Címlapos Friss

A kislánypróféta hangja – Szabó T. Anna könyvéről (85. ÜK/14.)

Habár Szabó T. Anna legújabb kötetének borítóját egy angol romantikus tájképfeső képrészlete díszíti, nekem mégis Caravaggio jutott róla eszembe. Az ábrázolás tárgyának tónusai kontrasztosak, fény és sötétség éles határai jellemzik, míg a háttér jellemzően homályos marad.

 
 
A kislánypróféta hangja 
 
Gondolatok Szabó T. Anna „Kerített tér” című kötetéről
 
 
 
A költőnő új kötete kapcsán a tartalom és a köntös viszonyának kérdésén gondolkodtam el. Ezért – s képzőművész lévén – a könyv külleméből indultam ki, mely (feltételezhetően) a versvilág által előhívott vizuális analógia.
Egy maszatos, viharos égre akasztott kampót látok, mely egy ácsszeggel rögzül a képhatáron túlra – talán a líra tartja meg? Mártírikus asszociációt kelt, keresem tehát a vért, az áldozatokat, az átlényegített szenvedést. Várom az üzenetet... és azóta is várok, mert jórészt csupán a mesterek (például Weöres) levetett burkainak reciklálásával találkoztam.
Meglátásom szerint új kötetében a lírikus túl magasra helyezi a lécet, melynek konkrét magassági indexével azonban nincs tisztában. Az ebből eredő, helyenként naivan anakronisztikus felhang (alaphang?) erősen áttetszik a kötet egészéből.
 
„Gyűlölet, méreg- őnekik csak játék.
Ágál a szónok, játssza a szerepét.
Hatalmat, pénzt. Oly átlátszó a szándék,
de közben egyre sűrűbb a sötét.”
 
A tükörhelyzetek, a misztikum, létkérdések és metafizika, a róluk gyűjtött tapasztalat egyelőre inkoherens. Mélyebb áteresztést igényelnének, alaposabb búvármunkát, nem pedig egyfajta frappáns huszárvágás kísérletét az érzelmi szféra és szellemi ráközelítés között (nem sikerült).
Kimagasló intuitív képessége inkább egy létező tartalmi vezérfonal esetében adnak át erős, hiteles képeket, például abban a versciklusban, melyet Moholy-Nagy fotográfiai alapú munkái ihlettek. Ha a viszonyulás tárgya adott, a látványszinthez kapcsolódó mélyebb analógiák hatásosak (lásd a Kosár című vers). Tehát Szabó T. érzékileg megalapozott, tűpontos észlelései egy meghatározott tematikához jobban illenek, ellenben a létköltészetbe belekóstolt szövegek e kötetben gyakran az „érthetetlen elevenség” állapotát mutatják. (Részlet az alább idézett vers utolsó sorából.)
 
„Angyal, angyal, langy alázat
te szítod a hangya lázat!
Lelkünk ezer volttal rázod,
ember-létünk magyarázod.”
(Angyal)
 
A mesterség ismerete, a tudatos szerkesztés magáért beszél, viszont a választott médium sajátosságai a költőnő irodalmi felkészültségével karöltve ezúttal mintegy ráülnek a kötetre, a befogadón eluralkodnak, s így maga a közvetítendő üzenet sérül, nem mond újat, nem informatív.
Ami átjön: telített női öntudat, nyers lelki kisugárzás, s az esztétikum ereje, melyet a gyermeki rácsodálkozás eszközével kíván transzcendenssé tenni, vagy úgy, hogy a jelenségeket értelmezni próbálja:
 
„Van a növénynek saját istene?
Ha van, nincs agya. Ha van, nincs szíve.”(Flóra)
 
„Vagy nézzük akkor ezt a hópihét:
milyen bonyolult, milyen egyszerű.
Élet nélkül is szabályos a lét,
nem fér hozzá sem bánat, sem derű.”
(Atom)
 
A folytonosan visszatérő angyal-motívum bizonytalan istenképünkre utal, és az önmagába zárt szuperegó birodalmát jeleníti meg, csakhogy – magamat ismétlem – ez inkább az artikulációban érhető tetten, mintsem üzenetként. A befogadó szempontjából egyelőre ködös, vagy éppen szájbarágós hatást kelt a magánmitológia, melynek feltáratlan részei a kislányos alanyi hang mögül türemkednek elő.
 
„Nyolc évig őrzött két gótikus angyal,
a főtéri s a Farkas utcai,
de hatalmukat nem tudtam még akkor,
mentem tanulni, mentem játszani.”
(Szent Mihály temploma előtt, hétévesen)
 
A kötet ajánlójában is említett térbeli kiterjedés a vágyott, önmagából, az én burkából való megtérés szándékát egyelőre csak jelzi, nem valósítja meg. A szövegtest hol túl erős, és egyszerű, érzéki jelzők halmozásától válik tajtékossá, hol pedig a bölcsesség és az angyalmáz különös hibridje. A természet iránti kötődését egy fontos motívum jelzi: az ősemlékezet fellobbanása, az eredethez, a kezdethez való visszatérés regressziója.
 
„De a varázsló tudja.
Nem erdőtüzet akar, nem
mindent felfaló lángot,
hamut a szív helyén. Nem.
Koncentrált izzást, egy tűzben a mindent.”
(A mester)
 
„Még nap sincs hold sincs,
de már a növények
lidércfényei
égnek a sötétben”
(Föld, Víz)
 
Úgy tűnik, hogy éppen vizsgálódásának célpontja, a tudati bekerítettség az, amely csapdába ejtette a lírai ént, nem engedi kiterjedni, egy kerítés mögül szónokol – márpedig nehéz úgy tartalmat közölni, ha közvetítésének tárgya uralja az alkotót.
 
„Jelképeink: vak angyalok.
Vállunkon szárnyunk rongya lóg.
 
Veszélyeink: a kinti baj.
Beszédeink a benti zaj.
 
Ennél többet nem ismerünk.
Ennél jobbat nem is merünk.
 
Hajtjuk az ezerszer meguntat:
magunkban, magunknak, magunkat.”
(Önkör)
 
Megkönnyebbülésként az is kiderül, hogy a szerző szorított helyzetéből már elkezdett egérutat szervezni magának, az alábbi sorok a kihívásos témakör későbbi letisztulásának ígéretét hordozzák:
 
„szétszáll a szótár lázbeszéde
marad a váz
többet mond majd a csont a szónál
ne magyarázz”
(Ima ma lom)
 

Szabó T. Anna: kerített tér. Magvető. 2014.


KAPCSOLÓDÓ

Könyvhét a DRÓTon

Olvasni emberi - Platón Államáról (85.ÜK/1.)

Intim gépi líra – Tóth Kinga: All Machine a könyvhéten (85.ÜK/2.)

Irina Muravjova: Az angyal napja – részlet (85. ÜK/3.)

Spiró György megnyitja a Könyvhetet - VIDEÓ (85. ÜK/4.)

Emberi viszonyok. Lángh Júlia: Macskák és férfiak (85. ÜK/5.)

Sekszpirályi kettős játékok - KAF a Könyvhétre (85. ÜK/6.)

Felvilágosodástól az elsötétítésig - Ludassy Mária interjú VIDEÓ (85. ÜK/8.)

A körforgás regénye - Sági György: Gilgul (85. ÜK/9)

Rilke levelei hozzád - VIDEÓ (85. ÜK/10)

Gyukics Gábor: Kisfa Galeri «szociohoror» (85. ÜK/11.)

Mohamedtől az al-Qáʿidáig. Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus (85. ÜK/12.)

Könnyű testi mesék - FilmSzexTétika (85. ÜK/13.)

Önfeláldozás a kultúráért?– a Schmidt Éva rejtély

 

  • Szabó T. Anna
  • 85. Ünnepi Könyvhét
  • Irodalom