Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

A nyomtatott sajtó halálára - avagy az írástudók offline árulása

Az irodalom nem a közbeszéd alkotórésze (ugyebár: visszakerült oda, ahova való), és kész. Mire az online tért ölelőn nyert teret, addigra az offline-ban véget ért a háború az irodalom teljes vereségével.

 
December 24-én, reggeli után a szálloda teraszára indultam egészségtelen légzésgyakorlat céljából, útközben a recepció melletti újságosrácshoz léptem, mert kedvem kerekedett ünnepi mellékletes napilapot venni.
Régen történt velem ilyen, sajnos, úgy hozzászoktam az onlájnoláshoz. Elsősorban kényszerből, mert amikor annó beindult az ún. közéleti ketté(többé)szakadás, egyre idegesítőbbek és unalmasabbak, sőt üresebbek lettek a lapok. A folyamat párhuzamosan nagyjából a neten is (le)zajlott, de itt azért könnyebb, kellemesebb válogatni.
Az egészben az volt a meglepő, hogy tényleg kíváncsi voltam arra, hogy a kapható két napilap (szigorúan ábécében: Magyar Nemzet, Népszabadság) milyen gazdagon töltött ünnepi melléklettel örvendezteti meg olvasóit, akik legközelebb 27-én vehetnek újságot. Be is terveztem előre, mikor fogok ezekből a mellékletekből olvasni (pl. reggeli után, a kávé mellé sat.); pihenősen, öregurasan.
A kezem azonban rossz helyre lógott,
 
a két, egykor szebb és tisztább napokat látott napilap egyike sem gondolta, hogy a háromnapos-szünnapos-ünnepes időszakra előrukkoljon valamivel, mondhatni: valamit letegyen az asztalra.
 
(No, az egyiknek volt mellékletszerűsége, de mindenki jobban jár, ha úgy vesszük, mintha mégse.)
Merthogy irodalmat. Igen. Szín- és vegytiszta, napilap-mellékletbe való irodalmat. Régit és újat, öreget és fiatalt, szépet és csúnyát. Tehát valamiképpen szerkesztve, ugye, mármint előre, felkészülve, kitalálva, ahogy illik.
Volt helyette ugyanaz, mint egyébként, az elme- és lélekrokkant közéletbulvár, csak most fenyőgyantával leöntve. Pedig szoktak íróemberek írni a lapokba amolyan publicisztikaféléket, és azokat mindig elolvassák a népek, sőt meg is osztják, a mindenit, hiszen milyen jól oda- és megmondta, vagy hogy ej, már megint hazudik, árul, ugye.
Szívet melengető, hogy ez a sivárság, sokszor még alacsonyabb színvonalon, otthonossá teszi a netes lapipart is.
De ne feledkezzünk meg a hetilapokról sem, kivált az ő évvégi duplaszámukról. Aprócska, egyedi és forradalmiatlan kivételektől eltekintve az ő irodalmiatlanságuk teljesen magától értetődő. Azért nem akarok igazságtalan lenni: egy-két, nem elsősorban irodalmi alkotásai miatt ismert kortárs, és sok-sok nemkortárs íróról vannak anyagok bőven: ki kivel, mikor, hogyan, hányszor.
Az irodalom nem a közbeszéd alkotórésze (ugyebár: visszakerült oda, ahova való), és kész.
 
Mire az online tért ölelőn nyert teret, addigra az offline-ban véget ért a háború az irodalom teljes vereségével.
Az online periodikák (?) már úgy jöttek létre, hogy vannak különböző „mellékletek”, blokkok, részegységek mindenféle témában, de irodalom, na, az nincs.
 
Nincs vers minden szerdán és pénteken, nincs novella hétvégén.
 
Ami az olvasás vereségét jelenti. Az elmélyülő, inspiratív (sat.) olvasásét. A nem-információ-olvasásét. Hogy van ebben világjelenség, természetes folyamatok, egyebek, az adja magát, de mi azért ne adjuk már magunkat ilyen könnyen.
Ráadásul azok életében nincs jelen az irodalom, akik egyébként is olvasnak. Tehát azok lettek leszoktatva az irodalomról, annak közélet-, közbeszéd-formáló mivoltáról (bocs: levegővételszerű szükségességéről), akik veszik a napi- és hetilapokat, akik akár több portált is olvasnak rendszeresen. Igényük van a tájékozódásra, ugye, az információra.
 
Tény, az irodalom elsősorban nem információ (minden információ, de ne bonyolítsuk most itt). Az irodalomolvasás tehát nem információszerzés, annál sokkal több.
 
Világegyetemek és életek – ezres-százezres nagyságrendekben, sőt végtelenesekben.
 
A folyóiratok közben haldokolnak vagy maradnak a rétegükben. Egy-egy író akkor ér el „sikert”, ha ír valami közéletiset közéletisen, vagy ha jól félreértik, kiragadják, elnagyolják, amit írt. Esetleg kap egy díjat, amit nem érdemelt meg vagy megérdemelt nagyon is. A műveiről ilyenkor szó esik és puffan, időnként a névrokonok is kapnak egy kis figyelmet. Kár, hogy a folyamat fordítva nem működik; nem „fedeződik fel” egy író, mert évek, évtizedek óta remek írásai vannak. Ha így megy tovább, mindenki elhiszi, még az írók is, hogy a személyük, az arcuk, a ruhájuk fontosabb a tetteiknél (a saját életükben hogyne). [Itt és most muszáj elfogultnak lennem: tessék Farkas Zsoltot olvasni.]
 
Ha a Holmi összeállt volna valamelyik napilappal, és annak magazinjaként jelent volna meg, vajon kénytelen lett volna megszűnni? Képes lett volna megszűnni? Ha minden ugyanúgy van, mint egyébként (tehát szervezet, szerkesztőség), csak éppen a Holmi az adott napilap havi magazinja, ugyanolyan minden, mint most? És ha az állami kultúratámogatás azt is jelenti, hogy adó- vagy akármiféle kedvezmény jár egy napilapnak, egy portálnak, amelyik vállalja a kooperációt (szigorúan: pályáztatással, ugye)? Mert a legnagyobb gond a terjesztés, a jelenlét megszerzése.
Arról nem beszélve, hogy egy-egy ilyen szerveződés akár kreatívan hathatna mindenkire, tematizálhatnák egymást, tehát a közbeszédet is, igen, azt.
 
Rang lehetne újra olvasó- és íróembernek lenni minden szempontból. És teljesen huszonegyedikszázadiasan!
 
Elnézést kérek a szikkadt, meszesedett köldök nézegetéséért, tudom, hogy ez az egész annyira, de annyira múlt idő. Ha Kukorelly Endre nem hozza létre a Kortárs magyar irodalom a közoktatásbant, akkor az a Facebook-bejegyzés sincs, amiből ez az írás született Weiner Sennyey Tibor kérésére. Mosom az ujjaimat.

KAPCSOLÓDÓK

Közeleg május 1, aztán meg az EU-parlamenti választás, és a nyár is. Ezekből a csodás alkalmakból kifolyólag Berka Attila DRÓT-START esten előadott fantasztikus és antiutópisztikus beszédének szövegét közöljük. Politikusoknak kötelező tananyag, szavazóknak tanulságos olvasmány. - Berka Attila: Az ébredés napja

Berka Attila nagy vitát kiváltó verse a sokat emlegetett közéleti-költészetet testesíti meg. Jó vagy nem jó? Ilyen a hangulat ma vagy sem? Döntsék el az olvasók. 2014-ben választások után és október huszonharmadika előtt. Egy félreértett Petőfi-szobor talapzatára


 

Az Irodalmi Jelen körkérdéssel fordult a lapok szerkesztőihez L. Simon László folyóiratokat érintő kijelentései kapcsán. Egykori kollégájukat, lapunk jelenlegi főszerkesztőjét is megkérdezték, de bővebb véleménye ott soknak bizonyult. Itt olvashatjátok Weiner Sennyey Tibor különvéleményét. Különvélemény 

Érdemes-e tovább fenntartani egy olyan irodalmi kánon-rendszert, amely többnyire nem az esztétikum, hanem a politikai hovatartozás alapján ítél értékesnek vagy kivetendőnek egy adott szerzőt? - Petneházi Gábor: Állami csecsszopók és dróton rángatott bábuk

 

 
  • sajtó
  • online
  • offline
  • irodalom
  • Szabadság?