Címlapos Friss

Lukács György, mint erkölcsi probléma

 
Sokan elfelejtik, hogy ez a kiváló teoretikus egyben egy szörnyeteg volt. Legenyhébb esetben nem foglalkoznak a kivégzett emberekkel, az elgázolt egzisztenciákkal, a margóra tett életművekkel, legrosszabb esetben pedig megpróbálják elmagyarázni, hogy „mindez szükséges volt”. S általában teszik mindezt olyan emberek, akik vért hörögnek Wass Albert vagy Prohászka Ottokár jobboldali tisztogatása kapcsán (persze, joggal, de kettős mércével). Nincs szükség sem démonizált, sem szentté avatott, vagyis egydimenziós Lukács György-portrékra. Amire szükség van, az egy tárgyilagos és objektív bemutatása a híres-hírhedt marxista ideológusnak, egyaránt bemutatva az erősségeket és a gyengeségeket, az erényeket és a vétkeket. Egyelőre ilyen még nincs, talán lesz. - Krasznai Zoltán esszéje.

 
Lukács György,
 
mint erkölcsi probléma
 
„Eckhart munkássága nemigen illik a misztikáról alkotott sztereotípiákba.”
(Bányai Ferenc)
„Isten egyszerre transzcendens és immanens.”
(Meister Eckhart)
„Itt van mindaz, amit mi keresünk!”
(Hegel)
 
1,
A lukácsi örökség a magyar ugaron
 

LUKÁCS-VITA a DRÓTon

Lukács bontása

Ludassy Mária, Thiel Katalin és Tillmann J. A. válaszai körkérdésünkre

Lebontják Lukács György filozófus, kommunista politikus szobrát a XIII. kerületi Szent István parkban, ahol helyet kap majd egy az államalapító Szent István királyról készült alkotás - döntött a Fővárosi Közgyűlés szerdai ülésén. Ludassy Máriát, Thiel Katalint és Tillmann J. A.-t kérdezte meg a DRÓT, hogy mit gondolnak Lukács-filozófiájáról, Hamvassal való vitájáról és konkrétan erről a döntésről.

Hamvas

kontra Lukács,

avagy mi a művészet?

Ez a történet tehát máig hat és tart. A lényeg a szemlélet-különbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszül(t). 

2010. december 15.-én Tamás Gáspár Miklós előadást tartott Lukács Györgyről. Az előadás meglehetősen színvonalasan nem közölt tárgyilagos információkat a marxista filozófus életművéről. (Szokásos TGM-es ködevés!) Mint minden a rendszerkritikus baloldal által kezdeményezett Lukács-konferencián, itt is kimaradtak a rendszerkritikus baloldalnak nem tetsző információk.

Mik is derülnek ki egy ilyen előadás-sorozaton?
Kiderül, hogy aktívan kezdeményezett és közreműködött a múlt század jelentős tudományos, kulturális, ideológiai és politikai diskurzusaiban.
Kiderül, hogy írásos munkássága „lefegyverzően sokszínű”, bár a baloldali „korrekció” szerint szellemtörténeti munkássága eltörpül a marxista tevékenysége mellett.
Kiderül, hogy intellektuális kérdései és válaszai túlélték a kort, melyben élt és alkotott, s a XXI. század elején is időszerűek.
Csupa-csupa pátosz, áthatva a baloldal állítólag „nem létező” tekintélyelvűségével. A rendszerkritikus baloldal még akkor sem fogy ki a pozitív jelzők halmozásából, mikor „szembenéz” dédelgetett ideológusuk sötét múltjával: „Tiszteletre méltó világnézeti és mozgalmi hűsége, amely az emberi-társadalmi emancipáció egyetemes céljából nyerte ihletét, nem egyszer megbicsaklott, elbukott a politika mindennapiságán.”. Látható, hogy a rendszerkritikus baloldal, mely eddig verbális hadjáratot indított Prohászka Ottokár, Wass Albert és Kodolányi János ellen, kegyesen megbocsátott Lukács Györgynek, pusztán azért, mert „a mi kutyánk kölyke”! Különösen szomorú, hogy Tamás Gáspár Miklós, egy valaha éleslátó és egykor humanista gondolkodó ajánlja mindmáig példaképül a baloldali fiataloknak. Szalai Erzsébetnek is éppenséggel a humanista beállítottsága miatt illett volna visszautasítani a Lukács György-díjat. Szalai Erzsébet 2008-ban vette át a gyalázatos díjat, Tamás Gáspár Miklós pedig 2010-ben tartotta meg gyalázatos előadását, mindketten tiszteletüket fejezve ki a baloldali múlt sötét alakja iránt – s közel járunk ahhoz az időszakhoz, amikor mindketten buzdítottak az MSZP-re való szavazásra, hiszen ők a „legkisebb rossz”. Rég volt, persze…
Az internet és a könyvtárak tele vannak Lukács György-tematikában tanulmányokkal, esszékkel és cikkekkel, amik valójában kizárólag „rajongói írások”, a „fan fiction” termékei. A témában megtalálható kritikák száma sajnálatosan kevés, és a nagy hányadának a színvonala is enyhén szólva gyenge. A rendszerkritikus baloldal képtelen szembenézni a maga sötét múltjával, melynek kiváló bizonyítéka a kritikátlan Lukács-kultusz.
 
Faludy György esszéverse, a Levél Lukács Györgyhöz tekinthető az egyetlen kemény baloldali megnyilatkozásnak. Rajta kívül mindenki kussolt a magyar baloldalon.
 
Míg a baloldali kritikának a szembenézés lenne a feladata, addig a jobboldali kritikának Lukács György marxista életművét és ideológiai rendszerét kellene alaposan és részletekbe menően dekonstruálnia.
 
Ahogy a baloldali szembenézés, úgy a jobboldali dekonstrukció is felfedezhetetlen a magyar szellemi életben.
 
Szilvay Gergely Molnár Tamás nyet, Lukács György da c. bulvárcikke, ahol a Megasztár színvonalán versenyezteti egymással Molnár Tamást és Lukács Györgyöt, arra pont jó, hogy a Mandiner mellett a Blikk Magazinban is megjelenjen a kétfejű borjúról és valamelyik női celeb új frizurájáról szóló hírek között. Hozzáteszem, eddig semmi pozitív produktum nem született abból, hogy az MSZP-s kötődésű Lukács-tanítványokat felváltották a FIDESZ-es kötődésű „Molnár-tanítványok”. Ha csak azt nem veszem „produktum”-nak, hogy hitvány karrier-konzervatívok kiküzdöttek maguknak kapcsolati tőkét és stabil pozíciót, többek között azzal, hogy piócaként élősködtek Molnár Tamás életművén. Ilyen farvízen eveztek be a kondér mellé az olyan arrogáns seggfejek, mint G. Fodor Gábor, Megadja Gábor, Békés Márton, Szilvay Gergely – akik a magyar föld kiárusítása kapcsán meg is mutatták, mennyire elkötelezettek a konzervatív értékek iránt! Manapság is elég lenne valakinek monográfiát írni Molnár Tamásról, megtéve a megfelelő gesztusokat is az orbáni rezsim felé, és máris az ölébe hullana egy katedra az ELTE-n. A magyar szellemi elit lenullázódása tükrében nem véletlen, hogy az amerikai állampolgárságú, magyar származású professzor halála után jelentek meg róla Magyarországon tanulmányok, konferenciák és könyvek. Talán azért, mert
 
Molnár Tamás, mint elkötelezett jobboldali, nem sokra tartotta a rendszerváltás utáni magyar jobboldalt. Vajon miért?!
 
A bulvár színvonalán álló kritikákból kicsit kiemelkedik két monarcho-fasiszta, az olasz Claudio Mutti és a magyar Aldebaran Zoltán bírálata. Egyes észrevételeik felhasználhatóak egy kritika során, de a szövegek tartalmát gyengítik a felszínes előítéletek és a bigott moralizálás. Bizonyos értelemben ők a jobboldal „Lukács Györgyei” (sok más vérpistikével együtt): ahogy a marxista ideológus negatívan megbélyegezte a jobboldali tradíciót, úgy értékelik le ők a baloldali tradíciót. A szektás gondolkodásmód kiváló tanújele, hogy kiválóan ismerik a jobboldali tradíciót, de semmit sem tudnak a baloldali tradícióról, annak eszmetörténetéről és irányzatairól. Személy szerint úgy gondolom,
 
mind a jobboldali, mind a baloldali hagyomány megérdemli azt, hogy tisztelettel közeledjenek feléje.
 
Bármelyik lenézése és megbélyegzése, mi több, üldözése, az elpusztításukra való bármiféle kísérlet és törekvés egy primitív megközelítési mód. A moralizálásukról pedig annyit, hogy nehéz olyan személyek erkölcsi bírálatait komolyan venni, akik szerint Szálasi Ferenc„politikájában kétségtelenül megőrződött még számos dolog Európa klasszikusnak mondható politikai hagyományaiból”, vagyis a nyilas pártvezér kiváló államférfi. A magyar intellektuális posványból most pedig térjünk vissza eme posvány egyik bajnokára, Lukács Györgyre, születési nevén, Löwinger György Bernátra!
 
 
2,
Az új világrend, mint erkölcsi probléma
 
Érdemes a kritika kezdőpontjának tenni Lukács György A bolsevizmus, mint erkölcsiprobléma c. korai eszmefuttatását. Lukács az I. világháború értelmetlen pusztításait látva radikálisan szakított egykori szellemtörténeti és konzervatív nézeteivel. A szellemtörténetet a marxizmussal helyettesítette, de a konzervativizmusa helyére a Tanácsköztársaság megjelenéséig nem találta meg a számára megfelelőnek tűnő, a társadalom problémáira kielégítő választ adó politikai eszmét. 1918-ban súlyos erkölcsi dilemma előtt állt, mégpedig, hogy a szocializmus két legmarkánsabb típusa közül melyiket válassza: a szociáldemokráciát vagy a bolsevizmust?
Lukács szerint az erkölcsi dilemma lényege nem az, hogy lehetséges-e megvalósítani a bolsevik tervet, és hogy milyen következményei lennének a hatalom megragadásának. Ami a tiszta cselekvés szempontjából aktuális feladat, az az erkölcsi természetű döntés tisztázása önmagunk előtt. A bolsevizmus szerint eljutott odáig a gazdasági és társadalmi helyzet, hogy megkezdődhessen a kommunizmus megvalósítása.
 
A fiatal Lukács viszont még óvatosan kezelte a kérdést: az ő korai interpretációjában még nem tudhatta előre a cselekvő ember, hogy a helyzet megérett-e a változásra.
 
A változásra megérett helyzetnek egyaránt integráns része az azonnali, minden eszközt bevetni és minden áldozatot meghozni kész akarat (szubjektív tényező) és a változásra beérett gazdasági-társadalmi viszonyok (objektív tényező). A korabeli konzervatív kritika szerint a bolsevizmus győzelme könnyedén együtt járhatott nagy kulturális és civilizációs értékek pusztulásával. A bolsevikok, akik egyéni moráljukat követve, egy nekik tetsző történetfilozófiát választva döntöttek a kommunista utópia mellett, nem vették figyelembe a konzervatív ellenérveket. A bolsevik logika szerint a világtörténelmi változások velejárója a régi értékek megsemmisülése. A forradalmi gondolat megelégedett azzal, hogy öntelten kimondta, az általuk hozott új értékek majd kárpótolják az emberiséget a régi értékek elmúlásáért. Lukács szerint a szocialista számára valóságos erkölcsi dilemma az, hogy csatlakozzon-e a bolsevizmushoz.
Igazi szocialistának tartható-e az, aki megfontol, bevárja az átmenet idejét, és kompromisszumokat köt?
A szociáldemokrácia általában úgy hivatkozott a demokrácia elvére, hogy eleve kizárta egy kisebbség diktatúráját. A bolsevik reakció erre az, hogy eltávolították pártjuk nevéből és programjuk szövegéből a „demokrácia” kifejezést, s egyszerűen kommunistaként határozták meg magukat. A bolsevikok szerint a demokrácia a szocializmus egy harcias taktikája arra az időre, ameddig küzd az elnyomó osztályok ellen. A szociáldemokraták szerint viszont a demokrácia a szocializmus szerves része – a demokrácia a szocializmusból kihagyhatatlan alkotóelem. A jelenlegi térben és időben érdemes megfigyelni, hogy a forradalom lehetőségét a bolsevik klikktől elragadni kívánó anarcho-kommunisták úgyszintén elvetik a demokráciát, mint a kapitalizmusnak megfelelő politikai berendezkedést. A szociáldemokratáknak a bolsevikokkal és az anarcho-kommunistákkal ellentétben súlyos erkölcsi problémát jelent mindmáig a demokrácia elvével való szakítás.
Lukács szerint a marxisták nem választották el tudatosan egymástól a marxista történelemfilozófiát és a marxista szociológiát. A rendszer két alapvető része az osztálytagozódás és az osztályharc, melyeknek felszámolása által megszűnteti az elnyomást a szocialista államrend. A marxista történelemfilozófia és a marxista szociológia szoros kapcsolatban állnak egymással, de nem azonos fogalomalkotás produktumai. A marxista szociológia állítása, hogy a történelem folyamán minden társadalmi rendnek alapját képezte az osztálytagozódás és az osztályharc. Az osztályharc a marxista értelmezésben tehát nem más, mint a társadalmi rend mozgatóereje és a történelmi valóság valódi összefüggéseinek egyik legfontosabb alapelve. A marxista történelemfilozófia megteremtett egy utópiát, mely egy erkölcsi célkitűzéssé lett a kapitalizmust meghaladni kész új világrend hívei számára. Marx hegelienizmusa egy síkra hozta a különböző valóságelemeket, s hozzájárult a marxista történelemfilozófia és a marxista szociológia különbségeinek összemosásához. A proletariátus osztályharca még nem teremti meg az új világrendet, mivel győzelme csak egy lépés a sok közül a végcél felé. A polgárság szabadságharca felszámolta a feudalizmust, de nem szűntette meg az osztály-elnyomást - a munkásság szabadságharca felszámolja a kapitalizmust, de nem szűnteti meg az osztály-elnyomást.
 
Szociológiai értelemben annyi történik, hogy megváltozik az osztálytagozódás: a régi elnyomottakból lesznek az új elnyomók.
 
Az igazi szabadság állapotában nem léteznek elnyomottak és elnyomók. A proletariátus győzelmével felszabadul az utolsó elnyomott osztály is, de mivel ez a győzelem előfeltétel, így csak negatívum.
Lukács az igazi szabadságot megvalósító új világrendet úgy nevezi, hogy demokratikus világrend. A demokratikus világrend különleges, mert nem vezethető le a szociológiai ténymegállapításokból és törvényszerűségekből. A demokratikus világrend kizárólag a szocializmus eszmerendszerének lényeges alkotórészét képező demokratikus akaratrévén jön létre. A proletariátus a demokratikus akarat révén lesz a világtörténelem messianisztikus osztályává, amely elhozza az emberiség számára a szocialista megváltást. A szociáldemokrácia kezdeti diadalútját a messianisztikus pátosznak köszönhette, amellyel nagy munkástömegeket tudott a háta mögött. Friedrich Engels a klasszikus német filozófia örökösének tartotta a proletariátust. A kommunisták valósággal elvárták a munkásosztálytól, hogy megvalósítsa a minden földi kötöttséget megszűntető etikai idealizmust. Kant és Fichte a metafizika segítségével kívánta felforgatni a régi világot – Marx és Engels a proletariátussal. Mint ismert, Schelling az esztétika, Hegel a jog révén letért a progresszió útjáról, és beálltak a polgári reakció mögé. Lukácsnak az volt a problémája, hogy a szocializmus eme szépen megfogalmazott világmegváltó szerepe könnyedén válhatott ideologikus burkává azoknak a valódi osztályérdekeknek, amik csupán tartalmilag, de nem erkölcsi minőségében különböztek a többi osztályérdektől. A liberális forradalom elméletei hirdették, hogy a szabad verseny meghozza a szabadságot. A francia forradalom közepette aztán kiderült a rideg valóság: a liberalizmus csak „osztályérdekek fölé épült ideológia”, semmi több.
Lukács látta világosan, hogy a szociáldemokrácia és a bolsevizmus céljai azonosak, de eszközeik különböznek. A közös cél, hogy eltöröljenek minden további osztályküzdelmet. Az erkölcsi dilemma az, hogy egyik alternatíva sem zárja ki magából a bűnöket és az eltévelyedéseket. Mindkét döntés maga után vonja a bűnök és az eltévelyedések tudatos és felelős vállalását.
A bolsevizmus eszközei a terror, a diktatúra és az osztály-elnyomás. A proletárdiktatúra lesz az utolsó osztályuralom, amely önmaga felszámolásával megsemmisít minden osztályuralmat.
 
Rossz eszközökkel a jó cél érdekében; elnyomással a szabadságért.
 
Az új világrend létrehozása közben olyan eszközök kerülnek elő, amelyek csak technikai értelemben különböznek a régi rend fegyvertárától. Hivatkoznak a marxista szociológia tényeire, mely szerint az egész történelem elnyomó és elnyomott osztályok harca. A proletariátus sem vonhatja ki magát az egész történelmet átható törvény alól. Lukács megállapítása, hogy ha a bolsevik elmélet ezen tétele igaz, akkor a szocializmus nem más pusztán, mint ideológia. Számára a szocializmus puszta ideológiai volta elképzelhetetlen, mert akkor nem lehet a demokratikus akarat pillérévé tenni egy történelmi ténymegállapítást. Ezen esetben a bolsevizmusnak vállalnia kell a rosszat, az elnyomatást és az osztályuralmat nem csupán, mint eszközt, hanem mint célt. Kétségbeesetten hinni kell abban, hogy az elnyomásból az elnyomásnak önmaga általi megsemmisítése következik, nem pedig az elnyomottak küzdelme a hatalomért, egy újabb eljövendő elnyomás, a céltalan és értelmetlen osztályharcok lezárhatatlan sora.
A szociáldemokrácia még nem adta fel a reményt, hogy az igazi demokrácia eszközeivel realizálják az új világrendet.
 
Az igazi demokrácia olyan elméleti modell, ami még sohasem valósult meg a magukat demokratikusnak mondott országokban sem.
 
A szociáldemokraták megkockáztatják a kijelentést, hogy a Föld népei még nincsenek felkészülve sem a demokráciára, sem a szocializmusra. A kijelentés azért merész, mert állítása szerint a bolygó összlakossága még nem kívánja az új világrendet. A szociáldemokraták, mivel viszolyognak a gondolattól, hogy a társadalmat elitista módon vezessék az új világrend irányába, visszautasítják a proletárdiktatúrát. A forradalom helyett terjesztik a szocialista tanokat, és folytatják a népművelést, míg az emberiség el nem jut abba az állapotba, hogy békés módon átmenjen a szocializmusba. Az ideiglenes együttműködést olyan osztályokkal és pártokkal kell megkötni, amelyek egyes célokban egyetértenek a szociáldemokráciával, de nem érdekeltek a végső célban. Az együttműködést úgy kell megtalálni a kapitalizmus fenntartásában érdekelt pártokkal, hogy ne sérüljön a célok tisztasága. A célok egyenes úton való megvalósításáról letérni azért kockázatos, mert bármikor magával hozhatja a kerülőút céllá válását. Könnyedén adódhat, hogy a szociáldemokrácia nem a szocializmus előkészítésében, hanem a kapitalizmus fenntartásában lesz érdekelt. A demokratikus elvek melletti kiállás olyan külső kompromisszumra kényszeríti rá a szociáldemokratákat, ami a későbbiek során átmegy belső kompromisszumba.
Lukács szerint minden erkölcsi kérdés megválaszolható hittel. A két alternatíva közötti választás is hit kérdése. A bolsevizmusban a szocialisták megőrzik elveik külsődleges tisztaságát, miközben keresztülhazudják magukat a rossz eszközökön, a terroron, az osztályuralmon és a proletárdiktatúrán át az igazságig. A szociáldemokráciában a szocialisták tudatosan feláldozzák az elveik külsődleges tisztaságát, hogy realizálják a valódi szocializmust. A marxista ideológus ekkor még úgy látta, hogy a bolsevizmusban az erkölcsi dilemma feloldhatatlan, míg a demokrácia kizárólag emberfeletti lemondást és önfeláldozást követel a cselekvő emberektől, amelynél a rettentő áldozathozatal ellenére is az erkölcsi probléma nem megoldhatatlan.
Lukács György 1918-as írása tartalmának rekonstruálása során nem nehéz felismerni azt az éleslátást, amivel a szerző megjósolta mindkét alternatíva, a szociáldemokrácia és a bolsevizmus kudarcát. Az I. világháború felülírta benne szellemtörténeti és konzervatív Én-jét, aminek során kikötött a marxizmusnál, de a marxizmus két vállfajában, a szociáldemokráciában és a bolsevizmusban előre meglátta azok sanyarú hattyúhalálát. Mégis hajtotta előre az emancipáció sürgető vágya, aminek során választania kellett a két progresszív irányzat közül. A kapitalizmus két apologetikus ideológiájától, a konzervativizmustól és a liberalizmustól elhatárolta magát. 1918-ban még bizonytalanul a szociáldemokráciára esett a választása. Alig telt bele egy év, és megváltoztatta a döntését: a Tanácsköztársaság alatt átvedlett a bolsevizmus egyik legkeményebb zászlóvivőjévé, amit aztán konzervált, egészen haláláig, egy bolsevik Inkvizítor alakjába.
 
3,
Taktika és/vagy etika
 
A szociáldemokrata alternatívából való áthajózása a bolsevikébe megérthető valamelyest, ha rekonstruáljuk egy másik írásának, a Taktika és etika c. tanulmányának a tartalmát. Az orosz bolsevikok a hatalom megragadása után megvalósították és intézményesítették a vörös terrort. Vlagyimir Iljics Lenin követendő mintának szánta a vörös terror alkalmazását minden hatalomra kerülő bolsevik párt számára. A magyar bolsevikok egy része hadifogolyként ismerkedett meg a bolsevizmussal, és a terrort már a hadifogoly-táborban alkalmazhatta a fogolytársain. Lukács az új világrend megalakítása érdekében megengedhetőnek tartotta a terror alkalmazását. A proletariátus osztályharcának célját abban látta, „hogy egy minden eddigitől minőségében különböző társadalmi rend, mely nem ismer többé elnyomót és elnyomottat, jöjjön létre, hogy megszűnjön a gazdasági függésnek az emberi méltóságot lealázó korszaka. (…) a proletariátus küzdelme nem puszta osztályküzdelem, (…) hanem eszköze az emberiség felszabadulásának, az emberi történelem igaz kezdetének. Minden kompromisszum szükségképpen a küzdelemnek ezt az oldalát homályosítja el, és ezért (…) végzetes az igazi végcél szempontjából.”.
 
Lukács végzetesnek tartotta a szociáldemokrácia kompromisszumát, mivel szerinte elhomályosítja a proletariátus küzdelmét az osztálynélküli társadalom megteremtéséért.
 
Valószínűleg azért is vállalta fel a bolsevizmust, mivel túl lassúnak ítélte meg a szociáldemokrácia tevékenységét a szocializmus megteremtésében. A világháború szörnyűségei pedig megérlelték benne a gondolatot, hogy ezzel az uralkodó osztállyal, mely ilyen esztelen pusztításra képes, nem érdemes megkötni a kompromisszumot. Hosszas elméleti fejtegetés után végül is belátta azt, amit A bolsevizmus, mint erkölcsi probléma c. tanulmányában tagadott: a cél szentesíti az eszközt. Ravaszul így fogalmazta meg: „Csak annak gyilkos tette lehet – tragikusan – erkölcsi, aki tudja, megingathatatlanul és minden kétséget kizáróan tudja, hogy gyilkolni semmi körülmények között nem szabad. Vagy hogy Hebbel Juditjának utolérhetetlen szépségű szavaival fejezzük ki a végső emberi tragédiának ezt a gondolatát: > És ha Isten közém, és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám? <” Lukács a gyilkosságot a filozófia, a művészet, a szakralitás magasságába emelte. Esztétizálta az emberölést. A bolsevikok számára így biztosította, az esztétika révén, hogy felvehessék a hősies pózt, és büszkén vállalhassák a gyilkolást. A többi szélsőbaloldali értelmiség is hasonló „szép” gondolatokat fogalmazott meg, amivel tulajdonképpen megadták a terrornak az esztétikai hátteret. A Magyar Tanácsköztársaság vezetői könnyedén elfogadtatták a támogatóikkal a vörös terror alkalmazását. A proletárdiktatúra alapvető eszköze a terror, ami egészen addig folytatódik, amíg le nem győzik, és meg nem semmisítik az ellenfeleiket. A világforradalom hívei pedig felkészültek arra, hogy kegyetlen és hosszú lesz a küzdelem.
Egy háborús szituációt, ahol ropognak a fegyverek, és hullnak az emberek, nehéz erkölcsi mércével mérni, leginkább így visszanézve a jelenből. A vörös terror ideológiai és esztétikai alátámasztása, meg a Vörös Hadsereg kiszolgálása helyett Lukács foglalkozhatott volna a bolsevizmus mélyreható kritikájával. A legnagyobb baj az, hogy részt vett a bolsevik „honvédelem” szervezésében, ahol a főbelövések csak hab a tortán.
Lukács Györgynek mindig sikerült remek pozíciókat betöltenie az államkapitalizmusban. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején politikai biztos és közoktatásügyi népbiztos volt. 1956-ban oktatásügyi miniszterként tagja volt a Petőfi Körnek és a Kommunista Párt Központi Bizottságának, s jelentős szerepet töltött be Nagy Imre kormányában. Ami számunka érdekes, az 1945 és 1946 közötti időszak, amikor visszatérve Magyarországra az MTA-n tanított filozófiát és esztétikát.
 
Sikerült magát kinőnie egy olyan szellemi diktátornak, akinek a szava törvény volt. Személyében képviselte a rezsim intoleranciáját, amit az autonóm és nonkomform értelmiségiek irányába tanúsított.
 
Tervei között szerepelt, hogy a kulturális tevékenységek védelmezőjévé teszi a Kommunista Pártot. Reformprogramjaival kívánta az oktatást „demokratizálni”, a művészetet „modernizálni”, a kultúrát „szélesíteni”, a szellemet „emancipálni”. A „demokratizálás”, a „modernizálás”, a „kultúraszélesítés”, az „emancipálás” és a „reformálás” valójában egyfajta kulturális tisztogatást szolgált. A bolsevik rezsim pluralizmust és dialógust hirdetett, de valójában mindent a saját képére formált, és elejét vette minden valódi dialógusnak. Lukács tanácsadóként jelentős segítséget nyújtott A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke c. förmedvény megalkotásában. A miniszterelnökség sajtóosztálya 1945 és 1946 között adta ki az indexet három füzetben, 160 oldalon. A rendőri hatóság a katalógus segítségével felkutatta, lefoglalta és megsemmisítette a „rendszerellenes” műveket. A jegyzék ABC sorrendben szerepeltette az elmúlt 20 évben nyomtatott könyveket, folyóiratokat, füzeteket, zenei kottákat, röplapokat és propagandaanyagokat. A magyar nyelvű kiadványok mellett olyan olasz, német, francia nyelven is megjelent kiadványok szerepeltek, melyeket a két világháború között adtak ki Magyarországon. Az indexre tett könyvek között szerepelt elsősorban a Sion bölcseinek jegyzőkönyve, Adolf Hitler, Benito Mussolini, Alfréd Rosenberg és Szálasi Ferenc munkái. De olyan szerzők is tiltólistára kerültek, mint Erdélyi József, Tormay Cécile, Moeller van den Bruck, Carl Schmitt, Werner Sombart, Othmar Spann, Julius Evola, Giovanni Gentile, Giovanni Papini.
Az életrajzi adatok tanulmányozása során eddig tökéletesen kirajzolódott az, miszerint
 
keresve sem találhatna jobb példaképet magának a rendszerkritikus baloldal, mint a kiskatonákat kivégző, emberi életeket megnyomorító, művészi karriereket kettébetörő, egész életműveket a szőnyeg alá söprő, a vele egyet nem értő embertársait lenéző, intoleráns Lukács György!
 
Máig nem beszédtéma, hogy Lukács György hogyan tette lehetetlenné Hamvas Béla érvényesülését a korabeli intellektuális életben, vagy miként tette elérhetetlenné Szerb Antal életművét a hazai nagyközönség előtt. Persze ebbe belejátszott az is, hogy „hősünk” minden szinten igyekezett leszámolni a szellemtörténeti múltjával, és ez kifejeződött a szellemtörténet képviselőivel szembeni erőszakos intoleranciában is. A sors fintora, hogy Hamvas Béla, Szerb Antal és Polányi Károly ma olvasottabb szerzők, mint maga Lukács György. Manapság Lukácsot nagyobb részt marxista szekták olvassák elmélyülten. Még úgy hét évvel ezelőtt, mikor egy balos fórumon kifejtettem mindezt, megkaptam azt a tipikus választ, miszerint Lukács György külföldön olvasott, míg Hamvas Béla és Szerb Antal nem. ATörténelem és osztálytudat c. könyve 15 angol kiadást ért meg. A marxista írásai mellett az esztétikai munkásságát is szívesen lapozgatja az irodalomtudomány. Az, hogy Hamvas Béla mennyire olvasott külföldön, idegen nyelveken ismeretlen előttem, bár hallottam már olyan kijelentéseket, hogy Julius Evola világszerte olvasottabb. Szerb Antal valószínűleg nem olvasott külföldön; megmarad kis hazai íznek. Kis érdekesség, hogy
 
Hamvas Béla és Szerb Antal mélységesen tisztelte Lukács György szellemtörténeti munkásságát. Szerb Antal egy pozitív hangvételű kritikában dicsérte A regény elmélete c. művét, Hamvas Béla pedig mindenáron találkozni akart vele.
 
Ezért is gusztustalan, hogy Lukács kettébetörte Hamvas karrierjét, és a szőnyeg alá söpörte a nyilasok által meggyilkolt Szerb életművét – csak azért, mert nem értettek egyet az ő marxista életszemléletével. A külföldi marxisták olvassák Lukács marxista műveit, a külföldi irodalomtudomány érdeklődve forgatja a szellemtörténeti munkáit – tények, melyeket nem tagadok, de még ezek ellenére sem áldozok az akadémiai tekintélyelvűségnek (mely állítólag nem jellemzi a radikális baloldalt, ellenben a jobboldallal – vagy talán mégis).
Hamvas Bélára még érdemes visszatérni egy csöppet – az egyik Lukács-tanítvány, Heller Ágnes ugyanis megpróbálta elbagatellizálni azt, ami Hamvassal történt. Heller Ágnes egyenesen tagadta, hogy Lukács összeállította volna azt a B-listát, amivel társadalmi szempontból hallgatásra ítélt számos magyar értelmiségit. Az egyik ilyen áldozat Hamvas Béla volt, akit Weöres Sándor a mesterének tartott, és akit Szathmári Botond a platóni tradíció örökösének nevezett. Hamvas Magyarországon először tette ismertté a viszonylag olvasható René Guénon és a rendkívül felszínes Julius Evola nevét.
A II. világháború után Hamvas Béla is igyekezett kivenni a részét a magyar kultúra feltámasztásából és felvirágoztatásából, melynek egyik eredménye az Anthologia Humana. Egy zsebkönyv-sorozatban, Az egyetemi nyomda kis füzetei-ben görög filozófusok mellett mindaddig Magyarországon ismeretlen szerzők írásait népszerűsítette, mint például Heidegger és Heisenberg.
 
Lukács utasítására a sorozatot betiltották, a kinyomtatott példányokat bezúzták, az ólombetűket beolvasztották. Lukács úgy interpretálta Hamvast, mint „a magyar neomiszticizmus legzavarosabb képviselője”, aki nyíltan népszerűsíti Heidegger, „a sötét, fasiszta egzisztencializmus vezéregyéniségének” az eszméit.
 
Hamvas elvesztette tisztviselői állását a fővárosi könyvtárban, s a mindennapi megélhetéséért kénytelen volt elmenni bérmunkásnak és raktárosnak. „Mindez nem lehetett döntő fontosságú egy olyan ember számára, aki azt szokta mondani: „mindenhol létezik egy tengely”, és aki sokkal rosszabb híreket is így fogadott: „pont ezért létezik egy Ég ott is”.” (Claudio Mutti)
 
4,
Az Örök Inkvizítor
 
Lukács György üldözési hajlama valószínűleg egy kifordított kvázi-vallási tébolyban gyökerezett. Egy fiatalkori írásában az alábbi „gyöngyszem” olvasható: „A lélek megváltásához éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad Realpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a »Ne ölj« abszolút parancsát kell megszegni”. Bányai Ferenc, aki kiváló Eckhart-fordításairól ismert bizonyos körökben, egy 1991-es tanulmányában védelmébe vette Lukácsot. Függetlenül attól, hogy Bányai Ferencnek és Tamás Gáspár Miklósnak mi volt a célja, mikor védelmükbe vették ezt a magát szociopatává képző írástudót, elgondolkodtató, hogy az élet megragadására alkalmatlan materializmust, melyet a rákosi és a kádári érában kíméletlenül erőltettek a szellem minden területén, miért menti át a rendszerváltás után a liberális értelmiség. Az intellektuális megtisztulás az 1990-es években láthatóan elmaradt Magyarországon. A magyar értelmiség képtelen volt a megújulásra, és nem bírta száműzni azon használhatatlan ismereteit, amelyeket a fejébe toltak az államkapitalista népiskolák. A kádári politikai elit a felhasználhatónak látszó értelmiségnek elengedte a „rossz múltat” és „kegyesen megbocsátott”. Az „elnézett” és „megbocsátott” kilengésekért az értelmiségnek népszerűsíteniük kellett a kollektivista eszményeket. A materializmus univerzális tana máig megmaradt a rendszerváltás után, sőt, a kapitalista szisztéma jóval erősebb eszmei támasza, mint a feudalizmusnak volt a vallás. Ennek a szomorú „maradványa”, amikor Bányai két olyan gondolkodót, mint Lukács György és Meister Eckhart, egymás mellé tesz, mint „egyenrangúakat”.
 
Bányai Ferenc állítása úgy hangzik, hogy Lukács és Eckhart ellenszenve a misztikus világnézet ellen azonos forrásból táplálkozik.
 
Meister Eckhart Erfurt perjele, Thüringia vicariusa, a szászországi provincia provincialisa, Csehország fővikáriusa, a Sorbonne magister actu regense és Teutónia káptalanja volt a Szent Domonkos Rendben. A Szent Domonkos Rend határozott keménységgel küzdött az eretnek szekták és a világi csoportok ellen. A dominikánus rend úgy mélyítette el a tradícióit, hogy ezoterikus csoportosulásokkal érintkezve átvett és integrált más típusú nézeteket. Lukács ezzel szemben egy államkapitalista rend inkvizítoraként „misztikus” és „irracionális” címkék használatával vont ki neki nem tetsző értelmiségi személyeket a forgalomból. Eckhart a Katolikus Egyház nevében küldött eretnekeket a máglyára, Lukács a Népköztársaság nevében B-listázott és ítélt kényszermunkára a marxizmussal nem kompatibilis férfiakat és nőket. A Katolikus Egyházat és a Népköztársaságot még össze lehet hozni, mint a hatalmukat féltő intézményeket, de Eckhart és Lukács személyisége és gondolkodásmódja között tátong egy áthidalhatatlan szakadék. Lukács még azt sem érdemli meg ebben a vonatkozásban, hogy Eckhart kései paródiájának nevezzük. A látszólag azonos irányultság mögött különböző akaratok rejlenek.
„Lehetséges, hogy tévedek, eretnek azonban nem lehetek, mert a tévedés az értelem dolga, az eretnekség azonban az akarattól függ.” – mondta Eckhart egy kirakatper során. Lukács úgy „bizonyította” Eckhart „ateista misztika” iránti vonzódását, hogy öntörvényűen kiragadott az életművéből részleteket. Fontos „igazoló” dokumentum volt számáraHeinrich von Virneburg kölni érsek aknamunkája, aki 1326-ban feszültséget robbantott ki a dominikánus misztikus és a pápai udvar között. Lukács nem tradicionalista módon értelmezte Eckhartot. A peranyagok vizsgálata során nem vette figyelembe a pápai bullát, mely elismerte a dominikánus misztikus feddhetetlen életét. Eckhart eretnek gondolatoknak nevezte a cikkeit, melyek megírásért a pápa megrótta. Az Eckhart-kutatás máig vitatkozik azon, hogy ez igaz, mivel a misztikus a kölni nyilatkozatban egyetlen feltételhez kötötte a cikkei visszavonását: győzzék meg a tévedéséről! Az kétségtelen, hogy a nyilatkozatát elutasították.  A pápai udvar végül úgy tisztázta a személyét, hogy tételeit megkülönböztették a szabad szellemiség eretnekeitől, akik viszont ennek ellenére előszeretettel utaltak Eckhartra. Az, amit Lukács „ateista misztika” alatt értett, valójában Eckhart azon törekvése, hogy a vallási gondolkodást meghaladó ismeretekre tegyen szert: „A kezdetek kezdetén nem volt Istenem, magam voltam önmagam ősoka. (...) Önmagamat akartam, ezen kívül semmi mást; amit akartam, az voltam, és ami voltam, azt akartam, és ott szabad voltam Istentől, szabad minden dologtól.” Az önmagamnem kollektív individualizmus, ahogy azt Lukács hitte, és semmi köze az anarchizmushoz, ahogy mostanában beállítani divatos. Eckhartot csak a legkimagaslóbb tanítványai értették meg; gondolatai a szellemi elithez szóltak. Míg a korrupció útjára lépő Katolikus Egyház csordaerkölcsöt kívánt meg a hívei között, a misztikus egy arisztokratikus fellépést hirdetett. Az eckharti misztikának semmi köze nincs a materializmus vallásellenességéhez, a világi katolicizmus csordaerkölcséhez és a liberális vallásformákhoz.
A Német Császárság területén két nagyobb hatású szabad szervezet működött, melyekkel érintkezhetett Eckhart. Az Isten Barátai olyan ezoterikus magatartást tanúsítottak, mely nem elégszik meg az előírásos hittel, hanem mélyebb megismerésre törekszik. A Szabad Szellem Testvérei minden tett elkövetésére jogosultnak tartották az „isteni lényt”, akinek kötelessége lábbal tiporni a világi törvényeket és a vallási előírásokat. A szabad szellemiség beszivárgott a szerzetesek kolostoraiba, s a városokban megérintette a nőket, akik szövéssel és fonással foglalkoztak, és megérintette a férfiakat, akik takácsmunkával és kézműves mesterséggel keresték meg a kenyérre valót. Az Eckhart-kutatás keveset tud a misztikus életének 1313 és 1326 közötti szakaszáról. Elképzelhető, hogy komoly kapcsolatokat tartott fenn ezoterikus és antiklerikális szektákkal. A vallást meghaladó ismereteit jól alkalmazta kora kultúr- és szellempolitikai formáihoz.
Bányai Ferenc rosszul tette, mikor védeni próbálta Lukács gyenge lábakon álló elméletét, miszerint Eckhart mélységes tudása elmozdul a materializmus vallástalanságának irányába. A dominikánus misztikus megszerzett ezoterikus tudása pontosan azért olyan mélységes, mert úgy haladta meg a vallásos gondolkodást, hogy nem jutott el a materialista világfelfogásig. Mondhatni,
 
míg Lukács alulmúlta a vallást (vallásalattiság), addig Eckhart felülmúlta a vallást (vallásfelettiség).
 
A marxista „szivarklub” számtalanszor felhozta Lukács mellett védőérvként, miszerint bírálta a sztálini államkapitalizmust. Arról kevés tudomásom van, milyen viszonya volt az 1956-os tanácskommunistákkal, de az nyilvánvaló, hogy sokban osztotta a lenini államkapitalizmus nézeteit. Magam nem kimondottan értem, miért talál olyan nehezen példaképeket a baloldal. Ott van a valóban humanista Bibó István, a radikálisabbak közül Rosa Luxemburg és Anton Pannekoek. Mondjuk az feltűnő, hogy a Lenint bíráló Luxemburgról és Pannekoek-ről nincs annyi tanulmány és konferencia idehaza, mint a Lenint csodáló Lukácsról. Természetesen ez sem véletlen, hiszen a Lukács-kultusz mögött valójában ott lapul a primitív Lenin-imádat is. Valójában a Lukácsnak való hódolás az a Lenin-kultusz ápolásának egy sajátos formája. Ami törvényszerűen még csak nem is valódi kommunizmus óhajtása, hanem az avíttas államkapitalizmus előtt való fárasztó tisztelgés. Na, persze, nekem, mint antikommunistának ez olyannyira mindegy!
Ha a rendszerkritikus baloldal tényleg komolyan akar képviselni olyan értékeket, mint a humanizmus és a tolerancia, akkor az antihumanista és intoleráns Lukács kifejezetten rossz választás. Tudatában vagyok annak, hogy találhatóak pozitív, vállalható elemek a munkásságában, mint a marxista esztétika, a szellemtörténeti munkásság, az 1956-os tevékenységek, a sztálinizmussal szembeni helytállása, az egzisztencializmus bírálata, a kapitalizmusról megfogalmazott kritikák. A Történelem és osztálytudat nagy része is alkalmazható. Egy normális ember sem gondolja azt, hogy tűzre kellene vetni a munkásságát. Viszont szükség lenne a lukácsi örökséggel kapcsolatban tárgyilagos és objektív elemzésekre, monográfiákra, tanulmányokra, konferenciákra – de olyanokra, melyek tartalmazzák a szembenézést. Eddig nem történt igazi, tárgyilagos és objektív szembenézés mindazzal, ami Lukács Györgyben sötét.
 
Sokan elfelejtik, hogy ez a kiváló teoretikus egyben egy szörnyeteg volt. Legenyhébb esetben nem foglalkoznak a kivégzett emberekkel, az elgázolt egzisztenciákkal, a margóra tett életművekkel, legrosszabb esetben pedig megpróbálják elmagyarázni, hogy „mindez szükséges volt”.
 
S általában teszik mindezt olyan emberek, akik vért hörögnek Wass Albert vagy Prohászka Ottokár jobboldali tisztogatása kapcsán (persze, joggal, de kettős mércével). Nincs szükség sem démonizált, sem szentté avatott, vagyis egydimenziós Lukács György-portrékra. Amire szükség van, az egy tárgyilagos és objektív bemutatása a híres-hírhedt marxista ideológusnak, egyaránt bemutatva az erősségeket és a gyengeségeket, az erényeket és a vétkeket. Egyelőre ilyen még nincs, talán lesz.
 
Felhasznált irodalom:
ALDEBARAN ZOLTÁN: Meister Eckhart, Lukács és a liberálisok
CLAUDIO MUTTI: Lukács evangéliuma
LUKÁCS GYÖRGY: A bolsevizmus, mint erkölcsi probléma
LUKÁCS GYÖRGY: Taktika és etika
SALAMON KONRÁD: Proletárdiktatúra és a terror

Krasznai Zoltán (Siófok, 1986) esszéista. Kaposváron, a Csokonai Vitéz Mihály Főiskola informatikus könyvtáros – magyar tanár szakán végzett 2009-ben. Jelenleg szabadúszó. Ezen írásának forrása és blogja itt érhető el.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LUKÁCS-VITA a DRÓTon

Lukács bontása

Ludassy Mária, Thiel Katalin és Tillmann J. A. válaszai körkérdésünkre

 

Lebontják Lukács György filozófus, kommunista politikus szobrát a XIII. kerületi Szent István parkban, ahol helyet kap majd egy az államalapító Szent István királyról készült alkotás - döntött a Fővárosi Közgyűlés szerdai ülésén. Ludassy Máriát, Thiel Katalint és Tillmann J. A.-t kérdezte meg a DRÓT, hogy mit gondolnak Lukács-filozófiájáról, Hamvassal való vitájáról és konkrétan erről a döntésről.

Hamvas kontra Lukács,

avagy mi a művészet?

Ez a történet tehát máig hat és tart. A lényeg a szemlélet-különbség, amely Hamvas és Lukács személye és filozófiája között feszül(t). 


 
  • Lukács György
  • esszé
  • vita
  • Krasznai Zoltán