Címlapos Friss

Pacifizmus vagy háború az iszlámmal? - Erasmus meglepő válasza

Négy évvel a mohácsi vész, és közvetlenül Bécs (1529) ostroma után Erasmus elkezdett írni egy traktátust, melyben feladta korábbi totális pacifizmusát, és azt a kérdést járta körbe, hogy milyen feltételek mellett lehet igazságos, jogos, és ugyanakkor humánus háborút viselni az Európa létét fenyegető török ellen. Feltehetően már a traktátus címe is meghökkentette a kor lelkes „erazmistáit”, azaz azokat, akik Erasmust úgy ismerték, mint aki zsigerileg irtózik mindenféle háborútól. A mű teljes címe ugyanis így hangzik... - Ledán István esszéjét olvashatjátok a DRÓTon.

 
Hasznos értekezés a török ellen indítandó háborúról, és mellesleg a 28. zsoltár magyarázata.
 
ERASMUS a DRÓTon
 
Ledán István - lekész, blogger, és a DRÓT visszatérő szerzője - és Petneházi Gábor - filológus, irodalomtörténész, a DRÓT szerkesztője - közösen dolgoznak egy új Erasmus köteten, amelyből az itt szereplő Ledán-tanulmány részleteket ismertet.A tervezett, mintegy 250 oldal terjedelmű tematikus kötet összesen öt egyházpolitikai jellegű írást fog tartalmazni. Mind az öt szöveg a külföldi, a hazai szakirodalomban is számtalan helyen idézett, elsőrendű forrás, a magyar nyelvre történő átültetésük tehát már ebből a szempontból is hiánypótló. Időrendben az alábbiakról van szó:
2. Dulce bellum inexpertis (Édes a háború annak, aki nem próbálta)
3. Sileni Alcibiadis (Alkibiadész Szilénosza)
4. De bello Turcis inferendo (A török elleni háborúról)
5. De sarcienda ecclesiae concordia (Az egyház egységének összefoltozásáról)
A kötet a Reformáció kezdeti szakaszához nyújt majd a laikusok és a szakértők számára is jól hasznosítható, ráadásul szándékaink szerint könnyen értelmezhető és élvezhető szövegeket, 1514-től tehát, a Gyula pápa keletkezésétől, egészen 1532-ig, Az egyház egységéről írt declamatio megjelenéséig. Az egyházreform mellett a szövegek másik fő témája a török elleni háború kérdése, amely magyar szempontból különösen jelentős, ám emellett az általános keresztény reform Erasmus által szorgalmazott programjának is az egyik kulcseleme. Erasmus szerint ugyanis, csak azután lehet a török ellen hadat indítani, amennyiben a lelkekben is valódi változás következik be. E tekintetben is vitázik tehát Lutherral, aki szerint a török fenyegetés Isten által bűnei miatt a kereszténységre küldött büntetés, ami ellen harcolni felesleges, sőt tilos is. Erasmus ezt a véleményt pozitív irányban árnyalja: elismeri az isteni büntetést, ám ezt inkább jelként értelmezi, aminek felismerésétől teszi függővé a kereszténység morális megjavulását és a visszatérést az egyház valódi ideáihoz.

- Megj. szerk.


KAPCSOLÓDÓ

Halott pápát kifigurázni, pedofilnak, őrültnek, pénzsóvárnak és részegesnek nevezni alighanem ma is sok helyen kiverné a biztosítékot... Rotterdami Erasmus egyik legnagyobb hatású művét most új fordításban olvashatjátok el a DRÓT világirodalmi sorozatában. Vigyázat: hipokriták és olyanok, akik csak az egyházban hisznek, nem Istenben: inkább ne is olvassák! Primőr és veszélyes latin irodalom magyarul a neten! Kinyomtatni és elolvasni erősen ajánlott. - Rotterdami Erasmus - Gyula kizárva

A traktátus fő tétele – és ez számunkra a Himnuszból is ismerős gondolat – az, hogy a török veszedelem, a korabeli járványokhoz, természeti csapásokhoz hasonlóan Isten büntetése bűneink miatt. Következésképpen a sikeres háború alapfeltétele az élet minden területre kiterjedő megjobbítása. Ellenkező esetben a háború nemcsak hogy sikeres nem lehet, de szükségszerűen jogtalan és igazságtalan is lenne. Miként a humanista mester fogalmaz:

 
semmi egyebet nem tennénk, mint török lélekkel harcolnánk a török ellen. 
 
Nem győzök eleget csodálkozni azon, hogy honnan szállta meg ez a nagyfokú zsibbadtság a keresztények lelkét. Noha oly sok égi csapás figyelmeztet bennünket, hogy még az egyiptomiakat is kevesebb sújtotta, János Jelenéseiben is enyhébbekről olvasunk, mi frígebbek vagyunk a frígeknél, és eszünkbe se jut megjavulni; hiába az Úr szigora, ami már annyiszor ösztönözhetett volna jobb gyümölcs termésére. Sőt, mi több, mint egy nyomorult rabszolga, aki az ütlegek ellen megvastagodott bőrével védekezik, Isten jóságát a bűnben való megátalkodásra használjuk, és irgalmassága ellen – hiszen az ideig-óráig tartó szenvedésekkel is irgalmában hív bennünket életünk megváltoztatására – önfejűen lázadozunk.
 
A háborúkhoz, portyázásokhoz, felkelésekhez, pártviszályokhoz, fosztogatásokhoz, dögvészhez, nélkülözéshez, éhínséghez olyannyira hozzászoktunk, hogy már nem is tartjuk rossznak.
 
Ám Isten, miként a kiváló orvosok szokták, mintegy új gyógyszert írt fel: egy ismeretlen és gyógyíthatatlan leprafajtát küldött ránk, melyet a köznép, fel nem foghatom, hogy miért, francia rühnek nevez, holott minden nép között megtalálható. Valóban súlyos fekély ez az emberi nem testén. De ez a szörnyű csapás sem indított bennünket az önmérsékletre és józanságra, olyannyira nem, hogy nyíltan viccet csinálunk belőle. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy a saját maguk szemében kifinomult és elmés udvari emberek parasztnak és faragatlannak tartják azokat, akik mentsek ettől a nyavalyától.
 
Mi más ez, mint a minket megfeddő Úrnak a kigúnyolása, miként mondani szokás: középső ujjunk felmutatása?  
 
Mindezeket követte a tanok engesztelhetetlen viszálya, ami ráadásul már többszörös. Erre kétségkívül nem kis mértékben szolgáltatott ürügyet azoknak a megromlott erkölcse, akiknek kötelessége lett volna a nép ízetlenségét sóval fűszerezni.  Ám sem a vezetettek nem gondoltak életük megjobbítására, sem a vezetők nem voltak a jobb élet példaképei. Kevés hiányzik ahhoz, hogy a kereszténység eme irtózatos bajából is ne csináljunk valamilyen jópofa élcet.
 
A török-kérdés egyébként a korban Európa-szerte rendkívül „mediatizált”, és így napirenden tartott volt. A médiát nyilván egyrészt a szószék 
 
mások meg a szószékről dörögnek: menjetek szerencsével, az Úr kezetekbe adja ellenségeiteket, vasszarvakkal fogjátok felöklelni őket, mígnem mindenestül kiirtjátok! 
 
másrészt a metszetek jelentették:
 
metszeteken átkozzuk a török kegyetlenséget, ám kegyetlenebb dolgok estek meg Asperenben, és ezeket nem a törökök, hanem  honfitársaink, többnyire barátaink követték el. 
 
Erasmus nyíltan felelőtlenséggel vádolja a korabeli médiát”, minthogy szerinte annak egyetlen célja gyűlöletet szítani és félelmet kelteni, illetve kellőképpen át nem gondolt háborúra hergelni a népet. A traktátus szerzője egyaránt harcol a hirtelenkedés,  és a megváltozhatatlanba való beletörődés, a közöny ellen. Az írás consultatio, azaz tanácskozás, címében is jelzi, hogy a szerző egyértelműen továbbgondolásra, megvitatásra szánta. Ezt a magyar szempontból különösen is érdekes és fontos művet öt pontban tematizálva ismertetem.
 
1. A törökök ábrázolása
 
A kép, amit a traktátusban a törökökről kapunk kettős. Erasmus egyrészt a korabeli sztereotípiákat ismétli, melyek szerint a török barbár, nemtelen, álnok, hitszegő nép. Eredetük homályba vész, harcmodoruk a kereszténységhez méltatlan (ma terroristának bélyegeznénk), életmódjuk asszonyosan fényűző. Leigázott alattvalóikkal kegyetlenül bánnak, miként Erasmus megjegyzi – és ez a korabeli európai zsidóság életkörülményeire is vet némi fényt – a keresztény országokban még a zsidóknak is jobb sorsuk van, mint a törököknél a keresztényeknek. Államigazgatásukból hiányzik a jogszerűség, nincs országgyűlés, az a jog, amit a zsarnok annak tart.  A teológiát és filozófiát nem becsülik, hitrendszerüket a zsidóságból, kereszténységből, pogányságból és az ariánus eretnekségből gyúrták össze. Ez a kép rajzolódik ki a traktátusba iktatott hosszabb lélegzetű török történelemből is, mellyel bevallottan az volt a célja Erasmusnak, hogy olvasóit rádöbbentse a török sikerek titkára, tudniilik arra, hogy eme sikereknek kulcsát nem a törökök erejében, hanem a keresztények gyengeségében, bűneiben, illetve a török elleni háborúk keresztényietlen motívációiban kell keresnünk:
 
Vétkeinknek köszönhetik győzelmeiket, mert harcoltunk ugyan ellenük, ám miként a tények szinte ordítják, Istenünk haragja alatt állva. Azzal az indulattal ragadunk ugyanis fegyvert a török ellen, mely indulattal ők foglalnak el idegen területeket.
 
A hatalomvágy ösztökél minket, a kapzsiság, egyszóval törökként harcolunk a török ellen.
 
Sőt, miként viselt dolgaink története kellőképpen mutatja, legsúlyosabb vereségeinknek mindig is belviszályaink, becsvágyunk, saját hitszegésünk volt az oka.
 
Ezt a képet árnyalják valamelyest azok a mondatok, melyekben Erasmus – felülemelkedve a korabeli szóhasználaton – arra figyelmeztet, hogy
 
a törökök nem kutyák és keresztény név ellenségei, hanem mindenekelőtt emberek,
 
és félig-meddig keresztények (semi-christiani) akiket jó eséllyel lehet megnyerni Krisztusnak:
 
Midőn a tudatlan tömeg a törökök nevét hallja, rögvest irtózatos haragra gyullad, vérszomjas lesz, azt ordítozva, hogy kutyák és a keresztény név ellenségei. Nem gondolnak arra, hogy először is emberek, aztán féligmeddig keresztények. 
 
Ez a kettős kép nyilván azzal magyarázható, hogy a mélyen pacifista, a humánum iránt elkötelezett mesternek ezúttal a háború mellett kellett érveket felsorakoztatnia.
 
2. Erasmus érvei a háború mellett
 
Az összeurópai összefogást sürgető Erasmusnak – és ez igencsak hálátlan feladat lehetett számára – a háborút különböző, vallási, politikai, gazdasági vagy egyéb okok miatt ellenzőkkel kellett vitába bocsátkoznia. Luther és azok, akik tanával rokonszenveznek, úgy vélték, hogy a törökökkel háborút viselni Isten elleni lázadás, aki általuk vétkeinket bünteti. Ezzel szemben Erasmus azt gondolja, hogy
 
ami pedig a Luther tanát illeti, miszerint azért tilos a törököknek ellenállni, mert általuk Isten az övéi gonoszságait bünteti, akkor betegségek esetén sem szabad orvost hívni, mert Isten a betegségeket is az övéi megtisztítása végett küldi. Csakhogy a Sátán gonoszságát is ugyanerre használja, akinek, parancsa szerint, mégis ellen kell állnunk. Megengedett tehát kiűzni a törököket, hacsak Isten nyilvánvaló jel által ennek véghezvitelét meg nem tiltja.
 
Megint mások úgy vélekedtek – és magyar szempontból ezen a ponton válik érdekessé a traktátus – hogy a háború kizárólag Magyarországra tartozik, illetve, hogy a török terjeszkedés kizárólagos oka a Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János közötti trónviszály.
 
ez a háború nem a kereszténységre tartozik, hanem a Magyarország trónjáért harcoló két uralkodóra, akik közül az egyiknek – kérésre ám! – a török támogatást ajánlott fel, csakhogy nem egyébért tette, csupán azért, mert rettegett a hatalmas szomszédtól, akinek hatalma napról-napra növekedni látszott, ráadásul van egy testvére, akinek hatalma még a keresztény uralkodók számára is ijesztő. Bölcsebb lett volna – mondják – megosztani Szapolyaival az országot, vagy akár teljesen átengedni neki, mint egy ilyen hatalmas és vérengző népet a keresztények ellen ingerelni. 
 
Erasmus szerint viszont megengedhetetlen, hogy a törököknek ilyen mérvű beleszólást engedjünk meg a keresztény belügyekbe, aminek folytatásaként az következne, hogy egyházi ügyekbe is beleszólnak, majd így folytatja:
 
Hátha, látva a törökök tovább már nem fokozható szörnyűségét, Isten ezt az alkalmat adta, hogy végre-valahára útját álljuk soha ki nem elégíthető rablóvágyuknak? És ha mi veszteg maradunk, úgy gondoljuk talán, hogy ők, akik soha nem szűntek meg uralmuk határkövét egyre előbbre vinni, ugyancsak veszteg maradnak? 
 
Akadtak olyanok is, akiket a korábbi hasonló vállakozások kudarca, illetve az azok során szerzett rossz tapasztalatok tettek gyanakvóvá:
 
Hányszor játszották már el a római pápák ezt a darabot és mindig közröhej lett a vége. Vagy semmit nem haladt előre az ügy vagy rosszabbra fordult. Az összegyűjtött pénz pedig – mondogatják – elakadt a pápák, bíborosok, szerzetesek, vezérek és főfejesek kezében. A közkatonának meg zsoldja fejében hagyják, hogy szabadon fosztogasson. Annyiszor hallottunk már keresztes hadjáratokról, a Szentföld visszafoglalásáról, annyiszor láttuk már a hármas koronával díszített vörös keresztet a vörös tokkal,
 
annyiszor halottunk már mindent ígérő szentbeszédeket, annyit hallottunk dicső tettekről, vérmes reményekről, de semmi más nem diadalmaskodott, csak a pénz.
 
Így hát, ha már a közmondás is arra figyelmeztet, hogy csúfos dolog kétszer ugyanabba a kőbe megbotlani, mi, akiket több mint harmincszor csaptak már be, hogyan hihetnék az ígéreteknek, ha mégoly káprázatosak is, azok után, hogy annyiszor nyíltan kijátszottak? Ugyanez a dolog csaknem teljesen elidegenítette az emberi lelkeket a búcsútól. Szerintünk – mondják – ez az egész tiszta zsibvásár. Az ürügy időről időre változott: hol a törökkel akadt gond, hol a pápa bonyolódott háborúba; hol jubileumot hirdettek, mindjárt két évre, hogy megkettőzzék a bevételt (sőt, Sándor idejében  egyenesen három évig tartott, talán mert mert kevesellte az üzletet); hol olyan több mint teljhatalmat kapott, hogy attól lehetett tartani, nem marad senki a purgatóriumban; hol Szent Péter templomát építették a Vatikánban, hol Jakab éhezezett   Compostellában, hol a Szentlélek, minden adomány forrása, könyörgött segítségért; hol a Sinai hegy szerzetesei nyomorogtak, hol pedig rendkívül előnyös visszatérítést ajánlottak föl az adósoknak, sőt, a bűnös úton szerzett javak elismerését, még akkor is, ha a templomokból rabolták azokat. Kell-e erre több szót vesztegetni? Nem ismertek sem határt, sem mértéket az ilyesféle dolgokban. A pénz egy részét zsebre vágták a főemberek, hogy pápai kedvezményt kapjanak, másik részét az esperesek és hivatalnokok, megint egy másik részét a helynökök és a  gyóntatók. Egyesek azért kaptak valamit, hogy beszéljenek, mások azért, hogy hallgassanak.
 
Nem kevés tűnt el gazfickók kezén, mint amilyenek rendszerint a szolgák és küldöncök. Ezeket az oly sokszor és nyíltan játszott játszmákat – mondják – látta és tűrte az ostoba nép Németországban, a még ostobább Franciaországban.
 
Amikor Nyugat-Flandriát elöntötte a tenger és az egész vidék siralmas látványosságot nyújtott, rögvest kéznél volt a legbőkezűbb bűnbocsánat. Az ügy – és részben Adorján, a volt pápa tekintélye is – mindenkit erősen megmozgatott. Bőségesen gyűjtöttek, hogy a pénzzel segíthessenek a bajbajutottakon. Küldötteket menesztettek, akik megszemlélve a helyeket, jelentették, hogy mit hogyan kell helyrehozni. Az ügyet festményeken is megörökítették. Hogy hová tűnt a pénz, nincs miért firtatni -  de biztos, hogy egy vasat sem költöttek arra a célra, amire gyűjtötték. 
 
Erasmus elismeri, hogy nem teljesen alaptalanok a fenti vádak, ugyanakkor úgy véli, hogy ezek a vádak valójában csupán ürügyül, kibúvóul szolgálnak azok számára, akik nem tartják saját ügyüknek a keresztény összefogást, és tétlenül karba tett kézzel nézik a testvérnépek pusztulását.
 
3. A háború arca
 
A Dulce bellum inexpertis (Édes a háború a tapasztalatlanoknak) című műben, melyet Erasmus a mohácsi vész évében is csiszolgatott,
 
a háború olyan emberhez méltatlan vállalkozás, melyben még a nyoma is eltűnik az emberi mivoltnak.
 
Kérdés, hogy ez a tipikusan erasmusi gondolat mennyiben modósul – módosul-e  egyáltalán, már csak a tartalomból adódóan is – ebben a traktátusban? Nos, Erasmus itt is hangot ad korábbi meggyőződésének, miszerint a háború sui generis alapvetően gonosz dolog, még abban az esetben is, ha történetesen jogos okokból viselik:
 
Azt tanítom, hogy háborúra soha nem szabad vállalkozni, kivéve ha már mindent megkíséreltünk, és elkerülhetetlen, mivel
 
a háború a maga természetéből adódóan olyan csapás,
 
melyre ha mégoly igazságos fejedelem, és mégoly jogos okokból vállalkozik is, a katonák és hadvezérek becstelensége miatt többnyire több rosszat hoz, mint jót.
 
Következésképpen mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy – amennyiben csakugyan elkerülhetetlen – mihamarabb, minél kevesebb veszteséggel és pusztítással véget érjen. A háború tehát kizárólag védelmi háború lehet, és csak abban az esetben jogos, ha a legtisztább szándékkal, a polgárok és a haza beleegyezésével vallalkoznák rá. Ám még így is nem szívesen vállaltnak kell lennie. Minden fanatizmus, mely a törökgyilkolásban kegyes cselekedetet lát, elitélendő:
 
Azt azonban csakugyan helytelenül gondolja a keresztények tömege, hogy bárkinek éppúgy szabad törököt ölni, mint valamilyen veszett kutyát, csak azért mert török.
 
Az ilyen és hasonló gondolatok miatt sok olvasónak tűnhetett úgy – és ezzel a szerző is tisztában volt – hogy a traktátus a török háborútól való eltántorítás ügyét vállalta magára. Erasmus arról biztosítja olvasóit, hogy éppen ellenkezőleg, a sikeres háborút tartja szem előtt és azon van, hogy ragyogó diadalt arassunk Krisztusnak. Azaz úgy véli, hogy a jogos, igazságos és emberséges háborúnak az a kulcsa, hogy a kereszténység azt Krisztusnak, Krisztus számára vívja meg.
 
4. A 28. zsoltár, mint a mű alapmotívuma
 
Erasmus voltaképpen a 28. (29) zsoltár allegorikus magyarázatára építi fel consultacioját. Az alpaszituációt a zsoltár 3. verse jelenti: az Úr szava a vizek fölött, vagyis a felekezetiségtől szétszabadalt, bűnökkel terhelt Európát Isten megtérésre hívja.
 
Bárcsak az Úr szava elfújná bennünk a tűz lángját, mely oly sok éve égeti már az egész keresztény világot a széthúzás, a gyűlölet, a nagyravágyás és kapzsiság lángjával, ezekkel eltelve pedig csak arra törekszünk, ami a világé. A tűz már legyűrte és elborította a halandók egész fajtáját. 
 
Az élet megjobbítása az Isten szavára való engedelmes odafigyelés által lehetséges, 
 
Ha pedig az Úr arra méltat, hogy szavával felveri pusztaságunk rejtett zugait, az igazi bűnbánat és a bűn megvallása által, akkor a terméketlenségből gyümölcstermés, a sötétségből világosság, az úttalanból ösvény lesz, és az ártó fenevadak helyett szökkenő szarvasokat teremt bennünk, akik nem a földiekre szomjaznak, mivel a föld elmúlik, hanem az örök életre buzgó vizek forrására.
 
és azt eredményezi, hogy az Úr trónol a vizek felett (10. v.), azaz semmiféle fenyegetés nem jelent valódi veszedelmet népére nézve. A kosok fiait mindenkinek meg kell adni az Úrnak (adjátok meg az Úrnak, Isten fiai, adjátok meg az Úrnak a kosok fiait, adjátok meg az Úrnak a dicsőséget és tiszteletet – 1 v. a Vulgata szerint), vagyis őszintén követnie kell az Urat, de különösen is a megromlott egyháznak kell az Úr követésére odaszánnia magát.
 
Valójában mindenki Isten fia, aki újjászületett a szent mosakodás által, ám az ige kiváltképpen mégis azokat nevezi Isten fiainak, akik az apostolok nyomdokába  léptek, - őket szólítja meg a próféta: ha valóban Isten fiai vagytok, adjátok meg amire vágyik, amit szeret, ami miatt folytonosan kiált az Úr. (...) Ha ezt tennék a királyok, a pápák, az állam egyéb elöljárói, Isten gazdagon árasztaná kegyelmét a népre. 
 
5. Erasmus és a keresztes háború
 
Noha Erasmus tisztában volt azzal, hogy a keresztes háborúk nem kifejezetten Krisztus ügyéért folytak, és az esetleges nemes szándék a háború természetéből adódóan a gyakorlatban nem valósult meg,
 
traktátusában mégis összeurópai keresztes háborút javasol.
 
A végső cél az volna, hogy maguk a törökök is kereszténnyé legyenek, ami félig-keresztény vallásuk okán erősen remélhető:
 
Ez a diadal azonban akkor lesz igazán kedves Krisztusnak, ha azon fáradozunk, hogy ne annyira leöldössük, mint inkább hitünk és kegyességünk közösségébe bekapcsoljuk őket.(...) Jámbor és Istennek tetsző gyilkosság ugyanis úgy irtani a törököt, hogy kereszténnyé legyen, úgy vágni le az istentelent, hogy istenfélővé váljon.
 
Mindez természetesen csak azzal a feltétellel lehetséges, ha a háborút megelőzően a kereszténység kiirtja magából a törököt, azaz gyökeres, az evangéliumhoz méltó és az evangélium által megkövetelt életreformot hajt végre. Erasmus a sikeres háború esetén – legalábbis kezdetben – amolyan vallási lassaiz-faire politikát tartana követendőnek, vagyis úgy véli, hogy a kereszténységnek eleinte el kell tűrnie a pogányságot, és miként ez a konstantini fordulat után történt, fokozatosan kell eljutnia odáig, hogy betiltsa a pogányságot, és Krisztus győzelmi jeleit a világon mindenütt kitűzze. Ám ez, a humanista mester szerint, a legrosszabb forgatókönyv, ugyanis a hiteles keresztény életvitelt látva maguk a törökök is örülnek majd legyőzésüknek. Ez a háború tehát egyszerre hódító (de kizárólag abban az értelemben, hogy Krisztus számára, vagyis az evangélium terjedése érdekében lenne kívánatos megvívni), és – a török terjeszkedés okán – védelmi háború.
 
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Bizánc eleste Erasmus és kortársai számára még viszonylag friss élmény, a kisázsiai területeket pedig a kereszténységhez tartozónak érezték,
 
ahol a keresztények a török rabigát nyögik. Ám ha mindezt szem előtt tartjuk is, aligha szabadulhatunk a feszengő érzéstől, és azt kell gondolnunk, hogy ezek a keresztes közhelyek – mai olvasatban – igencsak  levonnak a mű értékéből. Ha történetesen Erasmus politikus lett volna, még rendkívüli naivitást is olvashatnánk a fejére – csakhogy ő teológus és humanista volt, így a keresztes közhelyek ellenére,
 
ebben az írásában is, inkább a kereszténység épségéért, tisztaságáért aggódó, a megújulást sürgető, összkereszténységben (ökumenében) gondolkodó, Európa lelkiismeretét felrázó teológusra és humanistára érdemes figyelnünk.
 
 

A traktátusból kirajzolódó viszonyok és korunk viszonyai között, indokoltan vagy kevésbé, sok áthallás lehetséges, ám ez inkább a kortárs olvasó érdekeiről és szándékairól árulkodik, és nem Erasmuséról. A mű üzenetének megfogalmazásakor a hangsúlyok tetszés és szájíz szerint ide-oda tolhatók: lelkes pacifisták és az idegen, nem keresztény, nem európai kultúráktól irtozó „militáns fehérek” alá ez a rendhagyónak mondható erasmusi írás egyaránt lovat adhat.

A lelkes erazmistáknak pedig nem ez lesz kedvenc írásuk a mestertől. Inter arma, silent musae, háborúban hallgatnak a múzsák - tartja a cicerói mondatból szállóigévé lett latin mondás. És mi tagadás: a háború, ha nem is hallgathatta el Erasmus múzsáját, hangját – melyet annyira szeretünk és becsülünk – eléggé visszafogta.

 


NEOLATIN a DRÓTon

Miért büdös az eszkimók lába? Milyen az, amikor valakin látszik a latin őrület? Mi az irodalom lényege? - Mesterünk és mentorunk Szörényi László irodalomtörténész március 22-én tölti be hetvenedik életévét. A jeles esemény alkalmából cikksorozatot közlünk a DRÓTon. Az alábbi - eddig még sehol sem publikált életút-interjút - Weiner Sennyey Tibor készítette az ünnepelttel néhány éve az Eötvös Collegiumban.  - Mi az irodalom lényege? - életút-interjú SZÖRÉNYI70/1


Itt van a kutya elásva, ahogyan azt Platón oly gyönyörűen megfogalmazta a Phaidroszban: amióta feltalálták az írást, az ember csak felejt; tudását képes ugyan rögzíteni, de mihelyt ezt megteszi, az abban pillanatban elindul az enyészet felé. - Petneházi Gábor: Mi fán terem a filológus? - SZÖRÉNYI70/2


Azt csak díjazni tudom, hogy OJD megpróbálja Pannoniust közelebb vinni a kamaszok érzelemvilágához, az eredményt viszont, vagyis ezeket a pannoniádokat, már kevésbé. Az érvek (többsége) pedig, melyeket felsorol arra nézve, hogy miért pont így fordította, költötte át vagy költötte újra Pannoniust, nem túl meggyőzőek. Lédán István: Elfusizott pannoniád, avagy Pannonius a posztmodernben


Janus az első és egyik legnagyobb magyar költő; olyan, mint saját korában Villon, és tényleg, hiszen diákkorában meglehetősen disznó epigrammákat is írt, meg bordélyba járt, (talán még biszex is volt), no meg volt olyan bátor, hogy a pápát is a tollhegyére tűzze. Milyen kár, hogy latinul tette ezt, amit nem ért már senki. Petneházi Gábor: Pannonius gorillája, avagy korpát a disznóknak


Vajon érdemes lenne-e egy új Janus Pannonius-képen gondolkozni? Érdemes lenne-e újrafordítani a verseket, vagy újra egybegyűjteni őket? Érdemes-e átkölteni bármit? Ezek a kérdések számomra több, mint izgalmasak, s végül OJD kötetének olvasása során merültek fel bennem, persze eszembe juthattak volna séta közben is.  - Weiner Sennyey Tibor: Janus Pannonius, vagy amit akartok


Az Adevarul (Igazság) c. román lap internetes oldalán “Egy meglepő hipotézis: a románok Magyarország jelenlegi területén laktak a magyarok bejövetele előtt” szenzációhajhász címmel megjelent egy cikk, melyben a szerző Anonymusra és Balaton-környéki helynevekre támaszkodva igyekszik alátámasztani a címben jelzett elméletet. Ezzel eddig nincs is semmi baj, és különben sem ez az első próbálkozás. Régi lemez, hogy a névtelen mester által említett blachok a vlachok, azaz a románok volnának. - értőknek és érdeklődnek következzék egy kis latinozás a DRÓTon. - Románok Pannóniában!


Bacon az emberi tudás tárházát ezzel mintegy időtlenné merevíti, de rávilágít egyben reménytelenül korlátolt voltára is. A szirénekről, avagy a gyönyörről szóló esszé a mű utolsó darabja: a tavalyi Zrínyi-emlékévhez is csatlakozunk szerkesztőnk, Petneházi Gábor fordításának a közlésével, ami a Szigeti veszedelmet tartalmazó Syrena-kötet oly sokat magyarázott címlapmetszetének értelmezéséhez az egyik kulcsot jelentheti. - Francis Bacon: A szirének avagy a gyönyör


Oscar Wilde utolsó mondata állítólag az volt, hogy „Gyűlölöm ezt a tapétát! Kettőnk közül valakinek mennie kell!" De vajon mi volt Zrínyi Miklós utolsó mondata? Utánajártunk. Petneházi Gábor: Elmentek ti a búsba!

 

 

  • Erasmus
  • neolatin
  • iszlám
  • háború
  • béke
  • pacifizmus
  • irodalom
  • Irodalom