Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Mindenki háborúja - IVH/1

100 évvel ezelőtt tört ki az első világháború. A DRÓTon külön sorozattal emlékezünk meg róla. Elsőként szerkesztőnk, Petneházi Gábor irodalomtörténész jegyzetét olvashatjátok.

 
Úgy indult, hogy mindenki örült és ujjongott, látszólag még Svejk a derék katona is, aki mankójával bicegve üvöltött a prágai utcán szerbgyalázó rigmusokat, hogy aztán a szarkazmust jól értő belügyi szervek őrizetében találja magát, mint felforgató elem. Aztán mindent megfontoltak és meggondoltak, a szürkeruhás katonákkal megpakolt vonatokat elindították, a táviratokat elküldték. Hála a technikának, no meg a Birodalmi Vasútnak, a katonák gyönyörűen irtották is egymást jó négy évig, srapnellal, ekrazittal, lángszóróval, manlicher-puskával és Isten áldásával. Persze, az utóbbi mellett, közelharcban még mindig az ásó és szurony volt a legjobb. Igazából az ásó, mert a szurony könnyen elakad a bordák között, aztán mire az ember kirángatta a hullából, már régen leszúrták őt magát is. Vagy szétrobbant a feje a rohamsisakban, miután telibekapta egy ellenséges mesterlövész dumdum golyója, mert a nagy erőlködésben túlságosan kidugta kobakját a dekkungból. 
 
Bőségesen hullott tehát a vas az égből, zuhogott az ólom. A tábornokok is telirakták a terepasztalt ólomkatonával, nagy offenzívákban és deffenzívákban voltak, taktikai visszavonulásokat és kevésbé taktikus, nagy támadásokat rendeltek el. Működtették a vérszivattyút. A front többnyire állt, az ember elállatiasult, a hadosztályok bégetve mentek a harctérre, mert tudták, hogy ők csak tömeg és anyag. Az  egyén közben megtanult árkot ásni, sárban aludni, géppuska hűtőjébe hugyozni, gödör alján összegyűlt esővizet inni, penészes kenyeret enni, civilektől rekvirálni és hullákat kifosztani. Túlélni. Az amerikai löncshús megjelenése már a végét jelezte, amikor a tengerentúlról is beszálltak, miután a Titanic ikertestvérét a tengerfenékre küldte egy jól irányzott torpedó. 
A hátországban közben megismerték az éhezést és jegyrendszert, bizonyos gyerekek szenet loptak, bizonyos felnőttek pedig gyűlésekre jártak. Kitört a forradalom, amit előtte száz éven keresztül folyton levertek, most viszont nem volt már kivel. A királyokat elzavarták, a monarchia megdőlt, a birodalom darabjaira hullott. Nálunk, mivel sok nemzet voltunk, nemzetekre. A miniszterelnököt lelőtték, a hazaözönlő katonák szétszéledtek és nem találták a helyüket. A komenisták puccsot hajtottak végre, mire bejöttek a románok, hogy mindent magukkal vigyenek.
Sok mindent nem hagytak, dédnagyapámék két szép tehenét is kivezették az istállóból, a disznókat meg ott helyben megszúrták és bográcsba aprították. Nagyapám ekkor négyéves volt, egyidős a háborúval,  dédapám ugyanis akkor nemzette, mikor be kellett rukkolnia. Rumfaszolás után a vonaton teli torokból üvöltötte a többiekkel a Gyertek magyar fiúkat, meg az Esik az eső, ázik a hevedert, miközben megjárta Galíciát, Bukovinát és Romániát is. Másik dédapám, a falusi csizmadia még legényember volt, mikor az olasz hadüzenet idején rá is sor került. Doberdónál a mészkőbe nem lehetett lövészárkot ásni, csak robbantani; ekkor vagy az ellenséges srapneltűzben kapott légnyomást, nem tudni, de a sebesülési érmet azért megkapta érte. Aztán egyszer a digók offenzívát indítottak, és dédapám fogságba került. Élete egyik legszebb időszaka volt, hadifogolyként leutaztatták a napfényes Szicíliába, ahol egy ültetvényen citromot, olajbogyót meg fügét kellett szüretelnie. Harmadik dédapámat az oroszok csípték el, megjárta Szibériát. Szlovák létére majdnem belépett a csehszlovák légióba is, de végül meggondolta magát, és inkább hazaszökött. A negyedikről semmit nem tudok, de az biztos, hogy őt is besorozták és neki is haza kellett jönnie valahogyan, hogy nagyanyám megszülethessen. 
 
Az tehát, hogy ma élek és e sorokat írhatom, annak (is) köszönhető, hogy ők négyen, front és fogság ide, Breszt-Litovszk, Versailles és Trianon oda, de visszatértek és élték tovább az életüket, szorgalmasan dolgoztak (túrták a földet, vagy kézműveskedtek), megházasodtak és gyerekeket nemzettek, nem törődve azzal, hogy a következő háború, amelynek előszelét már ennek az elsőnek a végén is érezni lehetett, ezeket a gyerekeket is messzire sodorja majdan, sőt a családi tűzhelyet is megszentségteleníti. Mindez, akár egyetlen pisztolylövés miatt, akár az ezt követő egyéni döntések sorozata miatt történt, a gyökeres változás, ami száz évvel ezelőtt elindult, mindenképpen visszafordíthatatlan tény. Sokféle indulat, akarat, terv és elképzelés feszítette az akkori Európát, voltak köztük jóravalóak és kevésbé jóravalóak is: a mód és a körülmények azonban, amiként ezek végül a nagy háborúban, vagy annak farvizein alakot öltöttek és végül kioltódtak, többnyire embertelen, vad, és mindenféle józanságot vagy mértéket nélkülöző volt. Történhetett volna talán minden másképp, nem kellett volna egy egész férfigenerációnak ottvesznie a harctéren, és nem kellett volna egész nemzeteket és társadalmi osztályokat egymásnak ugrasztani: nem kellett volna Európa recsegő-ropogó épületét a fejünkre omlasztani. Megmaradt volna Kákánia, a császárok és királyok, a nincstelenek tömegei mehettek volna továbbra is Ámerikába szerencsét próbálni, az izgágákat meg jól leültették volna, és talán még most is gőzgépeket használnánk meg petróleumlámpát, de ez csak akkor tudhatnánk meg, ha a párhuzamos dimenziók között szabadon utazgathatnánk. Szűkös kereteink között azonban emlékezni, és a példából okulni, mindenképpen a mi felelősségünk: egy, kettő, de háromszáz ember lelövése is elindíthat olyan eseményláncolatot, aminek sodrása ismét sokakat magával ragadhat, de egy, kettő vagy háromszáz emberéletnél bizonyosan sokkal többet követelhet. Megfontolni és meggondolni nemcsak a politikusok dolga.
  • I. világháború
  • merénylet
  • sors
  • szabad akarat
  • Társadalom
forrás: http://www.100-jahre-erster-weltkrieg.eu/