Címlapos Friss

Pannonius gorillája, avagy korpát a disznóknak

 

(OJD Janus Pannonius-apokrifjeiről)

 

És még valamit, társaim, a költészetért megtehetünk:

ha nincs mit mondanunk, egyszerű: tartjuk a szánk.

 

Janus Pannonius egyik híres epigrammájában önmagát Simia Martialis-ként, azaz Martialis majmaként aposztrofálja, nyilvánvaló álszerénységgel, ami humanista öntudatát is bizonyítja: igaz ugyan, hogy ezzel saját költészetét a császárkori római szatírához képest csak afféle játszadozásnak minősíti, ám olyan játéknak, amivel maga a mester is örömmel elszórakozna. E tizenéves korában írt epigrammái valóban gyöngyszemek, de két dolgot érdemes azért eszünkben tartani: Janus nem csak ifjúkorában és nem csupán erotikus, illetve szatirikus költeményeket írt (engedve ezzel a kordivatnak, lásd Beccadelli gyönyörűséges Hermaphroditusát, magyarul Csehy Zoltán zseniális fordításában), s azt sem állíthatjuk, hogy életművének túlnyomó részét ezek tennék ki, illetve e fiatalkori versek, szexuális hasonlattal élve, csak amolyan előjátékot jelentenek a későbbi nagy aktus(ok)hoz, akár a valódi mélységeket megcsillantó elégiák, akár a feltételezett, ám soha el nem készült nagy epikus mű, az Annales felé.

 

A költő, lévén maga is teremtő,

nem hajt főt és nem süti le büszke szemét,

sem égi, sem földi hatalom előtt.

Térdel bár, csakis a cunnilingus

céljából, ha pamlagon ül az imádott,

no meg ha ostobák és ezért túlfizetik

a királyok.

 

A kötet eredeti céljával – újrapozícionálni Janus költészetét, és mintegy újra bedobni a köztudatba – tulajdonképpen nem is lenne baj; baj csupán azzal van, ahogyan a dologhoz hozzáláttak és végül megvalósították. A könyvecske tetszetős, erről Gyulay Líviusz másodközlésben a versek mellé biggyesztett illusztrációi gondoskodnak, no meg a kalligrafikus latin címek, amelyek a járatlan olvasóban még azt az illúziót is kelthetik, hogy az (újra)költő pennáját maga a nagy Pannonius vezette, vagy legalábbis az ő versei jelentettek valamiféle előképet a kötethez. A dolog azonban már itt elferdül; más keze vezette ugyanis azt a bizonyos pennát, illetve mással verték a csalánt, akarom mondani: zörgették a harasztot.

Geysa Socius (forrás: nol.hu)

Janus csak hivatkozási alap: az előkép Villon, pontosabban Faludy átköltött Villona, akinek az eredetihez – ahogyan a Mester maga is bevallotta – nem sok köze volt. Az ötlet viszont magától Geysa Socius-tól (miniszterelnöki főtanácsadó, a Magyar Pen Club elnöke, stb, stb) származik, akinek feltehetően nagy fájdalma, hogy Janus csak latinul írt, és nem magyarul (a beste), pedig – ahogyan az általa írt bevezetőből kiderül – a költői nagyságokban oly szegényes (?) XV. század két igazán nagy poétájáról beszélünk, akik még találkozhattak volna is akár, hiszen Villon, mikor kiutasították Párizsból, bizonyára (!) elindult, hogy felkeresse magyar kollégáját, és ki tudja melyik itáliai bordélyig juthatott el addigra, mire a dél felé menekülő püspök Medvevárban kilehelte lelkét?

Íme tehát a vízió, és a kötet kissé abszurd alapképlete: Janus az első és egyik legnagyobb magyar költő; olyan, mint saját korában Villon, és tényleg, hiszen diákkorában meglehetősen disznó epigrammákat is írt, meg bordélyba járt (talán még biszex is volt), no meg volt olyan bátor, hogy a pápát is a tollhegyére tűzze. Milyen kár, hogy latinul tette ezt, amit nem ért már senki. A fordítások meg uncsik, kinek kellenek a szélkelep daktilusok, meg a sánta jambusok? Írjuk meg tehát, hogy miképpen érezhetett, mit gondolhatott, az se baj, ha kicsit villonos lesz, legalább hivatkozhatunk majd Faludyra! Ha az ő balladáinak sikerült ötven kiadást megérnie, mi meg sem állunk százig. (A határ a csillagos ég, elvtársak!) Már csak egy megfelelő személy kell, aki megírja, és

Busás fizetség a tollnok jussa, ha engedelmes.

Jól kidekoráljuk majd, és milyen nagyszerű lesz majd az újraírt Janust felolvasni a nagydíj átadóján!

Az se baj, ha trágár, annál nagyobbat szól. Faludynak egy félmondattal (’Te barom’) sikerült kivernie a biztosítékot, de nekünk több kell, ma már magasabb az ingerküszöb: majd írunk bele jó sok faszt, hozzá testnedveket, hogy jobban csússzon, aztán adjad neki.

 

De

mellőzzük a morális faszverést!

Lássuk inkább a tényeket szép sorjában. A feladatnak valóban nagy elánnal láttak neki. Már májusban elkezdték csöpögtetni (és elnézést a kínrímért), hogy nescio quid maius van születőben, pontosabban nescio quid peius, valami tróger Pannonius, akit sokkal inkább magukhoz közelinek éreznének a mai tinédzserek, ha a középiskolai tananyagban a mandulafácska helyett a pajzán epigrammáit tanítanák, különösen azt, amelyikben bevallja, hogy gyakran farcicerézett. (Rossz nyelvek szerint e leleplező megállapítás jelentette az utolsó lökést a közoktatás rózsafájának végső kidöntéséhez.) Júliusban aztán elkezdtek ömleni a versek is, effélék, hogy:

Csak mélázok és matatom a furulyámat…

meg

Hidd el, tudom a szerelmes vers kliséit,

s hogy költő mivel árthat vagy arathat,

de szarom reá…

Aztán augusztusban – közvetlenül a díjátadó előtt, hiszen a kötet lényegében erre az eseményre jelent meg – háromrészes cikksorozatban értesülhettünk az átköltő OJD sajátos elképzeléseiről Janus életét, no meg a kor egészét illetően. E szerint, és itt inkább a könyv kissé visszafogottabb utószavából idézek, Janus életéből ma hollywoodi szuperprodukció is készülhetne, ő egy mai értelemben vett sztárbölcsész, Európa-hírű poéta volt, akinek tollából fröccsen a vitriol, meg a testnedvek legnemesebbike. Egyáltalán nem uncsi püspököcske. Mátyás király meg egy afféle tahó, akit Janus kiszolgált bár, de megvetett, és sikertelenül próbált jobb belátásra téríteni, mert a királyt nem érdekelte a török hadjárat, így aztán joggal is akarták megbuktatni.

Janus tehát tökös volt, agresszív és cinikus, ugyanakkor szenvedélyes és mélyen érzelmes is. Ami vele megtörtént, velünk is megtörténik.

Az első mondat mindhárom jelzője szó szerint értendő: OJD Janusa annyira tökös, hogy minden lányt, de még az öreg madame-ot is szétkúrja a lupanarban

ej mi a kő tyúkanyó, miért vonszolsz bé szobádba? Mit is akarsz? Nem vagy te vén madarászni gatyámban? Ám legyen, úgyis behunyom a szemem

még akkor is ha az eset kellemetlen következményeként aztán a

kankó veres virága

virul ki vesszején. Agresszív, versenytársait legszívesebben leütné

mint férfi a férfival beszéljünk: mit akarsz?

és nyílt brutalitással mondja szemükbe véleményét

te fűzfapoéta, te szar.

És természetesen mérhetetlenül cinikus, akár saját karrierjéről

Milyen szerencse, ezt is megtanultam,

megkörnyékezni fontos seggeket,

akár az ország állapotáról van szó:

Ország, hol plebejusnak lenni borzalom

(...)

A Föld árnyékos oldala.

A mély érzéseket meg

e verset farkam, és nem lelkem írja

talán inkább ne feszegessük.

Itt aztán jól az olvasó seggébe és szájába fúrják a poézist! Tulajdonképpen nem is az a probléma, hogy a kötet sokszor öncélúan trágár, hogy a költő

a vers rongyába törli a faszát,

és még csak az sem, hogy egy sosemvolt Janust kreál, ill. lerántja a disznók közé, akik, Devecserit idézve (aki Schöpflin Aladárt idézi éppen Faludy Villon-kötete kapcsán): ’lusták a nagy szellemekhez fölemelkedni de üdvrivalgással fogadják azt, aki a nagy szellemeket lerántja hozzájuk. Így kerül a legkevesebb fáradságba elhinniök azt, hogy ambíciójukat siker koronázta s ha ilyen módon még verseket is olvasnak, kicsit elérzékenyülve ünneplik magukat: íme, milyen emelkedett élvezetekre képesek.’

A papír mindent kibír (avagy stílszerűen: carta non erubescit) de Janust ettől még nem fogják többen olvasni. Feltehetően OJD-t, avagy Janus Transsylvanicust sem, bár a kötet népszerűsítésébe a díjon és a jól elhelyezett cikkeken kívül esetleg még egy gumicukor-rovatba kínálkozó performance belefért volna.

Netán egy pornómegosztó oldalon.

A probléma tehát annyi csupán, hogy ez költészetnek kevés, diákcsínynek meg talán már túl sok.

A végtermék: szar.

Én egyenest okádok.

(...)

S feltámadásig szart kell lefetyelned

a pokolban, az ördög segglikában.

 

(Valamennyi dőltbetűs idézet Orbán János Dénes: A költő, a ringyó és a király – Janus Pannonius apokrif költeményei c. kötetéből származik)


KAPCSOLÓDÓ

Vajon érdemes lenne-e egy új Janus Pannonius-képen gondolkozni? Érdemes lenne-e újrafordítani a verseket, vagy újra egybegyűjteni őket? Érdemes-e átkölteni bármit? Ezek a kérdések számomra több, mint izgalmasak, s végül OJD kötetének olvasása során merültek fel bennem, persze eszembe juthattak volna séta közben is.  - Weiner Sennyey Tibor: Janus Pannonius, vagy amit akartok


Azt csak díjazni tudom, hogy OJD megpróbálja Pannoniust közelebb vinni a kamaszok érzelemvilágához, az eredményt viszont, vagyis ezeket a pannoniádokat, már kevésbé. Az érvek (többsége) pedig, melyeket felsorol arra nézve, hogy miért pont így fordította, költötte át vagy költötte újra Pannoniust, nem túl meggyőzőek. Lédán István: Elfusizott pannoniád, avagy Pannonius a posztmodernben

  • Janus Pannonius
  • OJD
  • Villon
  • fordítás