Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

MACBETH, vagy amit akartok

Jövő héttől játsszák a hazai mozik Shakespeare Macbethjének legfrissebb filmváltozatát Justin Kurzel rendezésében, Michael Fassbender és Marion Cotillard főszereplésével. Ebből az alkalomból most áttekintjük a történelmi előzményeket, a dráma keletkezéstörténetét, a „Macbeth-átok” legendáját, és részletesen felidézzük az egyik leghíresebb és legvitatottabb filmverziót is, melyet Roman Polański rendezett 1971-ben. Mielőtt belefognánk, emlékezzünk meg arról, hogy a Macbeth az elmúlt évszázadban olyan jeles rendezőket is megihletett, mint például Orson Welles, Kuroszava Akira és Tarr Béla. 

 
 
 
 
 

FILMBOOK a DRÓTon

Az itt olvasható cikk a kiváló FILMBOOK-blog és a DRÓT együttműködésének keretein belül jelenik meg.

A továbbiakban minden hónapban ajánlunk egy-egy írást a FILMBOOK-blogról, remélve, hogy ezzel is népszerűsíteni tudjuk a jó filmkritikát és filmtörténetet.

A cselekmény

 
Skócia a XI. században. Duncan király egy győztes csata után kivégezteti Cawdor thánját, és hűséges emberét, Macbethet emeli erre a rangra. Az újdonsült thán mit sem tud a királyi kegyről, mert barátjával, Banquóval éppen hazafelé poroszkál. A szakadó esőben három boszorkány akad útjukba. A szipirtyók Cawdor thánjaként üdvözlik Macbethet, akiből hamarosan király lesz. A barátok nem veszik komolyan a hízelgő szavakat, mindazonáltal Banquo is hallani szeretné a rá vonatkozó jóslatot. A boszorkányok így felelnek: „Kisebb leszel, mint Macbeth, és nagyobb. Nem oly szerencsés, mégis boldogabb. Királyokat nemzel, bár nem vagy az.” Ezután az ördög szolgálólányai úgy eltűnnek, hogy a két jó barát már-már azt hiszi, csupán képzelődtek. Macbeth fejében azonban nagyravágyó gondolatokat ébreszt a jóslat. De hát hogyan is lehetne ő Cawdor thánja, nemhogy király, hiszen még él a thán? Hamarosan megérkezik a király embere Macbeth kinevezésének hírével. Az új thán úgy gondolja, ha a jóslat első fele máris beteljesült, miért ne lehetne igaz a másik fele is, hogy király lesz belőle? Becsvágyát felesége, Lady Macbeth is táplálja. Amikor Duncan király felkeresi várában hű emberét, Lady Macbeth úgy érzi, elérkezett a cselekvés ideje, hogy beteljesedjen a boszorkányok jóslata. Sebtében ravasz tervet gondol ki a király meggyilkolására, és Macbeth – minden gyötrő kételye ellenére – megöli Duncant. A bűntény felfedezését követő kavarodásban a halott király két fia – aggódva a rájuk leselkedő veszedelem miatt – elmenekül. Ez az urak szemében felér egy beismerő vallomással, így Macbethet koronázzák királlyá. Az új király eddig mindent megtett annak érdekében, hogy a boszorkák jóslata teljesüljön, de most már azon mesterkedik, hogy a Banquóra vonatkozó jövendölés ne váljon valóra. Meg kell szabadulnia tehát riválissá vált barátjától, sőt annak fiától, Fleance-tól is…
 
 
A történelmi Macbeth
 
„Bal hüvelykem bizsereg,
Gonosz lélek közeleg.”
 
Mac Bethad mac Findlaích (mai skót gael írásmód szerint: MacBheatha mac Fhionnlaigh) Skócia királya volt 1040-től egészen 1057. augusztus 15-én bekövetkezett erőszakos haláláig. (Feltehetően 1005-ben született.) Uralkodása egyes feljegyzések szerint különösen véres időszaknak számított, ezért is nevezték „Rí Deircc”-nek (vörös király). Az utókor elsősorban William Shakespeare történelmileg nem teljesen hiteles drámájának köszönhetően, az angol írásmód szerint ismeri Macbeth nevét. Macbeth apja Findláech mac Ruaidrí, anyja egyes források szerint a lánya, mások szerint az unokája volt II. Malcolm (Máel Coluim mac Cináeda) skót királynak. Findláech mac Ruaidrít 1020 tájékán meggyilkolták. A krónikák Alba királyaként emlékeznek meg az elhunytról, akinek utóda (és feltételezett gyilkosa), Máel Coluim mac Máil Brigte 9 évvel később halt meg, tisztázatlan körülmények között. A források nem egyértelműek arra vonatkozóan, hogy fivére, Gille Coemgáin vagy Macbeth örökölte-e az Alba királya címet. Annyi bizonyos, hogy Gille Coemgáin 1032-ben meghalt, özvegyét, Groucht pedig Macbeth feleségül vette. A házaspár együtt nevelte Gille és Grouch fiát, aki később Lulach néven lépett trónra. 1034. november 25-én meghalt II. Malcolm. Utóda unokája, Duncan (Donnchad mac Crínáin) lett. A shakespeare-i drámával ellentétben Duncan fiatal király volt, aki fiatalon is halt meg. Uralkodása eleinte eseménytelenül telt, az 1030-as évek végére azonban kiéleződtek a személyével kapcsolatos konfliktusok.
 
 
Macbeth 1040. augusztus 15-én Pitgavenynél (a mai Bothnagowan) legyőzte a trónbitorlónak tartott Duncan seregét, és megölte a királyt. A skót történelem ezen korszaka meglehetősen zavaros, mivel kevés forrás maradt fenn azokból az időkből, ráadásul ezek a krónikák gyakran ellentmondanak egymásnak. A krónikások viszont nagyjából egyetértettek abban, hogy a véres háborúk javarészt azért törtek ki, mert a soros uralkodót nem mindenki tartotta legitimnek. Duncan apja Macbeth ellen indult seregével, ám 1045-ben őt is legyőzték és megölték. Duncan özvegye a halott király két gyermekével (Máel Coluim mac Donnchada és Domnall Bán mac Donnchada alias Donalbane: a későbbi III. Malcolm, illetve III. Donald skót király) együtt elmenekült, alighanem Athol várába. Macbeth uralkodását – akárcsak elődjeiét – a folytonos torzsalkodások és összecsapások jellemezték. Helyzete akkor vált súlyossá, amikor belekeveredett az angol trónért folytatott harcba, mely Godwin, Wessex earlje és Hitvalló Edvárd között tört ki. Macbeth 1052-ben ugyanis befogadta az Angliából száműzött normannokat, ezért Edvárd 1054-ben nagyszabású támadást intézett Skócia ellen. Az Ulsteri Krónika szerint a két sereg összecsapásában 3000 skót és 1500 angol katona vesztette életét, nem szólva a rengeteg sebesültről. Macbeth túlélte az ütközetet, de visszavonulásra kényszerült. Három évvel később a lumphanani csatában vesztette életét Duncan egyik fia, a későbbi III. Malcolm által. Utódja azonban – Shakespeare drámájával ellentétben – nem Malcolm lett, hanem saját mostoha fia, Lulach.
 
 
Érdekes módon Macbethről a korabeli krónikák általában visszafogottan emlékeztek meg, és semmivel sem tartották őt kegyetlenebb vagy zsarnokibb királynak, mint elődjeit. A későbbiekben azonban negatív legenda szövődött az alakja köré olyan íróknak köszönhetően, mint például a XIV. századi John of Fordun és Andrew of Wyntoun. Shakespeare szintén elég szabadon kezelte a figurát és a történelmi tényeket. A modern kori történészek megkíséreltek objektív képet alkotni Macbeth személyéről, ám az ellentmondásos forrásmunkák miatt inkább csak teóriákat tudtak gyártani. Ezek egyike, hogy tulajdonképpen Duncan támadta meg Macbethet, mivel besúgói szerint a nagyravágyó skót nemes veszélyeztette a hatalmát. A csatában viszont alulmaradt, így került ellenfele a trónra. Az új királynak köszönhetően kezdtek elterjedni a feudális viszonyok Skóciában. Macbeth állítólag még Rómába is elzarándokolt, hogy rávegye a pápát arra, hogy engedélyezze a kelta egyházat. (Nem járt sikerrel.) Bukásában közrejátszott az a tény, hogy az angol királyok már akkoriban is igyekeztek Skóciát az uralmuk alá hajtani, ráadásul a későbbi III. Malcolm – Macbethtel ellentétben – határozottan angolbarátnak volt mondható.
 
 
Shakespeare drámája
 
„De ki hitte volna, hogy az öreg emberben még annyi vér van?”
 
A Macbeth Shakespeare egyik legismertebb és egyben legrövidebb drámája, amely valamikor 1603 és 1606 között keletkezett. Egyes feltételezések szerint a mű I. (Stuart) Jakab király 1603-as trónra lépésének tiszteletére íródott, hiszen a Stuartok Macbeth egykori barátját, az általa megöletett Banquót tekintették ősüknek. E teória hívei szerint Shakespeare az új királynak kívánt hódolni a negyedik felvonás elejével: a boszorkányok barlangjába látogató Macbeth előtt megjelenik nyolc király, s a tükröt tartó nyolcadikat követi Banquo szelleme. Vagyis Macbeth Banquo utódjait látja maga előtt, a nyolcadik király pedig nem más, mint a dráma megírásakor uralkodó Jakab. Más magyarázók viszont az 1605-ös vagy 1606-os keletkezési évszámot tartják valószínűbbnek. Természetesen ők is a dráma szövegével indokolják a feltevésüket. Szerintük a második felvonás 3. színének elején a kapus monológja egyértelmű utalásokat tartalmaz korabeli peres ügyekre, különösen a jezsuita Henry Garnet perére, amely 1606 tavaszán zajlott. A három boszorkány figuráját állítólag az a három különös nőfigura – titokzatos jövendőmondók – ihlette, akikkel I. Jakab 1605 tavaszán találkozott Oxfordban: e találkozásról és a királyra gyakorolt hatásáról Shakespeare valószínűleg tudomást szerzett. Noha mindmáig nem sikerült pontosítani a Macbeth keletkezési idejét, abban mindkét tábor egyetért, hogy a mű bizonyosan 1607 előttről származik.
 
 
Nemcsak a keletkezés pontos dátuma vitatott, hanem az is, hogy vajon a teljes szöveg Shakespeare-től származik-e. 1623-ból maradt fenn ugyanis a dráma első írásos változata, ám ez rövidebb, mint a későbbiekben elterjedt verzió. Az első bővítésre állítólag már 1615-ben sor került: Thomas Middleton A boszorkány című drámájából került át két vers a Macbethbe, és valószínűleg Middleton keze nyomán került a darabba a harmadik felvonás 5. színe is, melyben a három boszorkány találkozik Hekatével, a mágia királynőjével. A betoldásokra azért lehetett szükség, mert a boszorkánytéma akkoriban igen népszerű volt az angol színpadokon, a Macbeth viszont nem volt túl sikeres, ezért kellett bele valami „közönségcsalogató” elem. A negyedik felvonásban az 1. szín bizonyos részletei állítólag szintén nem Shakespeare-től származnak, noha ezeket a betoldásokat a XIX. század végétől gyakran tekintik az eredeti szöveg szerves részének. Ugyanakkor egyes szakértők úgy gondolják, hogy kidolgozatlanságuk ellenére ezek a rövid közjátékok nyelvezetükkel annyira beleilleszkednek a shakespeare-i szövegbe, hogy szerzőiségüket nem lehet kétségbe vonni. Szerintük helytelen kiindulópont az 1623-ból fennmaradt szöveget teljesnek tekinteni, hiszen az ilyesfajta fóliókba többnyire mindig rövidített szöveg került. Ők inkább arra hajlanak, hogy a dráma szövege nemhogy bővített lenne, hanem inkább csonkított, hiszen feltűnően rövidebb, mint például az Othello, a Lear király vagy a Hamlet.
 
 
A rövidítés elméletét támasztja alá, hogy a Shakespeare-től megszokott részletes kidolgozottság helyett a Macbeth jószerivel az „akciók”-ra van kihegyezve, sőt a szerző más darabjaival ellentétben nemhogy a mellékszereplők, de maga a főszereplő is kevésbé kidolgozott figura. Mások viszont azzal magyarázzák a Macbeth feltűnő rövidségét, hogy I. Jakab egyáltalán nem szerette a hosszú előadásokat, és ezt Shakespeare-nek is tanácsos volt figyelembe vennie. A drámaíró más történelmi személyekhez kapcsolódó valós motívumokat is felhasznált a Macbeth főszereplőinek jellemzéséhez. Raphael Holinshed Angolországi, Skótországi és Írországi Krónikájából Shakespeare többször is ihletet merített. E műben talált feljegyzést egy bizonyos Donwaldról, aki különböző gyanús nőszemélyekkel, banyákkal és boszorkányokkal cimborált. Donwaldnak volt egy becsvágyó felesége is, aki arra buzdította a férjét, hogy ölje meg Duff királyt, és lépjen a helyére. Ez be is következett, ám Donwaldot élete végéig lelkifurdalás gyötörte. Shakespeare drámájában Macbeth előtt megjelenik a meggyilkolt Banquo szelleme. Holinshed krónikája szerint Kenneth király volt az, akit meggyilkolt unokaöccse árnya addig kísértett, míg végül az uralkodó megőrült.
 
 
A „Macbeth-átok”
 
„Mielőtt befejezi vaksi röptét
A denevér, mielőtt álmosan
Elzümmögi Hekaté szaruszárnyú
Bogara az éj altató jelét:
Iszonyú tett történik.”
 
Shakespeare darabja köré meglepően hamar legenda szövődött, mely szerint a drámát elátkozták, és szerencsétlenséget hoz mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele. Állítólag az angol színészek évszázadok óta még a címét sem mondják ki, csak úgy emlegetik, hogy „that play” (az a darab) vagy „the scottish tragedy” (a skót tragédia). A baljóslatú események az 1606. december 26-án tartott előadással kezdődtek. A Lady Macbethet alakító színész – ahogyan a Szerelmes Shakespeare című filmből is köztudott, azokban az években az angol színpadokon a női szerepeket is férfiak játszották –, Hal Berridge titokzatos eredetű lázban váratlanul meghalt. A szerepet maga Shakespeare vette át, aki eredetileg a kapust játszotta volna. A premieren részt vett I. Jakab angol király (skót uralkodóként: VI. Jakab), akinek annyira nem tetszett a dráma, hogy rögvest be is tiltotta. A király haragját többféle okkal magyarázták. Jakab a történetírók szerint erősen hitt a mágiában és a természetfölötti erőkben, ezért rossz néven vette, hogy Shakespeare kifecsegi a boszorkányok titkos praktikáit, különleges varázsigéit. A boszorkánymesterek – állítólag magának az uralkodónak a parancsára – megátkozták a drámát. Valószínűbb azonban, hogy a betiltás hátterében gyakorlatiasabb okok álltak. I. Jakab a lefejezett Stuart Mária fia volt, aki anyja ellenfelét, I. Erzsébet királynőt követte az angol trónon, noha korábban – pénz ellenében – ígéretet tett az uralkodónőnek arra, hogy nem fog trónkövetelőként fellépni. Nem kizárt, hogy a király úgy gondolta, a trónbitorló Macbeth személyén keresztül Shakespeare valójában ellene intéz burkolt támadást.
 
 
A szerencsétlenségek a későbbiekben is folytatódtak. 1672-ben Amszterdamban a címszerepet játszó színész tisztázatlan okokból kelléktőr helyett valódi késsel támadt a Duncant alakító színészre, és valóban megölte őt a közönség szeme láttára. 1775-ben a nézők kis híján megverték Sarah Siddons színésznőt, mert elégedetlenek voltak Lady Macbethként nyújtott alakításával. (E legenda több mint meglepő, hiszen a drámatörténetben Siddonst tartják a tökéletes Lady Macbethnek, és játékáról annak idején számos elragadtatott kritika jelent meg.) 1849-ben a New York-i Astor Palace nézőterén a Macbeth előadása közben zavargás tört ki, és a tumultusban 31 (más források szerint: 22) embert halálra tapostak. A modern színjátszás atyjaként emlegetett Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij 1900-ban a moszkvai Művész Színházban kívánta megrendezni a darabot. Miután a súgó váratlanul meghalt a súgólyukban, Sztanyiszlavszkij nem folytatta tovább a munkát, a bemutató elmaradt. 1926-ban Sybill Thorndike színésznő élt át nehéz perceket, mivel termetes partnere az egyik jelenetben majdnem megfojtotta. 1948-ban Diana Wynard még rosszabbul járt: alvajárás közben elvétette a lépést a díszletemelvényen, és körülbelül öt métert zuhant. 1934-ben Malcolm Keen játszotta volna Macbeth szerepét, ám a jeles színész képtelen volt megszólalni a színpadon ebben a szerepben. Alister Sim lett volna az utóda, ő viszont váratlanul belázasodott, akárcsak évszázadokkal korábbi elődje, Hal Berridge.
 
 
Laurence Olivier sem úszta meg baj nélkül az elátkozott darab bemutatását. Egy 1937-es előadáson a magasból lezuhant egy több mint tízkilós ellensúly, és a színész élete csupán néhány centiméteren múlt. Ráadásul az egyik jelenetben eltörött Olivier kardja, a letört penge pedig nagy ívben a nézőtérre repült, ahol megsebesítette az egyik nézőt, aki az izgalmak miatt szívrohamot kapott. A nagy Shakespeare-színész 1955-ben Stratford-upon-Avonban lépett színpadra Macbeth szerepében. Kardja egy tragikus véletlen folytán belefúródott partnere, Keith Michell szemébe. (A sérülés mindazonáltal nem lehetett komoly, mert a világháló Michellről szólván nem emlékezik meg erről a balesetről.) Olivier sem maradt sértetlen: lezuhant egy hat méter magas emelvényről. 1942-ben a John Gielgud nevével fémjelzett előadássorozatot kísérte balszerencse: előbb a Duncant alakító színész halt meg, majd a három boszorkányt játszó színésznők közül ketten. Szomorú ráadásként a díszlet- és jelmeztervező az előadáshoz készített munkái között lett öngyilkos. 1953-ban a Bermudákon tartott szabadtéri előadások egyikén Charlton Heston súlyos égési sérüléseket szenvedett a lábszárán és a lágyékán, mivel valaki benzinbe áztatta a jelmeznadrágot. Magyar tragédia is kapcsolódik a Macbethhez. 1971. november 5-én a Miskolci Nemzeti Színházban a jelmezes főpróba közepén a címszerepet játszó 38 éves Upor Péter szívrohamot kapott, és meghalt. (A szerepet Paláncz Ferenc vette át a néhány héttel későbbi premieren.)
 
 
A felsoroltakon kívül az átok számos esetben csupán a bukásban, illetve egyes színészek magánéletében (például a premiert követő váratlan szakításokban és válásokban) érvényesült. Peter O’Toole például 1980-ban Macbeth szerepével tért vissza a színházi életbe, a londoni Old Vic színpadára. Felesége azonban a próbafolyamat közben elhagyta, idős édesanyja pedig kórházba került. A premier előtti estén O’Toole időlegesen elvesztette a hangját. A bemutató után alakítását a kritikusok inkább élesen bírálták, semmint dicsérték: „egyszerűen nevetséges… annyira kifinomult, mint egy faltörő kos”. Persze igazából szó se volt semmilyen átokról, O’Toole ugyanis hajmeresztő ötleteivel (például felfújható díszlet!) akaratlanul is mindent megtett a kudarc érdekében. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy a Macbeth számos alkalommal került a közönség elé mindenfajta baljós kísérőjelenség nélkül. A filmváltozatok némelyikét viszont szintén sújtotta a „Macbeth-átok”, ámbár 1908 és 1910 között négy feldolgozás is készült baj nélkül, sőt később Akira Kuroszava is számottevő problémák nélkül forgatta le a japán verziót a Véres trón (1957) címmel. Nem mindenkinek volt azonban ilyen szerencséje. Az 1903-as némafilmváltozat két főszereplőjének – Godfrey Tearle és Edmund Gwenn – bajvívó jelenete például túl jól sikerült. Tearle kis híján életét vesztette, mikor megsebesült, Gwenn pedig olyan sérülést szenvedett, melynek nyomai örökre megmaradtak. A múlt század közepén grúz filmesek akartak készíteni egy orosz nyelvű változatot. A külső helyszíneken zajló forgatást szomorú esemény szakította félbe: ételmérgezés történt, amelyben a stáb kilenc tagja meghalt.
 
 
Orson Welles amerikai (rendezői) karrierjét állítólag a Macbeth 1948-as filmváltozata tette végleg tönkre. Uzsorakamattal felvett kölcsönből forgatta a filmet, amely azonban csúfosan megbukott, ráadásul Wellest is akkoriban hagyta el világszép felesége, Rita Hayworth. A kegyelemdöfést a Velencei Filmfesztivál zsűrije adta meg, amikor Welles Macbethje helyett Olivier Hamletjét (1948) díjazta. 1969-ben az MGM egyik stúdiójában tűz ütött ki. Később megállapították, hogy a lángok az egyik irodai asztalnál keletkeztek, ahol valaki égve felejtett egy cigarettát. Az asztalon egy tervezési fázisban lévő produkció forgatókönyve hevert, a Macbeth. A legendagyártók szerint Roman Polański második felesége, a gyönyörű és állapotos Sharon Tate tragédiáját is a „Macbeth-átok” okozta, mivel a lengyel rendező az 1969-es gyilkosság idején éppen a Shakespeare-darab megfilmesítését készítette elő. Bármilyen tetszetősen és izgalmasan hangzik is mindez, valójában tipikus „nagyvárosi legenda”: Polański akkoriban ugyanis Robert Merle Állati elmék című regényéből akart filmet forgatni, és ennek érdekében utazott 1969 nyarán Londonba. A bürokráciának köszönhette, hogy nem lett a „Manson család” áldozata. Az utolsó pillanatban derült ki ugyanis, hogy Polańskinak már nem érvényes az amerikai vízuma. Mivel épp péntek délután volt, meg kellett várnia a hétfőt, hogy új vízumot szerezzen. Az öt áldozatot követelő Los Angeles-i mészárlás épp azon a hétvégén történt. A Sharon brutális halála miatt összeroppant Polański félbehagyta a Merle-mű megfilmesítésének munkálatait. (1974-ben Mike Nichols forgatott filmet a regényből A delfin napja címmel, melyet a magyar mozikban is bemutattak.)
 
 
A 2015-ös filmváltozat készítői tiszteletben tartották a legendát, és a forgatás közben kerülték, hogy kiejtsék a mű címét. Kivételt jelentett a címszerepet alakító Michael Fassbender, aki kijelentette, hogy ez az egész „Macbeth-átok” egy babonás marhaság, és esze ágában sincs alkalmazkodni hozzá. Nem tudni, miért gondolta meg magát, de egy idő elteltével ő is már csak úgy emlegette a produkciót, hogy „az a skót film”. Később azt nyilatkozta a sajtónak, hogy ez nem igaz: mindig a pillanatnyi hangulatától függött, éppen hogyan nevezte a készülő filmet. A média ezt követően a női főszerepet alakító Oscar-díjas francia színésznőt, Marion Cotillard-t kiáltotta ki a „Macbeth-átok” legújabb áldozatának. Kiderült ugyanis, hogy amikor a stáb 2014 februárjában a skóciai Skye szigeten forgatott igen korlátozott láthatósági viszonyok mellett, Cotillard hirtelen eltűnt. Azonnal keresni kezdték, és a közeli mocsárban találták meg, ahová betévedt, és közel járt ahhoz, hogy elsüllyedjen a sárban. Mások úgy tudják, felvétel közben eltévesztette a lépést, és ezért zuhant a mocsárba, ahonnan azonnal kimentették. De ezzel még nem értek véget a megpróbáltatásai. A színésznő idén ősszel komolyan megbetegedett, ezért orvosai megtiltották számára, hogy részt vegyen a Macbeth edinburghi premierjén. Az egész stáb végtelenül sajnálta, hogy Cotillard nem lehetett jelen, és nem élvezhette ki azt a megérdemelt sikert, amelyet kimagasló alakításával megszolgált. Ugyanakkor Justin Kurzel rendező cáfolta, hogy a „Macbeth-átok”-ról lenne szó, szerinte Marion szervezetét a különösen nehéz forgatás viselte meg. Fassbender is megerősítette, hogy a hitelesség érdekében igen nehéz időjárási és környezeti körülmények között forgattak. Átok ide vagy oda, Kurzel, Fassbender és Cotillard azóta újra együtt dolgoznak az Assassin’s Creed című filmben, amely a tervek szerint a jövő karácsonyi szezonban kerül a nézők elé.     
 
 
A forgatókönyv
 
„Még mindig érzem a vér szagát. Arábia minden fűszere nem édesíti meg már ezt a kis kezet. Ó, ó, ó!”
 
Polański munkával próbálta elterelni a gondolatait felesége és közös barátaik tragédiájáról, de az Állati elmékhez már nem tért vissza. Henri Charrière Pillangó című bestsellerének megfilmesítését tervezgette Warren Beatty főszereplésével, a projekt azonban anyagi okok miatt végül nem valósult meg. (1973-ban Franklin J. Schaffner rendezte meg a Pillangót, a címszerepben Steve McQueennel.) Polański éppen egy sítúrán volt, amikor eszébe jutott, hogy néhány évvel korábban filmet szeretett volna rendezni Shakespeare egyik drámájából. Felvette a kapcsolatot a Shakespeare-szakértőnek számító Kenneth Tynan színikritikussal és dramaturggal, akit felkért, hogy írjanak közösen forgatókönyvet a Macbethből. Tynan elfogadta az ajánlatot, mert az volt a véleménye, hogy a lengyel rendező művészete a fantázia és az erőszak helyes kombinációjára épül. Határozottan tetszett neki Polański szerepértelmezése: „Macbeth szerintem egy fiatal, nyílt arcú férfi, akit fokozatosan magukkal ragadnak az ambíciójából fakadó események. Egy szerencsejátékos, aki azt reméli, hogy megüti a főnyereményt, ezért nagy tétekben játszik.” Polański – aki részletes storyboardot is készített a forgatókönyvhöz – és Tynan nem tértek el jelentősen az eredeti irodalmi szövegtől, a pszichológiai megközelítés érdekében azonban bizonyos részeket belső monológgá alakítottak át, és néhány ponton átértelmezték a drámát.
 
 
Az egyik fontos változtatás a szereplők életkora volt. Három évvel korábban Franco Zeffirelli már nagy feltűnést keltett azzal, hogy a Rómeó és Júlia (1968) általa rendezett világsikerű filmváltozatában szakított a begyöpösödött hagyományokkal, és a két főszerepet nagyjából olyan korú fiatalokra bízta, mint amilyeneknek Shakespeare eredetileg megírta őket. Polański és Tynan szintén eltértek a színjátszási hagyományoktól, amikor Macbethet és feleségét „megfiatalították”. Az ő értelmezésükben a házaspárt egyszerre jellemzi a fiatalok nagyravágyása, meggondolatlansága és tapasztalatlansága: „Újoncok vagyunk még a tettben” – ahogyan maga Macbeth mondja az eredeti szövegben. A forgatókönyvírók szerint a való életben azok, akik a legnagyobb gonoszságokat elkövetik, olykor egyáltalán nem félelmetesek vagy taszítóak. Lady Macbethet például gyakran játszották zsémbes perszónaként, ám Polańskinál a figura nőiesebb és lágyabb lett, ami még jobban kiemelte tetteinek szörnyűségét. Jelentős változáson ment keresztül Ross figurája is, aki a filmben egyértelműen Macbeth bűntársa: valójában ő Banquo harmadik gyilkosa, akit a drámában nem említenek név szerint, és ő teszi lehetővé, hogy a merénylők bejussanak Macduff várába, ahol legyilkolják a férfi családját. Ugyanakkor köpönyegforgató nemes is, aki azért fordít hátat a trónbitorlónak, mert reményeivel ellentétben Macbeth nem őt, hanem Seytont nevezi ki thánnak. A film végén Ross éppoly lelkesen helyezi a koronát Malcolm fejére, és élteti őt új királyként, mint ahogyan a mű elején tette Macbethtel. Shakespeare drámája Malcolm megkoronázásával ér véget, a filmváltozat azonban továbbfolytatódik, és mellőzi az új király záróbeszédét. Visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: ezúttal Donalbaint látjuk, a királlyá koronázott Malcolm fivérét, amint belép a boszorkányok barlangjába, ahol alighanem ugyanolyan gyilkos gondolatokat ébresztő jóslatot fog kapni, mint a történet elején Macbeth. Ezzel a befejezéssel Tynan és Polański azt sejteti, hogy a vérengzés nem ért véget a trónbitorló halálával, a hatalomvágy és a gyilkos ösztönök továbbélnek.
 
 
A producer és a főszereplők
 
„Merek annyit, amennyit férfi merhet;
Aki többet mer, nem ember.”
 
A nagy hollywoodi stúdiók egyáltalán nem tülekedtek azért, hogy finanszírozzák Polański új filmjét, noha előző alkotása, a Rosemary gyermeke (1968) kiugró kasszasikert aratott, a készülő produkció iránti érdeklődést pedig előre garantálta az a tény, hogy Sharon Tate halála óta Polański még nem rendezett filmet. Victor Lownes, a Playboy angol kiadója évekkel korábban a cannes-i filmfesztiválon találkozott a rendezővel, és felajánlotta támogatását, ha egyszer szükség lesz rá. Polański tehát hozzá fordult, és Lownes nemcsak beszállt a gyártási költségekbe, hanem rávette az amerikai anyalap tulajdonosát, Hugh M. Hefnert is, hogy vegyen részt a film elkészítésében. Egyesek szerint a minden igényessége ellenére „szexlap”-ként számon tartott Playboy közreműködése miatt volt szükség arra, hogy Lady Macbeth meztelen legyen az alvajáró jelenetben. Tynan és Polański azonban cáfolták ezt a híresztelést, és azt állították, hogy a meztelen jelenet már a Playboy színre lépése előtt szerepelt a forgatókönyvben. 1970. július 24-én bejelentették, hogy kezdődik a Macbeth forgatása. A véletlen úgy hozta, hogy ezen a napon kezdődött a Manson-per tárgyalása is Los Angelesben. Elsőként Sharon Tate édesapja, Paul Tate ezredes állt a tanúk emelvényére, elmondta utolsó találkozását lányával, és a fotók alapján azonosította a holttestet. A londoni Daily Telegraph azt a hírt publikálta, hogy Polański nem hajlandó megjelenni a tárgyaláson, ha Kalifornia állam nem téríti meg ezzel kapcsolatos költségeit. A rendező cáfolt, és beperelte a lapot rágalmazásért. Az ügy Polański győzelmét jelentő megegyezéssel zárult.
 
 
A direktor eredetileg a kitűnő Albert Finney-nek szánta a főszerepet, ő viszont csak azzal a feltétellel vállalta volna a munkát, ha a rendezést is rábízzák. Ez teljesíthetetlen kérés volt, ezért az alkotók új Macbeth után néztek. Tynan Nicol Williamsont ajánlotta, aki egy másik Shakespeare-darab, a Tony Richardson által rendezett Hamlet (1969) főszerepében hívta fel magára a figyelmet. Az opusz Ophéliája, az énekesnőként is aktív Marianne Faithfull ideálisnak tűnt Lady Macbeth szerepére. Polańskinak azonban nem felelt meg Williamson. Ő olyan színészt akart, aki szexuálisan is vonzó, és nem deklamálja, hanem természetesen beszéli a shakespeare-i nyelvet. (A Sors iróniája, hogy Williamson később sikerrel játszotta Macbethet Londonban és New Yorkban, később pedig egy BBC-tévéfilmben is.) A rendező egy repülőúton ismerkedett meg az akkor 28 esztendős Jon Finchcsel, és végül őt választotta. Finch meggyőző alakítása Macbethként később Alfred Hitchcock figyelmét is felkeltette. A Mester a következő évben forgatta a Téboly (1972) című krimijét – több évtizedes hollywoodi kitérőjét követően ismét Angliában –, amelynek hatásmechanizmusába ravaszul beépítette azt a lehetőséget, hogy a véres Polański-film után a nézők önkéntelenül is hajlamosak lesznek azt hinni, hogy Finch gyilkost játszik a Tébolyban is. Marianne Faithfull tökéletesen megfelelt volna Polański elképzeléseinek, a színésznő azonban ekkoriban már komoly drogfüggő volt, a rendező pedig nem akart egy problémás művészt a produkcióba. Tuesday Weld alkatilag és színészi kvalitásait tekintve egyaránt ideálisnak tűnt, de a művésznő kerek perec elutasította, hogy meztelenül szerepeljen. Már elkezdődött a forgatás, mire megtalálták az utódját Francesca Annis személyében. Őt Polański már régebbről ismerte, mert pár évvel korábban szóba került, hogy Annis játssza Carol szerepét az Iszonyatban (1965). A direktor akkor még nagynak találta Francesca orrát, és tapintatlanul megjegyezte a színésznőt ajánló Michael Klinger producernek: „Michael, miért hoztad ide nekem Cyrano de Bergeracot?” Bulvárérdekesség, hogy a fentebb említett Hamlet-filmben eredetileg Annis játszotta volna Ophéliát, de Faithfull lett a befutó, a Macbeth esetében viszont fordult a kocka.
 
 
Értelmezési lehetőségek
 
„Lemossa-e Neptunus óceánja
Ezt a vért?”
 
A Macbeth Polański számára felért egy pszichoterápiával, noha a rendező utólag tagadta, hogy ilyen indíttatásból látott volna munkához. Az viszont tény, hogy sem előtte, sem utána nem készített még egy ilyen kegyetlen és vérben tocsogó filmet. Vannak olyan elméletek, melyek szerint a rengeteg vérrel Polański valójában felesége brutális halálának emlékképeit szerette volna „kimosni” az agyából. Állítólag a forgatás idején a stáb néhány tagja, sőt maga Kenneth Tynan is figyelmeztette Polańskit, hogy túl sok a vér, ám a rendező erre így felelt: „Valóban sok lenne? Láttad volna a házamat tavaly nyáron!” A tragédia emléke kétségtelenül rányomta bélyegét a Macbethre. Duncan király meggyilkolása például az eredeti drámában a színpadon kívül történik, Polański filmjében azonban döbbenetes részletességgel látható, amint Macbeth számos késszúrással megöli az idős uralkodót. (A Tate-gyilkosságok több áldozatát – magát a színésznőt is – késekkel szurkálták halálra.) A Macduff várában lezajlott mészárlás megrendezéséhez Polański gyerekkorának egyik nyomasztó emlékét is felhasználta, amikor SS-tisztek forgatták fel krakkói házukat. Macbeth emberei ebben a jelenetben a gyerekeket sem kímélik. Az egyik áldozatot egy művérrel alaposan összekent négyéves kislány alakította, akinek Polański megmutatta, hogyan játsszon halottat. Utána megkérdezte a gyerek nevét is: a kislányt Sharonnak hívták. A hat hónapig tartó forgatás 1970 októberének első hetében kis híján valódi tragédiával kezdődött. A Snowdonia Nemzeti Parkban az egyik segédoperatőrt a hirtelen feltámadt erős szél már az első napon egy hasadékba sodorta, de szerencsére megúszta a balesetet.
 
 
Kellemetlen perceket élt át az egyik kaszkadőr is. Az egyik jelenetben ugyanis egy medve látható, amint kutyák támadnak rá. Polański először megpróbálta igazi medvével felvenni a jelenetet, ám az első állat túl félénk volt, a második viszont a frászt hozta a stáb tagjaira. Végül a rendező úgy döntött, hogy állatbőrbe bújt kaszkadőrrel veszi fel a jelenetet. A kaszkadőr úgy tudta, egyetlenegy kutya fog rátámadni, a felvétel kezdetekor viszont Polański arra utasította az illetékest, hogy három kutyát eresszen a „medvé”-re. Szegény kaszkadőr persze ordított, hogy szedjék le róla a kutyákat, ám a jelenet úgy sikerült, ahogyan a rendező szerette volna. Polański a maximumot követelte mindenkitől, de a maximumot nyújtotta saját maga is. William Hobbs, a harci jelenetekért felelős vívómester így emlékezett minderre: „A próbákon Roman igazi hajcsárként viselkedett. Újra és újra kimentünk a szakadó esőbe felkészíteni a színészeket arra, hogy egyszerre legyenek képesek nyeregben ülni, vívni és Shakespeare szövegét mondani… Az egész forgatás olyan volt, mint egy tízpróbára való kemény felkészülés. De ebből Roman is kivette a részét: mindennap elsőként ért a forgatási helyszínre, és utolsóként távozott. Nem tagadom, kedveltem és csodáltam őt…  Roman Polański mélyen belenéz a szemedbe, és megkérdezi tőled: »Hogyan tudnánk ezt a jelenetet még jobban megcsinálni?«, de más rendezőkkel ellentétben őt valóban érdekli is a válaszod. Ez nagyon inspirálja az embert.”
 
 
Polański azt a tanácsot adta színészeinek, hogy felejtsék el a klasszikus felkészülési módszereket, mert mindössze arra van szükség, hogy képesek legyenek ellazulni, ugyanakkor koncentrálni is. Külön speciális felkészülést igényelt Macbeth és Macduff végső összecsapása. A Macduffot alakító Terence Bayler megütközéssel fogadta Polański határozott instrukcióját, mely szerint szó sem lehet imitációról, mert az komolytalan hatást kelt: a két férfinak valóban keményen meg kell küzdenie egymással. „Ha túl jól csináltam, Roman azt mondta: »Terry, olyan vagy, mint egy szamuráj!«, ha viszont rosszul, akkor azt mondta: »Terry, túl nőies vagy«. A legtöbb rendező még a legenyhébb kritikát is szeretetbe és megbecsülésbe csomagolja, Roman azonban nem tartozik közéjük” – emlékezett vissza Bayler. A tényleges felvétel során Finch és Bayler valódi kardokkal vívtak, méghozzá oly hitelesen, hogy Bayler az összecsapás hevében megsérült a szeme alatt. A forgatás leállt, mindenki rohant segíteni a sebesült színésznek. A tolongás hátterében egyszer csak Polański hangja szólalt meg: „Nos, Terry, ettől a sebhelytől a nők átkozottul vonzónak fognak majd találni”. A színész körülbelül féltucatszor ment el Polański ideiglenes otthonába, hogy elpróbálják azt a jelenetet, amelyben Ross tudatja Macduff-fal felesége és gyermekei kegyetlen lemészárlását. A színész csak akkor döbbent rá arra, hogy mit érezhet Polański, amikor megkérdezte tőle, hogy szerinte helyesen reagálná-e le a szituációt, ha a gyászhír hallatán kábultan tenne néhány lépést. Bár későbbi médiahírek szerint Polański dührohamot kapott a kérdés hallatán, Bayler szerint valójában higgadtan válaszolt: „csendes, de szomorú pillanat volt”, azon ritka alkalmak egyike, amikor a rendező mások előtt szemmel látható jelét adta állapotos felesége halála miatti fájdalmának. A rossz időjárás, a felmerült technikai nehézségek és Polański minden apró részletre kiterjedő precizitása miatt a produkció forgatása fél évet vett igénybe, és 600 ezer dollárral lépte túl az eredetileg tervezett 2,5 milliós költségvetést.
 
 
A fogadtatás
 
„Kis cicám, légy ártatlan a tudásban
S csak a sikernek tapsolj!”
 
A Macbeth volt a Playboy Productions első filmes vállalkozása. Egy darabig úgy tűnt, az utolsó is, hiszen Polański opuszának szakmai fogadtatása vegyes volt, a nagy kereskedelmi siker pedig elmaradt. A kritikusok – ahogy az várható volt – főleg az erőszakot, a sok vért és a meztelenséget kifogásolták. Szóvá tették még, hogy a rendező képletesen is erőszakot követett el Shakespeare művén, mivel a befejezés megváltoztatásával elmaradt a katarzis: Polański pesszimista látásmódjának köszönhetően a néző az ismétlődő erőszak örvényébe kerül vissza. Ugyanakkor elismerték, hogy a film rendkívül szuggesztív, és Polański következetesen valósította meg saját koncepcióját, még ha az szerintük nem is egyezik meg Shakespeare-ével. Elhangzott még az is, hogy a Macbeth a korhűségre való törekvés ellenére is helyenként anakronisztikus: az egyik jelenetben például Geoffrey Chaucer egyik verséből (Merciles Beautè) hangzik el egy részlet, noha Macbeth a XI. században élt, Chaucer viszont három évszázaddal később. A rendező a premiert követően az Evening Standardnek adott interjújában cinikusan nyilatkozott a Playboy Productionsről, és lényegében elhatárolódott a cégtől. Victor Lowness annyira megsértődött Polański „árulásán”, hogy megszakította vele a barátságot. Annak ellenére sem békültek ki, hogy szinte egy időben váltak kegyvesztetté: az 1970-es évek közepén Lownest gyanús ügyletek miatt menesztették a Playboytól, miután majdnem csődbe vitte a céget, Polańskit pedig egy kiskorú lány megerőszakolásával vádolták meg.
 
 
A magyarországi bemutató
 
„Szép a rút és rút a szép:
Sicc, mocsokba, ködbe szét!”
 
A Macbeth volt a második Polański-film, amely – bő egy évtizeddel a Kés a vízben (1961) után – a magyar mozik műsorára került. A hazai premier tulajdonképpen kultúrpolitikai merészség volt, hiszen Nyugatra távozása után Polański nemkívánatos alkotónak számított a keleti blokk országaiban. Az akkoriban monopolhelyzetben lévő hazai forgalmazó, a Mokép valószínűleg Shakespeare-re hivatkozva tudta kijátszani az éber cenzorokat, és bemutatni a Macbethet a magyar közönségnek. Szinte hihetetlen, de a film vágatlanul ment át a szűrőn, ami azért is meglepő, mert a hazai nézők azokban az években jóval visszafogottabb alkotásokhoz voltak szoktatva, a Macbeth viszont elég sok véres jelenetet tartalmaz. Ennek ellenére nem a legszigorúbb besorolási kategóriát kapta, vagyis megtekintésének alsó korhatára 18 helyett 16 év volt. A Film, Színház, Muzsika kritikusa, Kürti László így írt a műről a lap 1974. február 9-i számában:
 
 
„A korrajz döbbenetesen hiteles, Polański a kitűnő operatőr, Gil Taylor segítségével azt a régi Skóciát varázsolja elénk, amely a shakespeare-i hősök lételeme, ahol a vajákos jóslat is megfér a realitás keretei között, mert a boszorkányok a társadalom leprás számkivetettjeiként jelennek meg, és ahol a lelkifurdalás megtestesedő csodáinak is rendre megvan a pszichológiai magyarázatuk. Sáros utakon, szűk várudvarokban, mécsesek világította rideg termekben elevenedik meg a hatalom gátlástalan megszerzésének, zsarnoki őrzésének és elvesztésének története. […] Nincs a színdarabban olyan, a színfalak mögött játszódó gyilkolás, amely itt ne a maga alapos, precíz végrehajtásával elevenedne meg. Akasztás, oldalbaszúrás, letaglózás – a részletekig kidolgozott szakértelemmel, és vér, vér méretlenül. […] A néző, akit egyébként óvnak a rémfilmek műfajától, viszolyogva fogadhatja ezeket a durván sokkoló eszközöket, amelyek egy egészében nagy tehetséggel megcsinált film fogyatékosságai, és olykor bizony óhatatlanul elterelik a figyelmet a dráma mélyebb rétegeiről az elborzasztó látványosság felé.”
 
 
A Filmvilág 1974/4. számában Kuczka Péter így fogalmazta meg a véleményét: „Polańskinak alkalma lett volna mélyebben bemutatni, magyarázni vagy értelmezni Macbeth fejlődését a kard szörnyetegétől, vagyis a hőstől, a tőr szörnyetegéig, vagyis az orgyilkosig. Ebben a vonatkozásban érdekeltek volna Shakespeare Polański-féle kiegészítései, hiszen neki rendelkezésére álltak az eddigi értelmezések és a lélektan modern eredményei. […] a látvány, a kitűnő szereplők, a sokszor megrémítő vadság, a dráma eredeti szövegének szépsége a nézőtéren ülve sok mindent feledtet. És a nézőnek talán igaza is van: örüljünk annak, amit kaptunk, gyönyörködjünk abban, amit láthatunk, tekintsük az egészet a szórakoztatás valamilyen nemesebb, művésziesebb változatának, abban reménykedve, hogy annyi sikertelen Shakespeare-film után majd csak jön egyszer valaki, egy zseniális rendező, aki a hagyományt nem múzeumi tárgyként tiszteli, hanem marokra fogja, átalakítja, formáját a mondandó érdekében gátlástalanul megváltoztatja, és új élettel tölti meg. Polański ezt a lehetőséget szándékosan vagy szándéktalanul, de elmulasztotta.” Hogy Justin Kurzel személyében megérkezett-e a Kuczka által várt zseniális rendező, az jövő csütörtöktől a hazai mozikban is kiderül. Jó ajánlólevél, hogy az új verziót a 2015-ös cannes-i filmfesztivál premierközönsége tízperces vastapssal fogadta. 
 
 

Macbeth  (The Tragedy of Macbeth, 1971) – angol történelmi dráma. William Shakespeare drámájából a forgatókönyvet írta: Kenneth Tynan és Roman Polański. Operatőr: Gil Taylor. Zene: The Third Ear Band. Díszlet: Bryan Graves. Jelmez: Anthony Mendleson. Vágó: Alastair McIntyre. Rendező: Roman Polański. Főszereplők: Jon Finch (Macbeth), Francesca Annis (Lady Macbeth), Martin Shaw (Banquo), Terence Bayler (Macduff), John Stride (Ross), Nicholas Selby (Duncan), Stephen Chase (Malcolm), Paul Shelley (Donalbain).

 

 

 

És az új Macbeth trailere:


FILM a DRÓTon

Mi történik, ha negyven év munkája egyik pillanatról a másikra összeomlik egy multi miatt? Ha az élet egyébként sincs a csúcson, már elmúltak a legszebb évek és minden egyszerre veszik el? Kétségbeesés, düh, elkeseredettség. De Haroldban pont azt szeretjük, hogy nem adja fel. - Filmkritika - Az IKEA bekaphatja - Jön Harold! | film

Az utóbbi idők filmes felhozatalából ajánlunk három – egy magyar, egy lengyel és egy angol – filmet a szürke novemberi hétvégére. Nézzetek meg őket, ha még nem láttátok és írjátok meg a DRÓTnak, hogy melyik mennyire tetszett. - Három baromi jó film


 



 

 

  • film
  • machbeth
  • Shakespeare
  • William Shakespeare
  • filmkritika
  • dráma
  • Látható