Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Miért szeret bele valaki magyarként a szufi zenébe?

Az idei évad első Török Kávéházi estjén a Yunus Emre Intézetben ezúttal a zene volt a téma. Oktatás, kutatás, Bartók útjának folytatása, mai török zenei élet és végül, de nem utolsósorban a körül a kérdés körül forgott az est, hogy: 

 
„Miért szeret bele valaki magyarként a szufi zenébe?”
 
A török kultúrát bemutató rendezvénysorozat különböző témák szerint már négy éve megy. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a magyarok vonzódnak a török kultúrához, minthogy ez a program is teltházat vonzott. A meghívott szakértők: Guessous Majda Mária (Mesi), népdal énekes, Sudár Balázs, turkológus, Sipos János, népzenekutató és Kobzos Kiss Tamás, zenész hangszert is hoztak magukkal, hogy élő zenével illusztrálják az előadást. Ezzel az eseménnyel az intézet második évadját nyitották meg. 
 
Ezen a héten ünneplik az Intézet egyéves születésnapját, szeptember 12., 13., 16-án Török Zenei Fesztivál volt;  koncertekkel és programokkal, dzsessz, klasszikus és népzenei műsorok, hangszerbemutató, hangszer workshopok is várták az érdeklődőket.  
 
Hogyan kerültek közel a török zenéhez? 
 
Mindegyik előadóknak egy kicsit más a története, mégis sok szálon összekapcsolódik. Mesit például tanára, Sipos János, aki a Zeneművészeti Egyetemen a magyar népzene keleti kapcsolatait tanította neki, biztatta arra, hogy Törökországban tanuljon tovább. Megismerte Kobzos Kiss Tamás zenésztársát, Erdal Şalikoğlut, aki sokat segített, majd a Zeneakadémián belül sikerült kapcsolatot létesítenie a kinti egyetemmel, ahol 3-4 hónapot csak a hangszerének a megismerésével töltött. 
Érdekesség, hogy a népzene magyarországi szakértői először természettudományos pályára készültek. Kobzos Kiss Tamás kémikus, Halmos Béla, Sebő Ferenc építészek. Sipos János először matematikusi diplomát szerzett, de hat éves kora óta hegedül, később a táncház mozgalomban vett részt aktívan, Szegeden, ahol a matematika szakot végezte. Elmesélte, hogy abban az időben három dologgal foglalkozott: zenélés, szoftverfejlesztés, és a népzene; mai munkahelyén a Zenetudományi Intézetben külsősként, Erdélybe jártak gyűjteni. Épp készültek egy lemez kiadására és Londonba is mehetett volna szoftvert fejleszteni, amikor felkérték turkológus feleségét egy állás betöltésére Ankarában. Így aztán 1987-1993 között magyar lektorként dolgozott az Ankarai egyetem Hungarológia tanszékén, emellett Bartók nyomdokain a török népzenét gyűjtötte.  A dél-törökországi Adana környékén kezdte a munkát, ahol Bartók abbahagyta, majd fokozatosan bevonta kutatásába Törökország jelentősebb régióit. 
 
Bartók a magyar népzene török alapjait kereste. 
 
100-103 dalt gyűjtött, ebből 87-et közölt is, ennek a 40 százalékára azt mondta, hogy ez magyar népdal. Mindenesetre erős kapcsolatot állapított meg a magyar és az anatóliai népzene között. Sipos János szerint, most már egy kicsit több népzenére rálátva úgy tűnik, hogy a közös anatóliai-magyar szálak sokkal inkább egy régi európai közös rétegbe tartozhattak bele – Anatólia a Bizánci Birodalom része volt – mint egy ősi törökbe, amihez a magyarok másképp csatlakoztak, ráadásul a magyarok kobozzal nem is igen találkoztak. 
Sudár Balázs, aki bektasi dervisekkel is foglalkozik, gyerekkorában a kézművességen keresztül jutott el a közép-európai török népek művészetéhez. Zenélni véletlenül kezdett a 80-as években, egy hagyományőrző táborban: kobozt faragott, de a működéséről fogalma sem volt. Tamástól kezdett tanulni, és egyből olyan közegbe került, ahol Bartók anatóliai gyűjtése tananyag volt. Az egyetemen francia szakon kihagyott egy évet s ezalatt törökül tanult. Közben Erdaltól tanult sazon játszani. A sazos repertoár jelentős része bektasi. Ők ezt népzenének hívják, de valójában álcázás, hogy ne kelljen vallásinak tekinteni. Amikor elkezdett kibontakozni a szövegek értelme, egyre jobban megszerette ezt a zenét. Aztán egy betegség után a jóga és meditációs gyakorlatok végzése közben rájött, a megtapasztalt élményei ott vannak a bektasi énekekben. Számára a klasszikus török költészet mellett 
 
ez a költészet világítja meg a legszebben az emberi lét alapkérdéseit. 
 
Csak hab a tortán, hogy énekelve adják elő. Érdekes tapasztalata, hogy a bektasi énekeket könnyen le lehet fordítani magyarra, mert annyira tisztán, egyszerűen fogalmaznak. Ennek oka talán a közös kulturális, sztyeppei háttér, amelyből hasonló gondolkodásmód és nyelvhasználat nőhetett ki. 
 
 
Gyerekkori rádiószereléseivel kezdődött Kobzos Kiss Tamás török zene iránti szeretete, s miközben a paplan alatt hallgatta a rádiót, felfigyelt egy állomásra, ott mindig meg kellett állnia. Nem tudta, mi az a zene, valami keleti, de a nyelv is olyan volt, mintha magyarul énekeltek volna! Itthon mindenki angolul énekelt, – neki Bob Dylan, Joan Baez, Pete Seeger voltak az idoljai. A magyar népzene el volt zárva előlük, volt az amerikai népzene meg az a valami, amiről lassan kiderült, hogy török. Aztán, amikor elkezdett gitározni, azt is áthangolta sazos, kurdos hangzásúra. 1964-ben a Hungaroton kiadott egy lemezt, az volt a címe, hogy Hungarian folkmusic, jobbára külföldieknek szánták, de bekerült könyvtárba, ott találkozott vele. A magyar népzene iránti érdeklődése egy Lajta László által gyűjtött széki népdallal kezdődött: „Elmegyek, elmegyek, messzi földre megyek, ennek a városnak lakója nem leszek.” Illés rajongóknak erről a dallamról eszébe juthat az „Átkozott féltékenység” című szám, merthogy ők is hallgatták ezt a lemezt és megihlette őket, citerát használtak, meg furulyát.  Bécsben, 1980-as évek elején találkozott török zenészekkel, és jutott hozzá külföldi kiadású lemezekhez. Már akkor a bektasi zenék érdekelték. Ásik Veysel (1894-1973) énekes volt a kiindulópont. Két lemezen megjelent 50-es évekbeli felvételekhez is hozzájutott.
 
„Ásik” azt jelenti, hogy szerető, szerelmes, Istenszerető. 
 
Nem tudni pontosan, hogy szerelmes éneket hallunk vagy Isten iránti szerelméről énekel az énekes. 91-ben találkozott Erdallal, aki egyébként orvos, és a gyógyítás mellette zenél. Persze Törökországban majdnem mindenki szokott zenélni, 3 millióan játszanak sazon, az első 15 számít, a többi nem. Egy igazi helyi énekmondó, nem a piacon, a médiában van jelen, hanem a közösségében. Náluk családban és a közösségben élethosszig tartó élmény a zene. Nálunk a citera lehetne egy ilyen népszerű hangszer, ma Magyarországon egyébként 5700 gyerek tanul népzenét – fűzte hozzá tanárként az Óbudai Zeneiskola igazgatója, akinek Erdallal 3 lemeze jelent meg.  Ezek közül az egyik azért is érdekes, mert összehoztak a 16. századból két költőt, Pir Sultan Abdalt, és a mi Balassinkat. A szövegek és a dallamok rugalmasan kapcsolódnak egymáshoz. 
 
Mindennapi életük szerves része a zene. 
 
Vajon miért? Ennek egyik oka talán az, hogy a törökök nemzeti büszkesége tükröződik a dalokban, államilag is erősen támogatott a népi kultúra továbbvitele. 
 
A körülményeik is mások, nem annyira városias a lét, mint nyugatabbra. 
 
Mindenkinek megvan a nótája, tudnak ezer dalt, ha valaki a saját környékének a nótáját hallja, könnybe lábad a szeme. Az énekmondó kultúra szintén élő, 6-700 éve vannak bejegyzett szövegek és ma is születnek dalok. A hagyománynak élő sodrása van, így kevesebb görccsel állnak hozzá az élethez, és ez látszik a zenében is, lazább, kevésbé stresszes az életformájuk.  Az est szakértői abban mindnyájan egyet értettek, hogy van mit tanulnunk tőlük. A népzene, a néptánc áldásos hatását jó lenne, ha már az óvodában megtapasztalniuk a gyerekek. Mert óriási kincseink vannak, talán föl se tudjuk fogni. 

KAPCSOLÓDÓ
Yunus Emre Intézet a Facebookon
 
  • Yunus Emre Intézet
  • szufi
  • Guessous Majda Mária
  • Sudár Balázs
  • Sipos János
  • Kobzos Kiss Tamás
  • Művészet