Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Különvélemény

Az Irodalmi Jelen körkérdéssel fordult a lapok szerkesztőihez L. Simon László folyóiratokat érintő kijelentései kapcsán. Egykori kollégájukat, lapunk jelenlegi főszerkesztőjét is megkérdezték, de bővebb véleménye ott soknak bizonyult. Itt olvashatjátok Weiner Sennyey Tibor különvéleményét.

Weiner Sennyey Tibor
 
Különvélemény
 
 
Mélyebben és valójában itt és most arról van szó, hogy
 
magyar költőnek és írónak lenni többé már nem kiváltság,
 
inkább csak máz és csinnadratta, de már nem a régi, nagy szellemi feladat és szerep, mely oly sok viharos évszázadon át őrzött valami jobbat és szebbet a magyar nyelven gondolkozó emberi tudat számára, s kötötte ezt az öngyilkos és önsorsrontó kicsiny népet egy teljesebb glóbuszhoz, mint amit a Kárpát-medence adni tud. A papság, a valódi papság, ami éberségre, magasabb tudati szintre, a világ sokszínűségre, teljességre és jóságra intett, az itt nem a politikai szerepet játszó egyház volt (bár alighanem akadt köztük nem egy kiválóság), hanem a költők és írók. 
Mert költőnek és írónak lenni, egészen mást jelentett Arany Jánosnak, mint Walt Whitmannak. Mást jelentett Petőfinek, mint Poenak, mást Apollinairenek, mint Adynak, mást Yeatsnek, mint Weöresnek. Amit az irodalomtörténet értetlenkedve úgy fogalmaz meg, hogy a magyar szellem mindig „el van késve” a Nyugathoz képest, az valójában nem más, mint éppen a költők saját felelősségteljes és kiváltságos szerepük realizálására tett, jól vagy rosszul sikerült, tudatos vagy tudattalan kísérlet, amely mély kötelességből fakad. E kötelesség lényege az a szövetség, amit a magyar költő e néppel köt, midőn verseit mélyebb ihletésből meríti, mint saját énje. A költő énje csak szűrő, ideig-óráig izgalmas vacak, flinc-flanc, mely eszköz csupán. Igaza volt az egyik legnagyobb pofájú fenegyereknek és nem mellesleg hatalmas magyar költőnek, ki mégis csak át tudta engedni magán az üzenetet, hogy a költő „az istenség szent levele”. Ettől függetlenül azért még gyarló, esendő, lehet vele vitatkozni, csak éppen megkerülni nem. 
Amikor a posztmodern irodalom elkezdett mindent kiüríteni, mert önmaga üres és tanácstalan volt, s végül kiürítette magát a tartalmat is, mondván: csak szöveg van, akkor elsősorban az ilyen „szenteskedő” tartalmaktól undorodott leginkább. Mindig is problémát jelentett Ady mélyen spirituális költészetének értelmezése, melyet közvetlenül Reviczky és Komjáthy előlegezett meg, közvetetten Bessenyei és Balassi, s melyről a mai költők többsége sajnos alig tud valamit. Vagy épp ellenkezőleg: hallani sem akar róla, mert hát érdekesebb a pók a sarokban, a nyakkendő, vagy a habzószájú honfibú.
 
Eleve ritka a széles horizont, mely nem csak mélybe és magasba, de messzebbre is ellát, mint Záhony vagy Hegyeshalom.
 
Ritka a nem aktuálpolitikai olvasat, mert a jelen költői és írói (tisztelet a kivételnek) – rangért, pozícióért, egyszerű megélhetési szükségszerűségből, vagy csak mert a körülmények úgy adódtak – besoroltak a mindennapok szűk keretei közé. Kuratóriumokba és szerkesztőségekbe, pártok mögé, és akadémiákba. Ezért megvetni, elítélni őket nem lehet, megérteni igen. De közben a legtöbben elfelejtették, hogy univerzális üzenet megfogalmazói kell, hogy legyenek. Sokan elhitték, amit „e kevély urak” itt hitetni akartak, sőt tovább polarizálták, az amúgy is atomjaira hullott magyar közgondolkodást és közvéleményt. Sokan szinte vallásosan lettek hívei annak, hogy ők „baloldali értelmiségiek”, vagy éppen „konzervatív gondolkodók”, miközben a folyton vizsgálódó, akár önmagát is felülbíráló, mindenekelőtt az alapvető emberi értékeket valló szellem túlságosan patetikus és gyanús lett, mindkét oldal számára, ezért vagy a fellegekbe vagy a sárba száműzték. Ám valójában egyik oldal sem volt képes elképzelni azt, hogy a szellem, a magyar költők és írók szelleme nagyon is gyakorlatias, életre való. És szellem nélkül bizony semmit sem ér, amit csináltok. Sem én, sem Te, sem az Irodalmi Jelen, sem a Drót, sem az összes többi magyar „irodalmi” lap, sem a költők, sem az írók.
 
Előtérbe helyezték sokan ugyanis az ént, a pillanatnyi sikert, a mennyiséget, a kapcsolathálót, és természetesen a politikát, vagyis a csimbummot és piffpaffot, magyarul a semmit, a mondanivalóval szemben. 
 
Közben beállt a digitális forradalom, a magyar olvasó meg elfordult a magyar irodalomtól, különösen a költészettől – bár kérdés, mennyire fordult felé valaha -, a magyar író meg vagy nagyon sértett és büszke konzervatív hernyó lett, vagy nagyon önző, tudálékos baloldali sajtkukac. Akinek nem inge, ne vegye magára, akinek meg igen, attól én kérek elnézést. 
Simán átalakíthatják, megkurtíthatják, majd megsemmisíthetik azt a kevés megmaradt és az irodalmat és költészetet érintő támogatásokat, mert senkit sem érdekel, mi történik a magyar írókkal és költőkkel. Meg is dögölhettek. Én is. Nem érdekli az istenadta népet. Bár kétségtelen, hogy néhány látványos és szomorú haláleset még megütheti a bulvársajtó színvolát, de
 
biztos, hogy nem a műveitekkel akartok inkább hatni?
 
Ne reménykedjenek benne a becsvágyó félnótások, hogy majd az új Mohácsy-féle tankönyvbe bekerülnek, mert olyan nem lesz. Amit az egyik kurzus kiemel, a másik majd megsemmisít. Itt nemsokára nem hogy irodalmat tanulni nem fognak, de még az olvasás is lehet, hogy a különleges és misztikus képességek közé fog tartozni. Hiszen már most is bolondnak néztek, ha arról beszéltem, hogy nem csak magyarul, hanem más nyelveken is érdemes, sőt kötelesség legalább olvasnunk! Különösen furán tekintettek rám, amikor felvettem, hogy érdemes lenne, főleg magyarként legalább egy nyugati és egy keleti nyelvet is elsajátítani mielőbb. Vajon mikor zárult be ennyire a magyar szellem? Nem tudom ezt csak a kommunizmusra róni, az egész huszadik századi magyar történelmen végigvonuló totális baromság egésze tette talán ilyen sértetté és bizalmatlanná a magyarokat, s a magyar szellem képviselőit is, hogy rettegünk a más nyelven való olvasástól, de különösen a megszólalástól (megint csak óriási tisztelet a kivételnek). 
Jó nekünk itt, szokták volt mondani, jó hát, csak hát kinek mit jelent az itt? Magyarország új határai a digitális forradalmat, a csak részben sikerült európai integrációt követően ott vannak, ahol még magyarul olvasnak. Trianon revíziója okafogyott lett, és ezt szívük mélyén még az újnácik is tudják. 
De messzire szaladtam, azt azonban talán-tán érzékeltetni tudtam, hogy mennyire mélyen benne van a magyar történetben a magyar író és költő, feladata egyszerre történeti és szellemi, éppen ezért kiváltságos. Legalábbis annak kéne hogy legyen, hacsak nem mond le önként erről a kiváltságról, valami más javára. Mi ez a más? A magyarság legfőbb bűnei, mint amilyen az irigység, sértődöttség, restség, léhaság. Ezen tulajdonságok magyar íróinkban és költőinkben jócskán találhatók. Alighanem bennem is, s egyetlen reményem a folytonos önvizsgálat, önfejlesztés, meditáció, jóga, sport, és különösen a szeretet, együttérzés tanulása és gyakorlása, hogy magam gyengeségeit igenis meghaladjam. Mert miközben mások szemében a szálkákat látom, magaméban is látom az erdőt, mely sötét és rettegéssel teli. Igen, félek. Félek attól, barátom, barátaim, hogy hamarosan nem lesz, ki az értelem fényével bevilágítson a sötét sarkokba. Félek attól, hogy miközben szétszedjük egymást, vagy nem foglalkozunk egymás műveivel, magyarul mi sem olvassuk egymást, nem tudunk egymással dialógusba kerülni,
 
nem marad olvasó, ki magyar író művét vegye kezébe.
 
Félek attól, hogy verset írni és szavalni csak egy egyre szűkölő elitnek lesz decens, annak is csak merő sznobériából vagy széplelkűségből, nem pedig létszükségletből. Félek attól, hogy miközben az aktuálpolitika játékának dobjátok oda az „irodalmat” a valódi költészetet és prózát író valódi költők és írók sora fog tönkremenni. Testileg, lelkileg vagy anyagilag, mindegy. Félek attól, hogy féltek.
A konkrét kérdésekre reagálván, mindebből kifolyólag azt szeretném mondani, hogy a nyomtatott lapok megszüntetése a vidéki műhelyek felszámolását jelentené. Igaz, teljességgel egyébként kivitelezhetetlen szerintem, bármennyire cél a független szellemi központok kinyírása, de ezt mások valószínűleg írásom megjelenéséig már elmondják. Talán azt is elmondják, hogy mást jelent egy verset és egy novellát közölni nyomtatott formában, mint neten, bár kétségtelen, hogy meg lehet és meg is kell teremteni a méltó körülményeket a hálón is. Minderre, sőt többre tesz kísérletet a Kulter, a Librarius, de talán a DRÓT is. 
Mert alighanem igaz, hogy mindabba, amit írásom elején felvázoltam, s amit sokan majd túlzónak éreznek, kevesen pedig enyhének, felelős a teljes magyar irodalmi sajtó. Mókuskerekek lettek a lapok, szövegáradat van, ritka a dialógus, végképp ritka az, hogy egy-egy lap meg tudja szólítani olvasóit. Szerencsére van még pár, amelynek egy-egy száma jelent valamit, vagy közöl olyan szöveget, amely igazán érdekes, értékes. De éppen azért, mert ez kevés, mert elkényelmesedtek, nihilisták és fatalisták lettek a szerkesztők, és különösen pedig azért, mert magyar „író-társadalom”, „irodalmi szakma” sajnos nincs, nem létezik, összefogni éppen ezért képtelen;
 
a mindenkori aktuális politika ködlovagjai azt csinálhatnak, amit akarnak.
 
Ha céljuk az, hogy „realizálják” a magyar irodalom „szürreális” tájait, vagyis lehetőleg előbb-utóbb mindenki azt mondja, amit ők, akkor ezt el fogják érni. Talán már meg is tették, az üzlet már rég megköttettet, s most már csak a maradék eltakarítása van hátra, hogy a feltörekvő újnáciknak még könnyebb dolguk legyen. Egyébként ezzel kapcsolatban a DRÓT indító cikkében (Lásd A szellem korrupciója helyett) kifejtettem véleményemet, és vitára hívtam mind az öt nagy írószervezet vezetőjét, hallani akartam, mit gondolnak erről, ám valamennyien kitértek a megszólítás elől.
És most már nemsokára még annak a csekély értéknek is lőttek, ami megmaradt, hiszen, kedves barátom, az interneten, ahogy te is tudod, nagyon helyesen mindenki közölhet mindent, s közöl is, árad a bőség blogok és lapok területén is, s ritka, hogy egy „nevet” minőség fémjelez e virtuális térben, nem pedig a különböző kánonok rút akarata, vagy éppen a mennyiség rémuralma. Annak azonban, bármennyire sok gyenge szöveg is jelenik meg ebben a formában, azért még mindig van és kell is legyen rangja, ha nyomtatva közöl valami. Szóval, szerintem kár lenne az Új forrásért, a Holmiért, Magyar Lettréért, az Alföldért, a Tiszatájért, a Pannonhalmi Szemléért, a Jelenkorért, a Tempevölgyért, a Pannon Tükörért, a Parnasszusért, sorolhatnám. De valami megoldás kell. Igaza van tehát Áfra Jánosnak és Podmaniczky Szilárdnak is. 
De én ezt hiába mondom, s hiába döntenek majd e lapok feje felett, ez már eldőlt. Az irodalom önmagában halott. Azok az online lapok, amelyek csak irodalommal foglalkoznak, lassú érdektelenségbe fulladnak, mert teljesebb horizontra kell nyitni. A nyomtatott lapok harcmezeje már elesett, s valódi és véres közelharcot most azért vívjuk, hogy megmarad-e a 12 pontban is határozottan követelt sajtószabadság - legalább az interneten? Maradnak-e független irodalmi és nem irodalmi lapok? S meg fog e tudni élni itt költő és író ember, úgy, hogy ember marad? Lesznek-e olvasók, akiket érdekel, amit mondunk, s meg tudjuk e szólítani őket? Tudjuk-e, akarjuk-e, merjük-e artikulálni a XXI. század nagy problémáit és kihívásait magyarul, vagy leragadunk a múlt évezredben? Lesz-e még néhány felületet, amely közli, és teret ad a magyar irodalomnak, ahol kölcsönösen inspirálják egymást költők és írók is?
Ez a küzdelem nem kevesebbről szól, mint hogy fognak-e, és ha igen, milyen minőségben beszélni, olvasni, gondolkozni magyarul ötven vagy száz év múlva! 
 

Szükség van-e nyomtatott kulturális folyóiratokra?

L. Simon László, az állami támogatásokért felelős Nemzeti Kulturális Alap leköszönő alelnöke a következőképpen fogalmazott a XIV. Országos Színházi Találkozó szakmai beszélgetésén: „Azt kellene mondani, hogy csak online kulturális lapot támogatunk, eltekintve a képzőművészeti lapoktól, amely egy speciális szegmens. Azt tudom, hogy ez ma skandallum, és a status quo ellen megy mélységesen, de úgy kellene kiírni ezeket a pályázatokat, hogy minden olyan folyóirat, amely eddig papíron jelent meg, az hat példányban megjelenhet digitális nyomdában, mert a papír mint adathordozó bizonyította az időtállóságát. Egyébként azonban csak elektronikus megjelenést támogatunk.” Forrás: Index.hu
 
A nyomtatott és online kulturális folyóiratok főszerkesztőihez, szerkesztőihez, munkatársaihoz a következő kérdésekkel fordultunk, hogy a majdani kulturális döntéshozóknak legalább az alábbi válaszok rendelkezésükre álljanak egy hasonló horderejű kijelentés, törvényi szabályozás előtt. Mi a véleménye a fent felvázolt támogatási rendszerről? Elfogadhatónak tartja-e, hogy a kulturális folyóiratok a jövőben 6 példányban jelenjenek meg nyomtatásban, és hogy csak az online formában megjelenő kulturális lapok kapjanak állami támogatást? Szükség van-e a több száz példányban megjelenő nyomtatott kulturális folyóiratokra Magyarországon? (Irodalmi Jelen)
 
A körkérdésre adott válaszok az Irodalmi Jelen oldalain:
 
 
 
 

 

  • NKA
  • Nemzeti Kulturális Alap
  • folyóirat
  • vita
  • kultúra
  • támogatás
  • Szabadság?