecsíptek egy kicsit óradíjra, ám hosszú évek óta egy fillért sem tudnak fizetni.) A doktori és habilitációs eljárásokban is gyakran veszek részt opponensként vagy a bizottságok tagjaként. Az egyetemek belső életébe nemigen látok bele.

A rendszerváltás után azt reméltük, hogy nyugat-európai színvonalú

felsőoktatás alakul ki majd Magyarországon.

Semmi nem lett ebből.

Kétségtelen, hogy amikor én egyetemista voltam, akkor a reneszánszkutatás iránti érdeklődés a csúcspontján volt. Pesten, Szegeden és Debrecenben sok híres, nagy tudású tanártól lehetett régi (16−17. századi) magyar irodalmat tanulni. Szegeden külön régi magyar irodalom szak is szerveződött. A Keserű Bálint által irányított szegedi alapkutatások legalább olyan fontosak voltak, mint az Irodalomtudományi Intézet hasonló munkálatai. A Keserű Bálint és Klaniczay (Szeged és Budapest) közti megbonthatatlan szövetség a szakmai siker záloga volt. Az évtizedekig meghatározó jelentőségű akadémiai kézikönyv („Spenót”) Klaniczay szerkesztette első két kötete nem jöhetett volna létre az egyetemek kutatói nélkül. Mivel Klaniczay nem tanított, csak kutatott, ezért főként Keserű és a debreceni Bán Imre tanítványai közül kerültek ki a reneszánszkutatók újabb nemzedékei. A Klaniczay Tibor által országos szinten megszervezett (legalább kétszáz-kétszázötven tagú) Reneszánszkutatók Munkaközösségében elsősorban az egyetemek oktatói és diákjai tevékenykedtek, de nemcsak irodalmárok, hanem történészek, művészettörténészek, jogtörténészek, zenetörténészek, néprajzosok, könyvtárosok és levéltárosok is. Akkoriban évente két konferenciát is szerveztünk, az egyik, az őszi, mindig valamelyik egyetemen volt.  A diákság akkortájt még rendkívül kedvezményes keretek között vehetett részt ezeken a vándorgyűléseken, jött is tömegével. Az egyetemek ma már egyre ritkábban hívnak vendégelőadókat a kutatóintézetekből (régen ez bevett gyakorlat volt) – hiszen még az útiköltségüket sem tudják kifizetni. Ma egy diák vagy egy fiatal kutató még a munkájához legszorosabban kapcsolódó konferencia-részvételekhez is csak nehézkesen, ide-oda pályázgatva, elvétve tud csak támogatást kicsikarni. Klaniczay idején az előadóknak még külön pénzjutalom is járt. A tudományfinanszírozás mostani, alacsony színvonalú, kaotikus és túlbürokratizált rendszere nem segíti a műhelyek, oktatók, kutatók, diákok közti együttműködést, az egyetemeken folyó kutatások pedig lényegében leálltak.

 

PG: Az Átszitált idő bevezetőjében azt írod: „szeretném tudni, hogy mi lesz velem, velünk, hová, merre vezet az utam, utunk. Nincs olyan tekintet, amely mindezektől eltekinthetne.” Vagyis, lényegében ugyanazt keresed, akár a magyarországi erazmistákról vagy Rimay Jánosról van szó, akár Esterházyról vagy Tandoriról. Mi az/melyek azok az alapkérdés/ek, ami/amelyek fogalkoztat/nak? Mi számodra a tudomány célja?

 

Ács Pál: „Mi végett vagyunk a világon?” – így szól a katekizmus első kérdése. Nem tudom, de szeretném tudni. Marcus Aurelius írja Elmélkedéseinek IV. könyvében, hogy abban, ami történik, „szembeötlő módon valami csodálatos összefüggés is észlelhető”.  A filozófus császár szerint az évszámok valójában nem sorszámok, hanem összegek, az elmúlt idő végösszegei. Tandori Dezső Hommage című híres versében valami hasonló dologról beszél: „Ki szedi össze váltott lovait, ha elhulltak, ki veszi a nyakába?” Ezek a lovak: az idő pillanatai, a teljes élet, amelyért az ember személyes felelősséggel tartozik. A történeti kutatás – bármely korszakra irányul – mindig az énből, személyes érdeklődésből indul ki, ily módon sohasem teljesen „objektív”. Másfelől mindig a mából tekint vissza a tegnapra, a tegnapelőttre. Valóban nincs olyan tekintet, amely ettől a körülménytől eltekinthetne, hiszen ha bárki azt állítja, hogy ő úgy kutat, hogy függetleníti magát a mai világtól, az becsapja önmagát. hiszen csak közelíteni lehet ahhoz, milyen volt a múlt, de nem lehet teljesen rekonstruálni. A régi korok irodalmát – akarva-akaratlan – visszafelé, a mából hátranézve olvassuk, és olvasatunkban ott rejlenek az elmúlt korok olvasatai is. Saját korunk értékrendjét, még ha akarnánk, akkor sem tudnánk kiiktatni vizsgálódásainkból. Az egyik ember azt mondja, minden változik, a másik meg, hogy nincs új a nap alatt, és mindkettőjüknek igaza van. A hosszú távú emlékezet segít eligazodni a minket oly igen érdeklő aktuális vallási, nemzeti, politikai, művészeti jelenségek évszázados változásainak megértésében. Egyszersmind abban is segít, hogy felismerjük: sok minden van, ami évezredek során semmit sem változott. Régi professzorunk, Németh G. Béla szokta volt mondani:

Platón óta semmi lényegesen újat nem tudtunk meg az emberről.

Igaza volt. Sokan hajtogatják, hogy irodalom, ahogy mi ma erről vélekedünk, a régiségben még nem létezett. Elismerem, hogy az irodalom fogalma, intézményei örökké változnak, és azt is tudom, hogy a történelemben vannak helyek és idők, amelyekből szinte teljesen hiányzik a mai értelemben vett irodalom. Miért van mégis az, hogy ha Horatiust, Dantét, Háfizt, Shakespeare-t olvasom, úgy érzem, otthon vagyok? Miért, hogy az ő irodalomfogalmuk megejtően hasonlít az enyémre?

 

PG: Miért a reneszánsz iránti érdeklődés? Mennyire volt forradalmi, ami akkor bekövetkezett Európában?

 

Ács Pál: Mindannyian tudjuk, hogy a „reneszánsz korról, a reneszánsz emberről” szóló közkeletű tanítások nem a 15−16. században, hanem a 19.-ben keletkeztek, és nem annyira Petrarca, Ficino vagy Michelangelo világképét, mint Michelet, Voigt és Burckhardt nézeteinek, vagyis a modern európai polgárság önszemléletének kivetítései egy több száz évvel korábbi korszakba. Éppen ezért ma sokan tagadják azt, hogy a reneszánsz kor az úgynevezett „kora újkor” vagy korai modernség időszaka volt, és úgy látják, hogy ezek a századok mindenestül a középkorhoz tartoznak, s teljességgel nélkülözik a modernitást. Én ezt nem tudom elfogadni, noha pontosan tudom, hogy a reneszánsz milyen erős középkori gyökérzettel rendelkezett.  Nem hivatkozom most azokra a közismert tényekre, amelyek világosan bizonyíthatják, hogy a 15−16. században gyökeresen átalakult az európai kultúra és kitágult a világ. Nem hivatkozom arra sem, hogy a reneszánsz – antik mintákat követve – alapvetően új formákat és új látásmódot hozott létre a képzőművészetben és az irodalomban először Itáliában, majd később egész Európában – Magyarországon is. Inkább annak a sejtésemnek adok hangot, hogy a reneszánsz elleni mostani támadások a felvilágosodást és az abból származtatott liberalizmust érő még durvább vádakkal rokoníthatóak.

A reneszánsz fogalma valóban a polgári gondolkodás szülötte,

és ma leginkább azok utasítják el, akik mindenestül

elvetik a liberalizmus minden formáját.

Én a liberalizmus híve vagyok, sok egyéb ok mellett ezért (is) érdeklődöm annyira a reneszánsz iránt.

 

PG: Kell-e féltenünk ma azt a fajta műveltség- és szabadságeszményt, amit a kora-újkori humanisták kialakítottak, és ami azóta is Európa legmeghatározóbb szellemi öröksége, vagy ha tetszik védjegye? Mit jelent számodra a humanizmus?

 

Ács Pál: A humanizmusnak alapvetően kétféle értelmezése van. Egyfelől a „humán tudományok” (studia humanitatis) antik, klasszikus mintákat követő, kora újkori felívelését értjük ezen. Erre a latin és görög nyelvű tudományosságra épült az európai műveltség, sok évszázadon át.

Ez a kultúra – eredeti formájában – lényegében halott.

Nagyon kevesen tudnak ma már latinul, és kínaiul is sokkal többen tanulnak, mint ógörögül. Történnek kísérletek a klasszikus nyelvek ismeretének felélesztésére, de csekély sikerrel. Minden veszteség fájdalmas, de ebbe még bele lehetne törődni. Van azonban a humanizmusnak egy másik, közkeletűbb, filozófiai értelmezése: ez pedig az emberi méltóságba, az egyén kiteljesedésébe, az egyetemes ember mítoszába vetett hit. Ezt a felfogást általában nem a kora újkori humanistáktól, hanem Burckhardttól eredeztetik, de ez itt most lényegtelen. Fontos az, hogy a 20. század elejének polgári humanista kultúrájában nagy szerepet játszottak ezek a réginek vélt gondolatok. Nem meglepő, hogy a totalitárius rendszerek irtó hadjáratot folytattak ellenük. A nácik például éppen a humanista eszményekkel szemben alakították ki az ősgermán barbárságra és primitív népiségre és régiségre (Volkstum) épülő ideológiájukat. (Heidelbergben ma is áll a híres Thingstätte, a nácik által emelt erdei kőszínház, ahová – a Filozófusok útján keresztül! − a nemzeti érzelmű egyetemi ifjúság fáklyásmenetben kivonult, hogy megtartsa primitív rítusait.) A humanisták egyik része kiszállt a gátlástalan és sötét hatalmak ember- és kultúraromboló tevékenysége ellen. Elég itt Thomas Mann Európa, vigyázz! című könyvére utalni. Másfelől az is igaz, hogy többségük zsigerileg irtózott a közösségi felelősségvállalástól, és a politikai szerepvállalás legapróbb megnyilvánulását sem tartotta összeegyeztethetőnek a „humanista” eszményekkel, a művészet korlátlan szabadságával. Erről a dilemmáról − az írástudók felelősségéről − szól Babits Mihály Jónás könyve című verse és Hermann Hesse Nobel-díjas nagyregénye, az Üveggyöngyjáték.

A Babits és Hesse által felvetett kérdéseknél alig tudnék most aktuálisabbakat említeni.

 

PG: Az értelmiség közéleti szerepvállalására még visszatérünk, de maradjunk egy kicsit még a reneszánsznál: több írásodban foglalkozol olyan 16. századi humanistákkal, akik az iszlám és a kereszténység közötti megértésre, mai kifejezéssel, a kultúrák közti párbeszédre törekedtek. Ez sok esetben ugyan egyfajta keresztény missziós hevülettel is párosult (Erasmus pl. a török háború ideális zárlatát szintén a muszlimok áttérítésével képzelte el), de mégis egy jóval békülékenyebb hangot jelentett egy alapvetően háborús helyzetben. Ez talán példamutató lehetne a mai, iszlám terrorizmustól hiszterizált közbeszédben is. Te hogyan látod, valóban olyan éles szembenállás van a keresztény és az iszlám világnézet között? Kereszténynek nevezhető egyáltalán a szekularizált Európa? Két világrend szembenállásáról beszélünk vajon még mindig, vagy ez már akkor sem volt, és így ma sem helytálló megfogalmazás?

 

Ács Pál: Az imént azt mondtam: nincs új a nap alatt. Mégis azt gondolom, hogy súlyosan téved, aki egy kalap alá veszi a kora újkori muzulmán−keresztény szembenállást azzal a terrorháborúval, amelyet az iszlám radikalizmus manapság folytat a nyugati civilizáció ellen. Nagy bajban lenne a Nyugat, ha a világ 1,3 milliárd muszlimja egyetlen birodalomban egyesülne, és teljes katonai erejével rátámadna a (ma már kisebbségben lévő) kereszténységre. Nem szeretném szőnyeg alá söpörni a modernkori kultúrák világméretű szembenállásának jelentőségét, de a magát iszlámnak nevező terrorizmus gyökereit máshol keresném.

A javarészt ez elől a terrorizmus elől menekülő muzulmánokat pedig

semmiképp sem hasonlítanám Nagy Szülejmán császár katonáihoz.

I. Szülejmán amúgy a kultúra és a művészet nagy támogatója volt, maga is kiváló költő, valamint járatos az ötvösművészetben. Az általa építtetett ragyogó alkotásoknak (Konstantinápolyban vagy éppen Jeruzsálemben) ma is csodájára járnak. Az Oszmán Birodalomban menedékre leltek az Ibériai félszigetről és Európa más tájairól elűzött zsidók, és békében élhettek a különböző, a keresztény országokban tűzzel-vassal irtott radikális protestáns felekezetek. A humanisták számára Konstantinápoly az oszmánok uralma alatt is az antik görög kultúra kincseinek kimeríthetetlen kincsesbányája volt. Abban a korban, amikor az Oszmán Birodalom (az akkori világ legerősebb katonai nagyhatalma) valóban létében fenyegette Európát, a keresztény értelmiségiek meghatározó része komoly érdeklődést tanúsított az oszmánok irodalma, művészete, kultúrája iránt. Balassi Bálint maga is megtanult törökül, egész versciklust fordított magyarra a kifinomult díván-költészetből, és a török irodalom más rétegei is megtermékenyítően hatottak írásművészetére, miközben, tudjuk, a török elleni harcokban vesztette életét.

Másfelől azok, akik manapság is úgy beszélnek a kora újkori Oszmán Birodalomról, mint a kereszténység ősellenségéről, hajlamosak elfeledkezni a keresztes háborúk borzalmairól, mindarról a mérhetetlen szenvedésről, amit a muzulmánoknak (valamint a keleti keresztényeknek és a zsidóknak) kellett elszenvedniük a pápa buzdítására rájuk zúduló, vadállatias nyugati keresztény lovagoktól. A „török veszély” a mai európai történetírás bevett fordulata, „keresztes veszélyről” kevesebb szó esik.

 

PG: Akkor térjünk rá a közéletre: FB-oldaladon rendszeresen posztolsz képeket kormányellenes megmozdulásokról, legutóbb a március 15-i tanártüntetésről. Ezekre tehát elmész, nyilvánvaló, hogy egyetértesz a céljaikkal. Ugyanakkor olyan nyíltan kritikus publicisztikát nem szoktál írni, mint pl. egy-két kollégád teszi. A „műfajt” nem érzed magadénak, vagy úgy érzed, hogy az egyszerű polgári vélemény-nyilvánításba „csak” annyi fér bele, hogy személyesen megjelensz egy adott tiltakozó megmozduláson? Vagy netán eleve nem bízol abban, hogyha nyilvánosan felemeled bármilyen ügyben a szavad, annak bármilyen foganatja lehet? Hol a határ szerinted, amikor mindenkinek, aki teheti, tollat/klaviatúrát kell ragadnia, és kinyilvánítani: eddig ne tovább?

 

Ács Pál: A politikai publicisztika valóban nem az én műfajom. Balassi Bálinttal szólva „mert egyik az: vagyon, ki írja, másik az penig, hogy talám énnékem arra nem volna annyi mivoltom is”. Azt gondolom persze, hogy a Magyar Narancsban megjelenő esszéim második, harmadik jelentéssíkján talán olykor sikerül közéleti üzeneteket is megfogalmaznom. Ödön von Horváthról, Hermann Brochról vagy a már említett Hermann Hesséről szólva, a náci Németország kultúrviszonyait elemezve – szándékaim szerint – a mai Magyarországról is beszélek. Természetesen nem hiszem azt, hogy Orbán Viktor országa és a náci Németország között egyértelmű a párhuzam. A hatalom gátlástalan „akarásában”, a népbutításban mutatkozó hasonlóságok azonban szembeötlőek, miközben az elnyomás új, fortélyos formái vannak kialakulóban. Igen, ott vagyok minden kormányellenes megmozduláson, mert

nem elég a diktatúra ellenségének lenni, annak is kell látszani.

Úgy hiszem, szavak nélkül, a gesztusok nyelvén, esernyővel, kockás inggel vagy fényképezőgéppel olykor érvényesebben lehet ezekről a dolgokról beszélni.

 

PG: A zsidóság mennyire játszik szerepet az életedben? Mi a családod holokauszt-története?

 

Ács Pál: Római katolikus vallásban nevelkedtem, tizenöt éves koromig napi áldozó és buzgó ministráns voltam. Mindkét szülőm katolikus volt. Az is igaz, hogy apám a zsidó vallásról tért át – néhai feleségével együtt – még a harmincas évek közepén.  Nemrégiben ezt írtam róluk a Holokauszt és a családom című fb-oldalra: „Apámról mindent? Valójában ez szinte a semmit jelenti. Apámmal erről egyszerűen nem lehetett beszélni. Amit tudok: Apám, Ács István (szül. Munkácson mint Klein), Debrecenben nevelkedett, Törökszentmiklóson volt vasúti tisztviselő, onnan ment munkaszolgálatba, feleségét (szül. Szabolcs Lili) és két kis gyerekét, Ács Pistikét és Marikát otthon hagyva. Apámék katolikusok voltak ekkor már hosszú évek óta, a kicsiket is ebben a vallásban nevelték. Lilit és a két gyereket Auschwitzban megölték. Nagyszüleimet, Ács Vilmost és feleségét (szül. Vadász Anna) szintén meggyilkolták. Nagybátyámat, Gyurit agyonlőtték. Lili lánytestvérét, aki orvos nagybátyám felesége volt, gyerekeivel együtt szintén megölték. Nagynéném túlélte: visszajött Auschwitzból, ahol lőszergyárban dolgozott. Apám túlélte, bár a munkaszolgálatból amerikai fogságba került, és az sem volt üdülés. Mikor hazaért, akkor szembesült mindezzel. Ez 8 halott. A Yad Vashem-archívumban csak Lilit találtam meg, a gyerekekről nincs nyom.” Ehhez most csak annyit tennék hozzá:

nem könnyű azzal a tudattal élni, hogy két (fél)testvérem

auschwitzi elgázosításának,

vagyis a Holokausztnak „köszönhetem” azt, hogy a világon vagyok.

 

PG: Hogyan jellemeznéd a magyar társadalom a zsidósághoz, ill. általában a mássághoz való jelenlegi viszonyát? Mit jelent szerinted ma zsidónak lenni Magyarországon?

 

Ács Pál: Egy megrázóan tanulságos könyvet olvasok most, amely sok mindent megvilágít: Zimándi Pius István 1944−45-ös naplójegyzeteit (Magvető, Tények és tanúk, 2015.). A híres premontrei paptanár − kiváló irodalomtörténész, Péterfy Jenő monográfusa, nagy írók barátja − a keresztény középosztály legkulturáltabb, leginkább toleráns rétegéhez tartozott. Undorodott a nyilasoktól, a zsidókat mégsem tartotta honfitársainak, jószerével embereknek sem tartotta őket. Hátborzongató részvétlenséggel és némi egyetértéssel konstatálta ’44 nyarán, hogy „egyébként jelenleg Magyarországon, vidéken már sehol sincs zsidó…

a soványokból műtrányát készítettek, a kövérekből szappant.” 

Hát így. Igazat kell adnom a könyvhöz utószót író Ungváry Krisztiánnak – és rajta keresztül Bibó Istvánnak – abban, hogy a zsidók magyarrá válása enyhén szólva nem sikertörténet.

 

PG: Vagyis, a többséget megölték, a túlélők egy része kivándorolt, aki pedig maradt, az magyarrá lett, zsidósága pedig egy generációkra átörökített, fájdalmas emlék és tapasztalat csupán. Amiről ráadásul negyven éven át alig lehetett beszélni, és most is kevesebbet beszélünk róla a kelleténél, mert a másik oldalról rögtön érkezik a haragos és nem kevésbé fájdalmas riposzt a szintén elhallgatott vajdasági magyarirtásról vagy a szovjet csapatok nem éppen emberbarát tevékenységéről és sorolhatnám. Mit gondolsz, összeállnak valaha is ezek a tragédiák egyetlen közös nagy történetbe, vagy illúzió ebben hinnünk?

 

Ács Pál: Bonyolult dolog ez, nemcsak az áldozatok számát összeméricskélő „véralgebra” nehezíti közös dolgaink rendezését. A zsidók már a 19. században de facto magyarok voltak, 1867-ben polgárilag, 1895-ben pedig vallásilag is teljes körű polgárjogot kaptak. Jelentős részük asszimilálódott, magyarnak is érezte magát, magyarul beszélt és magyar szokásokat vett fel, magyar irodalmat írt és olvasott – elég, ha beleolvasunk Szép Ernő könyveibe.

Az, hogy valaki teljes értékű zsidóként lehessen teljes értékű magyar, egyik részről sem volt igazi opció.

A probléma az, hogy az asszimiláció felszínes és tökéletlen volt, ezért később könnyűszerrel lehetett bűnbaknak megtenni a zsidókat a nemzet összes tragédiájáért, Trianonért, vörös terrorért, mindenért. Magyarságukat vonták kétségbe, semmisítették meg a 20. századi zsidótörvények, fittyet hányva a polgári jogegyenlőség elvének. Mégis sok zsidó az auschwitzi vagonokban is magyarnak érezte magát. Csak Budapest zsidósága élte túl úgy-ahogy a háborút. Egy részük aztán kivándorolt, többségük itt maradt. Nem tudok arról, hogy később jelentős visszaáramlás történt volna Izraelből vagy máshonnan, noha természetesen esetenként ez is előfordult. Vallási identitásukat a kommunista rendszerben többnyire rejtegették vagy teljesen levetették, és ekként lettek (újra) magyarokká. A Holokauszt kibeszélésére, mint ez közismert, nálunk nem került sor úgy, mint Németországban. Mint látjuk, ugyanez Lengyelországban is elmaradt, így alakulhatott ki korunk leggroteszkebb, napjainkban is fel- fellángoló idegengyűlölete: a zsidók nélküli lengyel antiszemitizmus. A kibeszélésnek, a tragédiák közös történetbe építésének az lenne az előfeltétele, hogy

higgyünk valami minimumban, az emberi méltóságban és egymás alapvető jóindulatában.

Azoktól, akik teli szájjal gyűlölködnek a muszlim menekültekkel szemben, nem várható, hogy hiteles partnerei lesznek egy, a zsidóságról szóló nemzeti párbeszédnek. Sajnos ezt egyes – az iszlám népvándorlástól rettegő − zsidó véleményformálók sem képesek megérteni.

 

PG: Olvastad esetleg a Drót március 15-i tudósításait? Mit gondolsz róluk?

 

Ács Pál: Morus Tamás-díjas alkotások. A „Putyin Varsóban” című rész különösen tetszett. Mutatis mutandis ezt az utópiát érzem leginkább valóság-közelinek, tekintettel arra, hogy Oroszország aszimmetrikus választ készül adni az amerikai katonai jelenlét európai megerősítésére.

 

PG: Miben fogja szerinted Magyarország utolérni Ausztriát 25 év múlva?

 

Ács Pál: Nem értem. Hát nem azt írja még a Daily Telegraph is, hogy „Most mindenki Orbán példáját követi”? 

 

 

(Készítette: Petneházi Gábor

Fotók: Mondovics Péter)


Ács Pál az Átszitált időről:


KAPCSOLÓDÓK

Miért büdös az eszkimók lába? Milyen az, amikor valakin látszik a latin őrület? Mi az irodalom lényege? - Mesterünk és mentorunk Szörényi László irodalomtörténész március 22-én tölti be hetvenedik életévét. A jeles esemény alkalmából cikksorozatot közlünk a DRÓTon. Az alábbi - eddig még sehol sem publikált életút-interjút - Weiner Sennyey Tibor készítette az ünnepelttel néhány éve az Eötvös Collegiumban. - Mi az irodalom lényege? - életút-interjú SZÖRÉNYI70/1

Büfészak. Mehetsz mosogatni a mekibe. Hülye bölcsészek. Bölcsész hülyék.” Igazából már ez ellen komolyan tiltakozni kellett volna, de hagytuk. Ahogy hagytuk azt is, hogy megegye a primitívség, az alpáriság a józan észt, az ízlést és az érzékenységet. - Hülye bölcsészek, hülye tanárok, hülye orvosok

Itt van a kutya elásva, ahogyan azt Platón oly gyönyörűen megfogalmazta a Phaidroszban: amióta feltalálták az írást, az ember csak felejt; tudását képes ugyan rögzíteni, de mihelyt ezt megteszi, az abban pillanatban elindul az enyészet felé. - Mi fán terem a filológus? - SZÖRÉNYI70

Mi haszna van a filozófiának? Miért tekinti ellenségnek a bölcsészeket a kormányzat? Felelősek-e a bölcsészek a kialakult helyzetért? Miért és kik nézik le a humán tudományokat? Miért nem lesz soha demokrácia ott, ahol nincs polgárság? Vajon megújulhat-e a magyar értelmiség?  Az Akadémia Filozófiai Intézetének igazgatójával, Hörcher Ferenccel beszélgettünk. Bölcs(ész) polgárokat a hazának! - Beszélgetés Hörcher Ferenccel

Érintve vagytok és érintve vagyok. Mégis meg kell próbálni tudatosan hozzáállni, meg kell próbálni megérteni és meghaladni. Túljutni. Még ha lehetetlen is. Még ha érthetetlen is, hogy teljesen természetes ma Magyarországon a hétköznapi antiszemitizmus. Zsidótemetőt feldúlni, vagy csak kicsit zsidózni a lehető legtermészetesebb. Vagy mégsem? Szerintetek? Versem margójára írom mindezt. - Ez meg zsidó!  - avagy a hétköznapi antiszemitizmus 

A legfrissebb statisztikák szerint az elvándorlás Magyarországról folyamatosan gyorsul, London immáron hivatalosan is a második legnagyobb magyar város, a tartósan külföldön letelepedők között ráadásul többségben vannak a jól képzett fiatalok, akiknek tartós hiánya a hazai ellátórendszert becslések szerint akár már középtávon is összeroppanthatja. Két olyan embert kérdeztem meg a személyes tapasztalataikról, akik történelem és magyar szakos bölcsészdiplomával a zsebükben vágtak neki az ismeretlennek, még közvetlenül az EU-csatlakozás után. Vajon mit ért a bölcsészdiplomájuk külföldön? Tényleg csak a gyorsétterem-lánc jelenti az egyetlen lehetőséget az állástalan diplomásoknak? Milyen külföldön élni és dolgozni, mennyi idő alatt lehet elszakadni Magyarországtól, milyen érzés kívülről szemlélni az itthoni állapotokat és mi az, ami ma leginkább hiányzik Magyarországról, külföldről nézve? - Magyar bölcsészek külföldön

Eljutottunk a felvilágosodástól az elsötétítésig? Megbélyegzett bölcsészek? Jogrend vagy önbíráskodás? Van-e megoldás? Felvilágosodástól az elsötétítésig - Ludassy Mária interjú + VIDEÓ 

 

  • Ács Pál
  • tudomány
  • bölcsészet
  • humanizmus
  • társadalom
  • Élet