Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Közelítési kísérletek egy újabb monodramatikus színházhoz

A valódi anyag: MI, ITT és MOST. Minden más minimum gyanús." - Mikor olvastál utoljára esszét a színházról? Na ugye. Akkor most Formanek Csaba színész, rendező komoly, elgondolkodtató írását ki ne hagyd a DRÓTon!

 
1. rész
 
Miért csinálok - írok, rendezek játszok egyszerre - monodrámát? És miért van szükségem még egyre? És mit várok magamtól, és a születendő műtől, és mit várok a közönségemtől? Immár hatodik napja töprengek ezen barátom hegytetői otthonában, ahol a magányos alkotásra pazar lehetőségem nyílott, de csak mint lopakodó lélek kerülgetem magam. Próbálom elérni, hogy a Nap átvilágítson. 
 
Csak és kizárólag egy újabb, önálló színházi alkotás létrehozására van lehetőségem. Semmi más szóba sem jöhet. Tisztáznom kell magammal, hogy mi is az a művészi sajátosság, ami igazán vonz, amit mindig is kerestem, és ez mit is jelent számomra. A teljes felelősséget vállalnom kell, és ez többé nem megkerülhető, nem halogatható, nem tehető jövő időbe. Mindez párhuzamosan egyféle
 
életprogram, ami ha nem is kötelez, de irányt mutat, s aminek tisztázása előbb-utóbb minden magára valamit adó alkotó egyéni feladatává lesz.
 
Íme, 36 évesen elérkeztem ehhez a mérföldkőhöz, ehhez a fordulóhoz, ahonnan már semmi sem mehet úgy, ahogy korábban ment. Naivitás, ösztön, ihletettség – kisajtoltam belőle a maximumot, s többre vágyom. Világosabban kell látnom, mire alapozom innentől a munkámat, és ezzel együtt az életemet is.
 
FELTÉTEL NÉLKÜLI SZÍNHÁZ
 
A tavalyi monodrámám, (most egyszer leírom a teljes címét) a Factura Lamiaceae, avagy az árvacsalánfélék családjához való teremtő vonzás törvényeiről, ilyen naiv és ösztönös sugallatból fakadt, amit szakmailag sikerült jól végigvinnem. A szakma persze itt egyáltalán nem érdekes, a szakmai fogások maguktól működnek, ha jó feltételek között lehet dolgozni.
 
A munkához azonban semmilyen feltétel nem adott többé. 
 
Se anyagi, se térbeli, se társas, se erkölcsi.
 
Az elmúlt években fokozatosan kiderült számomra, hogy a feltételek megteremtésében bízni illúzió. A feltételeket sosem lehet megteremteni, azok sosem teremtődnek meg, ebben bízni egzisztenciális és művészi hazardírozás. A feltételek tekintetében a siker éppúgy semmit sem jelent, mint a kudarc. Sokan összetévesztik az adott feltételeket a mű sikerével. Még el sem kezdődött az alkotómunka, már kész siker az egész. Minden jegy eladva, a kritikák szinte előre megírva, a színészek ragyognak, mint csillag az égen. A darabot talán már be se kéne mutatni. Nehogy feltegyük utána a kérdést: sikerült-e a nagy sikerben megérinteni a nézők leglényegét? És a magunkét? 
 
A belső, legkisebb mikrorétegeimből a kozmikus téren át, ami ember és ember között feszül, eljuttatni valamit a másik oldalon lévők mikrovilágaiba. És visszakapni belőle. Van akkora kaland, mint másik értelmes civilizációt találni az univerzumban. Ez
 
az ÁTJÁRHATÓSÁG az első számú feltétel, vagy szempont, vagy törekvés, vagy ars poetica, ami vezérel.
 
A Factura esetében az átjárás működött, bevált, de nem receptszerűen, és a folyamatot, ahogy az az előadás megszületett, nem is szabad receptté tenni. A legfőbb nehézség, hogy mindent a nulláról kell kezdeni. Nem szakmailag, hanem teremtőileg. Úgy, hogy eközben tudom, hogy a monodráma viszonylatában már elvesztettem a szüzességem. Érintetlenségem auráját letöröltem magamról.
 
A második mindig a legnehezebb, és így vagy úgy, de mindig az első árnyékában ragad. A másodikon jobb túl lenni mihamarabb, hogy belefoghassunk a harmadikba. Az első varázslat, a második a varázslat másolatának kísérlete. Vagy őrült és hiábavaló lázadás az első ellen. Az első nem várt, és ezért meglepő, a második elvárt és ezért előre unalmas, kudarcra ítélt.
 
A másolatnak ezt az elrettentő erejét ki kell bírni, bűvöletén át kell törni, nem szabad magamra ráengedni. De egyelőre csak az első darab képe tölti ki a látómezőmet.
 
NARRATÍVÁK CSAPDÁJÁBAN
 
Egy évvel ezelőtt – legalábbis innen nézve - a helyzetem sokkal tisztább volt, egyszerűbb, olvashatóbb. Anyagi biztonság tudata, lelki defektus. Beleengedhettem magam az utóbbi felderítésébe. 
 
A mostani helyzet jóval komplexebb. Nincsenek ilyen egyértelmű narratívák. Sokféle olvasatban élek egyszerre, mind a külső, mind a belső világot tekintve. Nem tudom, hányadán állok. Nem tudom, mi lesz két hét múlva, két hónap múlva. Elvesztettem a pénz fölötti kontrollt. Érzelmileg ugyancsak. Nem tudom, hogy a vágyaimban, vagy azok másolatában élek. Az emlékeimben, vagy az emlékmásokban. Egy éve ilyen eszembe sem jutott volna. Optimista lehettem a jövőt illetően, és a jelenben szenvedtem, mint a kutya. Tiszta képlet. Ez elég erős bázist adott, hogy belelökjem magam egy vágyaim által teremtett világba, és belülről felépítsem azt. Az a világ, a Factura világa ma is érvényes. Létező, olyan valóságos számomra, hogy ha rá gondolok, mintha hazamennék. Ismerős, mint az ágyam, a szobám, a szerelmem, vagy a saját testem.
 
Most nem az a baj, hogy túl sok a narratíva. Az a baj, hogy csak narratíva van.
 
Narratíva alatt itt lét-olvasatot értek. Olyan, mintha az életemhez közvetlenül nem férnék hozzá, nem tudom élni, csak olvasni. Ám minden olvasási aktus más-más valóságot sejtet. Nem tudom magam megragadni.
 
Ha ismersz egy művet, könnyű választani a rendelkezésre álló értelmezések közül (akár többet is, összehangolva, stb.) Ám ha csak az értelmezéseket ismered, a műhöz viszont nincs hozzáférésed, mi alapján választasz, hogy miről szól a mű? Pontosabban ebben nem a választás a kérdés, hanem a műhöz, vagyis jelen esetben az önmagamhoz való hozzáférés. Olyan, mintha egyetlen számítógépen több felhasználóvá estem volna szét, és egyszerre csak egy profilomba vagyok képes belépni. Bizonyos tárolt dolgok eltűntek, széttöredeztek, és más ismeretlen programok vagy adathalmazok mintha bemásolódtak volna.
 
Az egység hiányát és az idegenkezűséget érzem önmagamban. A terápia – az eddig eltöltött hat szentendrei hegyi napnak köszönhetően – kezd körvonalazódni, de még keveset tudok róla, hogy művészileg felhasználhassam. A művészet azonban része a terápiának. Arról kellene nyilatkoznom, amit tudok, de amit tudok, az túl töredezett és művészi megvalósításra nem alkalmas, legalábbis az én belső elvárásaim és minőségi követelményeim szerint. 
 
Amit most látok, azaz ami most vagyok, vagyis a narratívák sűrűsödése, és ami leszek, azaz a velük való leszámolás, tehát a valóságélménnyé történő átformálásuk – mind be tud majd épülni a keletkező műbe, mihelyt a mű megindítja önmagát. Ám a mű mélye egyelőre hallgat, vagy rejtőzködik, vagy csak én nem ismerem fel. Pedig a műre szükség van, hogy narratíva-túltengésemet belepotyogtathassam. Mint könnynek a kendő, mint szónak a nyelv, mint halottnak a sír, úgy kell most sokasodó történeteimnek a mű.
 
Hogy honnan fog fölbukkanni, rejtély. Lehet, hogy csak el kellene kezdenem az első mozzanatnál, ami eszembe jut. Ám félő, hogy az csak az egyik narratív csatornába lökött tekegolyó lesz, s amíg ennyire zavaros a pályák állása, lökdöshetek beléjük bármennyi golyóbist, az egyes útvonalak az egészről mit sem fognak elárulni. 
 
Tehát adódik, hogy e narratívák (lehetséges én-meghatározások, világképek, magyarázatok) térképét kellene először megrajzolnom. De mi a biztosíték arra, hogy nem csupán egy újabb gondolati sémát jelölök ki, csak újabb vetületet, ami bár tükrözi akár az összes többit, de ugyanolyan zavaros és részleges marad, mint az összes többi? S csak szaporítja a foszlányok számát. A szétszakadást egyben látni még nem jelenti azt, hogy a szétszakadásnál magasabb rendű állapot jön létre. Azaz
 
itt még mindig nem élet lesz, csupán elbeszélés, nem mű, hanem olvasat, nem út, csak térkép.
 
Az utóbbi időben rengeteg ilyen olvasatot, térképet, elbeszélést láttam műként, útként, életként eladni, s azokat készséggel megvenni, s mindannyiszor rettenet fogott el ezek kapcsán. Szegények, gondoltam, nem is tudják, mit történik itt valójában. Sem az adó, sem a vevő nincs tisztában az áru hitványságával. Aztán elszégyelltem magam: ki vagyok én, hogy ítélkezzek. És néztem tovább a színházat, a műsort, az életjelenséget. Újra elfogott a rettenet, és nem térhettem ki előle. Ha valamit látok, nem tehetek úgy, mintha nem látnám, és inkább vállalnom kell a tévedés lehetőségét - hogy az én szememre-lelkemre ül káprázat, és nem a másikéra -, mintsem félve elhallgassak, s némaságommal asszisztáljak az illúzió bajnokainak, áldozatainak. Tudtam azt is, ha így teszek, ha ítéletet mondok – szóban, írásban, gondolatban – egyrészt nevetségessé válok, mint egy Don Quijote, - másrészt – és ez nagyobb baj, - többszörösen is magamra veszem saját szigorom terhét. Úgy kell éljek, alkossak ezen túl, hogy a mások csapdáiba – melyekre oly éles látóan felhívtam a figyelmet -  bele ne lépjek. E csapdákra való kihegyezett figyelem saját csapdáimat világította meg egyre élesebben. A műbírálat, melyet mint néző, résztvevő hoztam létre magamban, saját alkotásom és életem belső bírálatára kényszerített. Csakis saját magamat kritizáltam. Átéltem és beépítettem és magamévá tettem a kritikával illetett jelenségek minden körét. Felfedeztem saját olvasatokban-ragadtságomat.
 

JOBB LÉTET ALAPÍTANI
 
Az alkotóval tehát, azaz saját szűkbe szabott önmagammal, egyelőre nem tudok mit kezdeni. Beszéljünk inkább a műről, vagyis a mű kohójáról, a műhelyről, a SZÍNHÁZról. Lehet, hogy a mű most nem az élet terméke lesz, hanem a mű fogja telepíteni az életet. Lehet, hogy a műre éppen azért van szükség, hogy visszaállítsa az élettapasztalat egységét, s nem az élettapasztalat egysége fogja kihordani a művet.
 
A látszólagos külsőségekkel kell kezdeni. Azaz mit nem szeretnék látni, ha magamat (vagy mást) nézném ebben a bizonyos – egyelőre önmagára váró -  műben? 
 
Először is nem lehet konvencionális. Azaz nem épülhet megszokott (színházi) elemekre, elvárásokra, sőt, azokat ki kell, hogy nevesse, el kell tőlük fordulnia, kiutasítani őket, vagy egyenesen szembeköpni, sőt, gyomorszájon rúgni.
 
A konvenciók közül a legveszedelmesebbek, legalattomosabbak, leggyűlöletesebbek:
 
1. szerepjátszás – úgy tenni, mintha valaki más volnék. 
2. a negyedik fal – úgy tenni, mintha máshol volnék, mintha az emberek, a nézők ott sem ülnének.
3. az illúzióval való nyerészkedés – minden úgy, mintha, és minden mintha.
 
Ezzel szemben: mi, itt és most. Lét van, tér van, jelen van. Ezt tisztázni kell az elején.
 
A MI, ITT és MOST nem jelenti azt, hogy bennünk, a lelkünk valamely tartományában ne lehetne Ő, OTT és AKKOR. Az erről szóló beszélgetést azonban ki kell érdemeljük.
 
Tehát MI, ITT és MOST – ez a helyzet valósága, ez a közös jelenlét, alkotóstul-nézőstül, amihez képest minden más csupán kábítás és olvasat. Érkezzünk meg. Minden, ami Ő, OTT és AKKOR a jelenhez képest elszakadás. Utóbbiak valamelyike nincs már itt az előbbiben. Hiányzik, vagy megszabadultunk tőle. Hiányozhat az Ő, hiányozhat az OTT, és hiányozhat az AKKOR. Másképpen: megszabadultam az Ő-től, az OTT-tól, vagy az AKKOR-tól. 
 
A jelenben újra megélhetem a találkozást az Ő-vel, az OTT-tal és az AKKOR-ral, de csak úgy, ha nem felejtem el, hogy ez mégiscsak a jelen. Itt most mi vagyunk, miközben a találkozás zajlik. A találkozásnak mindannyiunkkal meg kell történnie. Az számomra nem elegendő, hogy a néző nézze, amint valaki éppen találkozik korábbi életével. Azaz hogy a színész – ha elég tehetséges, és képes rá - ezt vagy azt érzi, gondolja, megéli. Legyen bármilyen fájdalmas, boldog, megrázó vagy felemelő, amit látok, más intim pillanatait meglesni perverzió. Az ilyen helyzetbe hozott néző kénytelen a színházi konvenció mélyébe süppedni, és azzal védeni magát. Közvetlen kapcsolatát a művel (a magánéletével előretolakodott színésszel) megbontja, hátrébb lép, és az olvasatot fogja olvasni. Ha elegendően naiv, ez is ki tudja elégíteni, ahogyan a keresztrejtvény vagy egy újságcikk. A konvenciók melegágyában védetten telik az idő. Megpihenni ér. Az ásítás itt dicséret. Ez a mindennapok szürke biztonsága – legalább nem minket vesznek elő. Ha nem is történik velünk semmi, bajba sem keveredünk. Ami a színpadon történik, nem a valóság.
 
A színház, amit én keresek, persze veszélyesebb.
 
A találkozásnak mindannyiunkkal meg kell történnie. A színész, az alkotó, a monodramatikus lény Ő-je a néző saját Ő-jét fogja megidézni. Ez az igény hozza létre, és más igény nem is tudná létrehozni. Az Én szerelmem a Te szerelmedet fogja hozzád meghívni. Tudod, hogy nem állhatsz ellent. A találkozás már történik. Az Én szerelmem átszínezi a Te szerelmed, és a Te szerelmed átszínezi az enyémet. Sosem ismerhettük még így a szerelem ízét.
 
Ebben a színházban bíznunk kell egymásban. Hogy akivel találkozunk, az jobb létet alapít bennünk.
 
BIZONYOSSÁGÁBAN MEGINOG
 
A mű, ami készül, ha elkészül egyáltalán valaha, nem vonatkozhat csupán az emberek egy bizonyos csoportjára, nem szólhat csupán egy meghatározott körnek. Éppen ezért a politikailag megosztó színház éppúgy elvetendő, mint a műveltségi kódok fölött való összekacsintás, és éppen ezért kizárhatjuk a szórakoztató, humorra és önfeledésre épülő mutatványokat is, miképpen minden hatásra épülő mechanizmust. Feltételezzük – itt a többesszám minden jelenlévő majdani nézőre vonatkozik -, hogy közöttünk éppúgy ülnek naiv és egyszerűen jószívű emberek, mint okos, sokat látott, hatáskeltéssel le nem nyűgözhetők. A legjobbat kell feltételezzük magunkról. Naivak, azaz ártatlanok vagyunk. Jószívűek, azaz szeretetben élők. Intelligensek, azaz felismerjük a mintákat.
 
Olyan előadást szeretnénk létrehozni, ami mindannyiunkat megrendít. Más törekvésnek nincs értelme, más színháznak részemről nincs létjogosultsága. 
 
Mi a megrendülés? A (meg)szokott rendből való kimozdulás. A megrendülést sokszor összekeverik az érzelgéssel. Aki megrendül, az éppen hogy nem érzelgős lesz, mert aki érzelgős, az eltompult. Aki megrendül, azaz bizonyosságában meginog, az éber lesz. Éber a létében. A színházban felkeltett figyelem, és a figyelem talajából sarjadó színház az éberség következményével kell járjon. Nem a kávé keltette éberségre gondolunk, nem biológiai éberségre, nem adrenalinbombára. Ez lényünk és létünk legmélyéig hatoló éberség. Szédüléssel járhat. Az élet ingása. Ami teljes valónkat áthatja. Amitől a MI, az ITT és a MOST még jelentősebb lesz. Ami kinyitja a kapukat az Ő, OTT és AKKOR felé. Ami átjárhatóságot biztosít más létlehetőségeink felé. Ami ebben a nyitottságban teljessé tesz.
 
Nem rejtőzhetünk el tehát a narratívákban, bár bizonyos narratívák átszőhetik (kétségtelenül át is szövik) anyagunkat.
 
A narratívát nem elhagyni kell, hanem meghaladni. Semmi posztmodern. Semmi kortárs formaiság. Semmi divat. Semmi behódolás, semmi tisztelet. 
 
Nem élhetek a műben semmi olyannal, amit nem ismerek és nem birtoklok. Az ideális eszközkészlet egy táskányi személyes kellék. A technika legyen most mellékes. A technika sok mindent szimbolizálhat. A színházi reflektor lehet a Nap, lehet a Hold is. Lehet belső fény, aura, démon. De a valódi Nap, a Hold, a fény, az aura, a démon bennünk van, belőlünk sugárzik. Erősebben, mint bármilyen reflektor. Így technika nem szükséges. 
 
A díszlet az előadás maga. A jelmez a normális viselet. A maszk a pillanat hevülete. Minden mozgásban van, változik, inog. A valódi anyag: MI, ITT és MOST.
 
Minden más minimum gyanús.
 
VÉGTELEN MONOMÁNIA
 
Ha monodráma, egészen biztosan monománia. Az elhasznált monomániáim romjai alól elő kell ássam az új, érvényes monomániát. Az a monomániám, hogy monomániára van szükségem. Monománia nélkül nem élhetünk. Ha letagadjuk, ezerszeres erővel tér vissza. Meg kell forgatni a fényben, és eloszlatni. Rommá zúzni. Jön a romok alól a következő. Egészen addig, amíg mind szét nem oldódik közös tekintetünk fényében. 
 
Akkor több monodrámára nem lesz szükség. 
 
Akkor teljesen a kollektív alkotásnak szentelhetjük az életünket. E végtelen jövőbeli pontot feltételezve, s onnan visszautazva a sosem átutazható időben, a közös teremtés terveit találjuk magányunk közvetlen közelségében.
 
 
Szentendre, Kada-hegy

2015. augusztus 7.

 

(A szerzőről a fotót  Srdjan Pabllo Doroski készítette.)


KAPCSOLÓDÓK

THEALTER25 

Visszatérni oda, ahol még tudtunk valamit arról, kik vagyunk, és szerettük annak titkát, hogy kivé lehetünk. Pénteken elindult a 25. THEALTER fesztivál Szegeden. Formanek Csaba THEALTER-naplójának első részét olvashatjátok a DRÓTon. A hírnök letérdepel – THEALTER-napló 1.

Írásunk THEALTER négy előadásáról: a Stúdió K és a k2 Bakfittyéről, a Zsámbéki színházi Bázis és a MASZK Egyesület közös Kolhaasáról, a Közmunka Színház Messécske a Csodatévőről című előadásáról és a Metanoia Én tökéletes vagyok darabjáról. Az állampolgár válsága – THEALTER-napló 2.

A napló harmadik részében olvashattok az offline:ontheater újcirkuszáról, az Anyaszínház és a MASZK koprodukciójában született Escurialról, és a k2 Színház Apátlanok című előadásáról a DRÓTon. - Mindennapi unalmunkat add meg nekünk ma - THEALTER-napló 3.

Formanek Csaba záró írása a 25. Thealter-fesztiválról, amiből megtudhatjuk, hogy mi a progresszív színház, milyen a szentesi Horváth Mihály Gimnázium köztéri színháza, milyen volt Molnár Csaba Dekameronja, az Andaxínház kertbéli performance-a, sőt, azt is, hogy ő milyen színházat szeret? Az igazi élő színház veszélyes - THEALTER napló 4.


SZÍNHÁZ a DRÓTon
 

Kalandozások a Patyolatban +VIDEÓ

Milyen az, amikor három disznómaszkos férfi mászik egy nőre? Hogyan jelenik meg ez a színházban? Hogyan lett a romszínházból szuper színházi tér? Pusztai Lucával és Formanek Csabával beszélgettünk a Patyolatban.

Korrupció és szabadság a kuplerájban = Részletek a KIRKÉből

A szeptemberi bemutató után ismét műsoron a Kirké, avagy kalandozások a disznóólban című előadás. Az Odüsszeia epizódjának kortárs színházi feldolgozása október 15-én a budapesti Patyolatban, 20-án pedig Debrecenben lesz látható. A DRÓTon most részleteket olvashattok a szövegből Kvazár és a Debreceni Egyetemi Színház által közösen színpadra állított előadásból.

Egy színésznő álma + Móga Piroska interjú + VIDEÓ

A színésszé válásról, családjáról, a kaposvári és a pesti színházi életről beszélgettünk kötetlenül Móga Piroskával a Radnóti Színház színészével, az Aglaja című film sztárjával, versfelolvasások és színdarabok kiváló előadójával. Videó a DRÓTon

Romszínház - interjú Formanek Csabával + VIDEÓ

Bezár a Kvazár. Az elképesztő állapotok ellenére Formanek Csaba május utolsó hetén még előadta a Diogenész és a Bádogelefánt című drámákat. A rendező-előadóval készített kisfilmünkben körbejártuk az egykori Super8-at, később Kvazárt, amit most lebontanak. Figyelem: szabad színháznak alkalmas új helyszínt keresünk! Videó a DRÓTon. 

Megnyílt végre a Bádogelefánt!

Formanek Csaba a budapesti színházi élet egyedi figurája, akit a kezdetektől fogva követek, figyelek, becsülök. Csaba két darabomat is megrendezte, eljátszotta az általam megírt Diogenészt, és közben – talán nem túlzok –, barátok lettünk. Ez az írás nem a közös darabokról, a Radikális Szabadidő Színházról, nem az elmúlt évekről, és még csak nem is a barátságunkról fog szólni, hanem a Bádogelefánt kapcsán arról, hogy mi az igazi színház, mi az igazi költészet, mi az igazi művészet és élet. Nagy szavak. Azok. 

Közelítési kísérletek egy újabb monodramatikus színházhoz

A valódi anyag: MI, ITT és MOST. Minden más minimum gyanús." - Mikor olvastál utoljára esszét a színházról? Na ugye. Akkor most Formanek Csaba színész, rendező komoly, elgondolkodtató írását ki ne hagyd a DRÓTon! 

Színház egy pesti öltönyüzletben + VIDEÓ

Alessandro Baricco Novecentoját adta elő immár harmadszorra Ilyés Lénárd egy különleges helyszínen, a MrSale öltönyüzletben. Kameránkkal az előadáson jártunk. 

 

 

  • színház
  • monodráma
  • esszé
  • Művészet