Címlapos Friss

A költő, a pénz, no meg a hatalom - A Kárpát-medencei Orbán János Dénes esete a lázadással és a szolgalelkűséggel

„...ez nem csak a fiatal írónemzedék számára etikai kérdés, ez nem csak az ő ügyük és felelősségük, hanem mindannyiunk közös ügye.” - a 150 milliós állami tehetséggondozás eddigi szövevényes vitáját Bodnár Zoltán foglalja össze, és nem csak kemény kritikát fogalmaz meg, hanem megoldási javaslatot is tesz. A DRÓT a párbeszéd és a megértés reményében teszi közzé a neves jogász és bankár szerkesztőségünkhöz eljuttatott írását. Egyúttal szeretnénk jelezni, hogy a vitában minden érdemi hozzászólásnak teret kívánunk adni, akkor is, ha az nem egyezik az a szerkesztőség véleményével.

Bodnár Zoltán

A költő, a pénz, no meg a hatalom

A Kárpát-medencei Orbán János Dénes esete a lázadással és a szolgalelkűséggel

 

 

A politikával foglalkozó embert gyakorta megcsalja a valóság, s politikailag releváns események megértésére törekedve azok mögött átgondolt politikai stratégiát feltételez, noha számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a dolog ennél lényegesen egyszerűbb, mondhatnánk lábszagú.
 
A KÖLTŐ
 
Orbán János Dénes a kortárs erdélyi magyar irodalom fenegyereke, aki nem akar tisztes polgárként élni, nem akar megöregedni, akinek nem nőtt be a feje lágya, s aki mai Faludy Györgynek tételezi magát, belefáradt a több mint tíz évig tartó korcsmároskodásba a híressé vált kolozsvári Bulgakov Kávéház söntéspultja mögött, s 2014 őszén „visszatért” az irodalomba „A költő, a ringyó és a király” című (alcíme „Janus Pannonius apokrif költeményei”) kötetével, melyet Szőcs Géza, a Magyar Pen Club elnöke - mellesleg a második Orbán-kormány Nemzeti Erőforrás Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára - 2012-es felkérésére írt.
Ám a Pannonius-kötet csak a kezdet volt. Orbán János Dénes (röviden: OJD) a továbbiakban szaftos irodalmi skandalumokat ígért, megírandó a magyar lőcs époszát pajzán Toldival, János vitézzel, Bánk Bánnal, stb., no meg folytatódhat a Madagaszkár-projekt, átértékelendő a politikai metanarratívákat. „Minden jel arra mutat, hogy a jövő esztendőben irodalmi valóságshowba csap át a dolog, és akkor kezdődik majd el igazán a buli.” (1)
A buli valóban elkezdődött 2015-ben, bár - nyilván csak átmenetileg - más irányt vett, mint amiről OJD beszélt 2014. szeptemberében a Főtér-ben megjelent interjúban. A Swedenborg kávéház ugyan kinyomtatva, a magyar lőcs éposza azonban jegelve. Ahogyan a korcsmáros évek alatt nem születtek fajsúlyos művek, megeshet mostanság sem fognak. Más, fontosabb, még nagyobb ívű gondolat türemkedett elő a Magyar Idők kulturális rovata aktuális vezetőjének nyughatatlan lelkéből, megteremtendő a nagy mű megírásának egzisztenciális feltételeit (ha nem is filozófiai, de legalább anyagi értelemben).
A „Faludy-reinkarnáció”, az örök bohém azonban csupán az irodalomban könnyed, pajzán, esetenként obszcén, amúgy fölöttébb fegyelmezetten és racionálisan látszik gondolkodni a lét egészen hétköznapi, anyagias dolgai felől.
A valóban új, friss hangon megszólaló fiatal költőt a kezdetektől az íráson messze túlmutató ambíciók fűtik. Alig huszonegy évesen a Bretter György Irodalmi Kör elnöke lesz (1994-1998), főszerkesztője az Előretolt Helyőrség-nek (1995-2000), szerkesztője és ügyvezetője, illetve igazgatója az Erdélyi Híradó Kiadó-nak, majd 2003. és 2008. között az Irodalmi Jelen-t szerkeszti, 2006-ban pedig, még mindig csak harminchárom évesen az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke lesz (2012-ig).
 
Ambícióban, pozícióban, befolyásban („hatalomban”) és persze elismerésben, kitüntetésben nincs hiány.
 
Mint ahogyan nincs hiány az alkalmazkodóképességben, a tudatos építkezésben az „irodalom piacán”, az egyedi brand, a „hamisítatlan OJD-védjegy” türelmes, eltervezett kiépítésében. Amint Borbély András írja OJD fogyasztói ars poéticájáról: „A művészet, az esztétikum kritériumai nála elleplezhetetlenül a hírnév, a siker, a szórakoztatás, a humor és egyfajta megszelídített, ‘pajzán’ testiség, az ő szavaival: az ‘erotika’ kategóriához kötődnek. A test itt csak örülni és élvezni képes, nem ismeri a szenvedést, az öregedést, továbbá nem lehetősége a nyelviség által befoghatatlan, azt provokáló tapasztalatoknak.”(2) A 2014. őszi „visszatérés”, a Pannonius-kötet kapcsán Borbély úgy véli „OJD újra egy saját maga által feltételezett, egyfajta ellenség-képként elképzelt konszenzuális rendszerrel szembeni pszeudo-lázadásra épít. Azt a hatást kelti, mintha létezne a ‘gondolatiság’, a ‘komolyság’, a ‘mélyértelműség’ konszenzuális rendszere, melyet ő most megtör és szubverzíven kinevet a ‘szórakoztatás’, a ‘humor’, az ‘érzékiség’ epifániájának felmutatásával.”
Ám miközben lázadónak tételezi magát, a „politika piacának” útvesztőiben is eligazodik. Régóta Fidesz-barát - mentora, Szőcs Géza példáját követve -, s tegyük fel őszintén, érdek nélküli hittel. (Igaz, komoly kihívás elképzelni ezt egy olyan emberről, aki érzékeny ifjúkorát a Ceausescu-érában töltötte, látta, megtapasztalta annak működését, s ha a szeme nyitva van, most Magyarországon kísértetiesen hasonló folyamatokat is láthat.)
Meglehet, nem csak az ellenállás, hanem az alkalmazkodóképesség is kifejlődött benne. Ebben az összefüggésben különösképpen figyelemre méltó az Erdélyi Magyar Irodalmi Liga vezetőségéhez írott, 2013. november 14-én az Irodalmi Jelen-ben közzétett nyílt levele. (3) 2012. márciusában Szőcs Géza még kulturális államtitkárként megváltoztatta a József Attila díjra javasoltaknak a szakmai szervezetek által összeállított listáját. Így járt az E-MIL is, javasoltjaik közül volt, akit Szőcs kihúzott, s helyére más E-MIL-tagot írt be. Az E-MIL csatlakozott a tiltakozó írószervezetekhez.
Hogy Szőcsnek joga volt a változtatáshoz az nem vitatható, hogy helyénvaló-e ha él e jogával, már politikai kultúra kérdése. A művészeti díjak művészeti díjak, amelyek művészeti teljesítmény elismerésének kifejezői, helyes tehát, ha azokról nem a politika, hanem a művészeti közösség dönt, még akkor is, ha a politika képviselője történetesen maga is művész. Ha maga a politika kívánja elismerni egy művész teljesítményét, arra számos lehetősége van, kiskereszt, nagykereszt miegymás.
Az még rendben lenne, hogy OJD a nyílt levélben megvédi a megtámadott barátot, patrónust, ám a levél elsősorban nem erről szól. 2013-ban az E-MIL nem tudott díjakat kiosztani, mert „a Méhes-díj kuratóriuma (amelynek amúgy OJD maga is tagja - BZ) úgy döntött, hogy elhalasztja a díj kiosztását, valamint nem kívánja azt az E-MIL égisze alatt megejteni.” Pénz híján elmaradt a szokásos írótábor is, a Szőcs-afférra válaszul a megítélt NKA-támogatás jelentős késése miatt.
Gondolhatnánk, hogy a lázadó, ellenálló OJD a művészek, a művészeti szabadság és autonómia védelmében helyeselné a szervezet tiltakozását, s fölháborodna azon, hogy a Szőcs-bírálatra az Orbán-kormány a megítélt támogatás visszatartásával reagál, OJD azonban a diplomáciai érzék, az alkalmazkodás, a behódolás hiányát kéri számon a szervezet vezetőin a haszonelvűségnek ebben a levél formát öltő manifesztumában. „…- ha hála nincs, bár érdek legyen alapon - totál hülyeség nekirontani egy olyan kapcsolati tőkével rendelkező személyiségnek, mint ő.” (t.i. Szőcs) Ám
 
a sunyi haszonlesés itt még nem ér véget,
 
s azt is felrója, hogy az E-MIL a József Attila-díj ügyében a magyarországi írószervezetekhez hasonlóan a művészeti autonómia értéke mellett tett hitet, ahelyett, hogy kijátszotta volna a jól használható „erdélyi-kártyát”. „Ha netán azt válaszolnátok, hogy a többi írószervezet megorrolt volna, ha nem csatlakoztok az akcióhoz, tévedtek: nekünk erdélyieknek van egy különleges státuszunk, érvelhetünk azzal, hogy mi nem ártjuk bele magunkat az anyaországi politikai és/vagy kultúrpolitikai konfrontációkba, mert mi másképp látjuk a dolgokat, és más helyzetben vagyunk.” Igen, ha az anyaországi költségvetési források felosztásáról van szó, akkor magyarok vagyunk, s ott állunk mi is a sorban, ám ha a pénzosztó hatalommal szemben kellene együtt föllépni, akkor erdélyiek vagyunk, akiknek nincs közük az anyaországi viharokhoz. Csak így, gerincesen: „Kint is vagyok bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok.”
Látszólag lassan közelítünk tárgyunkhoz, pedig éppen ellenkezőleg in medias res vagyunk. Ezért ide kívánkozik még egy hosszabb idézet a nyílt levélből, melyet tartsunk meg emlékezetünkben akkor is, amikor a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-ről értekezünk. Íme: „De míg a világ nem lehet sunyítani, mert ez közpénz, gyerekek, nem pedig valakinek a kft-je. És a címért és a javadalmazásért valamit nyújtani is kell. Értem, hogy mindenki ragaszkodik az állásához-megélhetéséhez és/vagy jól hangzó pozíciójához, amiről balgán úgy hiszi, hogy az státuszt és esetleg némi hatalmat is jelent, de kell tudni szembenézni a valósággal és a tükörrel, és kell tudni félreállni kellő időben, mert ismétlem: ez közpénz, ez a lóvé azért van, hogy a lehetőségek szerint a legoptimálisabban, legobjektívebben az egész tagság és maga a szervezet érdekében költessen el, nem pedig egy szűk baráti kör érdekében. És az ilyesminek ára lesz előbb-utóbb. Tisztújító közgyűlésen. A politika fordulópontjainál. A barátságokban.”
 
 
OJD lázadónak tételezi magát,
 
sőt „harmincéves önmagamhoz képest lázadóbb vagyok, mi több, a fizikai kondícióm is messze jobb.” (Valóban a Főtér-interjúhoz mellékelt fotón irigylésre méltón kidolgozott, szép felsőtesttel pózol.) Ám ez a lázadó a pénzt, s a hozzávalókat örömmel fogadja, s bizonyosan meg is győzte már magát arról, hogy az anyagi biztonság csak azért kell, hogy alkotói szabadságát megőrizze. Ebben rutinos, nyilván begyakorolta már ezt az önszuggeszciót a Méhes György monográfia megírásakor, vélhetően igazán méltányos, s Nagy Elek jóvoltából szerénynek sem mondható díjazás ellenében. S miközben erről kicsit félre nézve, a tükörben még mindig a vadóc fenegyereket látja, észre sem veszi, hogy az orbáni hatalom eldobható játékszerévé silányul. Már akkor azzá lett, amikor nyílt levelét megírta, s még inkább, amikor elfogadta a Fidesz pártlap, a Magyar Idők kulturális rovatvezetői posztját.
 
A 2015. tavaszához vezető út végül is szépen nyomon követhető. Az egykor meghatározó jelentőségű irodalomszervező, a kortárs erdélyi irodalom megkerülhetetlen személye, a kilencvenes évek erdélyi irodalmi paradigmaváltásának egyik ikonja, irodalmi szalonok és szervezetek vezetője a XXI. század első évtizedének végére valahogyan befolyását veszti, s ez a folyamat talán az E-MIL elnöki tisztségéről való nem éppen viharmentes lemondásban éri el csúcspontját. Vélhetően ez tereli Budapest felé. Racionális újratervezés. A befolyás, a hatalom csábító, édes íze újra és újra felidéződik, lám az egykori költő barát és patrónus Szőcs Géza is milyen szép pályát futott be, s ha rendre elbukott is, mindig puhára esett.
 
GENEZIS - A KÁRPÁT-MEDENCEI GONDOLAT
 
„Aquila non capitat muscas” mondta volna Orbán, de inkább így szólt: a sas nem kapkod legyek után, és hűséges híve, Fekete György - magát is sasnak látva - így is tett. Az MMA olümposzi magasságaiból a fiatal írók, költők szinte nem is látszanak, s a Fekete-féle egyesület nem is mutatott érdeklődést irántuk, gondolván, hogy azért a kevéske pénzért, amit a fiatal költők kapnak, nem érdemes lehajolni.
Volt azonban más, akinek nem kerülte el a figyelmét a kortárs magyar irodalomnak eme szeglete. OJD mert nagyot álmodni. Hogy hol, s mikor fogant meg a gondolat - a Magyar Idők szerkesztőségének csendes zugában vagy egy pesti romkocsma mélyén Szőcs Gézával poharazgatva -, majd életrajzírói kinyomozzák. OJD szűknek érezhette a Magyar Idők kulturális rovatát, jelenlétét, láthatóságát. S miután az E-MIL vezetőivel és még sokakkal odahaza már összekülönbözött, a budapesti majdnem „emigráns”-létben ambíciói fölhorgadtak megint. Volt talán egy kis „revans-feeling” is, az mindig erősen motivál.
A gondolat, hogy valami nagyot kellene tenni, valamit ami megint hangosan szól, valamit, amivel újra pozicionálhatja magát, s ami szerény megélhetésében - vagyis hát az alkotói szabadság anyagi feltételeinek megteremtésében - tartósan is hasznára válhat. Irodalmi alkotás kontextusában azonban nehéz mindeme paramétereknek megfelelő ügyet megálmodni, vissza kell hát térni a gyökerekhez. A nagy hatású és sikeres Előretolt Helyőrség-hez új módon, új szervezetben, megcsinálni nagyban - sok pénzzel - azt ami Erdélyben egykor kicsiben működött vagy működni látszott.
Jó lesz ez, gondolhatta a régi barát, Szőcs Géza, a harmadik Orbán-kormányban a miniszterelnök főtanácsadója kulturális ügyekben. Szőcs - bár a politika világa mindmáig idegen maradt számára - annyit nyilván megtanult, hogy az orbáni gondolat hibátlanul illeszkedhetik az orbáni gondolathoz. Jánosé a Viktoréhoz. Kellő figyelem híján a fiatal kortárs magyar irodalom „gazdátlanul” maradt.
 
A fiatal magyar költők, írók, akár szervezetlenül, akár a Fiatal Írók Szövetségébe vagy a József Attila Körbe - és más alkotó műhelyekbe tömörülve fölöttébb csekély, nem is érzékelhető affinitást mutatnak a Nemzeti Együttmüködés Rendszere iránt.
 
Éppen ellenkezőleg, tudomást sem véve arról, hogy Magyarország jobban teljesít, előszeretettel foglalkoznak műveikben a rögvalósággal, a tragikus emberi sorsokkal, s más effélékkel. Az évről évre csökkenő állami támogatás sem hozta meg a várt eredményt. Ideje volt hát a határozott cselekvésnek. Megvolt a gondolat - bárha kissé homályos körvonalakkal -, megvolt a hozzá való megbízható és ambiciózus káder, már csak egy szerényebb összeg hiányzott.
A Magyar Közlöny-ből nem tűnik ki, ki volt az előterjesztő, ám ennek a technikai részletkérdésnek aligha van jelentősége. Mindenesetre a kormány a 1380/2015. (VI.12.) Korm. határozatban rendelkezett a Kárpát-medencei Tehetségkutató Zártkörűen Működő Részvénytársaság megalapításáról. A határozat 1. a) pontjában a kormány leszögezi, hogy „egyetért a magyar irodalmi élet felfrissítésének, a kortárs magyar irodalom élővé és olvasottá tételének illetve az irodalmi tehetségkutatás támogatásának szükségességével”.
Fontos, elvi jelentőségű megállapítások ezek, melyekből megtudható, hogy az Orbán-kormány szerint a magyar irodalmi élet 2015. júniusában felfrissítésre szorul. Meglehet már előtte is, de csak akkorra érett meg a gondolat, vagy csak akkor szólt Orbán János Dénes Szőcs Gézának, hogy bizony ez kortárs magyar próza meg líra - Spiróval, Esterházyval, Nádassal, Latorral, Téreyvel, Marnóval, Oraveczcel, Kukorellyvel, Sirokaival, Kerberrel, Lanczkorral, Tóth Krisztával, Bartissal, Barnással, Dragománnal, Áfrával, Gerevichcsel, ….no meg főképpen Nemes Z. Márióval olyan avítt, poros, unalmas, érdektelen, az irodalmi élet is csak pang, nincs egy műhely, nincs egy folyóirat, online irodalmi lap, felolvasó est, könyvbemutató, az Írók Könyvesboltjába ember be nem teszi a lábát, ideje hát felfrissíteni. OJD nyilván arra is felhívta a figyelmet, hogy szükséges lenne a kortárs magyar irodalom élővé és olvasottá tétele. Elnézve számos kortárs magyar író számos művének második, harmadik, sokadik kiadását, valóban tenni kell már valamit. No és a legfontosabb megvilágosodás: a kormány elvi éllel mondta ki, hogy szükség van az irodalmi tehetségkutatás támogatására. Mindezek alapján elrendelte, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintos alaptőkével, kizárólagos állami tulajdonban álló társaságként alapítsa meg a Kárpát-medencei Tehetségkutató Zrt.-t.(Lásd: Magyar Közlöny 80. szám 2015. június 12. 7403. oldal, illetve 123. szám 2015. szeptember 4. 19122. oldal)
A Zrt. azonban nem alakult meg. Nem a MNV szabotálta el a kormány határozatát, csupán azt történhetett, hogy egy társasági jogban jártas kolléga elmagyarázhatta az előterjesztő irodalmároknak, hogy a részvénytársaság tőkéjét nem lehet elkölteni, elfogyasztani, mert annak bizony mindenféle számviteli és jogi következményei lesznek, így a társaság elgondolt működése automatikusan a saját felszámolásához vezethet rövid időn belül.
A hibát javították: a kormány szeptember elején ismét határozott. A 1569/2015. (IX.4.) Korm. határozat lényegében megismétli a júniusit, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy az MNV mindössze 3 millió forintos törzstőkével hozza létre immár a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t (Kft), ugyanakkor kötelezi a nemzetgazdasági minisztert, hogy a Kft. működéséhez legfeljebb 147 millió forintos költségvetési forrás biztosításáról gondoskodjon, s az összeg a társaság tőketartalékába kerüljön. (4)
A különbség látszólag formai, részvénytársaság helyett kft., 150 millió helyett 3 plusz 147, de
 
közpénz itt is, ott is.
 
Közelebbről szemlélve azonban a formai különbségnek politikai jelentősége van. Az eredeti elképzelés szerint a társaságot az MNV saját pénzügyi eszközeiből és nem az állami költségvetésből akarták finanszírozni. Ez nyilván előnyösebb lett volna a költségvetés számára, no meg jobban is kommunikálható, végtére is nehéz azt mondani, hogy az írószervezetek azért kapnak egyre kevesebb állami támogatást, mert a költségvetés takarékos gazdálkodása nem enged többet, miközben egy új szervezet egyszerre annak többszörösét kapja. Az MNV pénze nem a költségvetés pénze, ami persze gyenge csúsztatás, az is az állam pénze, az is közpénz, s a költségvetés és az MNV között lehetséges az átjárás. Ez a modell azonban működésképtelen lett volna, így mit volt mit tenni, maradt mégis a költségvetési forrás. OJD vagy nem érti a dolgot vagy szándékosan csúsztat, amikor cinikusan azt állítja, hogy „A pénzt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő biztosította, nem a kultúrától vonták el, legfeljebb egy stadiontól.”(5) Vagy az oktatástól vagy az egészségügytől vagy mégis a kultúrától.
„Honnan lett hirtelen a kortárs irodalomra ennyi pénz?” - teszi fel a kérdést Gaborják Ádám.(6) Hát innen, az állami költségvetésből. Az állami költségvetésben mindenre van pénz, amire a kormány akarja hogy legyen, akkor van, amikor akarja, hogy legyen, s annak van, akinek akarja, hogy legyen. A már működő írószervezeteknek, kiváltképpen a fiatalokat tömörítőknek nem volt és nincs, most még inkább nincs mint korábban. Nincs működésre, tehetséggondozásra, könyvkiadásra, folyóiratra, írótáborra, felolvasó estre, a kortárs irodalmat az iskolákba elvivő programokra, nemzetközi kapcsolatokra, fordításra és így tovább. Nekik nincs. Van annak, aki lojális, aki nekünk ír, aki a mi barátunk barátja, sőt már a mi barátunk, akiben megbízunk, s aki bízik bennünk. Van Orbán János Dénesnek.
 
HULLÁMVERÉS
 
Az irodalom jelesei, korosabb és fiatalabb művelői életük java részét - azt, amikor éppen nem írnak - olvasással töltik. Sokféle szöveget olvasnak. Vannak szövegek, amelyeket nap nap után forgatnak. A Magyar Közlöny bizonyosan nem tartozik ezek közé. Nem csoda hát, hogy az írószervezetek nem tiltakoztak már júniusban vagy szeptemberben, s a legnagyobb titoktartás mellett készülő cégalapításra csak a bejegyzést követően derült fény a Heti Világgazdaság cégnyilvántartást böngésző éber munkatársának jóvoltából.
A HVG január 8-án adta hírül a Kft. megalakulását. A lapnak nyilatkozó ügyvezető, Tímár Alpár László szűkszavúan annyit árult el a társaságról, hogy irodalmi pályázatokat fognak kiírni, „8-10 bizonyított, több kötetes, de állami díjjal még ki nem tüntetett alkotó, 5, első kötetén dolgozó fiatal szerző, valamint 10-12 ígéretes pályakezdő részesülhet egy-három éves anyagi támogatásban.” (7) A sepsiszentgyörgyi születésű Tímár Alpárról tudni lehet, hogy a romániai Mix Rádió főszerkesztője, korábban a Háromszéki Figyelőben, a Székely Hírmondóban, a Transilvania Jurnal-ban publikált. Megbízható jóbarát.
Az első hír nyomán Vári György a Népszabadságban megírja, hogy a kezdeményezés ötletgazdája OJD, aki a Kft. irodalmi-szakmai vezetője, s aki az Előretolt Helyőrség egykori tevékenységét kívánja folytatni „illetve kiterjeszteni Erdélyből az anyaországra és általában a Kárpát-medencére. A határon túli fiatal szerzők és szerzőjelöltek némi előnyt élvezhetnek majd, kompenzálandó egyéb hátrányaikat, de a cég korántsem kizárólag az ő első irodalmi lépéseik támogatására vállalkozik majd.” Az új támogatási rendszer nem csak ösztöndíjak megítélését jelenti majd, hanem „íróakadémiát”, íróiskolát, stiláris-technikai képzést, ízlésfejlesztést. A Kft. tőkéje és tartaléka csupán az induló pénz, tartós működésre bizonyosan nem elég, hiszen a könyvkiadás és az ösztöndíjak költségein kívül az oktatókat, és a Kft. „pénzügyi menedzsmentjét” is meg kell fizetni. Arról január 13-án OJD még nem tudott nyilatkozni, hogy kik és milyen szempontok alapján hoznak majd döntéseket, ítélik meg a támogatásokat, ehelyett közeli sajtótájékoztatót ígért. (8)
Másnap Krusovszky Dénes leplezetlenül indulatos FB-bejegyzésben reagált a hírre: „Lényegében területfoglalásról van szó, semmi másról. Két szebb (legalábbis irodalmi szempontból szebb) napokat látott erdélyi költő igyekszik a politikai széljárást legjobban kihasználva helyet szerezni magának/egymásnak. OJD-t mestere, Szőcs átejtőernyőztette a kolozsvári kocsmapult mögül a ‘kormánypárti napilap’ kultúrarovatának élére, de itt sem álltak meg. Most a fiatal irodalom terepét kívánják szépen ledózerolni.” Krusovszky fölemlegeti, hogy a fiatal írók szervezeteiben a fogyó állami támogatások mellett bevált módszer lett, az ingyenmunka, a fizetésről való lemondás, az önkénteskedés, mert csak így volt „fenntartható az a programstruktúra, amit a fiatal szervezetek a fiatal szerzők számára előremutatónak és minimálisan elégségesnek láttak. Erre jönnek a levitézlett Előretolt Helyőrséges ‘kormányközelivé’ avanzsált és angazsált költők és mesterük segítségével alapból több pénzzel indulnak, mint amit a másik két, kipróbált, sokszínű, bizonyított szervezet valaha is látott.” Pontosan látja, hogy itt új struktúra épül, mini-MMA a fiatal íróknak, ugyanazzal a technikával, a már létező szervezetek pénzügyi ellehetetlenítésével. Térfoglalás a Fekete-féle recept szerint. Bár láthatóan bosszantja őt OJD gátlástalansága, írásában ezt a struktúrát támadja, s ennek bojkottjára szólítja fel a kiadókat és pályatársait. (9)
 
A stílus maga az ember. OJD így válaszolt Krusovszky indulatos felhívására:
 
„Breaking news: vége a magyar irodalomnak!! 23 millió fiatal román író rohamozta meg Magyarország irodalmi felségterületét. Bár a többség még a határnál tolong, Debrecen már elesett és román verseket osztogatnak a lakosságnak. …” (10)
A Facebook bejegyzésben OJD leplezetlenül - talán büszkén is - megmutatja igazi énjét, s azt, mennyire lenézi a fiatal kortárs anyaországi irodalmat. Lebukott, bűnét fejére olvasták, s válaszul a már máskor is jól bevált erdély-kártyát húzza elő, mártírrá magasztosítva magát, a magyar költőt, aki nehéz időkben ís őrizte Erdélyben a magyar irodalom kicsinyke lángját annyi hányattatás között, s íme, most az anyaországban is erdélyi magyarsága miatt támadják. (Nota bene: az „erdélyiség” nem érdem, hanem állapot. Nincs önértéke. Éppen olyan, mint a „dunántúliság” vagy az „alföldiség”. Nincs önértéke sem az emberi minőség, sem az irodalmi minőség szempontjából. Az „erdélyi magyar költő” lehet jobb, vagy éppen rosszabb, mint a hajdúsági, a pesti, a vajdasági, az őrségi, a felvidéki vagy a kárpátaljai.)
OJD sorai olyan vádra reagálnak, amit senki sem fogalmazott meg, írja Gergely Borbála. „Ha a Kft. szakmai vezetőjének és ötletgazdájának a személyi igazolványán az állna, hogy Győrött vagy Szegeden vagy Budapesten vagy Szabadkán született, akkor is baj lenne vele ebben a formában.” OJD olyan kontextusba akarja helyezni az ügyet már az első pillanatban, amely nem létezik. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nek nem a kimódolóik „erdélyisége” a differentia specificaja, hanem személyes barátságuk, kötődésük egymáshoz és az orbáni rezsimhez.
 
A DRÓTon megjelent interjúban OJD civilizáltabb arcát ölti magára.
 
A genezist övező titkolózással kapcsolatos bírálatokat ártatlan tekintettel, értetlenkedve fogadja, mondván, „egy állami intézmény a megalakulás fázisában, mindaddig, amíg nincs minden előkészítve és láttamoztatva, nem teheti nyilvánossá a projektet. … Talán meg kellett volna várni, amíg ez megtörténik, amíg a társaság honlapja és az MTI közzé nem teszi. És akkor utána ítélkezni.” Meglehetősen furcsa, bár NER-kompatibilis fogalmai vannak OJD-nek a nyilvánosságról, a közpénzek felhasználásáról, az együttműködésről, s más, hasonló dolgokról. Válaszok helyett - a Magyar Idők-nél kialakult rutinból - inkább liberálisozik, migránsozik, melegezik egy kicsit, az ugyanis mindig jól jön. „A liberális gondolkodók épp az előítéletek ellen szokták fölemelni a szavukat: ne viseltessünk előítéletekkel a menekültekkel, a melegekkel, stb. szemben. De úgy látszik, ez nem minden esetre érvényes.”(11)
Tegyük hát félre az előítéleteket. Tegyük fel azt is, hogy a FISZ, a JAK, a Műút Szöveggyár, a Gömbhalmaz, a Sárkányfű köre, a Telep vagy az Előszezon nem olyan mamlasz és élhetetlen, mint amilyen, s veszi a fáradtságot, hogy az OJD által bejárt rögös utat maga is végig gyalogolja azért, hogy némi pénzt szerezzen a fiatal kortárs magyar irodalom, a fiatal tehetségek támogatására. OJD genezis-története szerint nem történt itt más, mint hogy kitalált egy jó projektet, írt hozzá megfelelő indokolást, s az illetékes helyen jelentkezett vele. Nem kell kapcsolati tőke sem, hiszen “az államapparátus kulturális tevékenységgel megbízott alkalmazottait munkaköri leírás kötelezi arra, hogy fogadóórákon fogadják a jelentkezőket és foglalkozzanak minden beadvánnyal.” (12) Nincs ebben semmi titok, semmi ördöngösség, éppen csak nem tátott szájjal, tétlenül kell várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, amint azt a fiatal írószervezetek teszik.
 
 
Nem hétköznapi cinizmus az Orbán János Dénesé.
 
Aligha hihető, hogy a pártlap rovatvezetőjeként nem tudja, hogy „semmi, de semmi nem így dől el ebben az országban? Se terepismeret, se egyeztetés, se konszenzuskeresés, csak központi akarat és vazallus-rendszerek. Épp a kulturális területen látszanak e folyamat tökéletes példái: a kormányzat párhuzamos szervezeteket, párhuzamos struktúrákat alakít ki a létezők mellé, majd az eredetiből kivonja a forrásokat, és mindenkit az új, általa ellenőrzött struktúra felé terel.” (13)
OJD szívesen láttatná magát úgy, mint aki áldozatos munkával, türelemmel és kitartással „szerzett” 150 millió forintot a fiatal kortárs magyar irodalom számára, s ezért csak dicséret illetné, nem bírálat. Szándékai lehettek volna akár őszinték is, mentesek minden személyes hatalmi, egzisztenciális érdektől. Vélhette volna úgy, hogy egykor Erdélyben az Előretolt Helyőrség-gel valami olyat csináltak, ami szükséges, ami itthon hiányzik, s e cél érdekében működésbe hozta máskor is hatékony kapcsolati tőkéjét. Ám ha OJD-t valóban a fiatal magyar irodalom sorsa érdekelte volna, akkor akár a FISZ tagjaként ott kezdeményezhette volna, hogy a FISZ bővítse, alakítsa át tevékenységi körét, fölajánlva hasznos kormányzati kapcsolatait a hozzávalók előteremtésében.
Nem ezt tette. Ő magának akarta megcsinálni a saját boltját, mint egykor a Bulgakov kávézót. OJD-nek nincs elég bátorsága ahhoz, hogy kimondja: igen, kitaláltam, kitaláltuk, hogy majd mi osztjuk a pénzt, lesz egy-két jól fizetett állás a barátoknak, autó, iroda, titkárság, miegymás, minden ami egy rendes kft.-nek kell. Mert megérdemlem. Mert jól élni jó. Mert pénzt osztani jó. Éppen olyan egyszerű ez, mint amilyennek Krusovszky látja: „Te, meg a mestered Szőcs…, meg a barátod Tímár Alpár László előálltok egy csodálatos történettel, miszerint találtatok 150 milliót, és a kormány meg rájött, hogy fel kéne frissíteni a magyar irodalmat, hát körülnéztetek, nem láttatok olyan szervezetet vagy bármit, ami méltóképpen fel tudta volna használni ezt a (szegény stadionoktól elvont) pénzt, így inkább alapítottatok egy kft.-t legott, és magatok vettétek kézbe a fiatal irodalom gyeplőjét.” (5)
 
Hogy hogyan is költi el majd az adófizetők pénzét az OJD-féle kft., az csak lassan látszik kibontakozni az ügyről folyó vitában. Mintha mégsem lett volna egészen kitalálva ez a dolog, s amíg nem volt biztos, hogy a kft. valóban létrejön, s a pénz is megérkezik, a program részleteinek kidolgozásával felesleges lett volna fáradni. Vagy legyünk pozitívak, amint azt OJD kívánja, a részletek azért homályosak, mert azokat éppen a nyitottság jegyében a többi írószervezettel együttműködve, azokkal közösen gondolják kialakítani, végtére is “senki sem mondta, hogy JAK- vagy FISZ-tagok nem pályázhatnak, sem azt, hogy nem lehet szó szoros együttműködésről és támogatásról” (5) Ha szépen kérik, ők is kaphatnak a köz pénzéből: “Pályázati kiírásaink épp ezen két szervezet alkotóira vannak szabva…” - nyilatkozza. (15)
Az azonban már bizonyos, hogy lesz „Előretolt Helyőrség Irodalmi Akadémia”, amelynek a régi Helyőrséges tapasztalatok és módszerek képezik az alapját. (12) Ez elsősorban egy oktatási intézmény. Egy írófőiskola. Vagy íróóvoda.” Ahol egészen kezdő írópalántákkal is foglalkoznak, három éven át, éppúgy mint egy főiskolán. OJD szerint “az írószervezetek tehetségkutatása már egy felsőbb szinten kezdődik, mint ez, amiről itt szó van. …Miután elvégezték az oskolát a jól felkészült palánták beléphetnek az írószervezetekbe, onnantól azok képviselik az érdekeiket.” (5)
OJD gondolkodásában az írószervezetek, a FISZ, a JAK netán a többi formáció pusztán érdekvédelmi szervezetek, amolyan szakszervezet félék. Ebben a vélekedésben osztozik vele Sántha Attila, az Előretolt Helyőrség egykori tagja, 2002 és 2005 között az E-MIL vezetője. Bár az OJD kft-je körül kialakult vita érdemi részéből kizárta magát azzal, hogy fogalma sincs, honnan tudta OJD megszerezni a pénzt az ötletéhez, s ez nem is érdekli, a hazai fiatal írószervezetekről határozott véleménye van. „Jómagam két írószövetség létrehozásában is részt vettem (Fiatal Írók Szövetsége, majd Erdélyi Magyar Írók Ligája), és azt tartottam, ezeknek a legfontosabb feladata, létük értelme az, hogy a tagok (írók, költők, kritikusok) anyagi érdekeit védjék. Érjék el azt, hogy egy szerző, ha szétírja magát és letesz hetente egy vagy két közölhető írást, annak a honoráriumából tisztességesen meg tudjon élni.Verte magát a földhöz, hisztizett e célból valaki? Sajnálom, de nem…” Sántha szerint tehát az írószervezeteknek semmi közük a tehetséggondozáshoz, s mostani fölháborodásukkal csupán fölemlegetett mulasztásukat igyekeznek kompenzálni, más területekre mennek be, „…kitalálják például azt, hogy ők is tudtak volna íróakadémiát csinálni, ennyi pénzből. Igen, mert ezt csinálni könnyebb, mint kiharcolni az emberhez méltó bérezést…” (14)
Persze így is lehet, ahogyan Sántha elképzeli az írószervezetek feladatát, ők azonban már jó ideje másként képzelik ezt, s másként teszik is. Kollár Árpád, a FISZ elnöke szerint „a fiatal irodalommal foglalkozó szervezetek egyvalamihez biztosan értenek: a tehetséggondozáshoz. Kevés pénzből (figyelem, árarányérték!) csodát tesznek. Komolyan. Sok munkával, lelkesen és lelkiismeretesen, mint a bolhás kutya.” (16) Nem csak az érintett szervezetek gondolják így, közel hetven független fiatal alkotó - közülük számosan egyik nagy szervezetnek sem tagjai - közleményükben megerősítik ezt, felsorakoztatva még a Műút Szöveggyár táborát és az Írók Alapítványa meg az Írók Szakszervezete által évente megrendezett Kárpát-medencei diákírók és diákköltők találkozóját.
A minta, a fedhetetlen referencia azonban az Előretolt Helyőrség, amely ha nem is az egyetlen, de a legnagyobb hatású csoport volt a prérin, ahogyan Sántha fogalmaz, amelyik az utóbbi évtizedekben komolyan elgondolkodott az irodalom mibenlétéről… (14)
 
Azt, hogy az Előretolt Helyőrség a rendszerváltás utáni erdélyi magyar irodalomban fontos szerepet játszott, nem vitatja senki,
 
ám ez még aligha elég ok a misztifikálására vagy éppen egykori vezetőjének OJD-nek a heroizálására. „Volt is, van is errefelé sok minden más, ami kevés vagy nulla pénzből jött létre, és ami nem lovagolta meg a magyarországi gyarmatosító politikákat, ezért nem lehet/lehetett politikailag tőkésíteni. A fiatalabbak közül többen nem véletlenül debütáltak az utóbbi időben Magyarországon. Ők azok, akik választásukkal szerintem bizonyították, hogy ez az intézmény- és irodalompolitika nem igazán folytatható.” Mindehhez Borbély András azt is hozzáfűzi, hogy az OJD által képviselt/követelt tehetséggondozási modell Erdélyben kevésbé vált be, mint az hirdeti, ez a program kontraszelektíven működött. Úgy látja, hogy éppen azok a fiatalok, akiket OJD hivatkozási alapul használ, tartják jogosan ellenszenvesnek azt a “nagyon paternalista, nem egyszer szexista, az elméleti-tudományos és kritiki irányultságot egyenesen lenéző attitűdöt, amit OJD neve asszociál”. (17)
Másnak látszott közelebbről Selyem Zsuzsa számára is az Előretolt Helyőrség, ahol a tehetséggondozójukban a mesterek egy idő után ráuntak az irodalomra, s a prioritás a sörözős-anekdotázós férfimulatság lett. Volt és van viszont más is az erdélyi irodalmi szcénán, volt Károly Kör, Minimum Party összművészeti tábor, egyetemi kreatív írás szeminárium és sepsiszentgyörgyi szlemmerek. “Az EH irodalomfogalma kb 19. századi (költő ír - olvasó rajong) , és alig is vesz tudomást arról a többnyelvű közegről, amelyben él.” (18)
Márpedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia OJD közléseiből kitűnően valahogy így működne, szorgalmasan tanuló, figyelő diákokkal, palántákkal. Egy szakma képviselője nem szükségképpen jó tanára a szakmájának. Kele Fodor Ákos a DRÓTon megjelent hűvösen szakszerű írásában lépésről lépésre bizonyítja, hogy OJD-nek, nincsenek megfelelő pedagógiai-pszichológiai, sem pedig szakmódszertani ismeretei, nem ismeri a kompetens diák képét, elgondolását kicsinyítő és lekicsinylő prekoncepció vezérli, s az általa kialakított pedagógiai struktúra a tanulás elemi lélektanát sem veszi figyelembe.
 
OJD nem ismer mást, mint a porosz iskolát vagy a különutas magánszemináriumokat, és nem is tud mást elképzelni. (19)
 
OJD kesze-kusza elképzelései között nehéz persze eligazodni, s belátni a kisiskolás módszerű, ám főiskolai szintű képzés hiánypótló jellegét, hogy végül is a FISZ és JAK tagokra kiírt pályázatok (OJD) hogyan érik majd el inkább az írópalántákat mint a JAK írószemináriumai, melyekre amúgy könnyebb bejutni mint a majdani Helyőrséges Íróakadémiára. Persze csak ha eltekintünk attól, hogy az írószemináriumon való részvételért szerény költségtérítést kell fizetni, szemben az Íróakadémia három évre szól 50-250 ezer forintos havi apanázsával. De hát így van ez mindig, ha a gondolat veleje a pénz maga, a többit aztán ráérünk majd kitalálni.
Van azért annak valami diszkrét bája, hogy miközben az egészen kezdő írók, költők tehetséggondozását évek óta végző JAK és FISZ alig kap erre a munkára költségvetési támogatást, s ha úgy tetszik a magasabb szintű egyetemi képzés, az évtizede a Pázmány Péter Katolikus Egyetem író-költő-kritikus szakán szervezett kreatív írás kurzus mesterképzéssé nyilvánítását a Magyar Rektori Konferencia nem támogatta, s ezt a kulturális kormányzat is jóváhagyta - mondván a tervezett mesterszak más szakokkal párhuzamot mutat, így létrehozása szükségtelen -, a néhány jó barát részére szervezett állami kft. minden akkreditáció nélkül mégis csak kap ugyanezen feladatokra szerény 150 millió forintot a bőséges állami költségvetésből.(20)
 
A gyalázat megesett hát, OJD személyes ambíciója utat tört magának.
 
Van pénz bőven, meg lehet belőle élni, van újra pénzosztó hatalom, befolyás, pozíció, a nagy magyar költőnek és irodalomszervezőnek járó majdani büszt polírozása, s mindeme személyes előnyökön túl még a rezsim is hálás lehet neki, hiszen végre elvégez egy olyan munkát, amihez eddig senkinek sem fűlött a foga, betereli a nagy közös NER-akolba ezeket a szertelen, renitens fiatal magyar írókat és költőket. Hogyan is írta nyílt levelében OJD? „De míg a világ nem lehet sunyítani, mert ez közpénz, gyerekek, nem pedig valakinek a kft-je. És a címért és a javadalmazásért valamit nyújtani is kell.” Ám jó, ha saját szavaira emlékezteti magát OJD, bizony ár lesz ennek előbb-utóbb, a politika fordulópontjainál, a barátságokban.
 
KULTURÁLIS PEDOFÍLIA
 
Mondhatnánk persze, hogy az elmúlt években több is elveszett a magyar kultúrában mint az a 150 millió forint amiből majd OJD és barátai jól tartják magukat. Igaz is lenne, hiszen OJD Kárpát-medencei gondolata nem az elvitt közpénzzel okozza a legnagyobb kárt, hanem azzal a leplezetlen törekvéssel, hogy megossza, politikai állásfoglalásra kényszerítse a fiatal írónemzedéket. Nem a kultúra pénze bűzlik, mondja Nagy Gergely, hanem a szisztéma. (13)
A JAK, a FISZ és a Szépírók Társasága minden politikai konnotációtól mentes közös levélben kezdeményezett egyeztetést a szakmai szervezetek és a minisztérium között, emlékeztetve a folyamatosan csökkenő költségvetési támogatásokra, a kft. megalapítását, s ezzel egy új támogatási csatorna létrehozását megelőző szakmai egyeztetés hiányára azzal az igénnyel, hogy az új tehetséggondozó program ne az évtizedek óta átláthatóan, szakmai mechanizmusok alapján működő hasonló intézmények kárára jöjjön létre. (22)
Krusovszky indulatos írásában arra hívja fel a kiadókat, hogy kerüljék az együttműködést OJD kft-jével, „ne menjetek bele a könnyű nyereség érdekében ebbe a rossz játszmába…” , fiatal írótársait pedig így bíztatja: „ne hagyd magad, ne rendeld alá magad kalandoroknak, politikai játékosoknak, és főleg ne váltsd apró (vagy kevésné apró) pénzre a tehetségedet. Nem éri meg!” (9)
A kft. ügye vitát generált a fiatal alkotók között. Miközben óvatosan fogalmazva látják, hogy olyan mesterséges módon létrehozott konkurenciáról van szó, „amelyet nem kizárhatóan pártpolitikai érdekek mozgatnak”, egyfajta politikamentes megközelítést igényelnek. Olyan kulturális viszonyokat és irodalmi életet akarnak teremteni, amely nem politikai törésvonalak mentén szerveződik. „Nem szeretnénk, ha bármilyen szakmai programban, szervezetben, kulturális kezdeményezésben való részvétel pártpolitikai állásfoglalást jelentene. Nem szeretnénk oldalakban, szekértáborokban, politikai érdekkörökben gondolkodni, nem szeretnénk, hogy adott helyekre azért ne mehessünk… mert azzal politikai önmegbélyegzést érünk el.” (21)
Ki ne érthetne egyet ezzel az egyetlen egészséges igénnyel.
 
Az egykori „népiesek” és „urbánusok” árnya ugyan egyre hosszabbra nyúlik, de a fiatal generációt még nem takarta be.
 
A közleményt aláíró hetven fiatal alkotó nyilvános, személyes, méltó és előítéletektől mentes párbeszédet szeretne minden érintettel, s független fiatal pályakezdőkként vállalnák is egy ilyen kerekasztal-beszélgetés megszervezését. Méltányolandó tiszta szándék. Ám szabad-e partnerként elfogadni azt az OJD-t, aki Borbély András szavaival „teljesen unfair szellemben, a hatalomhoz dörgölőzve és az ‘Erdély-brandet’ valamiféle hátországként használva kényszerít tárgyalóasztalhoz más tehetséggondozással foglalkozó írószervezeteket”. (17) „A szem” című online irodalmi folyóiratában nyolc irodalmár beszélget a kialakult helyzetről, s itt jegyzi meg Székely Örs, hogy nem vállalható az olyan dialógus, amelyben csak az a szerepe, hogy legitimáljon egy struktúrát, és élesen rávilágít arra, hogy az apolitikusság és a semlegesség illúziója az adott helyzetben egy politikailag létrehozott struktúrát menteget, és annak a paraméterein belülre próbálja terelni a vitát. (23)
 
A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. a hatalomvágy és a haszonlesés bűnében fogant. Erkölcstelen, s nincs az a párbeszéd, együttműködés, megállapodás, mely erkölcsössé teheti, éppen ellenkezőleg, behódol, legitimál, s ezzel erkölcstelenné válik az is, aki ilyen párbeszédbe bocsátkozik. A vita két síkja élesen külön válik: egyfelől ugyanis az új kft. , mint OJD kisstílű üzleti vállalkozása a jövőben nem sok szót érdemel, másfelől azonban, mint az Orbáni-rezsim kiteljesítésének egy újabb állomása, mint a fiatal alkotókat megrontani akaró kulturális pedofília olyan veszélyes törekvés, amellyel szemben csak az ellenállás az etikus magatartás. Ám ez nem csak a fiatal írónemzedék számára etikai kérdés, ez nem csak az ő ügyük és felelősségük, hanem mindannyiunk közös ügye, amelyben a magyar irodalmat szerető és értéknek tartó közönség nem hagyhatja magukra őket.
 
Legyen hát szokássá, legyen divat, cool és trendi, hogy az irodalomszerető emberek, vállalkozók adományaikkal, szponzorációval támogatják a fiatal magyar írók szervezeteit,
 
hogy ne kelljen sorban állniuk Orbán János Dénes pénzosztó kasszájánál.
 
 

Dr Bodnár Zoltán Jogász, az ELTE ÁJK Pénzügyi Jogi Tanszékének docense. 1995 és 98 között a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Dolgozott az Eximbank, a CIB Bank, az NA Rt. vezérigazgatójaként. Tagja volt több hazai és nemzetközi gazdasági társaság igazgatóságának, felügyelő bizottságának. Kortárs képzőművészeti gyűjteményét a tíz legfontosabb hazai gyűjtemény között tartják számon. Jelenleg a Magyar Liberális Párt ügyvivője.

 

 

 


 

VITA 
A 150 MILLIÓS ÁLLAMI 
IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
IDŐRENDBEN  
A DRÓTon
„Nagy port vert fel a hír, amely szerint az állam 150 milliós tőkével kft.-t alapít irodalmi tehetséggondozás céljából, a pályakezdő szépírók segítésére, „bevezetésükre a szépirodalomba". A Népszabadság az érintettől megtudta, hogy a kezdeményezés ötletgazdája Orbán János Dénes költő, aki a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. irodalmi-szakmai vezetője lesz majd.” - írta meg Vári György a Népszabadságban január 13-án. A cikk hatására Krusovszky Dénes költő Facebook bejegyzésében kelt ki az Orbán János Dénes ellen, amely kapcsán megkérdeztük Orbán János Dénest, hogy mit gondol az elmondottakról. 
 
„Honnan lett hirtelen a kortárs irodalomra ennyi pénz?” -  Orbán János Dénes után, aki a kezdeményezés ötletgazdája, és a Kft. irodalmi-szakmai vezetője lesz, Gaborják Ádám - a József Attila Kör elnökének kérdéseinkre adott válaszait olvashatjátok.
 
A DRÓT „fel nem tett kérdéseit” Krusovszky Dénes tette fel és Orbán János Dénes pedig válaszolt rájuk. Íme a két Dénes, a két költő vitája a 150 milliós tehetségkutatásról. A párbeszéd és a nyitottság reményében tesszük nyilvánossá a DRÓTon.  - DÉNES kontra DÉNES - Krusovszky Dénes és Orbán János Dénes vitája a DRÓTon
„Országunk illiberális demokrácia, bármit is jelentsen ez, és a fogadóóra intézménye legfeljebb a kádári értelemben működik.” - Vita zajlik egy új, 150 milliós állami irodalmi projekt létrehozása kapcsán Krusovszky Dénes és Orbán János Dénes (OJD) között. A vitához most az artPortal szerkesztője, a 0m2 és a Műértő munkatársa Nagy Gergely újságíró és író kívánt hozzászólni a DRÓTon, egy merőben más szempontot felvetve. - Fogadóóra - Hozzászólás Orbán János Dénes érveihez
Kollár Árpádnak - a Fiatal Írók Szövetsége elnökének - azt a három kérdést tettük fel, amit Gaborják Ádámnak - a József Attila Kör elnökének - is. Megkérdeztük, hogy mit gondol Krusovszky Dénes észrevételeiről a 150-millós támogatással kapcsolatban? Szerinte is „itt egy érdekkör, egy ízlésvilág kerül kizárólagos helyzetbe”? Továbbá, hogy tervez-e valamit ezzel kapcsolatban a szervezet, amit vezet? Válaszát a DRÓTon olvashatjátok. - Kis pénz kis irodalom? - Kollár Árpád, FISZ
Hatalmas és szövevényes vita bontakozott ki a DRÓTon (is) a 150 milliós állami irodalmi projekt létrehozása kapcsán. Orbán János Dénes, Krusovszky Dénes, Gaborják Ádám (JAK), Nagy Gergely és Kollár Árpád (FISZ) után: Kele Fodor Ákos írását olvashatjátok arról, hogy vajon milyen is lehet az Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának pedagógiai koncepciója?  - Írópalánták, szevasztok!
„Mi, alulírott, egymástól független fiatal alkotók, úgy látjuk, az akadémia egyik célcsoportját képezzük; ez idáig nem volt lehetőségünk kifejteni észrevételeinket, kérdéseinket és kéréseinket...” - az alábbi közleményt nem a József Attila Kör, nem a Fiatal Írók Szövetsége, hanem néhány tucat, még egymástól is független, fiatal író adta ki. Tanulságos. A felhívást az értintetteknek továbbítottuk, és most a DRÓTról ti is továbbadhatjátok. Vajon lesz-e ezután nyílt, személyes párbeszéd?  - PÁLYAKEZDŐ ÍRÓK NYILATKOZATA A SZAKMAISÁG VÉDELMÉBEN
„Úgy gondoljuk, hogy akkor érdemes beindítani egy tehetséggondozó programot, ha az nem az évek-évtizedek óta átláthatóan, szakmai mechanizmusok alapján működő hasonló intézmények kárára jön létre.”- Az elmúlt időszakban komoly vitákat generált a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. alapítása és elindulásával kapcsolatos hírek. Az ügy kapcsán a József Attila Kör, a Fiatal Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága 2016. január 19-én közös levelet nyújtott be Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter és Dr. Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter részére. A levél teljes terjedelmében olvasható a DRÓTon is.
Nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is elég nagy hullámokat vetett a 150 milliós tehetséggondozás híre. Íme Sántha Attila írása, aki tagja volt az Előretolt Helyőrség nevű irodalmi csoportosulásnak, 2002–2005 között pedig az Erdélyi Magyar Írók Ligáját (E-MIL) vezette. „Az Előretolt Helyőrség a legnagyobb hatású csoport a prérin...” - Sántha Attila
 
 
 
 
 
 
 
 
.
 
 
 

 

  • Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.
  • Bodnár Zoltán
  • Orbán János Dénes
  • Szabadság?