Címlapos Friss

Kemsei István: A szederinda szeme - Dunakönyv - részlet

Magyarország folyói közül például a Duna társalgó férfibarát, a Tisza szerelmesen ölelő kedves, a Rába, a Hernád kiszámíthatatlan szeszélyű kamasz, a Körös esténként kocsmába ballagó öregember. Aki már kelt át szélviharban kielboattal, kenuval vagy kajakkal a háborgó Dunán, vagy evezett mindent elborító áradásban, sodródó uszadékfák, műanyag flakonok, szeméttel teli nejonzsákok, kidobott hűtőszekrények, s ne adj Isten: bűzösen foszladozó állattetemek között, az tudja, miről beszélek. - Kemsei István dunakönyve a Könyvhétre az Orpheusz kiadónál jelent meg, és most mi a DRÓTon egy rövid részlet közlésével ajánljuk olvasóinknak.

 
Kemsei István
 
A szederinda szeme
 
Dunakönyv
 
„Forrásokban szerelmek nem születnek,
a tengerekben minden alva jár...”
(Marsall László)
 
 
(A folyórúl)
 
A folyó valahonnan jön, és valahova áramlik. Talán azért teszi mindezt, mert előfordulhat, hogy a Föld mégis lejt. A tetejéről az aljára leginkább. Ugyanis, bolygónk tudvalevően gömb alakú. És, mint az köztudott, forog a tengelye körül. Ráadásul ferdén áll a Naprendszerben. Azaz: forgásától függően mindig máshol van a teteje, és máshol az alja. A rajta, gödreiben megülepedő víz pedig emiatt állandóan lögybölődik. Ezért hullámzik, pl. a tenger is, az óceán is, ide-oda. Ahhoz, hogy eme állításunkat igazolhassuk, nem kell mást tennünk, csak otthon magunk elé állítanunk egy kissé elhasználódott tengelyű, zsírosra, kopottasra tapogatott földgömböt (minden valamire való háztartásban porosodik a szekrénytetőn ebből legalább egy darab), s lazán megforgatnunk, hogy láthassuk ennek az igazságnak a bizonyosságát: Földünk, forgása közben nemcsak a tengelye körül, hanem erre-arra is lötyögni fog. Vagyis, a rajta helyet foglaló rengeteg fölösleges víz, a folyamatos tengely körüli forgás, lögybölődés és a körbeérés rendje szerint végül ugyanabból a helyzetből megy ugyanoda, forrásból a tengerbe és vissza, csak éppen más utakat választva, egyszer lent, a folyás, egyszer fent, a pára gőzének alakjában – ahogyan azt az iskolában, földrajz órán tanultuk. Uranosz és Gaia háromezer fiai, a folyók – mivel csak két, egymással nagyjából párhuzamosan futó parttal rendelkeznek – e lögybölődés szerint nyughatatlankodnak és csavarognak jól kivájt árkaikban egy-egy homályos cél felé, örökké. Bezzeg a jámbor tavacskák – az ausztrál őslakók szemléletesen erotikus metaforájával élve: „halott folyók” –, ez a szintén háromezer szépséges leánygyermek! Megülnek szépen a popsijukon, és mindig várnak valami termékenyítő romantikát. És közben: liccs-loccs – mondogatják az őket teljesen körülvevő partjaiknak. Ez az oka annak, hogy szépségükben annyira unalmasak és bőbeszédűek tudnak lenni. Mert mindenfelől végesek és nőneműek. Mert be vannak zárva kis háztartásuk falai közé, s ki vannak szolgáltatva egy akármilyen jelentéktelen, szélhámos patakocskának is. Ha az valamiféle puszta szeszélyből elhagyja őket, magányukban azonnal elkezdenek békanyálasodni, hinarasodni, szittyósodni, mocsarasodni, majd kisvártatva fáradtan, kezüket ölükbe ejtve kiszáradnak. A csavargás, a folyás, a mindig távoli kanyarba veszés férfias – hogy azt ne mondjam: fallikusan életteli – látványa viszont megajándékoz a végtelenség, a szabadság és a derűs bizonytalanság érzetével. Persze, lehet, hogy nem is erről szólt a földrajz órai tananyag annak idején, csak így tetszetősebb. Ergo: hagyjatok ábrándozni – mondta a sebtében kitalált ókori görög filozófus.
 
A folyó – ellentétben a tavakkal, akiktől már kissé kerekded alkatuknál fogva sem várható el, hogy folytonosan alkossanak valami szemrevételezhetőt – egyszerre ajándékoz meg az állandó változás és a megismerés gyönyörével. Minden pillanatában más és más arcot mutat. Aligha van olyan létező a földön, aki annyira bizalmas viszonyban állna a folyton folyvást folyó idővel, mint ő. Annak nagyobb s kisebb egységeivel egyaránt. Az egyetemes, örökkévaló, hozzá hasonlóan folytonosan áramló időn kívül övé az év-idő, az évenkénti újraformálódás ideje, a hónap-idő a vízállás-változásokkal, és a nap-idő is, a Nap állása szerint beállított fények, állandóan újra játszó áramlások-fodrozódások mozgásrendszerével. A mindig mássá lényegülés ciklusai szerint. Mintha izgalomra volna teremtve. Izgalommal él, és izgalmat adományoz. Egyszerre megbízható és megbízhatatlan, ugyanakkor minden esetben hiteles, mégis állandóan önmaga törvényei szerint élő, és tiszteletet parancsoló. Egyszerre idegen és egyszerre rokon. Magyarország folyói közül például a Duna társalgó férfibarát, a Tisza szerelmesen ölelő kedves, a Rába, a Hernád kiszámíthatatlan szeszélyű kamasz, a Körös esténként kocsmába ballagó öregember. Aki már kelt át szélviharban kielboattal, kenuval vagy kajakkal a háborgó Dunán, vagy evezett mindent elborító áradásban, sodródó uszadékfák, műanyag flakonok, szeméttel teli nejonzsákok, kidobott hűtőszekrények, s ne adj Isten: bűzösen foszladozó állattetemek között, az tudja, miről beszélek. 
 
A folyón lefelé evezgetni kényelmesebb, és felületesebb élménnyel szolgáló, fölfelé nehezebb ugyan, de élvezetesebb, tapasztalataiban mélyenszántóbb. A folyással lefelé lapátolgatva alig láthatni mást, csupán a kitűzött célt. Olyan ez az egész áramlásra hagyatkozás, mint egy kelleténél gyorsabb, hányaveti érintkezés a hirtelen elénk került régi nőismerőssel: csak nosztalgikusan rápillantunk a mellettünk elfutó bármilyen tetszetősen domborodó világra, még az is lehet, hogy bizalmaskodva meglapogatjuk, azaz elvégezzük az illendően kötelező gyakorlatokat, de már haladunk is tovább a vágyott, és magát igencsak kelletően mutogató újabb megkívánás tárgya felé. Lefelé evezéskor valamiért mindig a távolba függőzik ugyanis a tekintet. Annak eléréséig minden közeli dolog mintegy csak mellesleg, szemünkbe futólag ötlő akadályként létezik: a part, a part menti bokrok, fák s a partnak mindig jelen lévő mozgó lényei nemkülönben. Hozzájuk való viszonyunkból ilyenkor hiányzik az elidőző intimitás, a megközelítés aprólékos izgalomhalmaza. A megszokás tapintata.
 
Van ebben a megszokásban valami varázserő, kikerülhetetlen vonzat. Valami a folytonosan bévül lebegő, de igazán sohasem teljesen kitárulkozó titokból. A megszokást azért választjuk ki magunknak néhány esztendővel életünknek közepe táján túl, a kívülről ránk erőltetett izgalmak helyett, mert megszeretjük ezeket a tapintatosan közelítő, félig-meddig ismerősen ránk köszönő aprócska titkokat. Ugyanakkor óhatatlanul szembeállítjuk őket az állandóan támadásban lévő, az idegenből érkező, rengeteg ismeretlennel. Ezekről az ismeretlenekről azonnal kiderül, hogy teljesen mások: ők a nem oda valók, nem a mi életünkhöz, élettempónkhoz, életfilozófiánkhoz kötődők. Szépek ugyan, csábítóak, de nem okozhatnak még meglepetést sem, csak tolakodó váratlant, sőt, talán még azt se, hiszen minden pillanatban elvárható tőlük valami, eddigi valónkat kibillentően új, ami csak annyiban rokona a titoknak, hogy még ugyanúgy nem tudunk róla. 
 
A titok létezésének, menetrendszerű, lassú, ráérős önfelfedésének megszokása más. Az éppen felfedett titok mögött rendszerint ott van, mint egy tojásban, egy mélyben lappangó következő bájos közlendő, amelyik türelmesen vár a sorára. A titkot úgy szokja meg az ember, hogy mindvégig tudja, nem járhat a végére. De fölösleges is lenne. A folytonosan maceráló, elmélkedésből kizökkentő újdonság viszont megszokhatatlan, mert nincs benne semmi otthonos. Idegesítő is, indokolatlanul agresszív is, mint a házsártos, örökké kötözködő partner. A megszokásba viszont úgy ül be az ember, mint egy kedves, piros tetejű túrakajakba, amelynek minden porcikáját ismeri, tudja vízre állásának természetét, merülését, kormányozhatóságát, hullám- és sodrástűrő képességét, a legapróbb szeszélyeit. S oda van készítve, ahová kell, a sodrással szemben, orral a sóderes, netán homokzátonyos partra kihúzva.
A tavaszi első vízre szállás, a megszokás rituális megismétlése mindig izgató titok. Az egymást régóta érintett, igaz szerelmesek titka. És áprilisé, ezé a folytonosan erektív állapotban létező kamasz-hónapé. Az otthonosság új kísérlete és tapasztalása. Mit tartott meg vajon az emlékezet abból a sokszor fájdalmasan félbehagyott tavalyi érintésből, mennyire emlékszünk mindketten a folyóra, a hajó és én? Együtt és külön-külön? Mert a hajó is felejthet, hiszen mégsem annyira rideg anyag, amilyennek általában mondják. Lelke van, érzékenységét nem szabad megsérteni.
 
A folyó a város szemében valamiféle szemételvezető csatorna, közlekedő közeg, a legjobb esetben rápillantó látvány. Idegenforgalmi „kilátás”. Folydogáló, ihatatlanul mocskos, élettelen massza, amin feltétlenül közlekednie kell valaminek, ami száguld, vagy pöfög, s el kell keverni benne némi bűzös szennyáradatot, egyébként korántsem célszerű a létezése. A folyó valójában ott kezdődik, ahol elhagyjuk a várost, a zajt, a nyüzsgést, a ténfergő embereket a parton, napozókat, horgászokat, egymásba bújt szerelmeseket, a föl-le értelmetlenül rohangáló, benzintankjukat öncélúan ürítő, magamutogató motorcsónakokat. Az utolsó stéget, az utolsó hajóállomást, és átevezünk a sziget-oldalra. Ahol már csak a part van és a magányos ember a vízen, a vízzel kettesben, illetve a hajóval – őt már csak ki ne hagyjuk! – együtt: hármasban. Ilyenkor letehetjük a lapátot, és rágyújthatunk az első fűzárnyékos limányban.
 
A legfontosabb: nem kell sietni. A végsőkig megfeszített izmok, a homlokról kitartóan csurgó, patakzó verejték sportpályára valók. Nem lehet az erőfeszítés közben kilátni semmire, ami valójában fontos lehet. Az igazi hajó lassan halad fölfelé, a szemrevételezés sebességével. Van mit aprólékosan szemügyre venni, hiszen a tél és a kora tavasz a legnagyobb változtató. A halálos álmodás évszaka a természetben éppúgy elvégzi a maga feladatát, mint az emberek között. Ebben sincs különbség. Öreg fák, középkorú fák, fiatal fák halnak egyetlen barátságtalan évszak alatt. 
 
Pedig hát a fák, szemben az emberrel, többnyire egészségesen élnek. Nem isznak, nem dohányoznak, nem kínlódnak a civilizált létformákkal. Éppen ezért ritkán tépi ki, töri ketté őket holmi kósza téli szélvihar. Nagyon öreg, belül teljesen szétkorhadt fűznek kell ahhoz lenni, vagy titkosan, láthatatlanul, csak magában szenvedő betegnek. A halálra igazán kész fák előbb, még utoljára zöldellni kezdenek, megtelítik magukat az utolsó nedvességgel, ekkor tör ki rajtuk valamilyen rég titkolt, halálos kórság, s azután zuhannak bele a vízbe. Ott lebegnek, ágaikon a kis sarjadzott levelekkel a tavaszi árban, majd csendesen, lassan kiforogva a sodrásba, elindulnak az áradó vízzel. Valahová. Senki nem tudja, hová. Ha igaz volna, hogy a folyó előbb-utóbb kiveti őket valamelyik fatemetőben, azaz lelassult, majd megálló vízben, akkor a tavaszi partok zsúfolásig tele volnának ezekkel a zöldellő fa-halottakkal. Ám egy-egy fatemetőben mindig csak meghatározott mennyiségű fa ringatózik a hullámokon, s azok többsége is „öreg” halott: az évek hosszú során simára csupasztott kérgű, megvénült csontváz-darab, tűzre érett, az első látásra felismerhetetlen eredetű valami. Fűz volt-e? Nyár? Éger? Juhar? Vagy más, vízparti létező? Ki tudja? A „fiatal halottak” évekre eltűnnek a kereső szem elől. Bizonyára valami misztikus tér felé igyekeznek, amikor a vízközépi sodrásban, rajtuk az elmaradhatatlan sirály-utasokkal, lefelé ringatóznak.
 
Part és mart. Megszoktuk már, hogy bármilyen víznek, ott, ahol a szárazfölddel érintkezik, partja van. A „mart” szó jószerivel kiveszett korcsosodó, lényeglátó metaforikusságát pongyolaságában elhullató nyelvünkből. Pedig egyszerű szó, a „mar” ige befejezett melléknévi igenévi alakja. Azt a területet jelöli, amelyet a kanyarodó víz magának a külső kanyar-ívben a talajból kiharapott. De az ember a vízzel való érintkezéskor amúgy is csak a partot fordítja a maga hasznára, amelyen komótosan le lehet sétálni a vízig, a hajóig, amelyen ki lehet kötni. A martról nem lehet lemenni a vízre, mert ott meredeken, magasról szakad le a „part”, a mart alatti iszaposban nem érdemes a combközépig iszapba süllyedés kockázatának vállalása nélkül kikötni, hacsak nem áradáskor, nagy szükségből, amikor már a mart tetejéig ér a víz.
 
Vannak aztán szelídebb martok is, majdnem partok, amelyekkel aztán különös, a kanyarulati szabályoknak fittyet hányó játékot játszik a folyó. Igaz, az ilyen szakaszokon alig van, vagy egyáltalán nincs is kanyarulat, csak a rövidebb-hosszabb ideig módosuló sodrási viszonyok változtatják-alakítják a partot. A kisvízi szinten, magasabb vízállás esetén elvileg a gyorsabb folyás alatt készít magának a folyó kellemes sóderost vagy homokos lídót, majd efölött, a középvízi szinten, olyan helyeken, ahol hosszabban szokott időzni a víz, apró lépésnyi magas, lépcsős martocskákat. A nagyvízi szinten pedig egy utolsó magasabbat. Árvízkor innen mos ki nagyobb darabokat magának a folyó, egyre bemélyedőbb, szabályos öblöket vájva a part menti fák között. Némi földet csak a fák körül, látszólag a gyökereknek kedveskedve hagy meg nagy ravaszul s időlegesen, hogy a fák lehetőleg ne érezzék meg a rájuk közeledő veszélyt. Persze, hogy valamelyik következő áradáskor ezt a földet sodorja majd el magával a víz, a part széli fasor egy-egy kiválasztott darabjával egyetemben. Ez a könyörtelen játék ugyan nem emberléptéknyi – főként nem táborozó-léptéknyi – időn át zajlik, huszonöt-harminc év is eltelhet eközben, de azért nyomon követhető. S a nyomon követéshez nem szükséges Sherlock Holmes-i képesség. Csupán össze kell rakni az apró mozaikokat. Megfigyelve a vízpart adott szerkezetét, látni lehet annak múltját és jövendőjét. 
 
Azt, hogy a folyó elunta a part kimarásának játékát, legelőször vékonyka, fűnek is alig tűnő fűz-kezdemények látványa mutatja a sóderoson. Szépen, sorban emelik a sekélyesben fejecskéjüket, mint a sétára induló óvodások. A tövüknél lerakódott apró iszap-göböcskék jelzik, hogy itt valami elkezdődött. A folyó, mint valami bűneit megbánó gyermek, elkezdi visszaépíteni mindazt, amit elragadott. Későn, persze, mert a marttetőn a magukat végsőkig kitartó füzeknek, nyáraknak addigra már befellegzett. Korán haló égerek, kőrislevelű juharok bólogatnak a helyükön, tiszteletteljes távolban állva a martos beszakadástól.
 
A kis füzek rendkívül gyorsan növekedésnek indulnak. Egy-két év sem kell ahhoz, hogy a víz felől átjárhatatlan sövényt – ahogy Budapesttől délre mondják: malátot –, későbbi dágványos-iszapos áthatolhatatlan bokorfűz erdőt alkothassanak, eltüntessék a kutakodó szem elől, miben is mesterkedik a folyó. Mögéjük ezalatt a víz szorgalmasan rakosgatja a puha, ragadós iszapot. Mire húsz-harminc év elteltével a fűzbozótosból ritkás fasor válik, a hajdani, alacsony martnak nyoma sem marad: újra partnak lesz nevezhető. S mondani sem kell talán, az egész, már ismert folyamat kezdődik elölről, de már korántsem a mi időnkben.
 
A folyó nem lehetne őselem, a kezdeteknek és a születésnek eleme, ha nem volna mindenütt jelenlévő totemállata, amelyik őt adandó alkalmakkor megszemélyesítheti. Aki akár föl is szállhat a levegőégbe a folyó helyett, aki avval van megátkozva, hogy minden egyetemessége ellenére sem hagyhatja el a földet. Ez a lény a kacsa, közelebbről a tőkés réce, az anas platyrhynchos, ez a kedves, az ember közelségét hamar megszokó, sőt azt nem ritkán kereső, szinte önmagától domesztikálódó vízimadár, akit a nyárvégeken feltünedező vadászokon kívül senkinek nem jut eszébe bántani. Talán ezért, mert létezése szinte közömbös. Tucatlény. Csak egyszerűen van. Az év jelentős részében szürkésbarnán, jelentéktelenül. Mint a füzek. A nyárak. A part és a mart. Mint a folyó. 
 
Ahol kacsa van, ott folyónak is kell lennie, és ez fordítva is igaz. Mindenki tudhatja a kacsáról, hogy egyetemes alaplétező: az Ősvízbe merülve ő hozta fel a Földet az Alsó Mélységből, amelyen így kialakulhatott a földi élet, az ő tojásából keletkezett az egész világmindenség, s mivel egyforma otthonossággal mozog a víz alatt, a vízen és a levegőben is, ráadásul mindhárom létszférába – az Alsó, a Középső és a Felső Világba – is bejáratos. Tud a mélyben rejtező titokról és az elérhetetlen magasságban szárnyaló végtelenről. Népmeséink napirányba forgó kastélya alatt pedig az ő lába a csillogó világtengely.
 
A szerénység, a szürkeség korántsem álca nála: viselet. A kacsa dolga nem a minden áron való különbözés, hanem az azonosulás. Azt mondhatnánk, a folyóhoz öltözik. Mint a párja. Mint a szerelmese. Aki azóta van, mióta a folyó az idők kezdete előtt megszületett. Mindent tudnak egymásról, és éppen ezért rendkívül tapintatosak egymáshoz. A folyó, bármilyen vadóc is tud lenni a tél elmúltával, a költés idejére hirtelen megszelídül. Amikor a kacsa lerakja tojásait, s rájuk ül, mintegy varázsütésre megáll a tavaszi áradás. Nyilvánvalóan megegyeztek valamiben, s a folyó lovagiasan betartja ezt az egyezséget. Van abban valami megható gondoskodás, ahogyan a folyó vízállása minden tavasszal a bokrok tövében megállapodik. Éppen abban a magasságban, ami még beér a fűznövendékek alá, hogy óvó biztonságot adhasson a tojásból májusra kibúvó apró pelyheseknek, akik majd újra benépesítik vizeit.
 
A valamirevaló úszónak, ha már mindenáron vállalni akarja a folyóátkelés kockázatait, ott kellene átúsznia a folyót, ahol a kacsák szoktak átmenni naponta többször. Nagyjából mindig ugyanazon a helyen. Szinte csak sétálva, mintha alulról valaki keze irányítaná őket. Vonul át alkonyat felé a kacsamama az éppen csak tollasodókkal, s viszi őket a túlparti füzesbe-bozótosba, a garantáltan rókamentes, ember által lakott és kutyák által óvott területre a sodrás. Nem lefelé: át. Alig lesodródva s mindig célba érve. Nemcsak a folyó tudja tehát a kacsát, a kacsa is tudja, mit várhat a folyótól. A felszínen biztonságot, a mélyben – ha már végképp nincs ott semmi felhozni való világ az emberiség számára – táplálékot. S ha fölrepül: viszi magával a folyót is: látni.
 
Azért ember nélkül folyó igazán a folyó, amikor az este tenyere lassan ránehezedik, s elsimítja felszínén a napi gondokat. Éjszakára felfüggeszti a folyást, szélben háborgást, felidézi a kezdetben-idő előttit: visszaváltozik ősáramlássá. Olyan sima ilyenkor, hogy még a túlparti utcai lámpafény is kénytelen végigcsúszni rajta. Egészen a sziget partjaiig. A bakon álló, piros tetejű kajakig. A part laposán álló sátor oldaláig. Talán az őt megülő sötétségnek van akkora súlya, ami megállít minden fodrozódást, meglehet. Mert az Éj nagyobb úr a folyónál is, a folyó szüleinél, Uranosznál, Gaiánál is. Hogyan is kezdődik a görög mitológia? „Kezdetben volt az Éj”…
 
  • Kemsei István
  • Duna
  • Orpheusz
  • próza
  • esszé
  • 87. Ünnepi Könyvhét
  • Könyvhét
  • Irodalom