Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Palio - középkori őrület

Ferragosto, vagyis Mária mennybemenetelének augusztus 15-i ünnepe és környéke a nagy nyári szabadságolások ideje Itáliában, amikor a csizmalakók, mint a lemmingek, megindulnak a tenger felé, s közben, hála a kizárólag szombattól szombatig foglalható szállásoknak, a szauna-fitnesz mediterráneumban elterjedt egyedi és csak ilyenkor űzött változatát gyakorolják: hosszú órákon keresztül főnek saját levükben az autópályákon kialakult irdatlan dugókban araszolva, mérgelődnek és szitkozódnak, mígnem végre valamikor az esti-éjjeli órákban vágyott céljukat elérve megmártóznak a hűs habokban, hogy kilúgozzák magukból egy egész év és egy még annál is hosszabbnak tűnt út összes gondját, baját, bosszúságát. Csúcsszezon ez, bárhová menjen az ember, a szállásért minimum kétszer annyit fog fizetni, mint amit ugyanazért a helyért akár egy hónappal korábban is kiadott volna.

Persze, a tengerpartokon kívül sem áll meg azért az élet. Nyári fesztiválokat nemcsak mifelénk vagy Bezzegországban rendeznek, de Itáliában is számos érdekes és egyedi program várja ilyenkor a költeni kész turistát. Az egyik legizgalmasabb, igaz, napjainkra legtömegesebbé is vált nyári rendezvény a sienai Palio, a legendás lovasverseny, aminek csak egy igen szerény utánzata a nálunk alig hat éve megrendezett nemzeti vágta, ám talán éppen emiatt sem érdektelen, ha kicsit bővebben megemlékezünk róla.

A Palio eredete a középkor homályába vész, annyi bizonyos, hogy az 1550-es évektől évi rendszerességgel rendezik meg a büszke önállóságát éppen akkoriban végleg feladni kényszerült, ám az egykori nagyságot azóta is lépten nyomon felemlegető, vöröstéglás toszkán városban e lovasversenyt, ami korábban nem is verseny volt, csak futtatás, és nem csak az ikonikus városháza előtti, szabálytalan félkör alakú katlanra, a Campora korlátozódott, hanem az egész várost átszelő útvonalon bonyolították le, illetve eredetileg csak július 2-án rendezték, ami mellé csak 1701-től társult az augusztus 16-i futam, hogy az előbbit azután némiképp el is homályosítsa. Ma ismert rendje és formája tehát hosszú évszázadok alatt rögzült és nem is csoda, hogy számos legenda és babonás hiedelem övezi mindmáig.

Rögtön a hagyomány eredetéhez és a mindkét verseny védőszentjeként fungáló Szűz Máriához kapcsolódik, hogy az első mai értelemben vett vágtát annak a Mária-szobornak a tiszteletére rendezték, amire 1555-ben egy megszálló és nyilvánvalóan ittas spanyol katona rá akart lőni, ám mordálya eközben csütörtököt mondott, és a kezében felrobbanva megölte a merénylőt – állítólag a Szűz közbenjárására, bár ezt a tényt az Anyaszentegyház azóta sem erősítette meg. Az eset július 2-án, vagyis a nálunk Sarlós Boldogasszonynak nevezett ünnepen történt, és erre emlékezve kerül sor azóta minden évben a város kerületei, contradái közti megmérettetésre, aminek szimbolikus fődíja a szintén évente külön e célra készített Mária-kép, vagyis a Palio (vö. lat. pallium).

Contradából kezdetben több mint ötven is volt, ám mára számuk a bűvös tizenhetesre csökkent, amiből vegyesen rotációs, illetve sorsolásos alapon 10-10 teheti próbára szerencséjét az évi két versenyen. Népi hiedelem, hogy amennyiben a négy zöld contrada (Bruco, Drago, Selva, Oca) egyszerre vesz részt a versenyen, biztos, hogy valami rossz fog történni, esni fog az eső, vihar lesz, valamelyik ló kitöri a lábát, netán tömegverekedésre vagy késelésre kerül sor. Ezekre mind volt már példa, nem feltétlenül a zöld contradák miatt, de azért nem árt vigyázni.

A contrada egyébként hajdan az önkormányzatiság egyik fontos eleme volt, hierarchiája középkori elemeket őriz, igaz mára elsősorban a Palion történő részvétel lebonyolításában merül ki a tevékenysége. A contrada tagja mindenki, aki ott helyben, tehát a középkori városfalakon belüli kerületben született, ott lakik, vagy onnan elszármazott, illetve ha az anyakerület valamelyik falakon túli nyúlványában látta meg a napvilágot, akkor sem árt, ha megkeresztelik bent, az egyik erre a célra kinevezett közösségi kútban. A Palio levezénylésére minden contrada évente egy kapitányt választ, akinek a feladata a felmerülő kiadásokra szánt pénz összegyűjtése, és általában mindenféle kapcsolódó feladat kiosztása és levezénylése. Ezek közül a legfontosabb a megfelelő zsoké, a fantino megnyerése, akinek a tehetségén és elkötelezettségén valóban sok múlhat. Ami a futamon a legtöbbet számít ugyanakkor, azt már a szerencsére bízzák a derék sienaiak: ez pedig nem más, mint maga a ló, helyi szóhasználattal, a barbero, aki – az egykori futtatások emlékét megőrizve – egymagában, lovasa nélkül célba érve is megnyerheti a Paliot.

 

A lovakat négy nappal a futam előtt hozzák az addigra már hetek óta zászlódíszbe öltözött és egyre lázasabb készülődésben égő városba; a vöröstéglás Campon ekkora kialakított, homokkal, agyaggal és tufával felszórt versenypályán gyakorlatoztatják őket, amire szükség is van, hiszen a városháza két sarkánál lévő hajtűkanyar különösen veszélyes, az agyagtufa pedig csúszós. Alapszabály, hogy csak félvér ló vehet részt a versenyen, más megkötés nincs. Miután a hozzáértő városlakók felmérték, hogy melyik állat a tüzesebb, lomhább, erősebb vagy gyengébb, következik a sorsolás: a tíz állat nevét egy erre a célra rendszeresített urnából kihúzva kapja meg minden résztvevő contrada a maga paripáját, amit ezután a területükön lévő titkos istállóba vezetnek, és óvják a széltől is, de különösen az ártó kezektől, illetve amennyiben Fortuna gyengébb képességű lovat juttatott nekik, igyekeznek azt minden eszközzel pegazussá varázsolni. A minden eszköz itt tényleg szó szerint értendő, hiszen hatalmas a tét és a feszültség: a doppingszerek használata megengedett, ahogyan általánosan elterjedt szokás a rivális kerületek zsokéinak a megkörnyékezése is, nem beszélve az egymás közti nyílt vagy titkos, alkalmi vagy állandó szövetségekről, ami a verseny tisztaságát már eleve megkérdőjelezi. Ez a verseny azonban nem a fair-játékról, hanem a győzelemről szól.

Nekem kilenc évvel ezelőtt, 2005 augusztusában adatott meg, hogy egy hónapot a szentek, festők, bankárok és popdívák városában tölthettem, és láthattam az előkészületeket, átélhettem a contradák szenvedélyekkel és indulatokkal telített versengését, a lázas készülődést és magát a versenyt, ami valóban különleges és megismételhetetlen élményt nyújtott. Mivel nem volt többszáz euróm, hogy a Campot övező paloták erkélyein vagy a kávézók teraszain vegyek magamnak helyet, a katlan közepén összezsúfolódott negyvenezres tömegben, de a kordonhoz még viszonylag közel állapodtam meg, a márványkút környékén, ahonnan aránylag jó rálátásom volt a tér egészére. Este hét előtt tíz perccel ágyúlövés jelezte, hogy a Campora vezető, utolsó nyitva hagyott sikátort is lezárták a szervezők, a pályán való átkelés lehetősége ezzel tehát megszűnt, se ki se be. Hét órakor az egykori, mára már eltűnt contradák hagyományos felvonulása nyitotta meg az eseményt, dobosok, zászlókat dobáló és lengető csoportok, történelmi ruhákban, ahogyan azt a megelőző hetekben a versenyen induló tíz contrada képviselőitől is lépten nyomon látni lehetett Siena utcáin. Ezt követte az ulánusok parádéja, akik előbb lassú ügetésben lovagoltak végig a pályán, majd adott jelre, kardjukat kivonva vágtázták körbe a teret kétszer-háromszor, a közönséget lelkes és elragadtatott kiáltozásra késztetve, valamint oldva némiképp a szinte tapintható feszültséget és megágyazva egyben a nagy attrakciónak is.

Lovak és lovasaik a városháza árkádjai alól a rajtvonal közelébe léptetve, az ott helyben kihúzott és kihirdetett sorrendben állhattak az indítókötél mögé, míg a tizedik hátul maradt. A verseny indítása ezen a tizedik versenyzőn múlik minden Palion: amikor ő előrevágtat, akkor hull le a kordon és indulhatnak a többiek is, hogy a három pályahossz végére eldőljön, kié lesz a győzelem. A sorsolás néma csöndben zajlott, majd következett az idegörlő, a tömeg egyre hangosabb morajlásától, és mind indulatosabb bekiabálásaitól kísért várakozás: amíg a vetélytársak a kötél mögött ágaskodó és ide-oda forgolódó lovaikat próbálták fékezni, az utolsó lovas megpróbálta kivárni a legerősebb riválisai számára legelőnytelenebb pillanatot – majd hirtelen előreugratva kilőtt. A tömeg felrivalgott és a többiek is nekilódultak, a szűk területen hajmeresztő sebességgel vágtázva, a kanyarokban néha ki-kicsúszva mentek, egyedül marhabőr ostoraikat használva hátasaik ösztönzésére (a sarkantyú, de még a nyereg használata sem megengedett). Körülbelül másfél percig tartott az egész: a matematikailag is legesélyesebb ló és lovasa az első kanyar után az élre állt, és hibátlan vágtával a célba ért.

Ami ezután történt, leírhatatlan. A tömeg szinte felrobbant, a győztes contrada tagjai berohantak a pályára, őrjöngve csókolták-ölelték a lovat és zsokéját, összeölelkeztek, sírtak, hadonásztak, kiabáltak és üvöltöttek. A győzelem valóban történelmi volt: az a Torre nyerte a versenyt, aki előtte 44 éven át nem tudott egy alkalommal sem diadalmaskodni, a népi legenda szerint azért, mert mikor 44 évvel korábban utoljára nyertek, a fő rivális szomszédos libákhoz, vagyis az Oca contrada területére 44 megkopasztott ludat eresztettek át, hogy így űzzenek gúnyt ellenségeikből, ám egy ottani boszorkány megátkozta őket, hogy legalább annyi éven át ne tudjanak győzni ezután, ahány libával ezt a gonoszságot művelték.

Tényleg így volt, vagy nem, talán nem is számít. Ha valaki azonban július 2. vagy augusztus 16. környékén Toszkánában jár és minden ízében, indulatában és izgalmában középkori látványosságra vágyik, mindenképpen látogasson el Sienába.

(a tegnap esti Palio dell' Assunta-t egyébként a Civetta nyerte)

 

  • Palio
  • Fesztivál
  • Siena