Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Nem áll meg a csúcsokig

Miért oly elszigeteltek a civil kezdeményezések, miért nincs róluk közbeszéd? Tényleg ciki aktív részt vállalni a demokráciában? – beszélgetés Wasfia Nazreen bangladesi nőjogi aktivistával.

 
Vajon miért oly hamvábaholt Magyarországon az aktivizmus? Miért nincs nálunk bohóchadsereg, szambadobcsoport, nagy haverkodás és lendület a tüntetéseken, miért izoláltak és fárasztóak a tüntetések? Miért oly elszigeteltek a civil kezdeményezések, miért nincs róluk közbeszéd? Tényleg ciki aktív részt vállalni a demokráciában? Vagy csak a reménytelenség édesbús magyaros érzésével párosul? Vagy egyszerűen csak nem alakult ki a kultúrája? A válasz nyilván roppant rétegelt s megér pár tanulmányt - ásást a kisnagymagyar néplélek mélyére, a részben lehazudott és teljes egészében feldolgozatlan történelmi-társadalmi traumák tövére. Népsors-sziszifosz-kövek. 
Nem tudom, mással is így van-e ez: amint nemzetközi közegbe kerülök, kijózanodom a mákonyos dekadenciából - játszótérre való kavicsoknak látszanak a magyarságot nyomasztó hordaléktömbök. Legyen erről pezsgő vita a Drót oldalain, találjunk megoldást az olvasókkal együtt, hogy miért ilyen a magyar, hogy rázhatná le mégis magáról a feleslegessé vált hordalékokat! 
Hátha segít ebben, ha megismeritek Wasfiát. A civil kezdeményezés, a demokratikus jogok aktív gyakorlása egészen jól megy mindenféle népeknek tőlünk nyugatra és keletre is.
Wasfia Nazreen olyan természetességgel mesélt nekem az azóta történt dolgokról, mintha a sarki kávézót írná le.  Pedig hét kontinensen dolgozik társadalmi aktivistaként, harmadik világbeli prostituáltakat ment meg, őslakos törzsekkel dolgozik, az egyik legjobb barátja Őszentsége a Dalai Láma, többször került összetűzésbe ázsiai titkosszolgálatokkal, miniszterekkel kvaterkázott és megmászta például az Everestet...
Missziója a bangladesi nők egyenjogúságáért és egyéb elnyomott helyzetben lévő csoportok egyenjogúságáért való harc, aktivizmus. Nagyszabású, önálló és úttörő jellegű társadalmi projektjei, nagy port kavaró nemzetközi publikációi közismert közéleti figurává tették hazájában, Bangladesben, de nevét  jól ismerik Tibetben, Amerikában és Nyugat-Európában is. 
 

 

Olyan fiatalon kezdtél bele a nők egyenjogúságáért való küzdelembe, hogy feltételezem, valamilyen családon belüli élmény sarkallt.

 
Banglades 1971-ben nyerte el függetlenségét. Lakosságának 90%-a muszlim vallású, a társadalmi érték- és szokásrend is iszlám gyökerekből táplálkozik, s alapvetően ez határozza meg a nők helyzetét is. Bár nálunk elsősorban a humánus és misztikus szufi ágazat terjedt el, a nőket így is, törvényileg is diszkriminálják. Hát még a családon belül. 
Értelmiségi és viharos belső viszonyokkal tűzdelt családba születtem. Szerettem volna továbbtanulni, de apám és nevelőanyám úgy döntöttek, hogy a családnak csak egy gyermek taníttatására van pénze, s ez a fiuk lesz. Gyerekkoromban folyamatosan tapasztaltam, hogy azért, mert lány vagyok, más bánásmódban részesülök.
Szerencsére sikerült teljes anyagi támogatással felvételt nyernem az Agnes Scott College-ba, az USÁ-ba, pszichológiát és szociális munkát tanulni. A Főiskola igen erős feminista és gyakorlati fókusszal közelít a társadalmi problémákhoz, rengeteg szociális akcióban érintett. Itt vált számomra világossá, mekkora elnyomásban élnek a nők otthon.
 
Ezek szerint nem csak elméleti képzést kaptál.
 
Az első nagyobb ügy, amiben részt vehettem a Főiskolán keresztül, egy Indiában zajló kutatás volt. Azt vizsgáltuk, hogy hogyan használják ott a művészetetterápiát bizonyos traumatizált női csoportoknál. Dharam Salában - a száműzetésben lévő tibeti kormány székhelyén - börtöntjárt, rendszeres bántalmazást, nemi erőszakot átélt asszonyok csoportjával dolgoztam, akik meditációval és a művészet gyakorlásával igyekeztek elérni – elég hatékonyan -, hogy meg tudjanak bocsátani erőszaktevőiknek. Voltak közöttük olyanok, akiket tudtukon kívül sterilizáltak, akiknek levágták a mellét... Már maga az elgondolás, hogy nem akarják gyűlölni megnyomorítóikat, roppant furcsa és új volt számomra. A muszlim világban nem szokás megbocsátani az ellenségeknek. Ezek az asszonyok meg békés mosollyal az arcukon végezték a dolgukat. Ez nagy hatással volt rám. 
A főiskola után kisebb-nagyobb szünetekkel majdnem 8 évet töltöttem Dharam Salában, ekkor kerültem közeli kapcsolatba Őszentségével, a 14. Dalai Lámával, aki száműzetése alatt itt él. Sokat dolgoztam a tibetiekkel, nagyon szeretnek engem. Bekapcsolódtam a Tibet felszabadításáért folyó mozgalomba, s a hegyi kultúra szerelmese lettem.
 
Wasfia Nazreen a Dalai Lámával
 
 
Banglades és Tibet igen közel vannak egymáshoz. Milyen a két ország viszonya?
 
Banglades nem sokkal a függetlenedése után hivatalosan is Kína „barátja” lett, erős diplomáciai, gazdasági és katonai kötelék van a két ország között. Betiltottak nálunk mindent, ami a Dalai Lámával kapcsolatos, úgyhogy nem voltam könnyű helyzetben ezzel a küldetéssel. Egyszer megtalálták nálam Őszentsége könyvét, a Boldogság művészete címűt. Kitiltottak Tibetből. 
 
Egy könyv miatt?
 
Nyilván tudtak róla, hogy kapcsolatban állok a mozgalommal és Őszentségével, de az ürügy ez volt. Akkoriban kezdtek el észrevehetően figyelni rám a titkosszolgálatosok.
Pedig ez még csak a kezdet volt. 
2007-ben, két évvel azután, hogy kitiltottak Tibetből, rendeztünk egy kiállítást, ami botrányba fulladt. A Dharam Shalában töltött időkben a száműzetésben lévő tibeti kormány könyvtárában szép kis gyűjteményt állítottam össze archív  felvételekből. Igazi ritkaságok is voltak közöttük Tibet kínai megszállásáról, a száműzetésbe vonulásról, a lámáról. Őszentsége és a tibeti vezetők támogatták az ötletemet, hogy Dhakában  kiállítsuk ezeket a képeket s a prominens Dirk Galéria tulajdonosa, Dr Shahidul Alam örömmel fogadta be a tervet. 
Óvatosak voltunk a beharangozással – nem akartuk, hogy a hivatalos szervek tudomást szerezzenek az eseményről, de így is zsezsgett a levegő. A megnyitó napjának reggelén fenyegető telefonhívásokat kaptunk kínai diplomatáktól, a kulturális minisztériumból és különböző képviselőktől: azt akarták, hogy töröljük az eseményt. Persze eszünk ágában sem volt. A megnyitó előtt egy órával rohamrendőrök vették körbe a galériát. Én a szemközti épületben voltam, Alam a helyszínen; telefonon tartottuk a kapcsolatot. Alam igyekezett fenntartani a nyugalmat és elérni, hogy ne szedjék le a képeket - hivatalos parancsot nem tudtak felmutatni a rendőrök. Én pedig ezerrel toltam a MacBookomon: szórtam a friss híreket a médiának, a Facebookra. Csak úgy izzott a klaviatúra... aztán hirtelen elfeketedett a képernyő és leállt a gép. Meghekkelték, kisütötték. Semmilyen adatot nem lehetett leszedni róla azután. Rengeteg anyagom veszett el... 
 
A média átvette a híreket?
 
Igen. És nem csak a sajtó. Alam a hivatalos megnyitó előtt fél órával köszönés nélkül szólt a telefonba: „Wasfia, van 10 000 dollárod? Ennyibe kerül, hogy most rögtön éles adásba tegyenek minket a tévében, rohamrendőrös blokádostul” nem érdekelt a pénz, gondoltam, majd megszerezzük valahogy. Ment az éles adás.
 
A megnyitóval mi lett végül?
 
A rendőrség nem engedte be az embereket, így d a díszvendég, Prof. Muzaffar Ahmed, a Nemzetközi Bangladesi Átláthatósági Bizottság ex-elnöke, az utcán nyitotta meg a kiállítást! A rohamrendőrök és a ’Free Tibet’ táblákat hordozó tüntetők gyűrűjében mondott rövid, velős beszédet a szólásszabadság fontosságáról. Végül az egész kiállítást kivittük az utcára. 
 
Gondolom ezután még több összetűzésed volt a hatalmi szervekkel.
 
Sokszor zaklattak mindenféle elhárító egységek. Pár évig nem tudtam elhagyni Bangladest. Az állandó stressztől álmatlanságban szenvedtem. 
 
Tovább dolgoztál?
 
Ekkor elsősorban a szexipari dolgozókkal foglalkoztam. Bangladesben törvényes a prostitúció, de ez tulajdonképpen csak hozzájárult a szexnegyedek elmúlt kétszáz évben kialakult világának bejegecesedéséhez. A prostituáltak teljes mértékben a madame-ok és stricik kiszolgáltatottjai, egy nap átlag 15 vendéget kell fogadniuk, hogy ki tudják fizetni a nekik járó díjakat. Naponta, válogatott módokon bántalmazzák őket, nem ritka a maradandó károsodást okozó erőszaktétel. Megfélemlítéssel és persze drogokkal tartják őket az uralmuk alatt. Tulajdonképpen semmire sem jogosultak ezek a lányok, asszonyok. Ha elhagyják a városnegyedet, semmi esélyük képzetlenül és megbélyegezetten munkát találni, beilleszkedni a társadalomba. Ráadásul ha valaki egyszer elment onnan, többé nem engedik vissza. Azokat a gyerekeket, akik itt születnek, nem regisztrálják, még vezetéknevük sincs. Társadalmon kívüliek.
 
 
 
 
Mit tudtál tenni a helyzet megváltoztatásáért?
 
Cikkeket írtam, felhívtam a figyelmet a törvénykezés és a gyakorlat ellentmondásaira, arra, hogy a kormány „úgy akar halászni, hogy száraz maradjon a keze” . 
Még korábban részt vettem egy képzési központ létrehozásában, mely az alternatív életmódot folytatni kívánó lányoknak biztosít kitörési lehetőséget, teremt esélyt az önállóságra az oktatáson keresztül. Külön programot indítottunk a prostituáltaknak és a gyerekeiknek. A gyerekeket regisztráltatjuk is.
 
Ez a program hozta meg számodra az elismerést? Emiatt szállt le rólad az elhárítás?
 
Nem egészen. A Bangladesh on Seven Summits (Banglades Hét Hegycsúcson) hozta meg azt a nemzetközi visszhangot és népszerűséget, amit már a hazai hatalmasoknak is érdekében állt elismerni. Banglades 2011-ben ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját és én szerettem volna ebből az alkalomból valami igazán pozitív kampányba kezdeni, aminek a híre túlmegy az országhatárokon. Banglades lapos ország, és én mindig is vonzódtam a hegyekhez, a hegyi életmódhoz. A Dharam Salai időknek is biztosan köze volt hozzá, hogy kipattant a fejemből a Bangladesh on Seven Summits ötlete. Elhatároztam, hogy megmászom a legmagasabb hegycsúcsot minden földrészen, így hívom fel a világ figyelmét a bangladesi nők egyenjogúságért vívott küzdelmének 40 évére, a pozitív eredményekre. Mert sokat haladtunk, annak ellenére, hogy ez a 40 év nem várt politikai, gazdasági káoszban, természeti katasztrófáktól sújtottan zajlott (gyerekkorom nappalijára leginkább úgy emlékszem, hogy csónakázunk benne). A kampányt sokan felkarolták és támogatták nemzeti és nemzetközi szinten. Alig több mint egy év alatt sikerült 5 csúcsot megmásznom a hétből. Ez lett a fő tevékenységem, célom, küldetésem. Eladtam mindenemet, az utolsó garasra is szükség volt az expedíciókhoz. A barátaimnál laktam, nappalik szófáin aludtam, banki kölcsönöket vettem fel, eladósodtam. De abszolút megérte: az Everest megmászása áttörést jelentett a kampányban. 
 
Azóta igen megsokasodtak a médiaszerepléseid.
 
Valahogy így működik a világ: 29 évesen én voltam a legfiatalabb bangladesi, aki feljutott a világ tetejére. Szintén én voltam az első bangladesi, aki egy fős, női csapatban mászott. Az Aconcaguán (Dél-Amerika) is én voltam eddig az egyetlen bangladesi, ráadásul pont a függetlenedés évfordulójának napján értem fel. Az Elbruson se járt előttem hazámlánya, satöbbi, satöbbi. A média az ilyen szenzációkra harap. Soha nem láttam annyi tévést és újságírót egy rakáson, mint az everesti akció után a dhakai reptéren. Azóta nem is kell értesítenünk a médiát a dolgainkról, maguktól követnek. A Facebook bejegyzéseimet tízezrek követik, sőt mostmár sajnos a magánéletem is érdekli a médiát! Az Everest után tényleg nem volt megállás. Mindenki büszke volt rám. Rengeteg prezentációt tartottam világszerte, meghívott a BBC is. Otthon kormányzati összejövetelekre citáltak, gratuláltak, lapogatták a hátam és figyelmesen követték a prezentációmat. Érdekes, valahogy a tibeti képekből tartott kiállítás témáját diplomatikusan kerülték. Nekem, személy szerint az egyik legnagyobb eredmény az Everesttel kapcsolatban az volt, hogy Nepál felől közelítve a csúcshoz, sikerült átlépnem a tibeti oldalra. Itt a magasba tartottam azt a fotót a Dalai Lámáról, ami a Boldogság művészete c. könyvének borítóján is van – ami miatt  öt évvel azelőtt kitiltottak Tibetből.
 
Wasfia imád hulahoppozni. Gyerekkorában tiltották, túl szabados elfoglaltságnak titulálták. Ezért is kiemelten fontos számára a karika, a női szabadság jelképe. Kedvenc karikáját még a csúcsra is felcipelte.
 
 
 
Mi a következő lépés?
 
Hátra van még Észak-Amerika és Óceánia. Az előbbit már próbáltam, de – és eddig ez volt az első ilyen eset - vissza kellett térnem, mert elfagyott az egyik ujjam. Nemrégiben Hollywoodból keresett meg egy produkciós csapat: játékfilmet akarnak forgatni a projektről. 
 
Ki játszana téged?
 
Én magam. Ők akarják így. Erről többet most még nem szeretnék mondani, még javában folynak a tárgyalások. Csak akkor megyek bele, ha a film hűen mutatja be a projektet. Úgy van értelme ennek a fajta publicitásnak. Ha ezt sikerül elérni, akkor viszont rengeteget hozhat az ügy számára ez a dolog. 
 
 

Kapcsolódó oldalak:

 
Wasfia cikkei a prostituáltak helyzetéről Bangladeshben:
 
 
  • Wasfia Nazreen
  • Társadalom