Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Mintafalva

Mintafalva Bezzegország leggazdagabb és legnépesebb tartományának északi részén, Felső-Igazvidék közepén helyezkedik el. A valódi neve Tetőpatak: az azonos nevű járás központja, mintegy harmincezer lakossal, miközben maga is több, évszázados hagyománnyal bíró városrészből tevődik össze. Bezzegország a decentralizáció paradicsoma ugyanis: az ország számos tartományból áll, de ezek mindegyike tucatnyi régióra, a régiók pedig ismét csak tucatnyi járásra bonthatóak, amiken belül megint csak jónéhány faluközösséget találunk, de ezek is még további falvakra/falurészekre oszlanak. A szomszédunkban van egy ilyen kisfalu: 4-5 kisparaszti gazdaságból áll, szépen gondozott, hatalmas, néha évszázados gazdasági épületekkel. 2002-ben ünnepelte 750 éves fennállását.
 
 
Tetőpatak hasonlóan régi település, a háborúk alig-alig érintették: az utolsó nagy megmozdulás 1553-54-ben volt, amikor a tetőpataki gróf elhatározta, hogy megszerzi az uralmat az egész régió felett: zsoldosai még a tekintélyes Haranghegyet, sőt a távoli  Fűszervárat is megostromolták, de az ellencsapás sem váratott soká magára: a haranghegyi érsek vezetésével összegyűlt haderő bosszúból egész Tetőpatakot felégette, a grófot lemondatták és száműzetésbe kényszerítették. A mérges Alkibiadész (így hívták a grófot) távoztával lakosai szorgalmas munkával újjáépítették Tetőpatakot és dolgos hétköznapjaik egyhangúságát azóta lényegében csak a sörkertek májusban történő kinyitása töri meg évről évre. A táj egyébként változatos: rengeteg az erdő a környéken, az pedig már ismét csak történelmi sajátosság, hogy közel s távol szinte minden faluban, kisvárosban találunk egy-egy, legalább a reneszánszból ittmaradt templomot, kastélyt, vagy egyéb épületet. Emiatt aztán sokszor pár száz fős települések is kifejezetten városias jellegűnek tűnnek, a látványuk pedig – ezt talán ecsetelnem sem kell – jóidőben, az erdővel fedett dombokkal a háttérben különösen megkapó.
Mintafalva tehát egy teljesen átlagos bezzegországi járási központ. Van önálló kórháza – ennek köszönhető, hogy itt lakunk – járási hivatala, kettő gimnáziuma, egy hatalmas sörgyára, öt olasz, három görög és kettő török étterme, két olasz cukrászdája. Piac hetente egyszer, szerdánként van. A sörre épül itt nagyjából minden: a környék évezredes és méltán híres sörfőző hagyományát a helyi sörgyár nagyon ügyesen forgatta-fogta be a tömegtermelésbe, portfóliójukban össze-vissza húsz különböző fajta sör található, amit a világ számos pontjára exportálnak, nem beszélve természetesen a hazai fogyasztásról. A rossz nyelvek szerint eredetileg a város feletti, várral áttelleni dombon álló kórház is (valamikor még az ötvenes években) afféle magánszanatóriumként indult, ahonnan az egészségügyi, regeneratív célzattal szobát kivevő környékbeli és messzi tartományokból ideérkezett perszonalitások egy éjjel-nappal nyitva tartó alagúton keresztül akadálytalanul és észrevétlenül közelíthették meg a domb alján található, jelenleg sörmúzeumként üzemelő, egykori szerzetesi főzdét, hogy idegeiket megnyugtassák, májukat pedig fokozott működésre kényszerítsék. Így volt, vagy nem így volt, ki tudja: a kórházban mindenesetre a rendszeres sörfogyasztással járó enyhe májnagyobbodást az ember kórlapjára ma sem írják fel a betegfelvételnél.
 
Lehet, hogy a sörnek köszönhető, lehet, hogy másnak: az emberek itt általában véve derűsek. Miért is aggódnának? A munkanélküliség még bezzegországi mértékkel is alacsony (kb. 3-4 százalék), a béréből mindenki megél, és mindenki saját maga döntheti el, mire költi a keresetét. Van aki sörre (a feleségem praxisában volt pl. egy 75 éves néni, akinek a napi adagja egy rekesz volt – ez húsz üveg sör), van aki utazásra, van aki ingatlanra, van aki bankbetétre. A megtakarítások tekintetében Bezzegország egész Európában a leggazdagabb: nem csoda, hiszen a lakosság egyre inkább elöregszik, és egy öregember hová máshová tenné a pénzét, mint a bankba? Ez sem igaz persze teljesen: errefelé, tapasztalatom szerint, a legtöbb luxusautót 70 év fölöttiek vezetik.
A megbecsülés alapja természetesen itt is a vagyon, ám korántsem mindegy, hogy ehhez az ember milyen úton jutott hozzá. A helyi tekintélyek között évszázados hentes, pék és cukrászfamíliák helyezkednek el: az ő középkorig nyúló cívis mentalitásuk jelenti a város időtlen magját. Ők a pénzüket a környékbeli földek és a városbeli házak megvásárlásába fektetik, de ha kell támogatják a helyi iskolákat, vagy a kórházat, vagy bármilyen egyéb helyi kezdeményezést. A város az ő univerzumuk, a város a létük alapja. Az önkormányzat megint más tészta. A városi, járási közgyűlést az országos pártok uralják, erős civil kontroll alatt. Nemrég voltak az önkormányzati választások, ahol helyi lakosként magam is részt vehettem. Két lepedőnyi és egy kisebb szavazólapon összesen kilencvenegy szavazattal élhettem: nem csupán a szavazókörzetemből a tartományi gyűlésbe küldendő képviselő személyéről dönthettem, de a listát állító szervezetek jelöltjei közül személyenkénti szavazattal az általam ideálisnak gondolt harmincfős városi, illetve hatvan fős járási közgyűlést is összeállíthattam. A pártok szerepe itt helyben többnyire a kampányfinanszírozásban merül ki: az egyszerű szavazó úgyis az ismerősére, a kedvenc fodrászára, fogorvosára, vagy a fia földrajztanárára szavaz. 
A hely diktálta életritmust először könnyű volt megszoknunk, de még könnyebben rá is untunk: a magyarországi lakóhelyünkön kialakult hektikus, időnként teljesen felfokozott, máskor a tespedésig lelassult életvitel után az itteni nyugalom üdítően hatott ránk, de hamarosan már idegesítővé kezdett válni a bezzegek megfontoltsága, állandó, lassú-víz-partot-mos tevékenykedése. Pl. a nyugdíjas házaspár a szomszédban, akik tíz évre elegendő fát halmoztak már fel a házuk körül és a négy garázsuk közül kettőben, de mégis, télen-nyáron minden hétköznap reggel fél kilenctől ebédidőig szalagfűrésszel vágják a fát, és emelik egyre magasabbra a farakást (erre szoktam azt mondani a feleségemnek, hogy: hiába, a hosszú házasság titka a rendszeres fűrészelés). Vagy a főbérlőink, akik hétvégente vagy sportolnak, vagy a házat újítják-csinosítják, vagy a kertjükben ügyködnek (ahová egyébként mi albérlőként legfeljebb nyáron és kizárólag teregetni léphetünk be). Családi összejöveteleket, ünnepségeket, nagy evészetet-ivászatot, dínom-dánomot, ahogyan az nálunk megszokott, errefelé nagyon ritkán tartanak: csöndes munkanapok, hétvégén nagy túrázások, szolid sörözések, időskorban pedig lehetőleg gyors bevatkozással járó rövid kórházi látogatások teszik ki az életüket, aminek a végén ott áll üresen a nagy házuk a két autóval és a rendezett kerttel. Lehet, hogy egyszer mi is így végezzük. Itt Mintafalván, vagy máshol: a lehetőség mindenesetre adott.
 
KAPCSOLÓDÓ

 

  • Bezzegország
  • Élet