Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

A nő teste

"Ne legyünk szégyenlősek és álszentek, sem mint táncosok, sem mint nézők, sem mint testben élők. A test sokszor jobban beszél, mint gondolnánk, és e négy nő mesteri szintre vitte ezt a nyelvet." - Batarita, a butoh tánc  egyik legjelentősebb magyar képviselője december 7-én tánc workshopot tart Budapesten, ez alkalomból közöljük korábbi előadásáról Stenszky Cecília írását.


A szünet is zene.
(Weiner Leó
)


Amikor mondandónk akad: valaki beszél, más leírja; van, aki fest, vagy rajzol. És van, aki táncol.

 


Absztrakt idő

Sokan vagyunk, sötét csöndben ülünk a széksorokban, csak a szemünk tapad a színpadra. Minden színház a sötétben indul, s kevés intenzívebb pillanat van, mint a színpad kivilágosodására várni. És mikor felvillannak a fények, egy nő hátát látjuk, amint mozdulatlan feszülésben áll hosszú másodpercekig. Hol itt a tánc? De akkor hirtelen megrándul a test, mint amiből belülről fakad a szavakkal elmondhatatlan. Itt a tánc.

Az a tánc, amelybe a nézők izmai feszülnek bele.

Batarita kezdi a szólót. Fűrészes, átható zene kíséri az Évszakok című előadást, mely a modern távol-keleti butoh táncon alapul, és a táncos testéből a szem közvetítésével valami megfogalmazhatatlan impulzus hatol a nézők zsigereibe. Csak azt látjuk, hogy Batarita teste hol nő, hol férfi, hol állat, hol bohóc, hol ismeretlen istenség. Hol intenzív érzelmeket közvetít, hol elemi tapasztalatokat, kimondhatatlan valóságot. A test önmagában teljes világ itt, ősi rétegek megszólaltatója, és a végletekig jelen van. Hangszerré válik, mely a saját tudatos és tudattalan létét fejezi ki a bőr, a csontok, az izmok, az erek és az önazonosság erejével.
Aztán jön a többi szóló: Kim Yunjung Koreából, Gabriela Cuevas Abitia Mexikóból, Sonoko Prow, Thaiföldről – valamennyien szakértő táncosai az önazonosságnak, a félelemnek, a játékosságnak és a tudatnak. Négy nő, négy teljesen különböző karakter, de mind nő és mind egyéniség – így táncuk, bár nagyon hasonlít egymáséhoz, mégis karakteres és megkülönböztethető. Láttunk kalapálást, marionettfigurát, elhagyott szeretőt, árnyékot, önmagukon belül és kívül levést. Meglepett, hogy mind a négyen háttal kezdték a szólókat: a sötét színpad közepén egyszerre felsejlik egy női hát. Mintha külön feladat volna megfordulni és szembenézni – de hiszen még nézőként is borzongató, hogy milyen megdöbbentően csupasz az ember a színpadon. Nem elsősorban szó szerint, hanem ahogy a táncban nincs sok szöveg, csak a puszta test, amely az égiek hangszerévé válik, valahol mégis ott van az a bizonyos egyetlen és sajátos ember, történetesen nő, aki hagyja magát tökéletesen felfedni. Kiszolgáltatottság ez a javából. És Yunjung, Gabriela, Sonoko és Batarita brilliánsan kezeli ezt a fajta feszültséget.
Bizonyára nem volt véletlen, hogy a nézőknek az előadás kezdete előtt lehetősége volt egy kicsit meglepődnie: az előtérben zsákok voltak, melybe belenyúlva különböző természetes anyagokat lehetett megfigyelni. Nem nézni, tapintani. Talán nem is az volt benne. Mint egy figyelmeztetés: egy kicsit más dimenzióba visz ez az előadás, s a kő, a tűlevél, a fejtetőn a bambuszrúd egyensúlyozása segíthet befogadni. Egy jó előadásra azonban nem lehet eléggé felkészülni, még ha az érzékelésekkel meg is nyíltunk kissé.

Teljesen nyitottá kell válni, nemcsak a különös zenére-zajra és a szokatlan mozgásra – arra is, hogy valami megváltozik bennünk.

Arra, ahogy valaki táncol a színpadon, és az ő tánca bennünk válik érzelemmé.
Ez a négy ember tökéletesen jelen van a testében, egy önmagában teljes világban. Ez a hozzáállás az emberi lét velejáróit, a fájdalmat, az erőt, a játékosságot, a magányt, a küzdelmet teszi kifejezhetővé és megélhetővé, feloldva és átalakítva azok olykor pusztító erejét. Mindezt csak úgy érdemes figyelni, hogy kilépünk a hétköznapokból és saját magunkból, s azt is elfelejtjük, hogy színpadi nézőtéren ülünk, máskülönben mozaikjaira szakad és értelmét veszti a tánc – de még az is, ami azon kívül létezik: a nézőtéri szék a fenekünk alatt, a kora nyári este a budai várban, Magyarország. Ha megmaradnánk külső megfigyelőnek, saját magunkat zárnánk el valamitől, amitől teljesebb lehet a lét.


A test mint katalizátor

Az előadás második része közös mű volt, Batarita, Sonoko, Gabriela és Yunjung együtt alkották meg és táncolták el. Tánc? Élő történet volt ez, eltáncolva, mozaikokban, mintha mindenki a saját életét mesélte volna el közös szavakkal: a testükkel. A hétköznapi és az ünnepi, a ruhátlan, a kifordított, a konvenciók közt élő és az azokból kitörő asszonyi és emberi sors, mely nem is mindig áll messze sem az istenitől, sem az állatitól. Volt paródia is: a közös mozdulatsorok, melyek egyre deformálódtak, a várakozás, az egyéni kis fixációk, a fehérneműk diszfunkcionális megjelenése. Voltak ebben a táncban tárgyak és szövegek, gyerekdalok és erotika, a feszültség továbbadása, s hogy valaki mindig más volt, mint a többi. Az uniformizálhatatlan emberi lét jelent meg pőrén, merészen. S míg az első részben az egyén és az individualitás, úgy a közös műben a közösség kapott hangsúlyt; a drámai mélység feloldódott a történet-foszlányokban, melyet a néző rakott ki magában – ha akart.
A test őr, mint a rabság vagy a szabadság burka és szobra, mint az élő szépség archetípusa, vagy annak meghazudtolása. A fogyasztói társadalomban való „létezés”, a női szerepek metszetei és időben való változása, testek találkozása vált élővé a színpadon. Kemény is, lágy is egyszerre a tánc, a táncosok személyes és univerzális emlékeinek egyszerre finom és kegyetlen megjelenítése. Élet és halál. De, ahogy elhangzott az előadást követő közönségtalálkozón, bármi belefér.

Ne legyünk szégyenlősek és álszentek, sem mint táncosok, sem mint nézők, sem mint emberek, akik testben élnek.

A test sokszor jobban beszél, mint gondolnánk, és e négy nő mesteri szintre vitte ezt a nyelvet. A megértéséhez viszont nem kell évek gyakorlása. Elég, ha nyitottak vagyunk a jelenre és bármire, ami jön a művészek táncából – vagy akár a saját belső megmozdulásainkból. A test beszél: táncban, álomban, betegségben, érzésekben. Ha csupán érzés marad, úgy is jó, mondja Batarita. Ha megfogalmazódik valamilyen úton-módon, úgy is jó. Csak a változás maradjon meg. Figyelem: aki ezt az előadást megnézi, változni fog. Ha kicsit, ha nagyon, de elmozdul. Miért ne előrefelé?
Legyünk bátrak.

 

KAPCSOLÓDÓK


Csak enni, inni, szükségleteinket kielégíteni, vagy a legmélyebb filozófiák mélyére merülni, csak a gondolatok között élni. Mindenre képesek vagyunk, és mindennek az ellenkezőjére is. Batarita filozófiája

Woman, BODY - koprodukció a Nemzeti Táncszínházban - 2014. május 23. 19:00

Május 23-án a Nemzeti Táncszínházban négy nemzet táncosnői lépnek fel. Az esemény főszervezője Batarita koreográfus-táncos, akivel egy Koreában készült beszélgetésünket olvashatjátok most a DRÓTon, továbbá közöljük a világhírű magyar táncosnő által írt filozófiáját. - Ázsia és Európa között - „Magyarország? Tudom! Ott van Európa mellett!” - beszélgetés Batarita táncos-koreográfussal a DRÓTon.


 

Batarita, a butoh tánc  egyik legjelentősebb magyar képviselője december 7-én tánc workshopot tart Budapesten.

 

  • Batarita
  • Woman
  • body
  • butoh
  • tánc
  • Művészet