Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Nosztalgia és klasszicizálás Justh Zsigmond nyomában

Justh Zsigmond indiai utazásai íródnak újra, de másképpen mint gondolnánk Tokai Tamás Csöndnaplók című első kötetében. Modor Bálint recenzióját olvashatjátok a DRÓTon.

Nosztalgia és klasszicizálás

Justh Zsigmond nyomában

 

Csöndnaplók. Ízlelgetem Tokai Tamás tavaly megjelent verseskötetének címét. Kint ömlik, szakad a tavaszi eső. Sajátos csendje van az ilyen végtelen esőzésnek. Kopogásával méri ki a csend ritmusát. Naplóíró csend. Bent a PB-palackos sziesztakályha duruzsol. Önti magából a meleget.

Csendből formált szavaikkal hívnak a versek:

egyfelől a belső csend lassan érő, finomra munkált, időtlenné kristályosuló verejtékcseppjeinek esszenciája, másfelől a naplójegyzetek időhöz kötött partikuláris esetlegessége. A kötet szerkezetében is őrzi a címben rejlő kettősséget, míg a (versek, 2011-2016) alcímű első részben – mondhatnánk a nyugati kultúrában iskolázottan – klasszicista művészeteszmény mentén a magyar költészet reduktív lírai hagyományához kapcsolódva keleti mintákat klasszicizál, addig a kötet második (naplójegyzetek 1892-1893) alcímű részében a kelet felé forduló, keleti kultúra iránt érdeklődő, írói alteregónak tekinthető Justh Zsigmond indiai naplóit, leveleit írja újra.

A kötetnyitó párák című versben megfogalmazódik a kötet alaphangoltságát magában rejtő kérdés:

„[…] ki ért még az ember előtti

nyelven […]”

(7.o Kiemelés: M. B.) A költői kérdésre természetesen nem kapunk választ. Azonban versből kiderül, a természetben töltött időre emlékező versbeszélő („emlékszem gyakran / jártuk kora őszi reggeleken / azt a hegyi ösvényt […]”) nem ért már az ember előtti nyelven, de Pilinszky híres versének az Apokrifnak beszélőjével szemben az emberi beszédet igenis beszéli, és az emberi nyelven, az emberi nyelv metaforáival írja le a természetet:

„[…] szótlan köveink

közt a fenyvesek és völgyek magasba

szálló sóhaja […]”

vagy később:

„[…] ki ért még az ember előtti

nyelven felettünk zúgó dallamok

kérgek arcunkra meredő kottái akár

ismeretlen imák […]”

Vagy még később:

„[…] az alant

 gomolygó ködben némán hallgatta azt

a távoli magányos zarándokszólamot

(7. o Kiemelések: M. B.)

A sóhaj, a kotta, az ima és a zarándokszólam, mind metaforái annak az emberi nyelvnek, amelyet a versbeszélő használ, és amely a versben működik. Az emberi nyelv így egyfelől eltakarja, betakarja, bekebelezi az ember előtti nyelvet, másfelől megmutatja az ember előtti nyelven való beszéd lehetetlenségét. Az ember előtti nyelv hiányát. Vagy ha tetszik, még pontosabban:

hiányában mutatja meg az ember előtti nyelvet.

És ez nem kevés.

Mert éppen a hiány hívja létre ezeket a verseket. Az elvesző, az elmúló, a hiányzó utáni vágy, amely éppen elveszésében, elmúlásában és hiányában válik a meghatározóvá. Ezt a vágyat nevezhetjük nosztalgiának. És a nosztalgia a legkülönfélébb tárgyakra ruházza rá hiányának titokzatos metaforáit: lehet az ember előtti természet (párák), a klasszikus kínai kultúra (Feljegyzések a Szent Hegyről, A Jáde Császárné krónikája) vagy keresztény kultúra (credo, csöndnapló). A kötet első felét kitevő klasszicizáló versekben a hiány különböző metaforái keverednek egymással.

Mielőtt jobban belemennék abba, hogy milyen is ez a nosztalgia és mit is értek klasszicizálás alatt, érdemes visszatérünk a nyitó vers elemzéséhez. Az egyes szám első személyű versbeszélő és az egyes szám harmadik személyű másik viszonyához. A vers nyitányában a többes szám első személyű ige kettejük közösségét fejezi ki:

„emlékszem gyakran

jártuk kora őszi reggeleken

azt a hegyi ösvényt […]”

(7.o Kiemelés: M. B.)

 A vers zárlata értelmezi kettejük viszonyát:

„[…] megállt az egyik

szirtfokon és bepillantott az alant

gomolygó ködbe némán hallgatva azt

a távoli magányos zarándokszólamot

s én ekkortól tudtam hogy az ősz első

hónapjában fogok majd megszületni

éjjeli párától csillogó nyomaidon

(7.o Kiemelés: M. B.)

A zárlat idősíkokat egybejátszató időszerkezetében az emlékezés múltjában talált jövő időn keresztül (ekkortól tudtam, hogy meg fogok majd születni) mintha az emlékező a maga jelenéből látna vissza a születés előtti időre. A múltbeli jövő időből nem dönthető el, hogy a versbeszélő már megszületett vagy még mindig születés előtt vagyunk. Maga a születés viszont a másik nyomain történik. Ha a nyomhoz tapadó képzeteket ízlelgetem, akkor benne találom a másik hiányát, aki csak nyomain keresztül van jelen és ott lappang benne a nyomozás, a követés lehetősége is. A jelen nem lévő másik a versbeszélő számára követendő minta és alteregó egy személyben.

Ha kötet egészének sűrű intertextuális hálózatát nézem,

élesen szétválnak a megidézett alkotók abban a tekintetben, hogy a klasszicizáló törekvések mintái, vagy éppen a versekben megszólaló hang alteregói lesznek.

Az első csoportba olyan szerzők tartoznak (Li Taj Po, Li Ho), akik bár az ember előtti nyelvet nem beszélik, de a modernitás szakadékának túlsó partján állnk. A másik csoport tagjai (Gao Xingjian, Arvo Pärt, Rilke, Gustav Le Gray, Beney Zsuzsa, és nem utolsó sorban Justh Zsigmond), mint a Csöndnaplókban megszólaló hang már a modernitás innenső partján vannak, és hasonlóképpen viszonyulnak a modernitás szakadékának másik partján lévő klasszikusokhoz. Vagyis míg a párák című versben a beszélő születik meg a másik nyomain, addig maguk a versek különböző klasszikus minták és modern alteregók nyomain jönnek létre.

A kötet második felében a klasszicizáló tájköltészet redukcionizmusát leváltják a prózaversnyelv belső beszédet idéző hosszú mondatai. A beszéd is szitualizáltabb,

Justh Zsigmond indiai utazásai íródnak újra.

Justh Tokai prózaverseiben a modern ember hiánytapasztalatát az egzotikus kelet felé fordulással, indiai utazásaival próbálja betölteni, ezzel egyik előképe a magyar irodalom kelet felé forduló és keleti tapasztalatokkal gazdagon hazaérkező olyan utazóinak, mint Weöres Sándor vagy Krasznahorkai László. A tapasztalati gazdagság Tokai Justh Zsigmondjánál mégsem jelenti azt, hogy ez a hiány hosszútávon betölthető lenne. Ha megnézzük a kötet záró darabját, talán ott jut el ez a nosztalgikus líra a legközelebb ehhez, ahol „csak annyi” (73. o.) történik, hogy a régi Banares romjai között egy ép szegletkövet talál, „nem tudom, mi ütött belém” (73. o.) – mondja eksztatikus állapotban. Ebben a nemtudásban, olyan gondolatai támadnak, mint a vers nyitányában:

„így születik az ember újjá, visszahozott a földre, visszaadott önmagamnak”

vagy a zárlatban:

„eddig vak voltam, s most látok, látlak magam előtt, bocsásd meg napfogyatkozásaimat”

(73. o.)

A találás öröme. Hozza magával a látás örömét, de a látás, a másik látása is egy bocsánatkérő gesztuson keresztül pusztán a saját napfogyatkozásainak látása. A napfogyatkozás zárókőként, sötéten ragyogja be a kötetet, mert az öröm extatikus helyi értéke nem zárja ki, sőt, mintha baljóslatú hatásával inkább megígérné az eljövendő napfogyatkozásokat.

Tokai verseinek nosztalgiája nem párosul a jelen kritikájával. A mindenkori jelen mint hiánytapasztalat adódik számára:

ez nem a romantika patetikus nosztalgiája, nem a retró önironikus nosztalgiája, hanem a modernitás klasszicizáló nosztalgiája,

de ugyanúgy új mélységeket kereső, új mélységeket konstruáló nosztalgia. Nem az elmúltra figyel, hanem az elmúlóra. Arra, ami nem tud se múlttá, se jelenné válni. Hiányában határozza meg az embert. Napfogyatkozásaiban sötéten ragyog. A még most is a szakadó, ömlő esőben. Látom sötét fényét a duruzsoló PB-palackos sziesztakályha melegében.

 

Tokai Tamás: Csöndnaplók. Újforrás Könyvek. 2017.


KÖNYVEKRŐL a DRÓTon

Az őstények ősténye

Mi az az őstény és milyenek azok a világvázlatok? Végső soron pedig mi a valóság és mi a tudat? Tengelyi László  Őstények és világvázlatok című könyvéről Szabó Zsigmond recenzióját olvashatjátok a DRÓTon.

Ha van olyan, hogy „modern”, hogy „európai”, hogy „szürrealizmus”, ezen szavak tiszta és jó, helyes és mély értelmében, akkor az leginkább az, amit Henri Michaux képviselt. A 2017-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg magyarul Ecuador című útinaplója, amelyet igazi lassú olvasmányként forgattam, és számomra az elmúlt év egyik legnagyobb könyvélménye volt.
 
Kazuo Ishiguro, japán származású brit író, a késleltetés mestere, megkapta a 2017-es irodalmi Nobel-díjat. A magyarul is olvasható Az eltemetett óriás című könyvét ez alkalomból Lévai Juli ajánlja a DRÓTon.

 

  • Justh Zsigmond
  • Tokai Tamás
  • Újforrás Könyvek
  • Irodalom