Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Nem az a siker, ha tapsolnak... - Batarita I. - 7NŐ/4

....hanem az a siker, hogy ha egy ember kapott valamit, elgondolkodott, alakított a darab az életén, vagy napokig olyan dolgokon formálta magát, amin azelőtt nem, vagy esetleg kinyitott magának egy kaput - ez fontos. - mondta Batarita táncos, koreográfus a 7NŐ beszélgetések negyedik estjén. A beszélgetés szerkesztett változatának első részét elolvashatjátok a DRÓTon. 

 
Weiner Sennyey Tibor: A 7 NŐ című közös interjúsorozat negyedik részénél tartunk, ahol talán a legrégebbi ismerősömmel, Bataritával találkozunk. 2001-ben találkoztam vele, idestova tizenöt éve. Mit jelent ma nőnek lenni? Ez a fő témája a beszélgetéssorozatnak. Az információs társadalom, amelyben élünk, eleve ellene hat a koncentrált figyelemnek, minden komoly kérdésre való válasznak, amelyek a lét alapköveit érintik. Milyen egy nő, milyen női megvalósulások vannak?
Rám óriási hatással volt Batarita fejlődése, ahogy a táncon keresztül egy teljes spirituális utat kezdett bejárni - számomra ez példamutató és értékekkel teli dolog.
 
Nagyon nagy hatással volt rá az európai mellett az ázsiai tánckultúra, különösen a japán butoh tánckultúra.
 

BATARITA a DRÓTon

 

Csak enni, inni, szükségleteinket kielégíteni, vagy a legmélyebb filozófiák mélyére merülni, csak a gondolatok között élni. Mindenre képesek vagyunk, és mindennek az ellenkezőjére isBatarita filozófiája

Május 23-án a Nemzeti Táncszínházban négy nemzet táncosnői lépnek fel. Az esemény főszervezője Batarita koreográfus-táncos, akivel egy Koreában készült beszélgetésünket olvashatjátok most a DRÓTon, továbbá közöljük a világhírű magyar táncosnő által írt filozófiáját. - Ázsia és Európa között - „Magyarország? Tudom! Ott van Európa mellett!” - beszélgetés Batarita táncos-koreográfussal a DRÓTon.

Ahhoz, hogy ő ezt elsajátíthassa, nagyon sok időt töltött japán és koreai környezetben.

Emlékszem egy történetre, amit egy Hunyadi téri lángosozáskor meséltél: ahhoz, hogy a japán butoh mestered téged taníthasson, egyáltalán elfogadjon, kiválasszon tanítványként, neked nagyon sokáig térdelned kellett a táncteremben. Vagy ez csak egy terézvárosi legenda?
 
Batarita: Ő nem a butoh-mesterem volt, egy másik mester. A táncon és a butoh-n kívül nagyon sok mindent tanultam japánban, vagy japán mesterektől, akik elvárták, hogy a tanítást térdelve hallgassuk. Ez egy teljesen természetes dolog, bennem föl sem merült, hogy ez probléma lenne.
 
WST: Nem volt számodra megalázó?
 
Batarita: Egyáltalán nem, viszont amikor itthon meséltem a barátaimnak, hogy így és így volt, megkérdezték: és te letérdeltél? Persze, hogy letérdeltem, nem volt kérdés, így történt, a mester állt, magyarázott, te pedig térdelve hallgattad. 
 
WST: És nem azért, mert nem volt elég szék...
 
Batarita: Nem. Gondolom, évszázadok óta így tartották helyesnek, és én ebben semmi kivetnivalót nem láttam. És nemcsak nők térdeltek a mester előtt.
 
WST: Hogy jött az, hogy a nyugati kortárs táncművészettől eljutottál a butoh-ig. Miért, nem volt neked elég, amit itthon találtál?
 
Batarita: Amit csináltam, itthon - mint tánc -, azt a szakma nem tudta beskatulyázni, és ezért fellépési lehetőséget sem kaptam. A Mediawave igazgatója, Hartyándi Jenő volt az, aki először lehetőséget adott, sőt, évről évre visszahívott a fesztiválra. A sorozatos külföldi meghívások után pedig a szakma is kezdett elfogadni. 
2002-ben, amikor Budapesten volt Carlotta Ikeda, a Trafóban volt a Szóló-Duó Fesztivál, egy koreográfus verseny, amit megnyertem. Ő gratulált és azt mondta nekem: 
 
te butoh-táncos vagy. 
 
Azelőtt sohasem tanultam butoh-t, de ezek után berakott a szakma a butoh-táncos skatulyába. Természetesen elmentem Ikedához butoh-t tanulni, itt, Magyarországon egy workshopra, aztán két évvel később megkaptam egy hathetes bécsi ösztöndíjat, a DanceWeb-et. Akkor választottam ki Ko MUROBUSHIt, életem legfontosabb mesterét,  aki sajnos tavaly váratlanul eltávozott.  Ott Bécsben megkaptam tőle az első nagy löketet, ami miatt visszajártam hozzá Bécsbe is, majd Japánba is. 2010-11-ben már együtt dolgoztunk, s a tanítványból egy alkotótársi, baráti kapcsolat alakult ki. De a lényeg, hogy valami olyan már megvolt bennem, mielőtt elkezdtem tanulni, amit ők butoh-nak neveztek. Én most már nem tudom, ez butoh-e.
 
WST: Érdekes volt figyelni, hogy először megrendeztétek a Butoh Fesztivált a Nemzeti Táncszínházban, és aztán egyszer csak, amikor ültem a kis sámlin nálad azt mondtad, hogy a következő fesztivált nem akarod Butoh Fesztiválnak nevezni, hanem az lesz a címe, hogy Itt van Japán. Kérdeztem, hogy miért nem? Mondjuk el, hogy mi a butoh, legalábbis próbáljuk meg...
 
Batarita: Kezdetben a sötétség, vagy az árnyék táncának is nevezték, ami tabukat nem ismert, groteszk humorral fűszerezett volt. Ez a mindenféle konvencióktól mentes tánc, ami ellene irányul minden addig hagyományosnak nevezhető táncnak, de azt használja is, 
 
kiüríti a testet - ez már a filozófia része – hogy az egy üres csatornává váljon. 
 
Erre nem képes mindenki, de ha igen, akkor mindenné átalakítható lesz a test, ami folyamatos, tiszta transzformációkat eredményez. Ez viszont nemcsak a butoh-nak nevezett táncban található meg. Amit mondtál, hogy a fesztivált átneveztük annak idején, Butoh Fesztiválból Itt van Japán lett, majd pedig BODY.RADICAL (ami marad is már egy jó ideig), annak pontosan az volt az oka, hogy a Japánban látott butoh-előadások során azt tapasztaltam, hogy amit annak neveznek, az már csak a külsőségeit tartalmazza, ami egyáltalán nem izgalmas és őszintétlen. 
 
Az, hogy valaki fehérre festi a testét és lassan mozog, még nem butoh. 
 
Viszont pont Japánban nagyon sokan elfelejtették a filozófiáját és sajnos ezt másolják Európában is. Ezt én ezt nem szeretném porondra vinni. A felszínnél sokkal izgalmasabb a butoh-ban, és más stílusú tánc előadásokban is, ha határokat mozgat meg, ha olyan pontokra megy el, ami a legnagyobb bátorságot és merészséget követeli. Ha ott vagyunk a határ tengelyén, az az igaz, s nemcsak a táncban, az életben is. Ezt a pengeélen való táncolást, a határig való eljutás bátorságát és igazságát szeretném a nézőkhöz eljuttatni.
 
WST: Abba, hogy milyen pszichológiája lehet, hogy a második világháború után vesztes nép hogyan értelmezi újra a saját mélylélektani határait akár a kortárs táncokon belül - most nem mennék bele. De az biztos, hogy amikor ezeket a butoh-előadásokat, vagy radikális testtudatos előadását jelen láttuk a színpadon, utána néhány napig eltartott, hogy feldolgozzuk a látottakat.
 
Batarita: Nagyon fontos, hogy ha nyitott néző ül ott, akkor az a néző is eljut a határaira. És ha ez megtörténik, akkor történik meg az előadás, és csak ennek van értelme. 
 
WST: Én például sztorikban gondolkodom, mindig valamilyen történetet gondolok ahhoz, amit látok. Amikor a te táncaidat láttam, mindig kitaláltam hozzá valami narratívát, hogy fel tudjam dolgozni, hogy értelmezni tudjam. S ezektől a narratíváktól borzasztó nehéz megszabadulni - nem is biztos, hogy kell. 
 
Batarita: Nem kell. Az a jó, ha megtalálod azt a szálat, ami téged segít a kapcsolódásban. Ez mindenkinél más. És ezért, ha egy előadás után van egy közönségtalálkozó, én nem is szeretek arról beszélni, hogy én mit gondolok, mert az egyáltalán nem érdekes. 
 
Az az érdekes, hogy az egyes emberekben hova jutott el, hogy egyáltalán eljutott-e valahová. 
 
Ha nem, akkor nem sikerült, ha meg igen, akkor az az ember és az a kapcsolat érdekes. 
 
WST: Számodra fontos, hogy eljusson az előadás a közönséghez, hogy csillogó szemmel jöjjenek ki? Fontos számodra, hogy sikeres legyen egy előadás?
 
Batarita: Fontos. De nem a csillogó szemek és a siker, hanem hogy meglegyen ez a kapcsolat. 
 
WST: Szóval nem az a siker, ha tapsolnak?
 
Batarita: Nem az a siker, ha tapsolnak, és nem is az, ha az én gondolatom átment, hanem az a siker, hogy ha egy ember kapott valamit, elgondolkodott, alakított a darab az életén, vagy napokig olyan dolgokon formálta magát, amin azelőtt nem, vagy esetleg kinyitott magának egy kaput - ez fontos. 
 
WST: Emlékszem egy előadásodra, a Múzeumkertben térdig érő hóban egy fehér gumicsizmában voltál, a Tél című előadás volt, és tényleg nagyon hideg volt. De a legnagyobb hatással az volt rám, amikor a Fészekben voltunk - most ismét egy narratívát hallotok, ha ti megnéznétek, biztos mást gondolnátok - ott számomra szinte egy szülőfolyosón keresztül ment a táncos, Batarita, és a megszületés és élet volt ott, magát az életet önnön elementáris mivoltában láttam abban az előadásban. Arra nem is emlékszem, hogy hogy beszéltük meg, de most visszagondolva, nemcsak azért ragadt magával, mert sokat lángosoztunk - de valamiért úgy érzem, hogy azok az előadások, amiket tőled látok, azok a MOST-ba raknak. Azokban itt vagyok, most vagyok, most történnek az előadások. És akármilyen narrációt találok ki hozzá, az most történik. Mint a legújabb előadás, ami a MOM-ba volt, ott még a "disco-feelinget" is bevállaltátok, nagyon sok oldala volt - de abszolút a mostban történt a tánc. Ezt hogy lehet a butoh-hoz kötni, vagy hogyan nem?
 
Batarita: Ez a szó már nem annyira izgat. De minden előadásban ennek a csatornának, amivé váltam, a határait, a határaimat feszegettem. Amikor a hóban, mínuszban volt az előadás a Múzeumkertben, a Négy évszakból a Tél, akkor rajtam volt egy harisnya és egy vékonyka kis nadrág, ugyanennyi fölül, és én nem fáztam. Mert
 
tökéletesen átalakultam azzá, akivé akkor, abban a pillanatban át kellett alakulnom.
 

7NŐ

I.
II.
III.
IV.
2016. február 23. 19:00
Batarita, táncos, koreográfus 
V.
2016. március 1. 19:00
Bihari Viktória, blogger 
VI.
2016. március 8. 19:00 (NŐNAP)
Kiss Márta, festőművész 
VII.
2016. március 22. 19:00
Pavlov Anna - üzletasszony, műfordító
 
Helyszín:
Zsivágó Kávéház,
1061. Budapest, Paulay Ede utca 55.
Támogató partnereink

Zsivágó Kávéház, Lady Sale, miabaro és a DRÓT

Amikor a Fészekben voltam, ott a félelemmel játszottam, és ott féltek az emberek. Volt egy hatéves kislány a nézőtéren, és ő elbújt az elején, amikor csak hangokat lehetett hallani a sötétben, aztán elővillant az a piros valami, amit szülőcsatornának nevezhetünk. Az ott egy nagyon kemény félelem volt, ami mindenkié. És ez a hatéves kislány az előadás után odajött, és bátor kérdéseket tett föl a félelemről; ő mert beszélni arról, amiről mi felnőttek már nem merünk, pedig kellene. A lényeg, hogy minden egyes darabban, amit csinálok, olyan dolgokról szeretnék beszélni, amelyek függetlenül a kultúrától mindenhol megvannak. Itt Magyarországon, vagy Ázsiában, vagy Amerikában, mindenhol bennünk van, mert emberek vagyunk. És teljesen mindegy, hogy milyen színűek vagy vallásúak vagy neműek vagyunk, egyszerűen ott van. 

 
WST: Akkor mindegy, hogy férfiak vagy nők vagyunk?
 
Batarita: Mindegy, hogy férfiak vagy nők vagyunk, a férfiak is ugyanúgy félnek, mint a nők.
 
WST: Dehogy...
 
Batarita: Nem, nem, minden férfi bátor és megvédi a nőket....
 
WST: Vagy nem...
 
Hamarosan folytatjuk...
(Szerkesztette Stenszky Cecília)

NŐKÉRDÉS a DRÓTon
 
Egy buddhista tanító, egy vaisnava (Krisna-hívő) teológus, egy református lelkész, egy rabbi és egy muszlim hitoktató véleményét olvashatjátok a napokban erősen tematizált nemi egyenlőtlenségekről a DRÓTon. Az írás részlet Rába Géza most megjelent „Isten tudja – emberi kérdések, vallási válaszok” című könyvéből. - Isten tudja, hogy a nők...
 
Az irgalom azt jelenti: látom, hogy más vagy, másként gondolkodsz, de elfogadlak. Azt jelenti: látom, hogy hülyeségeket csinálsz, de megbocsátok, mert én is ugyanilyen baromságokat követek el. - Miért okozott ekkora felháborodást egy zenész és egy politikus kijelentése a nőkről? Miért érintett ennyire érzékenyen sokakat annak az alapvető gondolatnak a magánemberként való nyilvános megfogalmazása, hogy a nőknek genetikailag meghatározott feladata van? Stenszky Cecília - a DRÓT szerkesztőjének - írását olvashatjátok. Félelem és rettegés Magyarországon
 
Magyarországon még mindig elfogadott a nők elleni erőszak, különösen akkor hunynak szemet felette, ha az családon belül történik. Gyenge és alávaló az a férfi, aki egy asszonyt megüt, és az a nő pedig, aki ezt elviseli: megfélemlített, kétségbeesett és kiszolgáltatott. Az a társadalom, ami pedig ezt szó nélkül tűri: folyamatos bűnben él. Mindez akkor jutott újra eszembe, amikor Kovács Patrícia színésznő feltett néhány fotót, melyet még Rózsa Erika készített öt éve a Nők Lapjának. Akkor én nem láttam ezeket a képeket, de most nagyon megráztak. -  Üzenjük a Parlamentnek: több tiszteletet a nőknek!
  • Batarita
  • 7nő
  • Társadalom