Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Jó volt, hogy volt. - Esterházy Péterrel Tillmann J. A. beszélgetett (1992-ben)

Ahhoz a mondathoz, hogy „magyar vagyok”, vagy „román vagyok”, „szlovák vagyok”, nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürokrata kell meg egy pecsét, vagy egy határőr vagy egy hadsereg. Az irodalom ahhoz a mondathoz kell, hogy én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze; de csak magyarnak lenni az hihetetlen szánalmas, mert hisz közben még férfi is vagyok, nő is vagyok, buzi, istenfélő, ezer, ezer dolog. Ehhez kell az irodalom, ehhez az esethez. Egyébként ez is az egyetlen legitimációja az irodalomnak, ezt a fantasztikusságot, ezt az együttállást megmutatni. - Esterházy Péter

 
 
Jó volt, hogy volt.
 
Esterházy Péterrel Tillmann J. A. beszélgetett
(1992-ben)
 
 
ESTERHÁZY PÉTER: A regény akkor van válságban, amikor nem tudok regényt írni, és nincs válságban, amikor tudok. Az irodalom, a művészet tulajdonképpen telítődött. Nem lehet kitalálni semmit. Minden ki van találva. De azért nyilván csinálni lehet ezt-azt, mert mindig van egy-egy személyes álláspont, amiből vizsgálhatók a dolgok. Egyfelől nagy vonzódásom van a prózaírás nyugodtsága iránt, tehát hogy nyugodt legyen egy szöveg. (Ezt mostanában úgy hívom, hogy lampedusásítani a szöveget, tehát úgy, mint Lampedusánál.) Másfelől megváltozott a regény és a valóság viszonya. Mondjuk húsz évvel ezelőtt mindenki a tényeket kereste: tényregény, tényirodalom. Most pedig
 
az az érzésem, mintha a valóság megszűnt volna, és minden regény. Csak regény van.
 
Mondok egy példát, név nem fontos. Olvasom valakinek a nagyon személyes beszámolóját, azt mondja, hogy "én", és tudjuk is, hogy úgymond róla van szó, mégis, amikor elolvasom, az a nem rossz érzésem van, ami tulajdonképpen a szöveg minőségéről is szólna, hogy egy regényrészletet olvasok. Tehát hogy fura módon, egy nem tudom milyen regénynek a szereplőivé váltunk. És azt is tudni vélem, mi ennek az oka: az az új, furcsa információ- - mondjam így - szerkezet, ami jellemzi most a világot. Az, hogy mindenről tudunk, miközben a tapasztalatok nem mindenre terjednek ki, hanem a tapasztalatunk csak a falu határáig terjed. Azt értjük, annak minden rezdülését tudjuk, azt, hogy mit jelent, hogy ellopták a szomszéd tyúkját. Ezt fel tudjuk fogni akkor is, ha mi loptuk el a tyúkot, és akkor is, ha mi vagyunk a tyúk, tehát ennek minden verzióját. De az, hogy Bangkokban megint megöltek száz embert, az pont annyi fájdalommal tölt el, mint a Háború és békében egy balszerencsés fordulat Kutuzov alatt. Van valami drámai ebben a civilizációs helyzetben, ami megbolygatta ezt a viszonyt, azt, hogy a regény valamit leírna, valamilyen teljességet hozna. Ez megváltozott: előállítja ezt a teljességet; ő maga ez a teljesség.
 
Az én mondataimnak amúgy is valamelyest más a valósághoz való viszonya, majdnem hogy fordított, mint ami normális. 
 
Nem leírom a valóság egy részét, és akkor úgy ellenőrzöm magamat, hogy jól dolgoztam-e, hogy ezek a mondatok valóban leírják-e ezt a valóságot, hanem mondatokat eszkábálok, és a mondataim valóságát ellenőrzöm azon, hogy megnézem, van-e a világban olyan rész, amely megfelel ennek a leírásnak. Ez egy más viszony, amely lényegében azt állítja, hogy én csak a nyelvet tekintem valóságnak, és mindent nyelvnek tekintek. Vagy még inkább: az egyetlen dolog, amit komolyan veszek, az a nyelv. Nem is tudom...
A regény in floribus, tulajdonképpen a 19. század: a legellenszenvesebb fajtája a regénynek, amikor az bízik saját magában. Ez változik meg Flaubert-rel, amikor a regény félni kezd önmagától. Ha ezt a házi feladatot végigmondjuk a magabízó regényen át az önmagától félő regényig vagy az önmagában nem bízó regényig, és a "regény, amint írja önmagát"-ig, akkor nagyon is természetesen adódik végül mostanra a reflexivitás, tehát a rákérdezés, a visszakérdezés.
Akár illogikusnak is mondhatom vagy akár primitívnek is, hogy vissza akarok térni bizonyos kérdésekre. Úgy érzem, túl könnyen adtunk válaszokat.
 
Az, hogy "minden Egész eltörött", egyfelől mindennapi tapasztalat, de másfelől azt gondolom, ezt a kérdést mindig újra fel kell vetni, hogy mi van az Egésszel.
 
A prózaírást a mesével hozom kapcsolatba, az Erzählunggal, az elbeszéléssel, az elmeséléssel, ezért újra és újra fel kell tennem a kérdést: lehet, hogy elvileg ennek nincs esélye, de akkor is nézzük meg, kezdjük el: egyszer volt, hol nem volt, hogy meddig lehet eljutni, van-e én és mi együtt.
 
TILLMANN J. A.: A nyelvben és nyelvvel élsz. Milyennek mutatkozik számodra a magyar nyelv?
 
ESTERHÁZY PÉTER: Fantasztikus korlátozottságot és lehetőséget jelent a magyar nyelvnek a - nem is szerkezetét mondanám, hanem a szellemét vagy fajtáját. Ezzel különösen akkor konfrontálódik az ember, amikor fordításokról van szó. Én lényegében németül tudok csak úgy-ahogy, tehát amikor a német fordítást nézzük, akkor egész hihetetlen dolgok derülnek ki a két nyelv tulajdonságairól.
 
A magyar nyelvnek ez a folyamatos remegése például, állandó, bizonytalan ragyogása (most a szépségét mondom), amit másfelől úgy is lehet mondani, hogy hihetetlenül pontatlan. Miközben az egyik legpontosabb, mert mindenhova úgy oda lehet passzítani, minden lukba belefér.
 
Némely dolgokat magyarul nem kell eldönteni. A szöveg nem dönti el. A német szöveg viszont többet akar tudni, tehát megkérdezi tőlem a fordító, hogy most akkor ezt ki mondta, a férfi vagy a nő. Meg kell néznem. Megnézem a szöveget: de a szöveg nekem, az apjának sem mond többet, mint amennyit tud. A legsunyibb módon próbálom erre kitalálni a születésének a körülményeit, hogy mire is gondoltam akkor. Tehát ha én voltam az a szemét, aki ezt a mondatot mondta, nos, akkor legyen "Er". Ez a bizonytalanság - nem annyira látványosan - a mondatszerkezetben is megvan, mert magyarul nagyon hosszú mondatot nem lehet írni. Egyszerűen azért nem, mert a vonatkozó névmások lazák; merthogy nincs der, die, das, a vonatkozó névmások nem mutatnak valamire rá, hanem csak úgy mutogatnak. Úgy arrafelé, és ez nagyon szép, ezzel a mellérendeléssel úgy oda lehet tenni, csak úgy oda lehet ejteni egy mondatrészt, egy mondatot a másik mellé. És az van is viszonyban meg nincs is, és ez itt nem trehányság. A közepes német írók is nagyon pontosan tudnak írni. Olyan pontosan, amihez nálunk mondjuk Mészöly Miklósnak kell lenni. Ezt a pontosságot egy német író eleve tudja, azért, mert a nyelve tudja, a német nyelv tudja. Ezt a különbséget tulajdonképpen igazán nem lehet érzékelni, tudniillik azt nem lehet tudni, hogy akkor ezek a német mondatok, amelyek az én magyar szövegemnek a fordításaképpen vannak ott, azok mint micsodák vannak a német nyelvi térben.
 
Mennyit tud németül az én magyarból jött mondatom?
 
Ha magyarul leírok egy mondatot, akkor azt tudom, hogy az hogyan helyezkedik el mondjuk Garaczi László és Pázmány Péter között, vagy még beleértve a sarki fűszerest is. Egy lefordított mondatról egyáltalán nem tudom, hogy mi a helye Goethe és a Handke között. A fordítás homályos vidék, de tőlem nem áll távol az a radikális gondolat, hogy nem, nem kéne fordítani semmit, miközben ez nyilván igaztalan, mert csomó dolgot csak fordításból ismerek, mégis azt gondolom, hogy ismerem őket.
 
TILLMANN J. A.: Milyen változásokat érzékelsz a nyelvben? Hogyan hat ez a munkádra?
 
ESTERHÁZY PÉTER: Ez az egész - nem is tudunk az elmúlt rendszerre szót, nincs rá szavunk, szoktuk, ugye evvel a nem létező szóval pártállaminak mondani, de ez egy vicc, még a legpontosabb megnevezés az, hogy Kádár-korszak. Ez az egész egy nyelvi aranybánya volt, folyamatos nyelvi kihívást jelentett. Állandóan konfrontálódtunk a sokat citált wittgensteini mondattal, a szavaknak nem volt, nincs jelentésük, csak szóhasználat volt. A szoft-kádárizmusban ez aztán a teljes összevisszaságba vezetett. Azt jelentette, hogy a szavakhoz való viszonyunk folyamatosan nyelvkritikai viszony volt, tehát állandóan a szavak tisztogatásáról volt szó. Eltekintve a szenvedéstől, a könnytől és a mocsoktól, ez nagyon variábilis és nagyon termékeny viszony volt. Ez most megváltozott. Idegenek lettek bizonyos értelemben a szavak, most megváltozott a közmegegyezés. Keletkeztek új közmegegyezések, régiek elmúltak.
 
Az az érzésem, hogy újra kell tanulni, egy író embernek tulajdonképpen újra kell tanulnia magyarul vagy ha magyarul nem is, de a szavakat újra meg kell ismernie.
 
Mint a gyerek, kézbe kell vennie minden egyes szót, és megnézni, hogy mi, hogy mit csinál, mire mit csinál. Ki gondolta volna, hogy a magyar mint szó, ilyen hihetetlen karriert fut be? Ezekről a tréfákról már nem is beszélve, hogy gerinc, meg nem is tudom micsoda. Az a szó, hogy magyar, egészen mást jelent most, mint három évvel ezelőtt. Ezt egy írónak tudnia kell. Nem is az irodalom helyzetének a megváltozásáról volna szó, hanem - ezt nem lehet kevésbé ünnepélyesen kifejezni - megváltozott a kultúrához való viszony.
 
TILLMANN J. A.: Milyen következményei vannak ennek a változásnak?
 
ESTERHÁZY PÉTER: Nincs már mit megőrizni, hisz az, amit megőrizni akartunk volna, a magyar kultúra, amire rátelepedett lepedék formájában ez a nem tudom micsoda, az fenntartás nélkül érvényes. Most nincs ez a lepedék, most kaphatjuk telibe ezt a mi drága magyar kultúránkat, ami valóban drága, mert semmi másunk nincsen, csak ez, de olyan sok köszönet azért ebben nincsen, tehát fölerősödnek bennem a kritikai, mondjuk úgy, mozdulatok. Ezek régebben is megvoltak, mert hiszen semmi olyan új tény nem derült ki, amit ne tudtunk volna, mondjuk Adytól. Minden tudható, és ezt az ember tudta is. De mégis más, mégiscsak újdonság így, színről színre. Más valamit tudni, meg más az, amikor úgy átdörömböl az emberen az a valami. Ez még olyan triviális dologra is igaz, mint az irodalom helyzete.
 
Azt is tudtuk, mert egyszerűen csak ki kellett nézni nyugatra, hogy milyen az, amikor az irodalom nem fontos.
 
Sőt, még azt is mondogattuk kivagyian (én), hogy ez a jó, mert akkor legalább a helyére kerül. Ha nem gondolom is, hogy ez ne volna jó, de azért mindenféle új kérdést vet föl vagy a régieket másképp árnyalja, amikor az ember a saját bőrén érzi, hogy nincsen helye a művészeteknek. Nem tudod elhelyezni, Szarajevó és az Adidas közé nem tudod becsúsztatni. Elsőre úgy látszott, hogy ott van egy kis rés. Nem tudod odatenni. Akkor hol is? Valóban valaminek a végére értünk, mondjuk a középkor művészetének a végére.
 
Eszünkbe jut Susan Sontag mondata: nem irodalmi kultúrában élünk már.
 
Úgy látszik, hogy valóban átstrukturálódik a kultúra, valami mássá kezd lenni. Ebből a másból sok jót még nem látok, csak a másságát látom, mert a klipeket látom vagy a képbombázást látom. Azt kell mondjam, hogy ez már nem az a művészet, mint a Flaubert-é, hogy akkor ennek itt valahogy vége van.
Arról nekünk még nincs tapasztalatunk, inkább az amerikaiaknak, hogy mit jelent az, amikor a gyerekek tizen-nem-tudom hány órát tévéznek; milyen nyelvet, milyen agyat jelent; milyen fantasztikus asszociációs képességeket és milyen ötölést-hatolást! Ez még előttünk áll, ez a fejlődés. És itt nagyon furcsa kettős ostobaságban létezünk:
 
nincsen semmiféle félelmünk ezzel a nyugati őrjöngéssel szemben. Az egyik azt mondja, jöjjön, aminek jönnie kell, minden jó, ami van; a másik meg ez a differenciálatlan rizsa a kultúrmocsokról, amivel szemben valami nem létező kultúrtisztaság van állítva.
 
Amelyhez nem lehet kapcsolódni. Egy hülye tévésorozatra nem automatikus alternatíva mondjuk egy néptánc-közvetítés vagy irodalmi est. Ez ennél bonyolultabb. Ennek az egyneműségnek a kártékonysága nem is maga az egyszerűsítés, hanem hogy megbeszélhetetlenné teszi a problémát. A tévé és a hagyomány ingatag viszonya azonnal megbeszélhetetlen lesz mondjuk a "Magyar műsort a tévébe!" - kajabálással. Egyáltalán: vagy szó, vagy jelszó. Egyszerre vagyunk kitéve egy posztmodern linkségnek és egy nagyon konzervatív, otromba ostobaságnak.
 
 
TILLMANN J. A.: Mennyiben változott a magyar irodalom helyzete?
 
ESTERHÁZY PÉTER: Ahhoz a mondathoz, hogy "magyar vagyok", vagy "román vagyok", "szlovák vagyok", nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürokrata kell meg egy pecsét, vagy egy határőr vagy egy hadsereg. Az irodalom ahhoz a mondathoz kell, hogy én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze; de csak magyarnak lenni az hihetetlen szánalmas, mert hisz közben még férfi is vagyok, nő is vagyok, buzi, istenfélő, ezer, ezer dolog. Ehhez kell az irodalom, ehhez az esethez. Egyébként ez is az egyetlen legitimációja az irodalomnak, ezt a fantasztikusságot, ezt az együttállást megmutatni.
 
Mintha megint volna ez a reflex, hogy az irodalmat használni akarják. Hála Istennek, azt nem lehet; amit már használnak, az nem irodalom. Használt irodalom, felhasznált irodalom vagy alkalmazott irodalom, az nem létezik, az akkor rögtön újságcikk lesz, vagy nem tudom, micsoda.
 
Tulajdonképpen amit a jövőre vonatkozóan mondunk, rögtön zárójelbe is teendő, mert a fogalmazásunkban ott van az, amit megszoktunk: hogy tudniillik nincsen idő. Örök térben beszéltünk mindig, egy olyan térben beszéltünk, amiben soha semmi nem változott meg, és mi sem változtunk meg. Most az az új helyzet, hogy van idő. Szeretem mondani, hogy egyetlen reményünk az idő múlása. Hogy ez a remény neve. Azáltal, hogy az idő múlik, azáltal nem ugyanazok a kategóriák lesznek érvényesek arra az időre, amire vonatkoztatjuk most. Tehát nem egészen úgy lesz. Kicsit elmozdul a dolog, és ettől radikálisan másképp látjuk majd. Új, más kérdéseket tudunk feltenni. El-elmondja az ember, én is mondogatom olykor, mert igaz is, hogy majd ez egy olyan közepes ország lesz. Mert milyen lenne; nem látom, hogy más tudna lenni.
 
Ha azokat az országokat nézem, amelyet példaképül állítunk magunk elé, akkor kiráz a hideg.
 
Ausztria mint példakép, ennél rémületesebbet nem tudok elképzelni, miközben persze az élet ott sokkal kiegyensúlyozottabb, kellemesebb is, barátságosabb. Ezt a kijelentést visszafogottan kell kezelni, mert nem egészen így lesz, nem azok az alternatívák lesznek, amiket most látunk, itt jön be akkor az idő mint remény, talán.
 
TILLMANN J. A.: Milyen tanulságokkal szolgáltak a közelmúlt változásai? (A beszélgetés 1992-ben készült - szerk.)
 
ESTERHÁZY PÉTER: A nyolcvanas évek elején nagyon sokat beszéltek a közép-európaiságról, a közép-európai szellemről, és én most az látom, hogy ebben nagyon sok öncsalás volt. Mindenféle dolgot tanultunk mi ebből a negyven évből, de nem hiszem, hogy valamiféle közös tudásunk volna. Nem hiszem, hogy valami tudásunk volna, ami fölhasználható volna. Ami rettenetes, ha belegondolunk. Bárki megtanulhatta, hogy ezek a társadalmi struktúrák valóban nem örök életűek. Ez fontos dolog, mert azt jelenti, hogy a téteket úgy érdemes elhelyezni, hogy az ember azt tudja. Tulajdonképpen
 
mindig 1914-ben állunk, és arról beszélünk, hogy a Monarchia örök. Nem, nem örök. Ezt érdemes tudni. Ebbe nálunk nagyon sokan elbuktak; ezért lehetett nálunk nagyobbat bukni morálisan, mint mondjuk Párizsban.
 
Nem azért, mert ott jobbak volnának, hanem volt ez a képzetünk, hogy örökké ebben élünk, ez rosszat tesz az arányérzéknek. A magamfajta ember számára emellett az is kiderült, hogy
 
a társadalmi struktúrák nem, a nyelv struktúrái viszont örökek.
 
Tehát, hogy csak ahhoz érdemes hűségesnek lenni. Semmi máshoz nem érdemes hűségesnek lenni, csak ahhoz. Igaz, hogy az embernek közben nincsen gondolata, nincsen morálja, semmije nincsen, csak szavai vannak. Ez igaz. De ezekből a szavakból aztán mindent fölépít rendesen, fölépíti az apját, az anyját, a szerelmét, a szeretőjét, a családját, az erkölcsét, a hazáját. Ezeket rendesen fölépíti a regény, és ott aztán ez meg is jelenik, ott van.
 
TILLMANN J. A.: Hogyan épül fel ez a minden, ami a regény?
 
ESTERHÁZY PÉTER: Alapprobléma a regénynél, hogy teljesnek kell lennie, de végesnek. Valami egészet adjon ki, de mégis könyv legyen, tehát korlátosnak kell lennie. Ugyanez igaz a hozzávezető munkára is, hogy annak is korlátosnak kell lennie. Amikor elkezd az ember egy könyvet, mindig van egy pillanat, amikor rálát az egészre. Van egy nagyon határozott látvány vagy elgondolás, ami majdnem vízió, de ezt a szót nem szeretem. Az egész teljességet látja, a könyvnek mindenét, és ez fantasztikus érzés, ami rögtön össze van kötve a félelem érzésével, hogy ezt most meg fogom tudni csinálni vagy nem. Hihetetlen szép ez a kép, amit akkor látok, de ez mindig elmegy, elszalad. A munkának durván az első harmada mindig evvel a futkosással telik, ez rettenetes érzés. Reggel odaülsz, és hirtelen teljesen üres a fej ott a nyakadon. Mit is akartam, hogy is volt? A cédulákra föl vannak írva úgynevezett nagyon fontos szavak, amelyek hirtelen semmit nem jelentenek. Akkor föl kell kelni - lehetne gondolni -, és kimenni a strandra, mert az sokkal hasznosabb volna, még gazdagodnék is tőle. De én ellenkezőleg, azt gondolom, hogy ott kell maradni a szobában, és addig nézni azt a cédulát, egy napig, két napig, három napig, amíg mégiscsak jelenteni fog az a szó megint valamit, megint kivilágosodik. Hogy nincsen más, hogy az ég segítsége, az annyi: türelmet ad.
Én munkapárti vagyok. Tehát két eset lehetséges: vagy tündöklően okos vagyok, mint a Nap, ez esetben nincs semmi probléma, ülünk az asztalnál és ezt kamatoztatjuk. Rendszerint nem ez a helyzet. Akkor pedig addig ülünk ott, amíg ez a helyzet elő nem áll. Ez úgy keletkezik, hogy csinálni kell és csinálni, csinálni, és nagyon figyelni, hogy mi a helyzet. Írni és kihúzni, írni és kihúzni, és akkor lesz olyan pillanat - eddig mindig volt egy olyan pillanat -, amikor elkezdődött a dolog.
 
Én nem keverném bele az égieket ebbe, mert ez nyegle volna. De az biztos, hogy bizonyos szövegekben utólag lehet látni, hogy kicsit jobbak, mint az ember maga.
 
Ha egy könyvben csak annyi van, amennyit az ember beletesz, az kevés. Nem mondom, hogy az én könyvemben benne van, azt se, hogy nincs, mert nem erről akarok beszélni. Ilyesmikre tudok emlékezni, hogy van egy elvégzendő feladat, az ezt meg ezt jelenti. Ezt meg ezt meg ezt kell hozzá elolvasni, ezt meg ezt meg ezt kell hozzá tudni, és ezeket a dolgokat kell kapcsolatba hozni egymással. Ebből adódik egyfajta munka. Ez a munka egy darabig végtelennek tűnik, olyan sok mindenre kell figyelni. Kell figyelni külön a szavakra, a már leírtakra, a majd leírandókra, háromezer dologra kell figyelni. Ezt kezdi az ember csinálni, csinálja, csinálja, és akkor van egy pillanat, amikor megmagyarázhatatlan módon az emberben létrejön a telítettségnek egy érzete, és azt mondja, ezt a részt már nem érdemes megnézni, mert ettől már nem lesz jobb. Akkor azt mondja, itt áttűzünk. Erre lehet azt mondani, hogy tehetség vagy nem tudom, micsoda, mert erre nincsen magyarázat.
Mondom, hirtelen rálát az ember a könyvre, amit meg akar csinálni. Olyan mint egy kép, bennem összefügg, nem is elbeszélésmóddal vagy mondatokkal, hanem egy hanggal: hogy milyen a hangja a könyvnek. És akkor, ha szerencsém van, hirtelen nagyon sok jegyzetet tudok csinálni, amelyhez később vissza tudok térni. Van, hogy közben aztán mindent elveszít az ember; az egész egy kutatássá alakul át: megyek előre, és nem tudom igazán, mi lesz a vége. Hiába van az a kép, akkor azt már el kell engedni, már nem számít, mert akkor egyre inkább az számít, ami a papírra van téve. Ezért is bonyolult elkezdeni. A Termelési regény első mondatát - azt, hogy "nem találunk szavakat" - egy hónapig, napi 15 órában írtam. Az első oldalból következik, hogy a hatvanadik oldalon mi van. Valamelyest kell tudnom, hogy mi van a hatvanadik oldalon, hogy milyen szabadsági fokban érek oda, milyen állapotban. Ezt ki kell, amennyire lehet, előre eszelni. De hát úgy meg vagyok határozva, mint a csikó kantározva, szoktuk mondani.
 
TILLMANN J. A.: Milyen törekvéseket érzékelsz az ezredvégen?
 
ESTERHÁZY PÉTER: Az is hozzátartozik az ezredvéghez, hogy nincs közmegegyezés az ügyben, hogy mit tekintsünk elérendő célnak. Így nem is tudunk hozzárendelni embert, akiben ezt megtestesülni látnánk. Én most a legjellegzetesebbnek a tanácstalanságot látom. Ott hagytuk el a szálat, ahol Musil elengedte. A liberalizmust, amelyben már nem bíznak. Itt elszakadt a szál, és elkezdődött a jobb és bal felőli meghaladása ennek a liberalizmusnak. És amikor most elmúlt rólunk ez a keserű kehely, ugyanott tartunk. Persze nem egészen ugyanott, mert hát finoman szólva, történt egy s más, de a kérdéseink ugyanazok. Csak a kérdéseket rosszabb állapotban tesszük fel. Egy jóval kevésbé ártatlan világban tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket. Miközben
 
Európa annyiban lett egységes, hogy egységesen tanácstalan lett.
 
Nyugat-Európa határozottabb én-tudattal teszi fel a tanácstalanság kérdését, tehát jobban tudja, hogy ő kicsoda, egy olyan világban, amelyik működik. A mi világunk nem működik, és itt egy bizonytalan én teszi fel ezeket a kérdéseket. Ennyivel rosszabb a helyzetünk, miközben folyamatosan támaszkodni kéne valamiféle tudásra is mint reflexre, és erre az én-tudatra is. Ilyen helyzetben, amelyben mi élünk, amelyben tulajdonképpen állandóan provokálhatóak vagyunk ennyiféle egyszerűen azáltal, hogy van az országunk, ekkora, és vannak a magyarok, nagyon kéne tudni, hogy ki beszél, és nagyon kéne tudni, hogy mi az, amit tudhatunk, tehetünk, meg mi az, amit nem. Az összes vita azért nagy jelentőségű, mert rámutat a felkészületlenségünkre. Ha hosszasan gondolkodnánk, akkor kiderülne, hogy mi kéne, de sokszor nincsen erre idő, azonnal dönteni kell, "izomból".
 
TILLMANN J. A.: Milyen országban szeretnél élni?
 
ESTERHÁZY PÉTER: Én is osztozom abban a tanácstalanságban, amely most Európa.
 
Ez az üres fej, ez a vállvonogatás, ez a szemlesütés - ez Európa.
 
Ezért a válaszom is csak gyakorlatias tud lenni, kicsit gyanús is. Inkább citálom a barátomat, aki azt mondja, hogy ő egy olyan országban szeretne élni, ami olyan volna, mint Toscana, ahol angolok élnének és magyarul beszélnének.
 

ESTERHÁZY a DRÓTon

Esterházy Péter óriási tömeg előtt, gyönyörű beszéddel nyitotta meg a 87. Ünnepi Könyvhetet. A beszédet teljes egészében megnézhetitek itt a DRÓTon. Esterházy Péter megnyitja a 87. Ünnepi Könyvhetet + VIDEÓ

  • Esterházy Péter
  • Tillmann J. A.
  • irodalom
  • nyelv
  • rendszerváltás
  • regény
  • identitás
  • Élet