Címlapos Friss

Mi van, ha Voldemortnak van egy gyereke?

A Harry Potter és az elátkozott gyermek nem könyvként jelent meg, hanem színházi próba szövegkönyveként. Nem egészen nevezném színdarabnak, még csak drámának sem, ellenben aki szereti a Harry Potter világát, valószínűleg nehezen állja majd meg, hogy el ne olvassa. És kétségkívül izgalmas, egy idő után legalábbis. 

Mi van, ha Voldemortnak van egy gyereke?

(avagy a feltételes múlt idő hiábavalósága)

 

Persze, Rowling műve, de kooprodukciós mutatvány: John Tiffanyval és Jack Thorne-nal, két színházi-filmes emberrel együtt hozták létre, mint színdarabot, s már a műfajváltás és a több szerző neve is jelzi: a könyv nem igazán a hét kötet folytatása, és ami azt illeti, nem is ifjúsági irodalom. 

Műfajából adódóan egy nagy ív a történet, négy felvonáls, egy estére való, egyetlen intenzív élmény.

Könyv formájában olvasva az tudja élvezni, aki gyorsan olvas, aki szeret színdarabokat könyvben olvasni, és akinek erős a fantáziája,

hiányoznak ugyanis a Harry Potter-könyvekből megszokott, a stílus és a humor jó részét adó összekötő szövegek és leírások. A "nyolcadik kötet" egy lecsupaszított váz, színészek, színpad, leírások és egyéb körítés nélkül, a színek közt pedig csak gyakran laza összefüggések vannak, néha pedig túlságosan gyorsak a jelenetváltások (a hármas egység kedvelői bele se nézzenek). Akit még mindig nem sikerült elriasztani, azzal nosza, vágjunk bele.

A főhős ezúttal Harry fia, Albus Perselus Potter, és legjobb barátja, Scorpius Malfoy. A híres ember gyerekének kijáró terhet Albus teljes súlyával magára veszi, különösen, mivel – apja fiaként a barátság számára ismeghatározó – Scorpiussal együtt a "megbélyegzett" Mardekár házba kerül a Roxfortban. 

Az első néhány bemutatkozó jelenet túl pörgős, túl sok a jelenetváltás, időbe telik, míg kiviláglik, mi a fő konfliktus: apa-fia értetlenség, valamint egy időnyerő, és egy mondvacsinált indok, hogy egy kamasz felforgassa az életét (ezúttal másokét is), ahogy a kamaszok szokták csinálni, különösen a szülőkkel való nagy veszekedések után. 

Az egyik legkompaktabb Harry Potter-részben, a harmadik kötetben felbukkanó időnyerő problematikája itt újra, ezúttal hangsúlyosan jelenik meg, kart karba öltve a sorozatban az egyik legértelmetlenebb halálesettel, Cedricével (mely egyértelműsíti, hogy ez innentől kezdve nem gyerekregény).

Az időnyerő felveti az örök kérdést: mi lett volna, ha?

– mert itt bele lehet ugyan piszkálni a múltba – de a jelen szempontjából egy csöppet sem biztonságos. Párhuzamos jelenek, lehetséges jövők és lezárt múlt világában bolyonganak a hősök, egyre jobban összekuszálva a szálakat. 

Mert milyen világ volna, ha Cedric Diggory nem hal meg?

Mi van, ha Voldemortnak van egy gyereke? 

Mi lesz, ha két "kölyök" megsajnál egy öregembert, és visszamegy a múltba?

És végül, de nem utolsósorban: "melyikünk legyen Voldemort"?

Van a történetben néhány következetlenség, egy kis érzelmi intelligencia-fejlesztés, az elmaradhatatlan lelkizés Dumbledore-ral, néhány váratlan irodalmi kiszólás-hommage, apa-gyerek konfliktus (mindjárt négy egyszerre), s persze életre szóló barátság. A történet – mire végre kibontakozik, hogy miről van szó – izgalmas, és a feszültség néha akkora, hogy az embernek néha összeszorul a gyomra – végül is ez a minimum.

A végén pedig újra feláll a csodacsapat a két fiú mellé: Harry, Ron és Hermione, Ginnyvel és Dracoval kiegészítve, hogy ismét nagyszabású jelenetben küzdjenek meg a gonosszal.

Mert ugye, mint Harry megfogalmazza: "sosem harcoltam egyedül". 

Kár, hogy a fordító nem látta a darabot, hiszen az élő előadás híján valószínűleg sok olyan apró gesztust nem tudott átadni a szövegben, amit a képzelet ugyan tud pótolni, de valószínűleg mégsem "az igazi", néhány jelenet kevéssé is érthető a színpadi megmozdulások nélkül. A szereplőgárda tanulmányozása a könyv végében azonban nem teljesen haszontalan, megtudhatjuk ugyanis, hogy melyek azok a szerepek, amelyeket ugyanaz a színész játszik – valószínűleg nem a színészhiány, hanem a többletjelentés miatt. 

A két főszereplő szerencsére még így, írott formában is élő egyéniség maradt, a régi szereplők stílusa is vissza-visszaköszön,

de ne várjuk ugyanazt az élményt, mint egy regény olvasása kapcsán.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek nem folytatás, hanem egy önálló történet ugyanabban a világban, teljesen más műfajban és más korosztálynak. 

Harry Potter és az elátkozott gyermek. Animus, 2016.

 


KAPCSOLÓDÓ

Ha Hermione, a kisokos a declinatiókat magolta volna a roxforti könyvtárban, akkor valószínűleg Tokiótól Buenos Airesig gyermekek ezrei iratkoztak volna latinórákra... ha ez túlzás is, biztosan felkeltette volna az érdeklődést a nyelv iránt, s éppen a gyerekekben. Rowling azonban, az egykori klasszika filológus elárulta a latint, a nyelvet, amelyhez egyébként láthatóan vonzódik. Miért?J. K. Rowling, az áruló!

  • Harry Potter és az elátkozott gyermek
  • Harry Potter
  • Albus Perselus Potter
  • Voldemort
  • Irodalom