Címlapos Friss

Irina Muravjova: Az angyal napja – részlet (85. ÜK/3.)

A különleges felépítésű regényben egy orosz emigráns család sorsát követhetjük nyomon. Három nemzedék, három kor elevenedik meg előttünk, egyéni sorsok bontakoznak ki.

 
 
 
Január huszonharmadikán éjszaka az egész ház viharra ébredt. Az álmos bulvárokra eső zúdult, s az ég, mely jól tudta, miért kapják ezt az emberek, fák, erdei vadak, ezüst halak a tavakban, egyre inkább fordult ki gyomrából, váratlan fehér fénnyel vakította el a világot, majd rándult görcsösen össze. A villámok nyilai kettéhasították az eget, és hirtelen világos lett, akárha nappal volna.
Azon az éjszakán ment el a nagypapa, aki előző nap váratlanul jobban kezdte érezni magát, és egyfolytában viccelődött Pera doktorral. A doktor szokásához híven aznap is beugrott kis időre, miután egész nap szűkös rendelőjében fogadta a betegeket, ahol az íróasztalán a lámpához támasztva ott volt gyerekeinek a fényképe, egy kisfiúé és egy kislányé, amint egy falusi udvaron állnak, háttérben egy minden szalmaszálában ragyogó napsütötte szénakazallal. A gyerekek ikrek voltak, és nyolc évvel ezelőtt haltak meg anyjukkal együtt egy autóbalesetben. A fényképen csak egyetlen árnyékot vetnek, egy keskeny, hosszúkás árnyékot a fészer falára, mintha másik árnyéknak nem is kellene lennie, hiszen a gyerekek mindent együtt csináltak: együtt születtek meg, és együtt haltak meg.
A nagypapa határozottan jobban lett, és miután Pera doktor távozott, enni kért, s meg is evett két kanál levest. Aztán elaludt. A nagymama sokáig térdepelt az ágya mellett; két keze közé fogta egyik kezét, és így ezzel a három kézzel simogatta saját arcát. Aztán felállt, és átment a szomszédos kis szobába, ahol lefeküdt a keskeny kanapéra. A nagypapa pedig éjszaka meghalt. A vihar felébresztette, mire felemelte hófehér, összekócolódott hajú fejét a párnáról, és hívta a nagymamát. A nagymama felugrott a kanapéról, és a nagypapához szaladt. Az öreg fuldoklott; apró izzadságcseppek borították mellkasát, amelyben zakatolt, ropogott valami, mintha ott is vihar tombolna. A nagymama remegő kézzel vizet töltött egy pohárba, próbálta megitatni a nagypapát, aki viszont váratlanul és teljesen érthetően így szólt: – És imigyen múlik el a világ dicsősége…
Révült tekintetét rémület töltötte meg, és ekkor az egész utcában kialudt a villany. A nagypapa úgy, akkor, a sötétségben, a zuhogó esőben, az égdörgésben, meghalt.
A rue Daru-i ortodox templomban tartották a gyászmisét. A gyertyafénytől a halott nagypapa arca hol pirospozsgásnak látszott, hol halványan ragyogni kezdett, a betegség ideje alatt elburjánzott bajsza meg-meglebbent a huzattól. A nagymama akkor is szép volt, miközben összegörnyedve állt a koporsó mellett, és fürkészőn, csodálkozva és bánatosan nézte a halottat, mintha azt várná, hogy mondjon neki valamit. Ugyanazzal a csodálkozó bánattal a szemében háromszor megcsókolta a férjét, majd óvatosan megigazította homlokán a haját, és halkan, alig hallhatóan odasúgott valamit. Ezután megülték a halotti tort. A nagymama arra kérte a vendégeket, hogy egyenek-igyanak és emlékezzenek a nagypapára, de nemsokára elcsendesedett, és az ablakhoz lépett. Háttal állt ott, vállát felhúzta a fekete stóla alatt, mintha erőt gyűjtene ahhoz, hogy zokogni vagy nevetni kezdjen. Ám nem kezdett el sem zokogni, sem nevetni: csak állt ott az ablaknál felhúzott fekete vállakkal, és nézett kifelé az utcára. Talán éppen akkor látta meg, ahogy egy hét múlva, lefogyva, beesett arccal és szórakozottan Muska névre hallgató uszkárjával az utca túloldalára igyekszik, és elgázolja egy autó, majd Muska hazavezeti a rendőröket és vonyít az ajtó előtt. 
Nagymama temetésén mindenki ugyanazt ismételgette suttogva: hogy fiának és férjének halála után nem akart már élni, nem volt miért élnie, és vakon ment át a teljesen ártalmatlan utca túloldalára, ahol még soha senkit nem gázoltak el. Őt viszont igen. Agyvérzést kapott, és ott rögtön meg is halt. Istennek hála, hogy Muska kutya vezette haza a rendőröket, hiszen nagymama retiküljében nem volt semmilyen igazolvány. A gyászolók aggódva néztek anyára és Mityára, mintha attól félnének, hogy hamarosan tőlük is búcsút kell majd venniük, mivel az utóbbi három évben ezt a kedves és jó családot hármas veszteség is érte. Mindenki emlékezett arra a dermesztő üvöltésre, amely nagypapából szakadt ki, amikor az egyetlen fiának, Ljonyának a porhüvelyét rejtő koporsót lassan elkezdték leengedni a földbe.
– Liiiiizaaa! Mi lesz most velünk?
A nagymama pedig, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a csinosan csillogó dobozról, amely egy pillanatra megállt s hintázott egyet a bőrszíjakon, mielőtt végképp elfoglalta volna végső helyét a lilásan vörös földben, dühösen megrázta a fejét, mintha a nagypapa ezzel az üvöltéssel megzavarta volna valamiben.
Anya sokáig nem tudta rávenni magát, hogy hozzányúljon nagymama holmijához, majd egy nap gyorsan bepakolt mindent néhány dobozba. Összeszedte a nagymama összes kalapját és ruháját. A kalapok között bukkant rá a „paperas” feliratú füzetekre is, melyekbe a nagymama, ki tudja milyen okból, feljegyezte az egész életét. A füzetekkel együtt előkerültek nagymama húgának, Násztyának, azaz Anastasia Beckettnek levelei is. Násztya végül nem jött el a temetésre.
 

A különleges felépítésű regényben egy orosz emigráns család sorsát követhetjük nyomon. Három nemzedék, három kor elevenedik meg előttünk, egyéni sorsok bontakoznak ki. Násztya a 30-as évek sztálini Oroszországába érkezik angol újságíró férjével. Saját szemével látja a szovjet elit pazar életét, miközben Moszkva utcáin tombol a nyomor és mindent a félelem hat át. Liza az 50-es évek Párizsában kábítószer túladagolásban meghalt fiát gyászolja, és eltékozolt életén mereng húgának írt leveleiben. Dmitrij élete napjainkban zajlik, és már nem terheli sem a véres forradalom, sem a háború, mégis áthatja a tragikus múlt. Mindazonáltal képes meglátni az angyalt, és az angyal is lenéz rá: az élet és a halál mezsgyéjéről, a templom kupolájából, a szívéhez közel álló nő szemén keresztül. 
Bár a főhősök különböző időkben élnek, sorsukon keresztül azt az orosz lelkületet ismerhetjük meg, amely már odaveszett és csak a nagy orosz regényírók műveiben él tovább.


Irina Muravjova: Az angyal napja. Fordította Pavlov Anna. Tericum. 

 
  • Irina Muravjova
  • Tericum
  • Ünnepi Könyvhét
  • Pavlov Anna
  • Irodalom