Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Koporsószög - Menjek!?

A DRÓT szerkesztőségébe eljuttattak egy sajtóközleményt, amely a külföldre kivándorolt magyarokkal foglalkozik. Két írásban próbáltunk válaszolni a menjek-maradjak kérdésre. Pro és kontra.

 


„5200  Nagy-Britanniában  élő magyar  válaszolt  az  MTA  Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete által végzett online adatfelvétel kérdéseire. A  kutatás a SpeakEasy  Project  által  készített  Menjek/Maradjak  dokumentumfilmsorozat  londoni  epizódjához  kapcsolódva szolgál  adatokkal,  információkkal  a magyarországi  lakosságot  érintő  migrációs  és  mobilitási  folyamatok jobb megértéséhez. A 23 kérdésből álló, 10 perc alatt kitölthető kérdőívben arra keresték a  választ,  hogy  milyen  okokból  költöznek  magyarok  Nagy-Britanniába,  mi  jellemzi társadalmi-gazdasági  helyzetüket,  mennyire  érzik  magukat  sikeresnek,  illetve hogy mik a jövőre  vonatkozó  terveik.  Az  adatfelvétel  egy  hónapon  keresztül, 2014 áprilisában és májusában zajlott. A kérdőívre válaszoló magyarok leginkább gazdasági okokból költöztek Nagy-Britanniába, többnyire az elmúlt négy év során. Szinte  mindegyikük  jobbnak  értékeli  jelenlegi  helyzetét,  mint  amilyen Magyarországon volt, és a hazatérést is csak kevesen fontolgatják közülük.”

(Dolgozni mentek, inkább maradnának. Sajtóközlemény, MTA TK KI/SpeakEasy, 2014. június 5.)


 

Koporsószög

(menjek)

Az eredmények lesújtóak: a válaszadók közel negyven százaléka  soha többé nem tervezi a hazatérést, további egyharmaduk pedig esetleg, de öt éven belül biztosan nem. Beigazolódni látszik tehát, ami eddig is sejthető volt, hogy ez a túlnyomóan jól képzett fiatalokból (a vizsgált minta több mint felének van felsőfokú végzettsége) álló népcsoport megtalálta a számítását odakint, és esze ágában sincs hazajönni, hiszen jelentős többségük olyan stabil állással rendelkezik, ami anyagi és szakmai értelemben is vett, legalább közép-, de inkább hosszú távú perspektívát biztosít számára, Magyarország pedig a gyermekkor mind inkább távolodó szigete, ahol egyre furcsább dolgok történnek.

Például az, hogy erről a mindenféle értelemben reprezentatívnak számító kutatásról és igen fontos részeredményéről (ami az itthonmaradottak számára legkésőbb a nyugdíjba menetelük idejére már mindenképpen megfogható veszteségben fog materializálódni, már ha addig nem omlik össze az egész társadalombiztosítás) egy szó nem sok, annyi sem hangzik el a médiában, de annál gyakrabban idéznek egy beszédet, ami huszonöt éve hangzott el egy bizonyos temetésen.

Kié a hatodik koporsó? – kérdezte akkor egy becsvágyó fiatalember, akiről akkor még senki nem sejtette a mai szomorú valót, de hogyan is sejthették volna. Ez a koporsó – mondta tehát a fiatalember – a mi generációnk koporsója. A demokráciától, szabad versenytől és szabad utazástól elzárt huszonéveseké, akiket ötvenhat leverése és a magyar cocialista munkáspárt megfosztott az értelmes és szabad élet reményétől. Ruszkik haza, satöbbi.

Én akkoriban éppen tízéves voltam, tévében néztem a temetést a keresztszüleimnél, Faludyt – keresztanyám nagy csodálkozására – felismertem, de erről a kócosról nem tudtam semmit. Nem tudtam, hogy a koporsóba kényszerített saját generációja alatt valójában egy szűk társaságot, de legfeljebb egy pártot ért, aminek egyetlen célja a komenisták legyőzése, illetve a hatalom és pénzügyi erőforrások feletti rendelkezés megszerzése. Nem tudtam, hogy az általa akkor meghirdetett harc olyan hosszú lesz, hogy abba egy ország roppan majd bele, ahogyan azt sem tudhattam, hogy az akkori fiatalokból és demokratákból egyszer majd öregedő, pocakos oligarchák lesznek, akik az én felnövekvő generációm jövőjére lapátolnak majd egykedvűen földet, könnyű kézzel, miközben ők maguk a lehető legtöbb, közösből elvett pénzt igyekeznek majd saját vállakozásaikba, luxusautóikba, villáikba, vagy stadionjaikba kitalicskázni, a nemzeti együttműködés jegyében.

És ezzel még csak nem is a Kádár-rendszert hozzák majd vissza, ugyanazt, ami szerintük megfosztotta őket a jövőjüktől, ám amit ezen az újratemetésen ők valójában a múltjukkal együtt eltemettek, és ami a gazdagodásuk kulcsát jelenti csupán (értsd: a szocializmusban tanulták meg, hogy ami mindenkié, abból mindenki annyit szakíthat, amennyit bír).

Aki nincs ellenünk, az velünk van – szólt az ezek szerint végleg eltemetett rendszer szlogenje: ez nem valamiféle humánumot, de kőkemény opportunizmust jelentett, annak a ténynek a felismerését, hogy a folyamatos terror hosszú távon fenntarthatatlan, míg apró kompromisszumokkal a rendszer működhet, hiszen mit is kezdhetnének az ellenzékkel és a másként gondolkodók tömegeivel? Ha mindenkit lecsukatunk, kivégeztetünk, munkatáborba küldünk, abból csak még egy 56 lenne, az meg kinek hiányzik, ugye elvtársak? De ha apró jutalmakat és körmönfont büntetéseket osztunk nekik, kijátszuk egyiket a másik ellen, akkor a dolog működhet. És működött is, jó magyar módra, SI-faktor, stb, egészen a szovjet összeomlásig.

E világtörténelmi eset magyar következményét akkor úgy nevezték: rendszerváltás. Mostanában – pedig évfordulója volt – már megfeledkeztek a kifejezésről, amit a hivatalos politika (leginkább jobbra tekintve) úgy kommentál, hogy, hát igen, sokáig tartott, mire a komenistákat sikerült kiszorítani, de aztán jött a megvilágosodás a fülkékben, és valójában akkor változott meg minden. Persze, az utódpártot ténylegesen ekkor sikerült tönkreverni, ám azzal, hogy a kiszorítósdiban végül a huszonöt éve részben belengetett, részben meg is valósított, dekadens nyugati vívmányok, mint „demokratikus intézmények,” „sajtószabadság,” „független igazságszolgáltatás,” mintegy járulékos veszteségként, szépen lassan elenyésztek, ma már senki nem törődik. Illetve aki törődik, vagy törődhetne, az már nem lakik itt.

Az új rendszer egyik legnagyobb könnyebbsége ugyanis, hogy országunk és hazánk immáron a szovjet összeomlásának köszönhetően létrejött új európai szuperállam része, ahonnan nem csupán a pénz folyik be töménytelen mennyiségben a döntéshozók és hozzátartozóik zsebébe, de korlátok nélkül áramolhat a munkaerő is, ami a mi esetünkben azt jelenti, hogy részben a megélhetési kényszer, de részben a politikai értelemben egyre reménytelenebb helyzet miatt (és itt megint csak a felmérés nyilvánosságra hozott eredményéből idéztem), egyre többen vállalják be az emigrációt. Ezeket az embereket már nem lehet hazafias lózungokkal jóllakatni, sőt a túrórudi-birkapörkölt kombó sem elég visszatartó erő számukra, tisztán látják ugyanis a maguk esélyeit, az ország egyre sanyarúbb állapotát, mind fojtóbb légkörét: levonják tehát a kellő következtetéseket és megteszik a szükséges lépéseket. Inkább elmennek. Ezzel nagy szívességet tesznek az új uraknak, akiknek nem kell semmilyen elnyomó-gépezetet működtetniük, elegendő az ittmaradt, egyre inkább tőlük függővé tett „nép” körültekintő tájékoztatása a teljes mértékben kormányközelivé tett tömegmédia nyílt vagy óvatos manipulálásával (e folyamat érkezett az utolsó fázisába az elmúlt hetekben).

A kör ezzel tehát bezárult, de elmenni azért még, el lehet. Visszatérni, a jelenlegi helyzetben, ahogyan oly sok londoni honfitársunk is látja, nem érdemes.

De akkor kié volt akkor az a bizonyos koporsó? És ki morzsol el majd akár csak egy könnycseppet is? Értünk, vagy ezekért?


KAPCSOLÓDÓ

Kié az ország? - Maradjak?!

A MENJEK/MARADJAK projekt hivatalos oldala

  • kivándorlás
  • '56
  • nemzethalál
  • menjek/maradjak
  • Társadalom