Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Madár vagy szatír? - Centauri nagyinterjú

„A magyar irodalom egy rohadt szépen sminkelt hulla!” - Centauri meztelenségről és napirendről, valódi-, ál-, és szerzői-nevéről, legutóbbi és legújabb regényéről, fiatal írókról, a magyar irodalom gyengeségeiről és a posztmodern haláláról vall. Adddig provokáltuk, míg végül parázsló vitába hajló beszélgetést folytattunk a magyar próza semmiből és névtelenségből, meztelnül és szárnyakkal előugró, majd mindig eltűnő mesterével a DRÓTon. 

 
WST: Nem unalmas, hogy még mindig nem vállalod föl saját neved a könyveiden? Ciki neked, amit írsz?
 
CENTAURI: Ezt kérdezni, az unalmas! Már a könyökömön jön ki a válasz. Felvállalni? Mit is pontosan? Ha felvállalásról kérdezel, legfeljebb arról lehet szó, hogy a polgári név ehhez a földrajzi térséghez köt, és ezt, ha tetszik nem vállalom fel. Sosem éreztem magamat igazán idetartozónak. Ha ezt valaki nem értené, idézze fel a kamaszkorát. Sokan ismerik ezt az érzést, ami szerencsés esetben elmúlik. Nálam nem múlt. Hiába ismertem meg az ország minden zegzugát, alapvetően csak akkor önt el az otthonosság érzése, ha látok egy fotót a tajgáról vagy mondjuk a Farkasokkal táncolót nézem. Ez van. Persze kérdés, hogy miért volt ez így már gyerekkorban is. Ma már ott tartok, hogy bárhol élnék is, teljesen sosem szűnne meg. A sehova se tartozás kérdésével eltöltöttem 30 évet és a végül csak egy képet láttam.
 
Tételezzük fel, hogy tényleg az égből küldik a lelkeket a Földre, az „elosztókat” meg nevezzük angyaloknak. Úgy képzelem, hogy a futószalagon érkező lelkek mindegyikének kijelölt helye van a Földön, ezért a szortírozóban különböző csúszdákra kerülnek. Az angyaloknak meg iparkodniuk kell, hogy meglegyen a norma. Csakhogy néha ők is figyelmetlenek, így fordulhatott elő, hogy amikor én következtem – ez a műszak vége felé történhetett – rossz csúszdára dobtak, s mire észbe kaptak, nem volt már mit tenni. 
 
Esetemben nem is az országot vétették el, hanem a bolygót. Ilyen körülmények között meg hadd legyek már Centauri! Nem igaz? 
 
Egyébként is, hol vagyok Fernando Pessoától, aki több mint nyolcvan álnevet használt. Az enyém még csak nem is álnév, hanem írói név, és ez nagy különbség!
 
WST: Ennek ellenére nem gondolod, hogy ideje lenne az igazi neveddel előrukkolni?
 
CENTAURI: Komolyan, ezen rugózni nem komikus? Mi az, hogy „igazi” név? Stendhal neve talán nem igazi? Ez nettó provokáció, de legyen. Rövid ideig pultos is voltam, szóval, szokva vagyok. Tisztázzuk, mi a különbség az identitás és az álidentitás között, mert az „igazi” név identitást jelöl. Valakit, egy önmagában létezőt. Az álidentitás viszont megtévesztő. Hadd ne soroljam a jól ismert hazai példákat. Találkoztál már velem? Te speciel igen. És mégis ki a franc találkozott Sárbogárdi Jolánnal vagy szegény Laurával? Senki. Ez a különbség identitás és álidentitás, létező és nem létező között. Az én nevem az első pillanattól világossá tette, hogy írói név, tehát nem tévesztett meg senkit. Más kérdés, hogy páran elképzelni se tudták: ez nem egy újabb „átverés”. De én nem ebből a kottából játszok. Alighanem sokan vannak, akik szeretnének jóval nagyobb hatalmat a saját életük felett, jóval több szabadságot, mint amennyit egy adott társadalom, család, város vagy közélet biztosít a számukra. Én ezt próbálom. Én ezt még mindig akarom. Ha mások nem? Másként sem? Joguk, hogy ne akarják. Nyernek is vesztenek is. Tisztázzuk ezt is: 
 
nyerő-e az írói név itt és most? Egyértelműen nem. 
 
Tehát jogtalan előnyről sem beszélhetünk. Hát akkor? Centauri vagyok. Nem egyszerűen ezen a néven publikálok, hanem ezen a néven írok otthon, sőt ezen a néven írtam abban a húsz évben is, amikor még nem publikáltam.
 
WST: Akkor mi lenne álnév?
 
CENTAURI: Ha mondjuk Fodor Ádám néven kiadnám a Sinatra szőrzet című regényt. Aztán meg urambocsá írnék egyet Misi, a mókus nevében, és a szerkesztőmmel még azt is odaírnánk a fülszövegbe, hogy hány évesen roppantottam össze az első mogyorót. Végül pedig kiderülne – ha kiderülne –, hogy azonos vagyok a Dark Snow név alatt futó ponyvaszerzővel, akit pedig otthon, Simagöröngyösön csak úgy ismernek, hogy Kiss Buci Illés. Szóval, nem gondolom, hogy bármivel is elő kellene rukkolni. Ha mégis, akkor újabb regénnyel. Lehetőleg olyan regénnyel, amit nem írhatott más, csak: Centauri. Vagyis én – ha most már világos.
Amit viszont gondolok: keresnem kell a közelebbi kapcsolatot az olvasókkal. Tény, hogy 
 
egyre nagyobb a nyomás rajtam. 
 
Egyszer már amúgy is elvállaltam egy varsói szereplést. Remek volt. Sosem felejtem el, hogy amikor Anna Górecka, a Literatura na świecie főszerkesztője felkonferálás után arra kérte a stábokat, hogy kapcsolják ki a kamerákat, látványosan a mennyezetre irányították őket. Nem volt simli. Most olvasom, hogy az amerikai William Wharton, a Madárka szerzőjének utolsó könyvei már csak lengyelül jelentek meg. Tíz kötet. Azért az már nem semmi! Őt is rejtőzködő íróként aposztrofálják, a neve is írói név. Megértem, hogy Lengyelországra kattant rá, mert ott valami félelmetesen korrektek és befogadók. Itt is könnyen befogadnak – ha előtte „pár dolgot aláírsz” és „csatlakozol”. Lengyelországban azt éreztem, hogy vagyok – mert lehetek! –, aki vagyok. Mindenesetre keresem az utakat. A napokban például ismét elvállaltam egy felkérést, tavasszal egy külföldi irodalmi fesztivál vendége leszek, ahol találkozom az olvasókkal is. Itthon pedig? Válaszolok minden levélre, a honlapomat szinte naponta frissítem, fb-oldal is lesz, az új regény megjelenésekor pedig talán író-olvasó találkozó is. De ez utóbbi még nem ígéret. Gondolkodom rajta.
 
WST: Több regényt is írtál az utóbbi időben. Soroljuk fel, hogy melyek ezek...
 
CENTAURI: A Jégvágó 2013-ban jelent meg a Magvetőnél, ennek testvérregénye a Jákob botja – ha minden igaz – az idén jön ki. A Jégvágót talán nem kell bemutatni. A Jákob botja annyiban rokon vele, hogy ezúttal is egy fiatalember küzdelmeit követjük nyomon, ugyanabban a városban, ám egy évszázaddal korábban. Alapvetően három forrás táplálja a regényt. Egyrészt sokszor biográfiai hűséggel a fiatal Jack London élete, másrészt a saját élettörténtem, harmadrészt a fikció. Vagyis a non-fiction és a fiction határán mozog. Az én élettörténetem mozzanatai úgy kerülnek a történetbe, hogy 
 
meghökkentő hasonlóságokat találtam Jack London élete és az enyém között. 
 
Apáink például szinte hasonmásai egymásnak, és a fiatalkori vágyaim, terveim is az ifjú Jack Londonéhoz hasonlítottak. Leginkább az érdekel Jackben, hogy miként lehet a leghátrányosabb helyzetekből – még ha sok hibával is – kijönni. Mi hajt egy olyan embert, aki akkor sem adja fel, ha élete jelentős hányadában szemben fúj a szél. Halkan jegyzem meg, hogy a Jack London is felvett, írói név. 
 
WST: Mik a visszajelzések a Jégvágóra?
 
CENTAURI: Szerző szájából gyanús a dicséret, de nagyon jó kritikát és jelentős figyelmet kapott, az olvasói visszajelzések pedig megerősítik azt a néha megingó hitet, hogy érdemes publikálni. Az olvasói levelekben az a legjobb, hogy nem köti őket semmi, ezért őszintébbek, felszabadultabbak. Abból a szempontból ezek a vélemények mérvadók is, hogy látom: többé-kevésbé az olvasók is ott jártak, ahol írás közben én is, és ez jó. És készül már a regény angol fordítása is. 
 
WST: Mit gondolsz a kortárs magyar irodalomról?
 
CENTAURI: Továbbra is azt gondolom, hogy 
 
a posztmodern lassan bár, de süllyed. És sok a fiatal. 
 
Szegő János, a Magvető szerkesztője is jó érzékkel emelte ki ezt egy interjúban, amikor azt mondta, hogy a Magvetőnél 2014 nyertesei – azt hiszem így fogalmazott – a fiatalok. 
 
Pár éve úgy gondoltam, hogy a fiatalok revolúciót csinálnak majd, ám most úgy tűnik, csak részben volt igazam. Bár egyre több az olyan nyilatkozat, ami szintén a változás kényszeréről szól, 
 
például épp nálatok - a DRÓTon - mondott Tóth Kinga, az All Machine szerzője ilyesmit (Lásd: Párbeszédre képes testgép - Tóth Kinga interjú JT7-VIDEÓ) . Sárközy Bencét, a Libri igazgatóját is idézték a napokban valahol, miszerint az irodalmi élet „szomorú”, arról nem is szólva, hogy a leköszönő Réz Pállal a Magyar Narancs interjút hozott le ezzel a címmel: „Nem olyan jó a magyar irodalom”. Mint amilyennek mondják. Amilyennek önmagát tartja. New Yorkból és Londonból nézve is így látják páran. Amerikai és brit irodalmárok. De e nyilatkozatok nélkül is azt gondoltam, lehetne sokkal-sokkal jobb. 
 
Nem szomorú, hanem vidám. Nem okoskodó, hanem erős. 
 
Most néha kicsit olyan, mint egy rohadt szépen sminkelt hulla. Akár a középkor kasztrált énekeseihez is hasonlíthatnám. Tényleg, időről időre úgy kivágja a magas Cét, hogy na, de azért mégiscsak ki van pakolva!
 
WST: Szerinted hol csúsztak el a dolgok a magyar irodalomban? Mi volt a hiba?
 
CENTAURI: Nem akarok elugrani a kérdés elől, de tényleg nem tudom. Kapásból, biztos nem. Ráadásul azt sem állítom, hogy a „mi irodalmunk” úgy ahogy van elcsúszott. Csak arról beszélhetek, hogy mi az, ami tőlem idegen. Mondok egy példát. Hosszan sorolhatnánk az olyan leíró-jellegű, szociografikus könyveket, melyek „arról szólnak”, milyen reménytelenül, képtelenül?, érdekesen?, szürke és szánalmas itt minden. Már vagy ötven éve. Ennek nálunk külön irodalma van, számos szerzővel. És nem vitás, hogy az olvasótábor is jelentős. Kritikája többnyire remek. Belátom: sokaknak ez valóban fontos. Jobb napokon még azt is hozzáteszem: Klassz, hogy ilyen akkurátusan rögzítenek állapotokat. Viszont nem érzem ezt a nyomorúságot közösnek, a magaménak pláne nem. Sokan bizonyára állati jól megírták milyen döcögős, szürke abszurditással zajlik (nem zajlik) az élet (nem élet) itt (ott), ám engem az érdekel inkább: hol itt a kijárat? Mintha dacosan leszegett vagy szomorúan lógó fejjel közlekednénk, s mára nem maradt már olyan kutyagumi vagy húgyfolt, amit valaki le ne írt volna. Na, jó, nyilván maradt, de engem három évig kell láncon tartani egy sötét, dohos széntárolóban, hogy ez érdekeljen. Nem tehetek róla, másként vagyok bedrótozva. 
 
Élni, igenis jó, és azt akarom, hogy ennél azért több legyen. 
 
Itt meg úgy érzem, hogy az a frankó, a vicces, a komoly, ha visszakerül a kockás műanyagabrosz az asztalra, a nyolcadik kerületet már megint összeszarta valaki, és továbbra sem találtak egy jól működő párt a Kárpát-medencében. Az a legjobb, amikor fiatal emberek is azt hiszik, hogy nagyon zsír okosan rezignáltnak lenni. Kun Árpád Boldog északja ebből a szempontból is fontos. Boldogság könyvcímben? Idehaza ez „skandalum”! Még a kritika is kiemelte ezt. Szánalmas, hogy így van, viszont jó, hogy a kritika egy része Kun Árpád regénye kapcsán már látja és láttatja ezt.
Arról írj, amit ismersz! – a kortárs próza java ezen az alapon képződik. Mások próbálnak valahogy e fölé keveredni nyelvi mikrokozmoszok megteremtésével. Ebben vannak nagyágyúink, ugye, de azért: a nyelvi konstrukciók valószínűleg csak időlegesen maradnak életben. Persze, simán elhiszem, hogy ez nem zavar senkit, én viszont – legyen az regény vagy bármi más – szeretem a tartós dolgokat. Még a fogmosó-poharam is rozsdamentes acél. Tényleg. 
Ahhoz az irodalom-felfogáshoz állok a legközelebb, amely tud a nyelv fontosságáról, de csak eszköznek tekinti; amely ismeri a leírás tudományát, de megpróbál a leírhatón keresztül eljutni a leírhatatlan közelébe is. A világ tárgyszerű megismerése persze fontos, de 
 
azokat a szerzőket olvasom a legszívesebben, akik a valóság ismeretét arra használják fel, hogy a lehetségest ostromolják.
 
WST: Kiket tartasz nagyra a régebbi magyar és/vagy világ irodalomból?
 
CENTAURI: Szentkuthy például egy hajszál választotta el attól, hogy ezer évre szóló nagyágyú legyen. Sokszor olyan zseniális, hogy szó szerint csak pörögtem tőle a szobában, ugyanakkor gyakran láttam magam előtt úgy, mint a dollárjai között lubickoló Dagobert kacsát. Gyakran szinte hempereg a kultúrtörténeti nüánszok pudingjában, szemérmetlenül, pucéran, ami nyilván rohadt jó volt neki, de mi van az olvasóval? Ja, hogy én is vele fürdőzhetek ötezer faun, szirén és nimfa társagában, csak épp előtte vágjam be a Révait? Azt hiszem, Szentkuthynak jóval több alapanyag állt a rendelkezésére, mint amennyit még kezelni tudott.
A világirodalomból sok nevet hozhatnék, ha például arról beszélnénk, mit kell tudnia egy írónak, elsőként Bulgakovot venném elő. A Mester és Margarita iskolapéldája annak, miként lehet a hiperrealizmustól az über-fiction-ig mozogni fegyelmezetten, ugyanakkor szabadon. Fantasztikus fickó. Nem riad vissza semmilyen eszköztől és jól áll neki minden. Szeretem a változatosságot, nem csak témában, képben, mondatban, hanem az eszközökben is. Ezért például kissé idegen tőlem a minimalista irodalom is. Ha irodalmi mozgalmat indítanék, az maximalista irodalom név alatt futna. 
 
WST: És a fiatalok?
 
CENTAURI
 
Néha úgy érzem, hogy egy részük máris átveszi az elődök allűrjeit. 
 
Nem tudom, mi lesz, lesz-e valami a prózafordulatból – erről is hallani –, de ránk férne. Nekem kicsit még mindig sok itt a tudálékosság, arisztokratikusság, a politikum. Valamire való hazai irodalmár meg szinte nincs is penzumszerű fanyalgás és napi kekeckedés nélkül. Láthatod, ezek szerint én is épp idevaló, klassz kis irodalmár lettem, hisz épp fanyalgok. Viszont elképesztő, hogy a fiatalok egy része milyen tájékozott. Már nem a kánon az egyetlen mérce, óránként tekintenek ki a nagyvilágba. Ez nyilván a net hatása. Most fedezem fel az irodalom hazai publicistáit. Állati jó anyagokat, híreket, összefoglalókat – sőt interjúkat is! – szállítanak a világ minden tájáról.    
 
 
WST: Szerinted te hol helyezkedsz el a mai magyar kánonban? Mennyit ér egy Centauri?
 
CENTAURI: Már most is sokat, de a napokban vegyél még, mert az árfolyama heteken belül úgy elszáll, mint a devizahitelé.
 
Komolyan? Fogalmam sincs.
 
Ha tudnám, akkor sem mondanám meg. Ennek a kérdésnek rossz a címzettje. Túl a sok pozitívumon, annyit érzékelek néha, hogy mintha kicsit nehezen értelmeznék az irodalmi életben betöltött szerepem. Felemásnak érzik – a kérdéseid alapján te is –, holott szerintem az eddigi álnevességek voltak felemások. Megszoktuk, hogy az álnév csak pár hétig tartó játék. Most meg, amikor valaki nem játszik, nem derül ki róla, hogy az egyik vicces nagyágyú, akkor van némi zavarodottság. Kicsit olyan ez, mintha egy társaság tíz évig orosz-rulettezne, de úgy, hogy a pisztolyban nincs is golyó. Ha ezek után valaki azt mondja, rakjunk bele legalább egyet, akkor nagy a tanácstalanság. Ezzel összefüggésben – vagy ettől függetlenül – néha az írásaimat is nehézkesen kezelik. Amikor azt írják például, hogy 
 
„Centaurinak külön polcon a helye”, 
 
az persze jó, csak épp mintha még nem készült volna el a polc. Ezért kicsit még ide-oda pakolgatnak.
 
WST: Egyesek szerint szatír vagy, mások szerint madár. Mivel foglalkozol, amikor nem írsz?
 
CENTAURI: Szabadidőmben – amikor csak tehetem – tök pucéran repkedek. Kinek jut eszébe, hogy szatír vagyok? És miért? A Centauri név miatt? Ha a meztelenkedés a szatír ismérve, akkor kicsit én is az vagyok.
 
Pár éve egyre nehezebben viselem el magamon a ruhát. Ez komoly.
 
Nyáridőben, ha egyedül vagyok, napokig egy alsó sincs rajtam. A ruha is egyre inkább a természetemmel ellenkező valamivé, teherré válik, csak az a tragikus, hogy amikorra voltaképp már megtehetném, hogy egyáltalán ne hordjak, úgy elcsúfít az öregedés, hogy másokra való tekintettel mégiscsak fel kell majd öltöznöm. De ha már ennyit provokálsz, hadd provokáljak én is. Kértél képeket az interjúhoz. Olyat kapsz, ahol tényleg tök pucér vagyok. Legalább látható, hogy nyoma sincs kecskelábnak. És ha akarod, küldök egy vázlatos napirendet is.  
 
WST: Nem vagy magányos?
 
CENTAURI: De, néha igen, mivel sokat vagyok a házamban egyedül. Persze vannak hozzátartozóim és nem akármilyen barátaim. Hogy mindenben számíthatok rájuk, az egy dolog, de nem riasztják őket a „standard” polgár számára abszurd helyzetek sem. Nagyon bevállalósak. Legutóbb például egy esküvőn kellett a boldog párt hozni-vinni, de ők egy órával a kezdés előtt még lovakat furikáztak velem. Mások ilyen helyzetbe bele se mennek, ha mégis, majd megőrülnek menet közben, ők meg félúton még egy kávéra is megálltak. Nem idegeskedtek, holott azelőtt se menyasszonyt, se lovat nem szállítottak. Jó mulatság volt. Szóval, nem vagyok remete. Egyébként ezek a barátok rendre felbukkannak a könyveimben, és innen is szívből köszönök nekik mindent. Az öregkoromat pedig – ha megérem – népes társaságban töltöm.
 
WST: Már az öregségre is gondolsz? Mit tervezel öregkorodra?
 
CENTAURI: Nyugalmat. Lesz egy tavam és csak nézem a felhők vonulását. Amikor megjön az unokám Amerikából friss diplomával a kezében, csinos és okos kanadai lánnyal az oldalán és megkérdezi: Mondd, nagypapa, és te mit csináltál az elmúlt három évben? – hadd mondhassak nyugodt szívvel csak annyit, hogy horgásztam. Ha pedig megkérdezi: És mit fogtál? – válaszolhassam azt, hogy az ég egy adta világon semmit. És ez majd – ha jól alakulnak a dolgok – elégedettséggel tölt el mindenkit.  
 
WST: Mit gondolsz a kötelező olvasmányokról? A kortárs irodalomból tennél-e valakit kötelezővé?
 
CENTAURI: Ha arra célzol, hogy a listát korszerűsíteni kellene, talán igazad van, de nem ez a legnagyobb gond.
 
Nem mindegy, ki és hogyan tanít. Nekem szerencsém volt,
 
diákkorom minden szakaszán volt egy-egy kimagasló tanárom, aki a szó legnemesebb értelmében vezetett. Nem a maga igazságai, hanem a szabad megismerés irányába. Talán egy éve kérdeztek egy iskolaigazgatót: vajon a jó hírű iskola renoméjának megőrzését segíti-e a tatarozás? Azt válaszolta: „A minőséget mindig egy-egy kimagasló képességű pedagógus határozta meg. Ha nem lesznek ilyen tanárok, akkor az iskola is hanyatlásnak indul, még ha évente tatarozzák, akkor is.” Egyetértek. Az meg csak duma, hogy a „csapat” mindent megold. Persze, ha van benne legalább egy-két ütős figura. De az oly divatos „csapatépítés” az esetek nagy részében csak azt szolgálja, hogy a középszer egy egész csapaton teríthesse szét a felelősséget. Aki azt hiszi, hogy egy csapat részképességeinek összege egyenértékű egy-egy karizmatikus figura hatásával, az hülye. Nem ismeri a történelmet, a tudománytörténetet, és az emberi pszichét sem. Gondold el, mi lenne, ha egy vacsorához az egyik hozná a répát, a másik a húst, a harmadik a levet, a negyedik a tésztát, és ebből borogatnánk össze levest. Ha esetleg ehetetlen, kit rúgsz ki? Kipécézel valakit és azt mondod: a zeller volt a legrosszabb? Szélnek ereszted az egész bagázst? Vagy azt veszed elő, aki ezt a hülye csapatosdit esztelenül nyomatta, csak mert ez a trendi? Egy jó konyhafőnök szedett-vedett alapanyagokból is jobbat rittyent az ilyen csapat-levesnél. 
 
Egy jó tanár meg egy idejétmúlt kötelező olvasmányt is taníthat úgy, hogy az a minőségérzéket erősíti.
 
A kortárs irodalomról meg csak annyit: talán kell még idő arra, hogy a helyére kerüljenek a dolgok.
 
WST: Miért kéne, hogy elolvassuk a következő regényedet, a Jákob botját? :)
 
CENTAURI: Hogy egy olyan emberrel találkozz, aki még tudja, hogyan kell megküzdeni az igazáért, hogyan kell elfoglalni a világban azt a helyet, amely méltó a számára. Sokan szeretnének valamit önmaguktól, terveik és vágyaik vannak, ám valahogy nem elég erősek. A Jákob botjának hőse, Jack, újra és újra reménytelen helyzetekbe kerül, gyakran saját magát lavírozza bajba, sok szempontból kétes figura, de tény, hogy küzd. Nem is kevés eredménnyel. Ez a képesség sokunk számára fontos. Jack nem a lemondás, a csüggedés, az erőtlenség embere. Bármilyen tetszetősek is a lemondás-tanok, fel kell tenni a kérdést: a lemondásunkkal ki jár jól? 
 
Vajon nem épp azok csitítgatnak minket folyton, akiknek a csitulásunk konkrét hasznot hajt? 
 
Jack, kicsi gyerekkorától kezdve a saját boldogságáért küzd. Ebből fakadóan persze gyakorta pokolian önző, de vajon azt, amiért küzd, nem kellett volna megkapnia alanyi jogon a családtól és a társadalomtól? Ha egyszer nem kapta meg, tehet-e mást?  A cím is erre a harcra utal. A bibliai Jákob egy éjszakán át verekedett egy idegennel, mégsem bírt vele. Akkor rájött, hogy az idegen nem evilági lény, hanem egy angyal, vagyis legyőzhetetlen. Eddig ez csak „sci-fi”, na de ami azután következik, egészen hajmeresztő. Amikor Jákob felismeri, hogy egy angyallal áll szemben, megragadja őt és addig nem ereszti, míg meg nem áldja őt, ugyanis akit egy angyal áld meg, annak hosszú és boldog élete lesz. Nem ezt akarjuk mindannyian? De vajon, 
 
ha elénk toppan az angyal, hányan küzdenénk meg vele? Hányan követelnénk, hogy áldjon meg minket? 
 
Jack viszont nem hezitál. Ha kell, tíz angyallal is megküzd, mind a tízet elfogja, csakhogy áldott és hosszú élete, méltósága legyen.
 

Készítette Weiner Sennyey Tibor

 


KAPCSOLÓDÓK

Gondolja, hogy odautazhat? Ezek szerint azt sem tudja, hogy alig másfél éve nyílt ez a lehetőség. Civilek eddig nem utaztak, s ha fognak is, nagyon sokba kerül. De tudja, mit? A kísérleti utasok közül ketten ellenreakciót mutattak az elixírrel szemben. Ha jól meggondolom, beszervezhetném a helyükre. Méltányos áron. Mit szól? De mielőtt bármit válaszolna, árulja el, miért kíváncsi a Parallelidákra?"Balatonalmádi felett üldögéltünk a tábortűz körül barátainkkal, egymást rémtörténetekkel szórakoztattuk és a Tambora vulkán 1815-ös kitörésére emlékeztünk, no meg Byronra és Shelleyre, amikor Centauri a DRÓTon most olvasható sci-fi novellát olvasta fel.  - Centauri: PARALLEIA - sci-fi novella

Kevesen tudják, hogy a titokzatos író, a Kék Angyal és a Jégvágó alkotója fotózik is. Méghozzá nem is akárhogy! A DRÓTon most rövid vetítés a Jégvágó című regény (Magvető, 2013) kötetbemutatóján kiállított fotókból- A titokzatos Centauri fotói 

Ezen a felvételen a DRÓTon most Centauri 1-2 perces novellákból álló, Villanovellák névre keresztelt füzérének egyik darabját halljátok Stefanovics Angéla felolvasásában. Centauri: A CSENGŐK - Felolvassa Stefanovics Angéla


Kiderül, hogy a prózában mégis számít valamit a történetmesélés, hogy Joyce ritka nagy állat volt, a posztmodern irodalom meg átverés. Hogy is jelenik meg ez a Jégvágóban? - Centauri mesél - Kultúrpart

 

  • Centauri
  • irodalom
  • próza
  • Irodalom