Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Rotterdami Erasmus: Alkibiadész szilénjei

Kik vagy mik azok a szilének? Mire tanítanak bennünket? 'A másik Erasmus' sorozatunkban ezúttal a holland humanista egyik legjelentősebb esszéjét olvashatjátok magyar fordításban elsőként a DRÓTon! Szókimondó társadalomkritika és életmód-kalauz a XVI. századból, avagy lelki fröccs Erasmus Atyától. Sajnálatos módon, ma is aktuális. Hétvégére nem az óriásplakátokat és nem a napisajtót hanem EZT az olvasnivalót ajánlja mindenkinek a DRÓT szerkesztősége. 

 

 

Bevezetés

 

Szókratészt dicsérni, barátaim, képekkel iparkodom. Ő alighanem azt gondolja, hogy mulattatástokra - pedig nem, a kép az igazságot szolgálja, és nem a nevetséget.

Állítom ugyanis, hogy leginkább azokhoz a szilénekhez hasonlatos, akiket a képfaragó műhelyekben látni, amint a mesterek készítik őket, guggolva, síppal vagy fuvolával a kezükben; s csak mikor kettényílnak, derül ki, hogy belsejükben istenképet rejtegetnek. Állítom továbbá, hogy Marszüasz szatírhoz is hasonlít.

(...)

Én, ha nem félnék, férfiak, hogy teljesen részegnek gondoltok, eskü alatt vallanám meg nektek, mit éltem át és élek át ma is az ő beszéde közben. Ha őt hallgatom, szívem szilajabbul ver, mint a megszállott Kübelé-papoké, könnyeim omlanak, míg beszél, s látom, hogy sokan mások is ugyanígy vannak vele. Mikor Periklészt hallgattam és más kiváló szónokokat, megállapítottam, hogy kitűnően beszélnek, de ilyesmit nem éreztem, nem volt fölkavarva a lelkem s nem bosszankodott szolgaságba estén. Ellenben ez a Marszüasz már nem egyszer olyan állapotba hozott, hogy úgy éreztem: nem érdemes élnie annak, aki úgy él, mint én.

(...)

Tehát ennek a szatírnak a fuvolázása így hatott rám és sok más emberre is. Most pedig hallgassátok meg, hogy egyébként is mennyire hasonlatos azokhoz, akikhez hasonlítottam, s milyen csodálatos hatalma van. Mert vegyétek tudomásul, hogy egyiktek sem ismeri őt; de én most leleplezem, ha már egyszer belefogtam. Azt látjátok, hogy Szókratész szerelmes a szép ifjakba, mindig a közelükben van és odavan értük, s azt is, hogy mindenben tudatlan és semmihez sem ért. Ez a külszín. Hát nem sziléni dolog ez? Nagyon is; mert ezt csak kívülre öltötte magára, mint a faragott szilén, de ha felnyitják, el tudjátok képzelni ivótársaim, micsoda mértéktartással van belül színültig tele? Tudjátok meg, hogy nem törődik sem azzal, hogy szép-e valaki - sőt ezt annyira megveti, hogy nem is képzelné az ember - sem azzal, hogy gazdag-e valaki, vagy más olyan előnnyel rendelkezik-e, amiért boldognak mondja a tömeg; mindezeket a javakat nem becsüli semmire, és minket sem, én mondom nektek, hanem egész életén át csak mókázik szüntelenül és játszik az emberekkel. De ha egyszer elkomolyodik és kitárul, nem tudom, látta-e valaki bensejében az istenképeket? Én már láttam egyszer, és olyan isteniek voltak, színaranyból valók, gyönyörűek és csodálatosak, hogy úgy éreztem: azon nyomban meg kell tennem, amit Szókratész parancsol.

(Platón, Lakoma 215 a-d. Ford. Devecseri Gábor)

 

Alkibiadész szilénjei - Erasmus életművének egyik legjelentősebb szövegét takarják, amelybe nem csupán a pápaság és a korabeli európai hatalmi politika bírálatát foglalta bele, de (tőle nem szokatlanul) a keresztény társadalom morális reformjának az igényét is. Az utolsó Adagia-kiadásokban 2201. számú adagiumként rögzült kifejezés Platón Lakomájának fent olvasható részletére megy vissza. Erasmus állításával ellentétben ókori közmondásszerű használatáról nem tudunk. A reneszánszban Erasmus előtt Pico della Mirandola (1463-1494) Ermolao Barbaronak (1454-1493) írott egyik levelében bukkan fel a fordulat - itt Pico éppenséggel a középkori teológia védelmében alkalmazza. Erasmus A keresztény harcos kézikönyvében és A balgaság dicséretében is felhasználta kifejezést, de igazi mélységében itt bontotta ki, amivel politikai és morális programjának egyik kulcsát is az olvasó kezébe adta. A szócikk már az 1508-as első Adagiában is szerepelt; az itt közölt terjedelmes esszé-változat elsőként az 1515-ös kiadásban jelent meg. Erasmus ötéves angliai tartózkodása (1509-1514) alatt keletkezett írásaihoz tartozik tehát, amelyek mindegyike, valamilyen formában reflektál a II. Gyula pápa háborús politikája következtében felbolydult európai politikai helyzetre. Ennek megfelelően számos ponton rokonítható a pápa ellenében írt, gyilkosan szatirikus Gyula kizárva c. dialógussal.

A pápa bírálata azonban csak az egyik rétege a műnek, amely a hasonlat magyarázatának örvén lényegében egy A balgaság dicséretéhez hasonló, komplex társadalombírálatot nyújt, csak itt nem egy bolondozó, ironikus deklamáció, hanem egy véresen komoly és elgondolkodtató, gigantikus prédikáció formájában.

Terítékre kerül itt is mindenki: a korrupt egyháziak, a hataloméhes királyok és a tunya, közönyös, csak a külsőségeknek élő tömeg. Erasmus elkeserítő látleletet ad korának társadalmáról: modern egyházatyaként bűneik megbánására szólítja hallgatóságát, egy olyan belső, spirituális fordulatra, ami szerinte a dolgok ténylegesen jobb irányba fordításának egyetlen lehetséges útja.

A Gyula pápához hasonlóan, a Szilének hatása és sikere is elsöprő volt: számos különkiadásban nyomtatták ki, német és spanyol fordításai még az 1520-as években megjelentek. A pápaságot, a királyokat és általában az egész kereszténységet illető ilyen nyílt bírálatot nem sokan mertek megfogalmazni a korban, így az sem csoda, hogy a későbbi katolikus kiadásokból a szigorú cenzor szinte a teljes szöveget kihagyta, az első két bekezdés – tehát a kifejezés eredetét magyarázó rész – kivételével.

(A fordításhoz a kritikai kiadás szövegét használtam: Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami II-5, ed. Felix Heinimann, Emanuel Kienzle, North Holland, Amsterdam, 1981, p. 159-190)


Rotterdami Erasmus

Alkibiadész szilénjei

Sileni Alcibiadis

Fordította:

Petneházi Gábor

 

 

Alkibiadész szilénjei a művelt emberek körében közmondásként rögzültek, legalábbis a görög gyűjteményes művekben közmondás gyanánt kerülnek elő, amit (A) vagy egy olyan dologra alkalmazhatunk, amely kívülről és (ahogyan mondani szokták) első ránézésre[1] hitványnak és nevetségesnek tetszik, ha közelebbről és alaposabban megszemléljük, mégis csodálatos; (B) vagy pedig egy olyan emberre, aki külseje és ábrázata alapján jóval kevesebbnek látszik annál, amit lelkében rejteget. Úgy tartják, hogy a szilének olyan kicsiny faszobrok  voltak, amelyeket szét- illetve ki lehetett nyitni, s amelyek becsukva egy ijesztő és nevetséges fuvolást ábrázoltak, kinyitva azonban meglepő módon egy isten képét mutatták, készítőjük művészetét pedig a tréfás félreértés még kedvesebbé tette. A faragványok témája továbbá mindig Szilénosz, Dionüszosz nevelője és az epikus istenek bolondja volt – mivel, akárcsak a mi fejedelmeinknek, ezeknek is megvoltak a maguk tréfacsinálói. Athénaiosz ötödik könyvében Kritobulosz ezért mondja gúnyosan az idős és csúnya Szókratészre, hogy polü tón Szeilénón aiszkhón azaz sokkal rondább a sziléneknél, illetve lásd még Xenophón Lakomájában az alábbi helyet:

Szókratész:

  'Úgy kérkedsz, mintha te szebb lennél.’

Kritobulosz:

 ’Zeuszra, bizony rondább lennék az összes szilénnél, aki csak van a szatírok közt.’

Platón Lakomájában Alkibiadész, mikor dicsérni kezdi Szókratészt, efféle szilénhez hasonlítja, mivel teljesen másnak tűnt annak, aki közelebbről megismerte, mint annak, aki csak kívülről és felszínesen szemlélte őt.[2]

S valóban, ha valaki, ahogy mondani szokták, mintegy csak szőrmentén ítélte volna meg, egy lyukas garast nem adott volna érte. Ábrázata parasztos, ránézésre bikaszerű volt, turcsi orra takonnyal teli. Azt mondtad volna rá, valami rút bohóc: bárdolatlan és buta. Öltözete elhanyagolt, beszéde egyszerű, népies és közönséges, mintha örökké csak kocsisok, takácsok, vargák és ácsok beszéltek volna belőle. Ugyane nyelvből merítette híres levezetéseit is, amit a viták során használt. Vagyona csekély, feleségét még a leghitványabb szénégető sem viselte volna el. Látszatra szeretett gyönyörködni az ifjak szépségében, látszatra szerelmes is volt és a féltékenység sem hagyta érintetlen, valójában azonban, ahogyan Alkibiadész is bizonyította, ezektől az érzelmektől messzebb volt, mint két oktáv.[3] Közmondásosan állandó tréfálkozása pedig valamiféle bohóc-jelleget kölcsönzött neki. S miközben a balgák törtetése, hogy a bölcsességet anyagi haszonra váltsák, az őrületig fokozódott a korszakban, s nem egy Gorgiász volt, aki azzal kérkedett, hogy nincs semmi, amihez ne értene, s ilyen szélhámosokba lehetett úton-útfélen botlani, akkor ő volt egyedül, aki azt mondogatta: ő csupán azt tudja, hogy semmit nem tud. Alkalmatlannak tűnt arra is, hogy bármilyen közfeladatot lásson el, olyannyira, hogy egyszer, mikor valamilyen ügyben a nép színe előtt kellett megjelennie, elröhögte a dolgot. Igenám, de ha felnyitottad volna ezt a nevetséges szilént, valóban inkább egy istent leltél volna benne, mint embert. Hatalmas, emelkedett, igazi filozófus lelket, amely megvet minden dolgot, amiért a többi halandó izzadva lót-fut, hajt, pereskedik és háborúzik;

felette áll minden jogtalanságnak, a szerencsének sincs hatalma rajta, s annyira nem fél semmitől, hogy a mindenkit rémülettel eltöltő halált is megveti, olyannyira, hogy ugyanolyan arccal itta ki a bürökpoharat, mintha csak borozott volna, haldoklása közben pedig Phaedonjával viccelődött, akit arra intett, hogy áldozzon a nevében egy kakast Aszklépiosznak: mintha csak orvosságot vett volna be és meggyógyult volna tőle, amikor eltávozott a testéből, amely valóban forrása és eredője a lélek betegségeinek.

Ezért nem volt igaztalan, hogy bár a korszak tele volt bölcsekkel, az orákulum mégis ezt a bolondot nevezte bölcsnek és ítélte úgy, hogy többet tud az, aki semmit nem tud, mint azok, akik azt hirdették magukról, hogy mindent tudnak; sőt, éppen azért ítéltetett nagyobb tudásúnak a többinél, mert az összes közül egyedül, semmit nem tudott.

Ilyen szilén volt Antiszthenész,[4] aki botjával, köpönyegével és tarisznyájával felülmúlta a legnagyobb királyok vagyonát. Ilyen szilén volt Diogenész is, akit közönségesen csak kutyának neveztek.[5] E kutyában azonban Nagy Sándor valami olyan fenséget látott meg, ami az összes fejedelemét felülmúlta és túlszárnyalta, s azért mondhatta azt e lelki nagyság bámulatában, hogy ha nem lenne Sándor, Diogenész szeretne lenni, mert éppen azért mert Sándor volt, kellett még inkább áhítoznia Diogenész lelkére. Ilyen szilén volt még Epiktétosz: rabszolga, nincstelen, sánta, ahogyan a sírfelirata nevezi, de ugyanő – s ennél nagyobb szerencse nincs – kedves az égieknek, mert életében kizárólag fedhetetlenségével társított bölcsességével tűnt ki.[6]

A valóban tisztességes dolgoknak már csak ilyen a természete: ami a legkiválóbb bennük, azt a bensejükben tartják és elrejtik, ami pedig a leghitványabb részük, azt mindenki szeme láttára maguk előtt hordozzák, mintegy olcsó borítással leplezik tehát kincsüket s nem tárják azt tisztátalan szemek elé. Éppen ellenkezőleg van ez a halandó és közönséges dolgoknál: első ránézésre csábítónak tűnnek, mivel a legszebb részükkel hivalkodnak az első szembejövőnek; ám ha mélyebben beléjük pillantasz, annyi van bennük csupán, amit címként és külsőleg maguk elé tolnak.

S Krisztus vajon nem ilyen csodálatos szilén volt? Engedtessék meg nekem, hogy eképpen beszéljek róla, hiszen egyébként sem értem, miért ne kellene mindenkinek, aki keresztény voltával kérkedik, minden erejével arra törekednie, hogy így fejezze ki őt. Ha tehát külalakját nézed e szilénnek: a közvélekedés szerint volt-e nála lenézettebb és megvetettebb? Szülei szegények, ismeretlenek, nemzetsége alacsony, ő maga is koldus, és koldus az a kevéske tanítványa is, akiket nem előkelő palotákból, nem a farizeusok iskolájából s nem is filozófus akadémiákról szólított magához, hanem a halászatból és a vámhivatalból. Azután tekints életére, amit minden élvezettől megfosztva, csupa fáradozás, szidalom és gúny közepette vitt végül a keresztig. Erről az oldalról szemlélte őt a titokzatos szavú próféta is, amikor így festette le őt: nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között,[7] – és még más hasonlók, amelyek ezután következnek. Azonban ha megadatik, hogy e szilént felnyitva, közelebbről is megszemléljük, azaz ha méltónak talál bennünket arra, hogy lelki szemeinket megtisztítva, feltárja magát előttünk – halhatatlan isten, micsoda leírhatatlan kincset találunk ott! Ily silány külső alatt mekkora gyöngyszemet, ilyen alacsony sorban mennyi fenséget, ekkora szegénységben mennyi gazdagságot, mennyi kimondhatatlan erélyt ennyi gyengeségben, mennyi dicsőséget ennyi gyalázat közepette, mily tökéletes nyugalmat ennyi szenvedés közben és végül az örök halhatatlanság forrását egy ilyen kegyetlen halálban! Miért rettennek vissza ennyire e kép láttán azok, akik névleg mégis vele kérkednek? Krisztusnak semmiből sem tartott volna, hogy az egész világ feletti uralmat megszerezze és birtokába vegye mindazt, amire egykor Róma vezetői is hiába áhítoztak: csatlósai számában felülmúlta volna Xerxészt, vagyonával megelőzte volna Krőzust is, és így hallgattatta volna el az összes filozófust és szüntette volna meg az álbölcseletet. Neki azonban egyedül ez a forma tetszett, ezt adta például barátainak és tanítványainak, azaz a keresztényeknek; a filozófusok téziseiből éppen azt a bölcseletet szűrte le, amely a világias szemléletnek pont az ellenkezője volt, de olyan is egyben, amellyel egyedüliként lehet elérni azt, amire más-más úton, de mindenki törekszik: a boldogságot.

Efféle szilének voltak a próféták is, akik száműzöttként bolyongva a pusztaságban vadakkal együtt tengették éltüket, silány zöldséggel verték el éhüket, kecskék és juhok bőrébe öltöztek. De belelátott e szilénekbe az, aki ezt mondta: akikre nem volt méltó a világ.[8] Ilyen szilén volt Keresztelő Szent János, aki tevebőrbe öltözött, s a fejére kötött bőrövvel messze fölülmúlta a királyi bíbort és gyémántokat, s bár sáskákat evett, ezzel a fejedelmek összes ínyencfalatát leelőzte. S valóban, hogy a paraszti köpönyeg micsoda kincset takar, észrevette az, aki dicséretét e csodás szavakkal foglalta össze: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál.[9] Ilyen szilének voltak az apostolok: szegények, ápolatlanok, műveletlenek, nemtelenek, jelentéktelenek, kitagadottak: kitéve minden ember mindenféle szidalmának; közröhej, közgúny és közmegvetés tárgyaként szinte az egész világ szégyenei és ellenségei. De nyisd csak ki ezt a szilént: ugyan melyik zsarnok hatalma vetekedhet az övékkel, akik egy szóval parancsolnak a démonoknak, intésükre a háborgó tenger lecsillapodik, szólításukra az életből eltávozottak visszatérnek az életbe? Melyik Krőzus nem tűnik szegénynek mellettük, akik még árnyékukkal is gyógyulást hoznak a betegnek, akik kezük puszta érintésével részeltetnek ama mennyei lélekből? Melyik Arisztotelész nem bizonyul tudatlan, buta fecsegőnek velük összevetve, akik egyenesen a forrásból szívták magukba az égi bölcsességet, amihez képest az összes emberi tudás merő balgaság? Ezt bizony még azoknak is el kell fogadniuk, akik szerint szentségtörés és tilos Arisztotelész tekintélyét akárcsak megcsipkedni is. Elismerem, hatalmas tudású férfiú, de melyik lángész annyira fénylő, hogy ne halványodna el Krisztussal összevetve? A mennyek országa valóban hasonló a mustármaghoz: látszatra kicsinyke és semmit nem ér, erejében azonban a legnagyobb, amivel, ahogyan mondani szokták, szöges ellentétben állnak az evilági értékek.[10] Ilyen szilén volt Márton püspök is, akit lenéztek és kigúnyoltak.[11] Ilyenek voltak a régi püspökök: alacsony sorban is fenségesek, szegénységükben is gazdagok; és dicsőségesek, bár mit se törődtek a dicsőséggel.

Lappang manapság is néhány ilyen jó szilén, de bizony, túlságosan kevés. Az emberek jó része inkább a másikfajta szilén szerint él. Ha valaki mélyebben belenézhetne a dolgok velejébe és természetébe, senkit nem találna a valódi bölcsességtől távolabb azoknál, akik hangzatos címekkel, doktori sityakokkal, csillogó övekkel és ékköves gyűrűkkel a mindentudást hirdetik magukról. Olyannyira, hogy sokszor bármelyik emberkében – aki a közvélekedés szerint egyszerű, mint a faék, vagy félbolond, s akinek elméjét nem (ahogy mondják) az éteri Scotus,[12] de Krisztus mennyei lelke pallérozta – több és igazibb tudást lelnél, mint sok teológus fennkölt alakjában és három-négyszeres magisztereinkben, akik Arisztotelészükkel pöffeszkednek és tömve vannak a magiszteri definíciók, propozíciók és konklúziók tömegével.[13] Nem mondanám, hogy mindegyikükre igaz, de jaj, bizony túlságosan sokra is! Ugyanígy láthatnád azt is, hogy senkiben sincs kevesebb valódi nemesség, mint azokban a Thraso-kban,[14] akik patinás címerekkel, arany karperecekkel és hivalkodó nevekkel hirdetik fennen ősnemességüket. És hogy a valódi bátorságtól éppen azok vannak a legtávolabb, akiket hirtelen és indulatos jellemük miatt a legbátrabbnak és legyőzhetetlennek ítél a közvélekedés.

Nincs alávalóbb és szolgaibb szolga azoknál, akik magukat, ahogy mondják, az istenekhez legközelebb állónak és mindenek fölött uralkodónak vélik. Hasonlóan, senki nem lehet olyan nyomorult, mint aki a legboldogabbnak látszik. Nincs szegényebb szegény annál, mint akit az emberek tömege gazdagként imád. Senki nem kevésbé püspök annál, amint aki a püspökök közt az elsőséget bírja.

Olvasóm, még egyszer kérlek, ne gondold, hogy bárkit is gyalázni kívánok ezzel. A jelenséget írom le, nem az embert. Bár úgy lenne, hogy senkire ne illene mindez. Ha pedig most nincsenek is ilyenek, amit Krisztus adjon meg, voltak egykoron, és talán a jövőben is lesznek. De bárcsak abban is tévednék, hogy gyakran mily messze vannak a valódi hittől azok, akik a vallást a címekben, az öltözékben és a szertartásokban gyakorolják.

A dolgok valamennyi fajtájában tehát, minden ami kiváló, kevésbé van szem előtt.

A fákon a virágok és levelek kényeztetik a szemet, ők maguk pedig terebélyesen tárják elénk tömegüket. De mily kicsiny a mag, amelyben mindennek az ereje van, mily eldugott, mennyire nem hivalkodó és csábító a szemnek! Az aranyat és gyémántot a föld legmélyebb bugyraiba rejtette a természet. Az (ahogyan nevezik) alapelemek között, minél kiválóbb valami, az érzékeléstől annál távolabb esik, mint például a tűz és a levegő. Az élőlényekben mindig az van legbelül, ami a legjobb és legerősebb részük. Az embernek egyedül azt a részét nem lehet érzékelni, ami a leginkább isteni és halhatatlan. Bárminemű dolognál tehát, az anyag, ami a hitványabb rész, mindig a legteljesebb mértékben érzékelhető; a forma ereje és jótékony hatása azonban csak használata miatt vehető észre, miközben ő maga az érzékek hatósugarán messze kívül esik. Aztán a fizikai test vérmérséklete, mivel a vér és a flegma az érzékek számára ismerős, könnyen megállapítható; tökéletesen hozzáférhetetlen azonban, ami az élethez a legtöbbet adja: a lélek. Végül pedig a mindenségben szintén láthatatlan az, ami a leginkább létezik, mint például az úgynevezett leválasztott szubsztanciák.[15] S ami közöttük is a legfőbb – vagyis Isten – az helyezkedik el az érzékeinktől a legtávolabb, olyannyira, hogy sem felfogni, sem elgondolni nem lehet, mivel Ő mindennek egyedüli eredője.

Még az egyházi szentségekben is megtalálható a szilének néhány képmása. Minden rosszindulat nélkül mondom ezt. Látod a vizet, a sót és olajat, hallod a szavakat: ez a szilén külső képe. Az égi erőt azonban nem látod és nem is hallod, amely azonban ha nincs jelen, puszta komédia lesz a többi. A Szentírásnak is megvannak a szilénjei. Ezt, ha megmaradsz a felszínén, nem ritkán nevetségesnek találod; ha viszont behatolsz egészen a legmélyebb értelméig, leborulsz az isteni bölcsesség előtt. Vegyük csak az Ótestamentumot. Ha a történeten kívül nem néznél mást, s hallanád, hogy Ádám sárból lett teremtve, felesége meg, miközben ez aludt, az oldalbordájából lett elvéve, meg hogy a kígyó a gyümölcssel csalogatta és biztatta a nőt, és az Isten a levegőben mászkált és palossal ült a kapuba, nehogy a száműzöttek visszatérjenek otthonukba:[16] nem mondanád azt vajon, hogy Homérosz műhelyéből kikelt mese? Ha olvasnád Lót vérfertőzését,[17] Sámson egész történetét,[18] amit Szent Jeromos mintegy futólag csak mesének titulált, vagy Dávid házasságtörését[19] és hogy vénségére egy szűzleány melengette hideg keblét,[20] s hogy Ózeás parázna asszonyt vett feleségül:[21] akinek kényesebb a füle, nem fordulna el vajon utálkozva e trágár történetek hallatán? Ám a burkolat alatt – halhatatlan Isten! – mily ragyogó bölcsesség lakozik! Az Evangélium hasonlatairól is, első ránézésre, ki gondolná, hogy nem valami egyszerű ember mondta őket? Ha azonban feltöröd héjukat, bizony ott találod a titkos és valóban isteni bölcseletet, amely nyilvánvalóan magához Krisztushoz a leghasonlatosabb. De hogy ne vegyem egyenként sorra és ne nyújtsam túlságosan hosszúra: a természetben és a természetfelettiben egyaránt, minél kiválóbb és értékesebb valami, annál eldugottabb és a tisztátalan szemektől annál távolabb találod csak meg.

Ugyanígy, a valódi megismerésben is a dolgok igazsága mindig a mélyben rejtőzik, amit nem könnyen és nem is mindenki fejthet csak meg. A tudatlan tömeg, mivel elhamarkodva ítél, vagyis mindent az alapján becsül, ahogyan azok testi érzékeivel szembetalálkoznak, téved vagy hibázik: becsapják a jóról és rosszról alkotott hamis képzetei, s fordítva tiszteli és imádja a sziléneket. Csak a rosszakról beszélek, a jóravalókat nem bántom; sőt még a rosszakat sem, hiszen a bűnök általános bemutatása senkit sem sérthet személyesen. De bár kevesebb ember akadna, akire illik mindez.

Mikor jogart látsz, meg címereket és csatlósokat vagy hallod a titulusokat – felséges, kegyelmes, nemes – nem úgy imádod-e az előkelőséget, mint valami földi istent, vagy nem véled-e úgy, hogy valamiképpen több van benne, mint pusztán emberi? Nyisd föl azonban ezt az előbbi szilént: zsarnokot lelsz benne, egyszersmind a polgárok ellenségét, a közmegegyezés gyűlölőjét, az ellentétek szövésének mesterét, a jók elnyomóját, a törvények pestisét, városok dúlóját, az egyház kifosztóját, egy gazember, szentségtörő, vérfertőző szerencsevadászt, vagy ahogyan a görögök mondják röviden: a bajok Iliászát.[22] Vannak, akik címként és látszatra a hivatalt és az állam őrzését hordozzák maguk előtt, miközben valójában farkasok ők és a közösség kirablói. Vannak, akiknek ha borotvált főjükre tekintesz, mint papokat tiszteled őket; ám ha bepillantanál a szilénbe, több mint laikusra bukkannál ott. S meglehet, hogy néhány olyan püspököt is találnál, akiknek ha megnéznéd ünnepélyes felszentelésüket és végigtekintenél újdonatúj ruhájukon, aranytól és és gyémánttól ragyogó süvegükön, drágaköves sarujukon, vagyis e tetőtől talpig őket borító, misztikus vértezeten: bizonyára egy emberfeletti férfiút várnál. De fordítsd csak ki a szilént, s miközben nem lelsz benne egyebet egy harcosnál, üzletembernél, sőt zsarnoknál, bizony rájössz majd, hogy a nagyszerű díszek csak színjátéknak voltak. Olyanok is vannak – s bár ne botlanánk beléjük úton-útfélen – akiket ha valaki szakálluk erdejéről, sápadtságukról, csuklyájukról, lehajtott fejükről, övükről, szemöldökükről és mogorva arcukról akarna megítélni, Szerapiónnak és Pálnak vélné őket;[23] ha azonban kifordítod őket, csupa bohóc, korhely és kóbor kalandort találsz, sőt rablót és zsarnokot, csak más fajtát, mint az előbbi, s nem tudom, vajon ez, mivel még rejtettebb, nem veszélyesebb-e. Ahogy mondani szokták: kincs ami nincs. Még egyszer szólok: nem kell ezen senkinek megsértődnie, hiszen senkit nem nevezek néven. Ha valaki nem ilyen, gondolja azt, hogy nem rá vonatkozik; ha viszont felismeri hibáját, vegye figyelmeztetésnek. Az első gratulálhat magának, a második pedig megköszönheti.

De számtalan ilyen esetre bukkanhatsz a halandók valamennyi neménél: ha testi alakjukat nézed, azt mondanád rájuk, hogy emberek, ráadásul kiváló emberek. Ha kinyitnád azonban a szilént, előfordulna, hogy disznót, oroszlánt, medvét vagy szamarat lelnél belül. Épp az ellenkezője lenne tehát annak, amit Kirké bájitalairól olvashatunk a költők meséiben.[24] Őnála ugyanis az állati külső emberi tudatot takart: ezek azonban az emberi kinézettel egy több mint vadállatot fednek el. Velük szemben vannak azok, akiket – ahogyan mondtuk – kinézetük alapján alig neveznél embernek, pedig lelkük mélyén egy angyalt takargatnak.

Ebben van tehát a különbség világi és keresztény között, hogy az előbbi azt tiszteli és legjobban arra néz fel, ami a leginkább kézzelfogható és szinte azonnal a szemébe tolakszik, ami pedig belül van, azt vagy teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy legalábbis a legutolsó helyre teszi. Utóbbi éppen ellenkezőleg: azt követi egyedül, ami szemmel a legkevésbé sem látható és a test természetétől a legtávolabb áll; minden mást vagy mellőz vagy megvet, illetve mindig a dolgok belső tulajdonságai alapján ítélkezik. A javak esetében – ahogyan Arisztotelész nevezi őket – azok a külső javak, amelyek nem tartoznak sajátlag az emberhez.[25] A tömeg, sőt a legtöbb ember szemében azonban az ér a legtöbbet, aki ezeket birtokolja, erre törekszik mindenki sziklákon, tűzön-vízen által.[26] Második helyen az előkelő származás áll, pedig ha nincs mellette más, csak üres és nevetséges név csupán. Félistennek számít, ha valaki a vérvonalát az athéni Kodroszig vagy a trójai Brutusig (kétlem, hogy valaha élt volna), vagy a mesés Herkulesig tudja visszavinni.[27] S mit se számít, ha valaki erényével vagy írásaival szerez hírnevet magának? Nemes, akinek ükapja egyszer egy háborúban szorgalmas gyilkosnak mutatkozott. És nemtelen, akinek nincs címere, de lelki javaival a világ üdvére tett?

A harmadik szempontot a testi előnyök jelentik. Akinek magas, erős, szép és egészséges test jutott, azt nem lehet a boldogok sorából elmozdítani, igaz, a legfontosabb változatlanul a gazdagság, utána jön a származás, s legutolsó gond a lélekre van. Mármost ha ezt Pált követve három részre osztod, tehát a húsra, szellemre és a lélekre (hogy az ő szavait használjam), a tömeg a legalsóba kapaszkodik, amelyik a leginkább szem előtt van és egyébként az apostol elátkoz.[28] A középső, amelyet ő abban az esetben tart jónak, ha a lélek is társul hozzá, sokaknak tetszik. A lelket azonban, ami a legjobb részünk, melyből mint forrásból, minden boldogságunk ered, s amellyel Istenhez kapcsolódunk, annyira semmire tartják, hogy még azt sem keresik, létezik-e, vagy mi is az a lélek, pedig Pál lépten-nyomon ezt hajtogatja. Emiatt is fonák a sokaság valóságról alkotott ítélete, hiszen aminek a legelső tisztelet járna, arról – mint a megaraiakról – egy szó sem esik,[29] és amire a legnagyobb buzgalommal kellene törekedniük, azt nézik le legjobban. Így az arany többet ér a tudománynál, a származás régisége a becsületnél, a testi adottságok a lelki javaknál. A valódi hitet megelőzik a szertartások, Krisztus parancsait az emberi rendeletek, az igazságot a színlelés, a valóságot az árnyak, a természetest a mű, az állandót a változó, s az örökkévalót a pillanatnyi.

A fonák ítéletekből pedig fonák elnevezések születnek. Ami emelkedett, azt alacsonynak hívják, ami keserű, azt édesnek, ami értékes, azt olcsónak, ami élet, azt halálnak.

Hogy nevesítsek gyorsan néhányat: arra mondják, hogy szeret, aki vagy úgy követ el gyalázatot, hogy hagyják, vagy a szemérmet és a hírnevet fenyegeti. Mi lehet ennél veszedelmesebb? Igazságnak nevezik, amikor a rosszat rosszal, a bűnt bűnnel torolják meg, és a kapott sérelmet sokkal nagyobb kamattal adják vissza. A házasságra szinte alkalmatlannak tartják a férfit, aki azt tisztának és amennyire lehetséges, a szűzességhez hasonlónak és a csapszéktől különbözőnek akarja megőrizni. Árulónak és a fejedelem ellenségének bélyegzik, aki a törvényesnél, vagy a méltányos fölött nem engedne meg többet neki, vagyis aki azt kívánná, hogy valódi fejedelem legyen, és a zsarnok (amelynél nincs szörnyűbb vadállat) képétől igyekezzen távol tartani magát. Azt viszont tanácsosnak, barátnak és a fejedelmek jótevőjének nevezik, aki torz neveléssel megrontja, buta hiedelmekkel megfertőzi, s hízelgéssel kijátssza azokat; rossz tanácsaival kihívja ellenük a nép gyűlöletét, háborúba és a dolgok esztelen felforgatásába viszi bele őket.

Azt is mondják, hogy némi zsarnokság hozzáadásával növekszik a fejedelem hatalma – túl nagy adag ez a legfőbb rosszból.

És sikkasztó az, aki a kivetett adókat meg akarja kicsit nyesni. Ám ha a fejedelemnek három jó tulajdonsága van, amivel valamiképpen a legfőbb királyt, Istent képezi le – erkölcsi jóság, bölcsesség, erő – akkor vajon azt kell a fejedelem barátjának tartanunk, aki két kiváló tulajdonságától, a jóságtól és bölcsességtől megfosztja őt, és az erőt hagyja meg neki egyedül, de azt is hamisan és nem is sajátjaként? Hiszen a hatalom, ha nem társul a bölcsességgel és az erkölcsi jóval, az nem hatalom, hanem zsarnokság, s a nép egyetértése, ahogyan megadta, úgy el is veheti azt, miközben a trónról elűzöttet, afféle saját tulajdonként, a jóság és a bölcsesség is követik. Főbenjáró bűn megsérteni a fejedelem méltóságát, de miért jár jutalom azoknak, akik a lelkét megrontva, jó helyett kegyetlenné, bölcs helyett számítóvá, tetterős helyett zsarnokká teszik? Egy halál is kevés annak, aki a fejedelem poharába mérget próbál csempészni: s jutalmat kap, aki lelkét dögletes eszmékkel fertőzi és mérgezi meg, s mintegy beszennyezi az állam közös forrását, amivel az egész világra nagy veszedelmet hoz? Azt mondják, a fejedelem dolga az uralkodás; miközben fejedelemnek lenni nem más, mint a köz ügyét szolgálni. A királyok egymás közti rokoni kapcsolatait és az ebből kötött szövetségeket a keresztény békesség malterjának nevezik, miközben láthatjuk, hogy szinte valamennyi háború innen ered és a legtöbb emberi felfordulás ezekből születik. Jogos háborúnak mondják, amikor az állam kiszipolyozásra és elnyomására összejátszanak egymás közt; s békének hívják, ha ugyanerre titokban esküsznek össze. A birodalmuk növelésének vélik, ha egyik vagy másik városocska címével gyarapszik a fejedelem, miközben számtalan polgár kifosztása, vér, özvegység és árvaság árán veszi meg azt.

Ugyanígy, egyháznak nevezik a papokat, püspököket és a pápákat, pedig ezek valójában csak az egyház szolgái.

Az egyház ugyanis a keresztény nép, akit maga Krisztus is nagyobbnak nevez,[30] aminek alávetve szolgálnak a püspökök. Szolgálatuk miatt talán kisebbek, de egyéb tekintetben nagyobbak, hiszen ahogyan Krisztust követik a hivatalukban, úgy az ő életét és példáját kell utánozniuk, aki bár mindenki fejedelme és mindenek ura volt, mégis a szolgáló szerepét vállalta, nem az úrét. Mindenféle módon kiátkozzák, az egyház ellenségének, s szinte már eretneknek bélyegzik azt, aki a papok pénzes zacskójától pár fillért elcsal. Nem a csalókat pártolom, nehogy valaki félreértse; de ha gyűlölnünk kell az egyház ellenségét, akkor kérdem én, lehet-e veszélyesebb vagy nagyobb ellensége az egyháznak, mint egy bűnös pápa? Ha valahol a papok birtoka vagy fizetése csökken egy kicsit, máris a keresztény egyház elnyomását kürtölik szerteszét. Ám amikor a földkerekséget háborúra hergelik, amikor a papok nyíltan erkölcstelen élete lelkek ezreit taszítja kárhozatba, senki nem jajdul fel az egyház helyett, pedig ezek már valóban az egyházat sujtó csapások. Az egyház ékének és tiszteletének nevezik, na nem amikor a népben felbuzog a jámborság, s lehanyatlanak a bűnök, növekednek a jó erkölcsök, vagy megerősödik a hitélet; hanem amikor az oltárok aranytól és drágakövektől ragyognak, sőt amikor ezekkel mit se törődve a papok – birtokaikkal, szolgaseregükkel, fényűzésükkel, öszvéreikkel, lovaikkal, a templomok vagy inkább paloták pazarló építkezéseivel és az élet egyéb csinnadrattájával – a keleti kényurakat is lekörözik. Ebben ráadásul semmi kivetnivalót nem találnak, olyannyira nem, hogy pápai oklevelekben is effajta dicséretre bukkanhatunk: „mivel a bíboros úr oly sok lovat és szolgát tart otthon s ezzel felettébb nagy díszére van Isten egyházának, a negyedik püspöki címet is neki adományozzuk.” Szintén az egyház díszére kell a püspököknek, papoknak és szerzeteseknek bíborba és selyembe öltözniük. Ó az egyház csodálatos tekintélye! Mi jöhet még, ezután már a tisztesség szavait is elveszítjük?[31] De már ott tartunk, hogy ezeket jobb nem is említeni azoknak, akik az egyházi fizetést – a nép nagy botránkozására – bűnös célokra szórják el. Ha ezekben bármilyen növekedés van, mindjárt hálát adunk és Krisztus egyházának gyarapodását emlegetjük, miközben az egyház valódi haszna a keresztény élet terjedése lenne.

Szentségtörésnek hívják, ha valaki kevesebb tisztelettel szól Kristófról vagy Györgyről és nem emleget egy szinten mindenféle meséket az evangéliummal. Pál azonban azt mondja szentségtörésnek, amikor a keresztények bűnös életmódja miatt Krisztus neve beszennyeződik a pogányok között.[32] Mit kellene tehát a keresztény hit ellenségének neveznünk, amikor a pogányok, bár látják az újszövetségben, hogyan buzdít Krisztus a vagyon megvetésére, az élvezetekről való lemondásra és a dicsőség semmibevételére, azonban ha kitekintenek a világba, mégis azt tapasztalják, hogy a keresztény hit vezetői és fejei úgy élnek, hogy a pénz utáni hajszában, az élvezetek szeretetében, a pompakedvelésben, a vad háborúzásban és szinte valamennyi többi bűnben még őket magukat is lekörözik? Bölcs olvasóm rájöhet, mit hallgatok itt el a keresztény név méltóságának érdekében és mit sóhajtok csak magamban. Miközben tehát ezek látják, hogy a Bibliában Krisztus nem az öltözékkel, szertartásokkal és az ételekkel tüntette ki övéit, hanem azzal akarta megkülönböztetni a keresztényeket, hogy kölcsönös szeretetben legyenek összeforrva; ugyan hogyan tudnák visszatartani a röhögést, ha azt tapasztalják hogy annyira nincs semmilyen egyetértés közöttünk, hogy egyetlen pogány népség nem volt soha ilyen rút és veszélyes módon viszálykodó? Fejedelem háborúzik fejedelemmel, város harcol város ellen, egyik iskola a másik iskolával és egyik rend (ahogyan most nevezik) a másikkal nem jut egyezségre: viszállyal, pártoskodással és pereskedéssel van tele minálunk minden. Ez a végső és valódi szentségtörés, amelynek azok a szerzői, akik ez alól kibúvót keresnek.

Eretnekséget kiáltanak, ha valaki olyat ír vagy mond, ami bármiben, akárcsak nyelvtanilag is eltér a teológusok magiszteri tételecskéitől. S az vajon nem eretnekség, ha valaki az emberi boldogság legjelentősebb tényezőjének azt nevezi ki, amiről maga Krisztus azt tanítja mindenhol, hogy nem szabad törődni vele? És mi van azzal, aki az evangélium előírásaitól és az apostolok tanításától messze különböző életvitelt folytat? Vagy aki Krisztussal ellentétben, a lélek kardja helyett – amely mindenféle földi szenvedély lemetszése után egyedül éri el, hogy ne legyen kardra szükség – vassal fegyverzi fel az evangélium hirdetésére induló apostolokat, hogy azzal védjék meg magukat üldözőiktől? Bizonyára a kard alatt ballisztákat, ágyúkat, ostromgépeket és egyéb hadi felszereléseket akart érteni. Azután még tarisznyát is ad nekik és telerakja azt pénzzel, nyilván hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, s persze a tarisznya alatt minden evilági szükségletet ért. És aki ezt írja, a legnagyobb teológusok közé számít.[33]

Megbocsáthatatlan szentségtörés, ha valaki bármit elvisz a szentélyből. És bocsánatos bűn a szegényeket és özvegyeket – Isten élő templomait – kifosztani, becsapni, sanyargatni? S ezt oly sokszor látjuk a fejedelmektől és előkelőktől, sőt mostanra már a püspököktől és apátoktól is. Tisztátalan az, aki verekedéssel vagy magjának folyásával beszennyezi a szent hajlékot. De nem átkozzuk ki azt, aki egy tiszta és érintetlen szüzet, a Szentlélek templomát, hízelgés, ajándékok, ígérgetés és csábítás révén meggyaláz, megront és megbecstelenít? Ráadásul, aki ilyet tesz, arra azt mondják: pajkos és kellemes ifjú? Ahogyan korábban is mondtam: nem a vétkeket védelmezem, csupán azt mutatom be, hogy az emberek tömegei többre becsülik azt, amit a szemükkel látnak, mint azt, ami ennél igazibb, csak kevésbé látható.

A kőtemplom felszentelését látod; a lélek felajánlását nem látod, ezért semmibe veszed. A templom díszeinek védelmében fegyverrel verekedsz; de erkölcsei épségének védelmében senki nem fogja kezébe azt a bizonyos evangéliumi kardot, amit Krisztus a tunikánk eladása árán is megszerezni rendel.[34] A jámbor buzgalom csúcsának számít, ha valaki a papok joghatóságának és pénzének védelmében vagy gyarapításáért fegyvert ragad, és a háborús zűrzavarban nincs tekintettel semmire, ami szent. Ám közben, mialatt a papok pénzéért (ami valójában semmit sem ér) folyik a harc, a háború kitörésével együtt milyen áradat tör rá az egész vallásra? Hiszen van-e olyan bűn, amit a háború nem hoz magával?

De olvasóm mostanra talán már így moroghat a bajsza alatt: „Hova célzod e szennyeket?[35] Te talán olyan fejedelmet akarsz, mint amilyennek Platón írja le Államában az őrzőket? A papokat talán megfosztanád a hatalomtól, méltóságtól és vagyontól és az apostolok botjához és tarisznyájához szólítanád vissza őket?” Eszem ágában sincs. Nem veszek el semmit, inkább így gyarapítom őket, nem taszítom ki birtokukból, csupán a jóra buzdítom őket. De kérdezem tőled: kettőnk közül ki gondol nagyobb tisztelettel a királyi méltóságra? Te, aki szerint mindent szabad neki, amire csak kedve szottyan, aki azt akarod, hogy ne fejedelem, hanem zsarnok legyen, aki gyönyörökkel töltekezteted, átadod a fényűzésnek, mindenféle vágy, bujaság rabjává és szolgájává teszed, nem akarod, hogy okosabb legyen az átlagnál és olyan dolgokkal terheled meg, amelyeket minden nemes ember megvet, még a pogányok is? Vagy én, aki azt kívánom, hogy a fejedelem, amennyire lehet, Istenhez hasonlítson, hiszen valamiképpen az ő képmását viseli; tűnjön ki a tömegből bölcsességével, ami igazi dicsérete a királyoknak; tartsa távol magát a tudatlan aljanépet pusztító piszkos szenvedélyektől és lelki betegségektől, ne csodáljon semmit, ami alantas, emelkedjen felül az anyagiakon és végül ugyanaz legyen az országnak, mint a testnek a lélek, vagy Isten a mindenségnek? Kettőnk közül ki itéli meg igazabban a püspöki méltóságot? Te, aki földi vagyont raksz a nyakába, piszkos és alantas gondokba gabalyítod, háborús zivatarokba kevered bele? Vagy én, aki azt kívánom, hogy Krisztus helytartójaként és a mennyei jegyes őrizőjeként minél tisztább legyen mindennemű földi szennytől, és ahhoz legyen leginkább hasonlatos (ameddig határai engedik), akinek helyét és tisztét betölti?

A sztoikusok szerint csak az lehet jó ember, aki a lélek betegségeit nélkülözi. Betegségnek nevezik ugyanis a vágyakat és szenvedélyeket. A keresztényeknek tehát még inkább mentesnek illene lenniük ezektől, de mind közül leginkábba fejedelmeknek. S még ennél is inkább az egyház fejedelmének és atyjának, vagyis az égi nép égi fejedelmének.

Akarom, hogy egy pap uralkodjon, de megítélésem szerint a világi uralom méltatlan arra, hogy egy égi férfiú vállát nyomja. Azt is akarom, hogy a pápa minél inkább diadalmaskodjon, de ne olyan véres didalokkal, amilyeneket az átkozott Marius vagy az istentelen Julius aratott, s amelyek annyira hamisak, hogy gúnyos élcelődéssel támadják őket, s amelyek láttán Démokritosz minden bizonnyal halálra röhögte volna magát; hanem valóban nagyszerű és apostoli diadalokkal, olyanokkal, amilyenekről a Nagy Sándornál messze ragyogóbb harcos és vezér, Pál ír, amikor így dicsekszik mintegy, a saját tetteit megénekelve: többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt. Fáradtam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem. Nem tekintve az egyebeket, naponként a zaklatásokat, az összes egyház rám nehezedő gondját. Ki gyönge, hogy én ne volnék gyönge? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék?[36] És kicsivel följebb ugyanígy: mindenben úgy viselkedünk, mint Isten szolgája: nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben, a szorongattatásban; ha vernek, fogságba vetnek, fellázadnak, ha elfáradunk, virrasztunk, böjtölünk; tisztaságban, megértőn, béketűrőn és jóságosan, a Szentlélekben és az őszinte szeretetben megmaradva; az igazság hirdetésében kitartva, az Isten erejével, az igazság támadó és védő fegyverzetében, akár dicsőség, akár megszégyenülés, akár gyalázat, akár jó hírnév jut osztályrészül; mint csalók, mégis igazat mondók, mint ismeretlenek, mégis jól ismertek, mint akiket halálra szántak, mégis élnek, mint megkínzottak, de belé nem haltak; mint szomorúak, mégis mindig vidámak, mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan.[37]

Láthatod, milyen háborús érdem, milyen győzelem, milyen diadal az apostolé. S erre a dicsőségre esküszik fel Pál néhányszor, mint valami szent dologra. Ezek azok a kiváló tettek, amelyek miatt biztos benne, hogy a halhatatlanság koszorúja vár rá.

Ne essen hát nehezükre az apostolok nyomdokaiba lépni azoknak, akik az apostolok helyét és tekintélyét követelik maguknak.

Azt szeretném, ha a pápák minél gazdagabbak lennének: de az evangélium gyöngyszemeivel és az égi kincsekkel, amelyeket minél bőségesebben szórnak szét mindenkinek, annál inkább fognak ők bővelkedni, és nem kell majd attól tartani, hogy a jószándék lesz a jótett sírja.[38] Azt akarom, hogy minél jobban fel legyenek vértezve, de az apostolok fegyvereivel: a hit pajzsával, az igazság övével, a Lélek kardjával, vagyis Isten szavával.[39] Azt akarom, hogy harciasak legyenek, de az egyház valódi ellenségeivel szemben: a simóniával, gőggel, paráznasággal, becsvággyal, haraggal és kegyetlenséggel szemben. Ezek a töröknek valók, hogy tisztelje őket, a keresztényeknek folytonosan küzdeniük kell ellenük. Efféle háborúban legyen kezdeményező és vezér a püspök. Azt akarom, hogy a papokra elsőként tekintsenek, de ne zsarnoki gőgjük miatt, hanem azért, mert kitűnnek a szent tudományban és kiemelkednek erényeikben. Akarom, hogy tisztelendők legyenek, de ne csak címük és gyászos viseletük, hanem makulátlan és szigorú életük miatt. Akarom, hogy féljék őket, de úgy mint az atyát, ne úgy mint a zsarnokot. Akarom, hogy féljék őket, de csak a bűnösök; sőt, azt akarom, hogy olyanok legyenek, hogy még a hitványok is tiszteljék inkább, mintsem gyűlöljék vagy utálják őket. Végül pedig azt akarom, hogy bővelkedjenek gyönyörökben, de ritkákban és messze édesebbekben azoknál, amelyeket a tömeg ismer.

Akarod tudni, hogy mi a legfőbb pap gazdagsága? Halld meg a fejedelemhez legközelebbi pápától: Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj![40] Akarod tudni, hogy mi az apostoli név dísze, amivel az összes címet, az összes diadalívet és szobrot felülmúlja? Hallgasd meg Pál valóban híres mondatát: Krisztus jó illata vagyunk mi az Istennek[41] mindenhol. Mondjak egy királyénál nagyobb hatalmat? Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.[42] Tudni akarod, mi a dicsőség? Örömöm és koronám vagytok az Úrban.[43] Megmondjam, melyek a püspökhöz méltó címek és a pápa valódi ékei? Pál lefesti neked: feddhetetlen, józan, megfontolt, mértéktartó, vendégszerető és a tanításra rátermett. Nem iszákos vagy erőszakoskodó, hanem megértő, békeszerető s nem kapzsi. Ne legyen újonnan megtért, s legyen jó híre a kívülállók körében is, nehogy megszólják, és az ördög csapdájába essék.[44] Nézd csak meg, mivel ruházza fel Mózes a pappá lett Áront, milyen vagyont ad neki, milyen színes ruhákba öltözteti, milyen drágakövekkel ékíti, mennyi csillogó arannyal díszíti.[45] S hogy mindez mivégre, azt megtudhatod Órigenész vagy Jeromos magyarázatából,[46] ahonnan megérted majd, hogy miféle holmit kell gyűjtenie a valóban nagy püspököknek. Vajon életvitelükkel utánozzák őket a pápák, vagy elég, ha a bulláikkal és titulusaikkal utalnak azokra, akiknek a helyén ülnek? Krisztus helytartójának kit illendő inkább követnie? A Caesarokat, Sándorokat, Krőzusokat és Xerxészeket, akik nem mások voltak, mint rablógyilkosok, vagy magát Krisztust, az egyház egyedüli hadvezérét és uralkodóját? Ki mással lenne méltóbb versenyeznie az apostolok örököseinek, ha nem az apostolok fejedelmével? Krisztus nyíltan tagadta, hogy az országa e világból való volna.[47]  Szerinted egyezhet ezzel, hogy Krisztus örököse nem csupán elfogadja a világi hatalmat, de törekszik rá, és ahogyan mondják, minden követ megmozgat érte?

E földi valóságban két világ küzd egymással szakadatlan, az egyik a tunya testé, a másik a mennyeké, amely már most minden erejével afelé törekszik, ami majd egyszer lesz belőle.

Aki amabban kiváló, az a legtávolabb van a valódi javaktól és hamissággal terhelt. Olyan, mint egy pogány király: kéjvágya, fényűzése, erőszakossága, gőgje, fennhéjázása, gazdagsága és mohósága mindenkiét felülmúlja, és akkor lehet első, ha ebből a szennyből a legnagyobb adag ömlik beléje, ezzel együtt pedig minél kevesebb jut neki bölcsességből, mértéktartásból, józanságból, igazságosságból és hasonlókból, vagyis a valódi javakból. Ezzel szemben aki a másodikban jut a csúcsra, azt ahogyan az alacsonyrendű és közönséges javak alig szennyezik be, úgy árasztják el ama valódi és mennyei adományok. Miért akarod hát, hogy a keresztény fejedelem olyan legyen, akit még a pogány filozófusok is mindig megvetettek és elátkoztak? Miért helyezed a méltóságát olyan dolgokba, amelyeket megvetni a legderekabb? Miért terheled meg Isten angyalát (így is nevezik ugyanis a püspököt a szentírásban)[48] olyan dolgokkal, amelyek egy jó emberhez is méltatlanok? Miért méred őt olyan javakkal, amelyek a rablót gazdaggá, a zsarnokot pedig félelmetessé teszik?

A papság az emberinél nagyobb, égi valami. Magasztosságához nem illik más, csak a mennyei. Miért alacsonyítod le méltóságát közönséges dolgokkal? Földi mocsokkal miért szennyezed be tisztaságát? Miért nem hagyod, hogy saját területén legyen hatalmas? Miért nem tűröd, hogy saját dicsőségétől nemesüljön? Hogy saját méltósága miatt tiszteljük? Őt a mennyei lélek szemelte ki – e mennyei testből, ami az egyház – a dolgok élére. Miért vonod őt a kényurak őrjöngő kavalkádjába? Pál azzal dicsekszik, hogy kiválasztott:[49] Akkor te miért meríted alá az aljanép mocskának közepébe az én elöljárómat? Miért taszítod az uzsorások üzelmeibe? Miért vonod be olyan ügyekbe az isteni férfiút, amelyek emberhez alig méltók?

Miért méred olyan dolgokkal a keresztény papok boldogságát, amelyeket Démokritosz, mint teljes hülyeségeket, csak kinevetett, Hérakleitosz mint szánandókat elsiratott,[50] Diogenész, mint semmiségeket megvetett, Kratész mint feleslegeseket kidobott,[51] és a szentek, mint a dögvésztől, úgy menekültek tőlük? Miért becsülöd meg Péter utódját azon javak alapján, amelyekről maga Péter dicsekszik úgy, hogy sose voltak neki?[52] Miért akarod, hogy az apostoli elöljárók olyan díszekkel tűnjenek nagynak, amelyek taposásában voltak nagyok az apostolok? Miért mondod azt, hogy Péter öröksége, ha Péter éppen azzal dicsekedett, hogy neki nincs öröksége?[53] Miért hálózod be Krisztus helytartóit a gazdagság hálójával, amit maga Krisztus tüskéknek nevezett?[54] Akinek saját és elsőszámú kötelessége az isteni szózat magjának hintése lenne, azt miért borítod el gazdagsággal, ami megfojtja a magot, bármilyen messze repült is? Aki a méltányosság doktora és bírája, miért akarod, hogy a részrehajló mammonnak szolgáljon? Miért teszed az égi szentségek sáfárát a leghitványabb dolgok pénztárnokává? Tőle várja a keresztény világ a szent tanítás táplálékát, tőle vár üdvös tanácsot, atyai vigasztalást; tőle vár útmutatást az élethez. Miért kényszerítesz egy ily kiváló dolgokra termett és rendeltetett embert a hétköznapi gondok igájába, amivel egyként fosztod meg méltóságától a püspököt és juttatod árvaságra a népet?

Jelesebb királysága van Krisztusnak annál, hogysem be kellene szennyeznünk a pogány királysággal (vagy nyíltan megmondva: zsarnoksággal), megvan annak a maga fénye, kincsei és gyönyörűsége.

Miért kevernénk össze egymástól ennyire elütő dolgokat? Miért zavarnánk össze a földit az égivel, a lentit a legfentivel, a pogányt a kereszténnyel, az istentelent a szenttel?

Oly sok és oly nagy ajándéka van a leggazdagabb és egyben legbőkezűbb léleknek: a bölcsesség, a nyelv, a prófétálás, a gyógyítás, a tudomány, a bölcsesség, a tanítás ajándéka, a szellemek megkülönböztetése, a lelkesítés és vigasztalás.[55] Ily szent adományokat miért kötnél össze a világ istentelen ajándékaival, ami a pusztulásuk is lenne egyben? Miért próbálnád Krisztust a mammonnal és Belialt Krisztus lelkével egyesíteni? Hogy jön a püspöki süveg a sisakhoz, a szent köpönyeg Mars vértjéhez, az áldás az ágyúhoz, a legkegyesebb pásztor az állig fegyverzett rablóhoz? Mi dolga a papságnak a háborúval? Miért ront le ostromgépekkel városokat az, aki a mennyek országának kulcsait őrzi? Hogyan lehet a háború szerzője az, aki a béke jelével üdvözli a népet?  Hogy van képe a keresztény tömeget a vagyon megvetésére oktatni annak, akinek minden dolgát, orrától a faráig a pénzre alapozta? Amit Krisztus is tanított és kifejtett és oly sokszor ismételtek az apostolok, hogy a gonosznak nem ellenállni kell, hanem a gonoszok bűnét jósággal kell felülmúlni, a jogtalanságot jótettel viszonozni, az ellenséget jócselekedettel legyőzni: hogyan lesz képe annak ezt tanítani, aki egy városka birtoklásáért, vagy egy sóbérletért a világot háborús zivatarba sodorja? Hogyan vezet a mennyei királyságba (Krisztus nevezte így egyházát) az, aki teljes lényével az evilági királyságban van?

De nagyon kegyes dolog tőled, hogy még ezekkel a járulékos dolgokkal is gazdagítani akarod az egyházat. Helyeselném is, csak e csekélyke haszon ne hozna magával annyi rossz dolgot. Amikor hatalmat adsz, a pénzgyűjtés gondját is vele adod, zsarnoki testőrséget, hadsereget vasban, kémeket, lovakat, öszvéreket, csatakürtöt, háborút, öldöklést, diadalmenetet, zavargást, szövetséget, harcot, egyszóval: mindazt, ami nélkül lehetetlen hatalmat gyakorolni. Mégha a jószándék megvan is, mikor lesz ideje az apostoli tisztet ellátni annak, akit ezerfelé húz a sok gond? A katonaság összeírása, a szövetségek kötése és felbontása, a hatalmat ócsárlók megzabolázása, az új felé tekintgetők hűségen tartása, az ellenség leverése, a várak megerődítése, a javaslatok meghallgatása, a világi küldöttségek fogadása, a helytartók megvendégelése, a barátok tisztséghez juttatása és azok elűzése, akiknek náluk szerencsésebbeknek kell átadniuk helyüket? És mindazon dolgok, amikről jobb hallgatni, de mégis szükséges, hogy megtörténjenek? Szerinted talán az érti a pápai és bíborosi méltóság mibenlétét, aki úgy véli, hogy ezekhez a piszkos dolgokhoz kell elvonni őket az imától, vagyis az Istennel való társalkodástól; a szent elmélkedéstől, amikor az angyalok közt forgolódnak;  a Szentírás ragyogó mezejéről, ahol boldogan őgyelegnek; és az igehirdetés apostoli feladatától, amivel leginkább kifejezik Krisztust? Jót akar vajon nekik az, aki egy ily boldog és nyugalmas élettől, ami élveznek, ekkora gond és nyugtalanság közé akarja vonszolni őket?

Egyébként is, éppen azért, mert az uralkodás önmagában véve végtelen gondokkal terhelt, az egyháziak számára kevésbé szerencsésen üt ki, mint a világiaknak. Két okból többnyire: részint mivel a tömeg e téren szívesebben engedelmeskedik világiaknak, mint egyházi embereknek, részint mivel az előbbiek, akár mert gyermekeiknek akarják hátrahagyni, a birtokukat minél virágzóbb állapotba akarják hozni. Ezzel szemben emezek, mivel többnyire későn és öreg korukban jutnak hatalomra és magukért cselekszenek, nem az örökösért, inkább kifosztanak, mint gyarapítanak; mintha zsákmányt kaptak volna, nem országot. Azután, amikor egy világi kapja kezébe a gyeplőt, ott esetleg egyszer kell megküzdenie a hatalomért, s egyszer kell felemelnie és gazdaggá tennie azokat, akiket kegyel. Ha nem így történik, rögtön új küzdelem támad azért, hogy akiket korában felemelt, kiessenek a hatalomból, és újabb és újabb embereket kell gazdagítani a nép kárára. Az is számít valamit, hogy a nép sokkal könnyebben viseli annak uralmát, akit már megszokott, még akkor is, ha kemény kézzel uralkodik. S meg is halhat, mégis úgy tűnik, továbbél fiában és utódjában, sőt a nép még azt is képzeli, hogy a fejedelem nem is lett más, csak megfiatalodott. A gyermekek amúgy is hasonló jelleműek, mint szüleik voltak; különösen ha erre nevelik őket.

Ezzel szemben, mikor Istennek szentelt férfiakhoz kerül a hatalom, az azonnali változást jelent minden területen. Vegyük még hozzá, hogy a világi úgy kerül trónra, hogy arra szánják és készül rá. Ez viszont gyakran minden várakozás ellenére kapja meg a főhatalmat, teszem azt egy olyan embert emel uralomra a játékos szerencse, akit a természet révésznek teremtett.[56] Végül pedig, ahogyan két szörnnyel még Herkules sem bírna, úgy aligha lehetséges, hogy egy ember két ilyen nehéz dolgot egyszerre lásson el. Jó fejedelemmé lenni a legnehezebb feladat. De jóval szebb, sőt messze nehezebb jó papként élni. Hát még a kettő egyszerre? Nem szükségszerű vajon, hogy akik mindkét tisztet elvállalják, végül egyiknek se tegyenek eleget? Ha jól sejtem, emiatt van, hogy miközben a világi uralkodók városait gazdagságban, épületekben és lakosaikban mind jobban virágozni láthatjuk, a papok városai szinte kihaltak s már-már omladoznak.

Ugyan mi szükség volt ezekre a járulékos dolgokra, ha annyi bajt hoztak magukkal? Attól félsz talán, hogy Krisztus csupán saját vagyonával nem lesz olyan hatalmas, amíg egy világi zsarnok nem oszt neki valamennyit a saját hatalmából? Kevésbé lesz ékes talán, ha egy istentelen hadvezér aranyat, sujtást, hófehér paripákat és csatlósokat, azaz egy keveset a saját pompájából nem aggat rá? Kevésbé ragyog majd, ha nem veszi fel azokat a címeket, amiket az irígységtől félve még a nagyravágyó Julius is visszautasított? Úgy gondolod, hogy alantas lesz, ha nem veszi vállára a világi hatalom terhét, amit ha saját magáért visel, zsarnok lesz, ha pedig az államért, gondokkal teli? Maradjon meg a világi a világiaknak; ami egy püspökben a legalantasabb, az egy egész birodalom fényét felülmúlja. Minél többet veszel magadhoz a világi javakból, annál kevesebbet ad neked Krisztus a sajátjából. Minél tisztább leszel azoktól, annál inkább bővelkedsz majd ezekben.

ERASMUS a DRÓTon
.
Politikusok ne politizáljatok
Bolondok ne bolondozzatok
Politikusok ne bolondozzatok 
Bolondok ne politizáljatok. 
Számon lehet-e kérni a Holokausztot egy XVI. századi humanistán? Van-e értelme antiszemitizmusról beszélni a kora-újkorban, és ha igen, az erőszakmentesség és béke fejedelmeként ünnepelt Erasmusnak van-e ezen a téren elszámolnivalója? - A másik Erasmus-sorozatunkban Petneházi Gábor esszéjét olvashatjátok. - A humanizmus határai, avagy hogyan zsidózott Erasmus?

Kik voltak a fekély Európa testén Erasmus szerint, mint gondolt a politikáról, az uralkodókról és az előkelőkről valójában és kit vagy mit utált a legjobban saját kora társadalmában? Hogyan rejtette mindezt egy görög közmondás magyarázatába? Mit jelentett szerinte az, hogy "szemen az árpa"? A következő szövegből megtudhatjátok. - Kiket utált legjobban Erasmus?


Négy évvel a mohácsi vész, és közvetlenül Bécs (1529) ostroma után Erasmus elkezdett írni egy traktátust, melyben feladta korábbi totális pacifizmusát, és azt a kérdést járta körbe, hogy milyen feltételek mellett lehet igazságos, jogos, és ugyanakkor humánus háborút viselni az Európa létét fenyegető török ellen. Feltehetően már a traktátus címe is meghökkentette a kor lelkes „erazmistáit”, azaz azokat, akik Erasmust úgy ismerték, mint aki zsigerileg irtózik mindenféle háborútól. A mű teljes címe ugyanis így hangzik... - Ledán István esszéjét olvashatjátok a DRÓTon. - Pacifizmus vagy háború az iszlámmal? - Erasmus meglepő válasza

Halott pápát kifigurázni, pedofilnak, őrültnek, pénzsóvárnak és részegesnek nevezni alighanem ma is sok helyen kiverné a biztosítékot... Rotterdami Erasmus egyik legnagyobb hatású művét most új fordításban olvashatjátok el a DRÓT világirodalmi sorozatában. Vigyázat: hipokriták és olyanok, akik csak az egyházban hisznek, nem Istenben: inkább ne is olvassák! Primőr és veszélyes latin irodalom magyarul a neten! Kinyomtatni és elolvasni erősen ajánlott. - Rotterdami Erasmus - Gyula kizárva

Látod talán már, hogy az egész dolog az ellenkezőjére fordul, ha a szilént felfordítod. Felfedezed, hogy akik a keresztény fejedelem legjobb híveinek tűntek, a fejedelem ellenségei és árulói. Rájössz, hogy akikre azt mondtad, hogy óvják a pápa méltóságát, azok valójában beszennyezik azt. Nem mondanám, hogy el kell venni a papoktól, ami birtokuk és vagyonuk csak van, hiszen a felfordulás egyetlen jószándékú embernek sem lehet ínyére. Azt akarom azonban, hogy méltóságuknak úgy legyenek tudatában s az úgy legyen az eszükben mindig, hogy e közönséges, mondhatni pogány dolgokat vagy önként dobják el maguktól és legyenek szegények, vagy legalább megvetéssel birtokolják azokat, vagyis ahogyan Pál mondja: éljenek úgy, mintha nem volna.[57] Azt akarom tehát, hogy Krisztus kincsei úgy díszítsék őket, hogy bármilyen evilági ragyogás társul melléjük, azt a nemesebb fény vagy elhalványítsa, vagy legalább látszódjon a másik piszkossága emezzel összehasonlítva. Így amit birtokolnak, azt is boldogabban birtokolják majd, sőt biztosabban: nem szorongatja majd őket a félelem, hogy bárki megrabolja őket, és ha valami el is vész, nem küzdenek majd mindent felforgatva ilyen múlandó és alantas dolgokért. Végül pedig nem érzik majd magukat javaiktól megfosztva, mert örülnek majd mások gyarapodásának. Nem eresztik ki kezükből az evangélium gyöngyszemét sem tehát, mialatt a világ üveggyöngyei után koslatnak. Azt se felejtsük el, hogy mindaz, amit meg akarunk vetni, az annál bőségesebben jut majd a birtokunkba, minél kevésbé foglalkoztunk vele, és nagyobb dicsőség, ha menekülünk előlük és ők üldöznek, mintha mi üldözzük és úgy kaparintjuk meg őket. Egyébként is, az egyház vagyona mi másból származik, ha nem a vagyon megvetéséből? Honnan ered a dicsősége, ha nem a dicsőség elvetéséből? Szívesebben adják majd ezeket a világiak is, ha látják, hogy akik hitük szerint többet tudnak, pont megvetik ezeket.

Van az úgy talán, hogy a hitvány fejedelmet is el kell viselni, adózni kell azok emlékének, akiknek helyét látszólag betölti s adni kell valamennyit a címének kijáró tiszteletből. Nem szabad orvosságot keresni ott, ahol félő, hogy egy balul elsült próbálkozás súlyosabb bajt idéz elő. De nagy bajban van az emberiség, ha azok, akiknek életét mindenkinek csodálni kellene, éppenséggel olyanok, hogy csak a leghitványabbak tapsolnak nekik, a jók pedig nyögnek és sóhajtoznak; akiknek méltósága vagy a hitványak kegyétől, vagy a mérsékeltek szerénységétől, vagy az együgyűek tudatlanságától, vagy pedig a jók tűrőképességétől függ; ráadásul a nép meghasonlása sérthetetlenné teszi, s nem más növeszti nagyra őket, mint a polgárok pártoskodása: minél rosszabb a köznek, annál jobb nekik.

Ha tehát a papok nyíltan és őszintén átgondolnák a dolgot, rájönnének, hogy a társulás a világi uralommal annyi kárral jár, hogy el kell utasítani még akkor is, ha önként kínálkozik.

Ehelyett a fejedelmek és az udvar szolgái lesznek, összeesküvésekbe keverednek, háborúba vonulnak,s eközben a lelküket is kiteszik. Egyszóval: a királyok tisztességes szolgálókat kapnak; de hová lesznek ezalatt a keresztény nép atyái? Hová lesznek a pásztorok? S az milyen már, hogy a királyok nagy összegekkel megvásárolják az apátságokat, püspökségeket és hasonló nagy címeket? Nem tartják tisztességes apátnak, aki mellette nem gróf is. Úgy tartják, hogy a papi címét gyarapítja valaki azzal, ha bárói címet vásárol mellé. Ó milyen jól festenek egymás mellett, apát és helytartó, püspök és hadvezér! De még abszurdabb, hogy e téren derekasan helytállnak, míg abban, ami eredetileg a feladatuk volt, árnyékok csupán. Van kezük és kardjuk, hogy megöljék a testet, akár jogtalanul is; de nincs nyelvük, amivel meggyógyíthatnák a lelket. Az apát megtanul csatasort rendezni, de nem tud a vallásra vezérelni. A püspök gyakorlott vívó és tüzér lesz, de közben elfelejt tanítani, lelkesíteni és vigasztalni. Felfegyverzi magát nyíl- és kővetőkkel, de szinte teljesen lekopik róla a Szentírás. Közben pedig mindazt, ami egy kegyes apátnak jár, akár az épülésére, akár tisztsége folytán, az utolsó fillérig behajtja, sőt időnként nem csupán azt, ami jár, hanem amennyit csak akar. Megelégeli egyszer az Úr a nép tűrését, amely azért viseli el mindezeket csupán, mert jobban szereti a nyugalmat.

Félek, hogy megtapasztaljuk még milyen is, amikor az Isten szigorúbb bíró. Hiszen a mostani felfordulás mi mást üvölt a fülünkbe, mint hogy az Isten megharagudott ránk mindenért? Mi mást kellene tennünk, minthogy legnagyobbak és legkisebbek, felszenteltek és világiak egyként alázatos lélekkel az Úr irgalmában keressünk menedéket?

Sokkal üdvösebb lenne ez annál, minthogy ki-ki ne ismerje be bűneit, azokat a másikra hárítsa, amivel az istenség haragját csak még inkább feltüzeljük, a kölcsönös acsarkodással pedig nem javítunk, csak tovább rontunk a helyzetünkön. A nép morog a királyokra, a királyok nem kímélik sem a világit, sem az egyházit, a papok pedig  a tömeg céltáblái. Sokszor megesik, hogy Isten a nép bűnei feletti haragjában olyan vezetőket bocsát rá, amilyenekre rászolgált. Siránkozással, haraggal, viszálykodással és indulatokkal eddig semmire sem mentünk. Az az egy marad, hogy mindenki közösen vallja meg vétkét, hogy az Isten irgalma szállhasson mindenkire.

De hová ragadott szavaim futása, hogy frazeológus létemre prédikátor lettem? Erre az oly józan eszmefuttatásra bizonyára a részeg Alkibiadész vett rá a szilénjeivel. Nem fogok túlságosan bánkódni azonban tévedésem felett, ha az élet megjobbítására szolgálhatott mindaz, ami nem a közmondás magyarázatához tartozott, s ami nem kapcsolódott a művelődéshez, kalauz lehetett a valláshoz; vagyis minden, ami munkánk kitűzött céljához képest mellékesnek vagy oda nem illőnek tűnt, alkalmas útmutató lehetett és lehet az élethez.

 


[1] Ad 888 – prima facie, prima fronte

[2] Plat. Symp. 215 a-b

[3] Ad. 163

[4] Antiszthenész (i. e. 446-368) a cinikus iskola megalapítója

[5] A szinopéi Diogenész, Antiszthenész legismertebb tanítványa (i. e. 404-323)

[6] Epiktétosz (i. sz. 55?-120?) az újsztoicizmus jeles képviselője. Sírfeliratát lásd: Anth. Pal. VII, 676 = Anth. Plan. III, a, 28, 39, ill. Macr. Sat. I, II, 45; Gell. II, 18.

[7] Iz 53, 2-3.

[8] Zsid 11,38

[9] Mt 11,11

[10] A mustármag-hasonlat: Mt 13, 31; Mk 4, 30; Lk 13, 18

[11] Tours-i Szent Márton (316-396). Erasmus itt Sulpicius Severus Szent Márton életrajzára utalhat, ahol arról ír, hogy sokan ellenezték Márton psüpökké választását, mondván: contemptibilem esse personam, indignum esse episcopatu hominem, vultu despicabilem, veste sordidum, crine deformem. Severus, Vita Sancti Martini, c. 9, 3; CSEL I, p. 119.

[12] Duns Scotus (1265-1308), akit csak doctor subtilis-nek neveztek. Erasmus párizsi tanulmányai idején az ő követői, a scotisták uralták a Sorbonne teológiai karát.

[13] A késő-skolasztikus logika alapfogalmai.

[14] Terentius Eunuchusának hetvenkedő katonája.

[15] A skolasztikus teológia egyik terminusa, amely az angyalokat takarja. Vö. Aquinói Szent Tamás: De substantiis separatis, seu de angelorum natura.

[16] Ter 2-3

[17] Ter 19, 30

[18] Bír 14

[19] 2Sám 11

[20] 1Kir 1, 1

[21] Óz 1, 2

[22] Ad. 226

[23] Szerapión IV. században élt egyiptomi remete. Thébai Pál (228-331) a legendás első remete, akinek életrajzát Szent Jeromos írta meg (Migne, PL 23, 17; 28).

[24] Hom. Od. X, 261

[25] Pol. VII, 1323a

[26] Hor. Lev. I, I, 46. Urbán Eszter ford.

[27] Kodrosz az utolsó athéni király volt, Szolón és Platón is a felmenői között tartotta számon. A trójai Brutus az angol királyi ház – legalábbis a XII. századi Geoffrey of Monmouth Historia regum Britanniae c. műve szerinti – legendás alapítója, aki Aeneas egyik ükunokája lett volna. Herkulest Erasmus kortársai közül többek közt I. Miksa császár is ősének tudta.

[28] 1Tessz5, 23; Gal 5, 17

[29] Ad. 1079

[30] Lk 22, 24

[31] A kifejezés Sallustius Catilinájára megy vissza, ahol Cato így beszél: Iam pridem equidem nos vera vocabula rerum amisimus. Cat. 52, 11.

[32] Róm 2, 24

[33] Erasmus itt Lk 22, 35-36. versét idézi (Aztán azt mondta nekik: »Amikor erszény, táska és saru nélkül küldtelek titeket, szenvedtetek-e valamiben hiányt?« Ők azt felelték: »Semmiben.« Majd így folytatta: »Most azonban akinek erszénye van, vigye magával, hasonlóképpen a táskát is; akinek pedig nincsen, adja el a felső ruháját, és vegyen kardot.) és Nicolaus Lyranus késő középkori ferences teológus (1270?-1349) ehhez írt exegézisét kritizálja.

[34] Lk 22,36

[35] Hor. Serm. II, 7, 21. Horváth István Károly ford.

[36] 2Kor 11, 23-30

[37] 2Kor 6, 4-10

[38] Cic. De off. II, 52

[39] Ef 6, 14-18

[40] ApCsel 3, 6

[41] 2Kor 2, 15

[42] Fil, 4, 13

[43] Fil 4, 1

[44] 1Tim 2, 2-3, 6-7

[45] Kiv 28; Lev 8, 7-8; 16, 4

[46] Orig. Hom. in Ex. 13, 2 (Migne PG 12, 388); Hier. Epist. 53, 8

[47] Jn 18, 36

[48] Jel 2, 1-8-12, 18; 3, 1-7-14

[49] Róm 1, 1

[50] A nevető Démokritosz és a síró Hérakleitosz párosa már Lukianosznál is felbukkan, Vit. auct. 13; vö. Iuv. 10, 28.

[51] A thébai Kratész (i. e. 365?-285?) cinikus filozófus volt (Diogenész tanítványa); a legenda szerint vagyonát a tengerbe szórta.

[52] Csel 3, 6

[53] Dicsekedni talán csak a Julius exclusus-ban dicsekedett.

[54] Mt 13, 22

[55] 1Kor 12, 7-11

[56] Egyértelmű és sokadik utalás II. Gyula pápára.

[57] 1Kor 7, 29


 

ERASMUS a DRÓTon

Politikusok ne politizáljatok
Bolondok ne bolondozzatok
Politikusok ne bolondozzatok 
Bolondok ne politizáljatok. 
 
Számon lehet-e kérni a Holokausztot egy XVI. századi humanistán? Van-e értelme antiszemitizmusról beszélni a kora-újkorban, és ha igen, az erőszakmentesség és béke fejedelmeként ünnepelt Erasmusnak van-e ezen a téren elszámolnivalója? - A másik Erasmus-sorozatunkban Petneházi Gábor esszéjét olvashatjátok. - A humanizmus határai, avagy hogyan zsidózott Erasmus?

Kik voltak a fekély Európa testén Erasmus szerint, mint gondolt a politikáról, az uralkodókról és az előkelőkről valójában és kit vagy mit utált a legjobban saját kora társadalmában? Hogyan rejtette mindezt egy görög közmondás magyarázatába? Mit jelentett szerinte az, hogy "szemen az árpa"? A következő szövegből megtudhatjátok. - Kiket utált legjobban Erasmus?


Négy évvel a mohácsi vész, és közvetlenül Bécs (1529) ostroma után Erasmus elkezdett írni egy traktátust, melyben feladta korábbi totális pacifizmusát, és azt a kérdést járta körbe, hogy milyen feltételek mellett lehet igazságos, jogos, és ugyanakkor humánus háborút viselni az Európa létét fenyegető török ellen. Feltehetően már a traktátus címe is meghökkentette a kor lelkes „erazmistáit”, azaz azokat, akik Erasmust úgy ismerték, mint aki zsigerileg irtózik mindenféle háborútól. A mű teljes címe ugyanis így hangzik... - Ledán István esszéjét olvashatjátok a DRÓTon. - Pacifizmus vagy háború az iszlámmal? - Erasmus meglepő válasza


 
Halott pápát kifigurázni, pedofilnak, őrültnek, pénzsóvárnak és részegesnek nevezni alighanem ma is sok helyen kiverné a biztosítékot... Rotterdami Erasmus egyik legnagyobb hatású művét most új fordításban olvashatjátok el a DRÓT világirodalmi sorozatában. Vigyázat: hipokriták és olyanok, akik csak az egyházban hisznek, nem Istenben: inkább ne is olvassák! Primőr és veszélyes latin irodalom magyarul a neten! Kinyomtatni és elolvasni erősen ajánlott. - Rotterdami Erasmus - Gyula kizárva

NEOLATIN a DRÓTon

Miért büdös az eszkimók lába? Milyen az, amikor valakin látszik a latin őrület? Mi az irodalom lényege? - Mesterünk és mentorunk Szörényi László irodalomtörténész március 22-én tölti be hetvenedik életévét. A jeles esemény alkalmából cikksorozatot közlünk a DRÓTon. Az alábbi - eddig még sehol sem publikált életút-interjút - Weiner Sennyey Tibor készítette az ünnepelttel néhány éve az Eötvös Collegiumban.  - Mi az irodalom lényege? - életút-interjú SZÖRÉNYI70/1


Itt van a kutya elásva, ahogyan azt Platón oly gyönyörűen megfogalmazta a Phaidroszban: amióta feltalálták az írást, az ember csak felejt; tudását képes ugyan rögzíteni, de mihelyt ezt megteszi, az abban pillanatban elindul az enyészet felé. - Petneházi Gábor: Mi fán terem a filológus? - SZÖRÉNYI70/2


Azt csak díjazni tudom, hogy OJD megpróbálja Pannoniust közelebb vinni a kamaszok érzelemvilágához, az eredményt viszont, vagyis ezeket a pannoniádokat, már kevésbé. Az érvek (többsége) pedig, melyeket felsorol arra nézve, hogy miért pont így fordította, költötte át vagy költötte újra Pannoniust, nem túl meggyőzőek. Lédán István: Elfusizott pannoniád, avagy Pannonius a posztmodernben


Janus az első és egyik legnagyobb magyar költő; olyan, mint saját korában Villon, és tényleg, hiszen diákkorában meglehetősen disznó epigrammákat is írt, meg bordélyba járt, (talán még biszex is volt), no meg volt olyan bátor, hogy a pápát is a tollhegyére tűzze. Milyen kár, hogy latinul tette ezt, amit nem ért már senki. Petneházi Gábor: Pannonius gorillája, avagy korpát a disznóknak


Vajon érdemes lenne-e egy új Janus Pannonius-képen gondolkozni? Érdemes lenne-e újrafordítani a verseket, vagy újra egybegyűjteni őket? Érdemes-e átkölteni bármit? Ezek a kérdések számomra több, mint izgalmasak, s végül OJD kötetének olvasása során merültek fel bennem, persze eszembe juthattak volna séta közben is.  - Weiner Sennyey Tibor: Janus Pannonius, vagy amit akartok


Az Adevarul (Igazság) c. román lap internetes oldalán “Egy meglepő hipotézis: a románok Magyarország jelenlegi területén laktak a magyarok bejövetele előtt” szenzációhajhász címmel megjelent egy cikk, melyben a szerző Anonymusra és Balaton-környéki helynevekre támaszkodva igyekszik alátámasztani a címben jelzett elméletet. Ezzel eddig nincs is semmi baj, és különben sem ez az első próbálkozás. Régi lemez, hogy a névtelen mester által említett blachok a vlachok, azaz a románok volnának. - értőknek és érdeklődnek következzék egy kis latinozás a DRÓTon. - Románok Pannóniában!


Bacon az emberi tudás tárházát ezzel mintegy időtlenné merevíti, de rávilágít egyben reménytelenül korlátolt voltára is. A szirénekről, avagy a gyönyörről szóló esszé a mű utolsó darabja: a tavalyi Zrínyi-emlékévhez is csatlakozunk szerkesztőnk, Petneházi Gábor fordításának a közlésével, ami a Szigeti veszedelmet tartalmazó Syrena-kötet oly sokat magyarázott címlapmetszetének értelmezéséhez az egyik kulcsot jelentheti. - Francis Bacon: A szirének avagy a gyönyör


Oscar Wilde utolsó mondata állítólag az volt, hogy „Gyűlölöm ezt a tapétát! Kettőnk közül valakinek mennie kell!" De vajon mi volt Zrínyi Miklós utolsó mondata? Utánajártunk. Petneházi Gábor: Elmentek ti a búsba!

 

 

  • Erasmus
  • szilének
  • társadalomkritika
  • kereszténység
  • Irodalom