Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Sár – Metanoia Budapesten

A Metanoia „Jég-doktrinák - variációk a náci retorikára” című előadása nem oldoz fel, még a humorosabb elemek is keserűek, irtóztató világot idéz, rémálom, amely nem akar véget érni. Ha az alkotói szándék az volt, hogy szarul érezze magát a néző, akkor sikerült. Mert itt többről van szó, mint hogy tetszik-e, vagy hogy szórakoztató-e ez az előadás.

 
 
A Spinoza ház szűk színházterme nem biztos, hogy a legjobb helyszín volt, talán már azért sem, mert a Spinozába eljáró közönségnek az, amiről Perovics Zoltán legújabb rendezése szól túlságosan is ismerős. Vagy éppen azért: mégis? 
A Metanoia „Jég-doktrinák - variációk a náci retorikára” című előadása nem oldoz fel, még a humorosabb elemek is keserűek, irtóztató világot idéz, rémálom, amely nem akar véget érni. Ha az alkotói szándék az volt, hogy szarul érezze magát a néző, akkor sikerült. Rohadt szarul éreztem magam, kényelmetlenül és fulladozva, mert mindezt tudom és ismerem. Tudom, hogy mi történt a vészkorszakban, tudom, hogy milyen a hétköznapi zsidó és cigánygyűlölet napjainkban, és tudom, hogy az egész torz agyrém. És nem csak azért mert nagyapám Auschwitzban halt meg. 
Ha másfél órát erről üvöltenek nekem, akkor sem fogom jobban tudni, ha másfél órán át az arcomba tolják, akkor sem tudok mást tenni ellene, mint amit most is teszek: írok, beszélgetek, megpróbálok másként létezni, mint a hétköznapi magyar rögvalóba botlott ember. Ezt gondoltam közben. Mert a Metanoia előadásokra oly jellemző különleges tér, az arlequin-variácók, a hol apácák - hol diktátorok - hol tévéjósok, a hihetetlen pontos szekvenciákban bevágott zene és hangeffektek között soha és sehol nem volt feloldás, nem volt enyhülés, nem volt egy csipetnyi remény sem, hogy ez az egész valaha végéhez ér. Túl hangos volt, túl sok hirtelen, utáltam magam, hogy elmentem rá, hogy ott ülök, hogy tehetetlen vagyok. Ki akartam menni, levegőt akartam venni. Elegem volt az emberi butaságból, az önismétlő marhaságokból, a véget nem érő gyűlöletbeszédből. Menekülni akartam. 
Aztán mégsem mentem ki. Ott ültem, letaglózva, megértve egy pillanatra valamit az egészből. Hogy
 
ebből nincs kiút, ebből én nem mehetek ki. Nincs kint. Ez az egész nem múlt, nem jelen. Nincs vége és nincs kezdete sem.
 
A gyűlölet az emberi természet része. A gyűlöletet nem lehet legyőzni, a gyűlölettel nem lehet háborúzni. A gyűlölet maga a háború, a gyűlölet maga a vereség és győzelem. Más megoldásnak kell lennie. 
A Berlin fölött az ég című film mesélője jutott eszembe, az akivel az összes általam látott filmszereplő közül a leginkább tudtam azonosulni, és az ő nagy kérdése, hogy vajon miért nem írtak eposzt a békéről? Mi van a békében, ami annyira nehéz? „Hőseim ma már nem a katonák, királyok, hanem a béke dolgai. Még senkinek sem sikerült eposzt énekelni a békéről. Mi van a békében, hogy nem vágyik maradandóságra, és hogy alig-alig hagy mesélni magáról...?
Nem, a Metanoia Spinoza házas előadása nem tetszett, túl volt ez tetszésen és nem tetszésen, és nem „értettem”, ahogy egy novellát vagy hagyományos színházat „ért” az ember. Itt nincs összekacsintás, vagy
 
amikor egy pillanatra azt hinnéd, hogy most kikacsint az előadás, akkor máris lelepleződöl önmagad előtt is, hogy hiszen benned is ott lakozik az atomnyi gyűlölet, vagy annak elektronja: az előítélet.
 
Megrendítő felismerés, amelyben rájövök, alig vagyok jobb azoknál, akik cigány-vicceket mesélnek, alig vagyok jobb azoknál, akik a zsidókat deportálták. Jézus farkasa, aki a lándzsát beszúrta. Azt hiszem most értettem meg igazán Pilinszky verseit, eddig csak olvastam őket, verseknek láttam, de már tudom, hogy miről próbálnak szólni. 
Aztán menekülök. Egy pohár bor mellett még megbeszéljük, hogy a tér, vagy a színészek (különösen Erdély Perovics Andrea) micsoda elánnal zúzták végig ezt az elviselhetetlen őrületet és rettenetet megidéző világot, hogy minden elismerést megérdemelnének, de én már máshol vagyok fejben. Danilo Kiš Fövenyóráján gondolkodok, azon, ahogy Danilo beszélt minderről. 
Valaha volt remény. Ebben az előadásban nincs feloldás, vagy csak nagyon rejtve. Egy fehér kendő a lélekharang felett. Nincs remény, vagy csak nagyon titkon, amit alig lehet észrevenni. Egy kicsinyke léghajó a háttérben. De elsősorban és főleg a sár van. A tudati sár, amit a gyűlöletbeszéd, és a haragból és butaságból beszélők teremtenek hangos ordításukkal. Szinte lehetetlen róla úgy szólni, hogy az ember ne szenvedne, lehetetlen róla úgy beszélni, hogy egyszer csak ne azt érezze a néző, hogy ő is benne cuppog ebben a sárban. Igen, mindannyian sárosak lettünk. Akkor is, ha a mi családunkat pusztították el, akkor is, ha a mi családunkban is volt olyan, aki öntudatlanul (van olyan?) részt vett mindabban, ami történt. Igen, sárosak vagyunk, mert nem teszünk semmit, vagy keveset, túl keveset az ellen, ami történik Magyarországon, az ellen, hogy a szegények, a mások, a zsidók vagy a cigányok, mindig éppen akik sorra kerülnek, hátrányosan vannak megkülönböztetve. És mit teszünk amellett, ami valóban érték? Mit teszünk az elfogadás, a tolerancia, a nyitottság jegyében? Mit teszünk a békéért? Talán megnyugtatjuk magunkat, hogy csak ennyit tehetünk, talán nem is nyugtatjuk magunkat, és észre se vesszük, hogy már jócskán benne cuppogunk a sárban. 
És én ott kódorgok a két Berlin között, azzal az öreggel, egy régi fekete-fehér filmen, és azt kérdezem az angyaltól, hogy vajon miért nem írtak még eposzt a békéről?    
 
 
Metanoia Artopédia: Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára - tizenkettedik variáció
2014. december 7-én, 19.00h, Spinoza-Ház, Budapest
Közreműködők: Erdély Perovics Andrea, G. Erdélyi Hermina, Diószegi Ágnes, Szokol Szilárd, Varga Péter, Tóth Péter Zoltán, Lengyel Zoltán, Perovics Zoltán, Fotók: Tóth Balázs Zoltán, Ruhák: Csúri Anna,
A kartonfigurákat preparálta: Kiss Attila Etele, 
Hangkeverés és élő narráció: Lengyel Zoltán,
A rendező/szerkesztő munkatársa: Erdély Perovics Andrea, 
Rendező/Látvány: Perovics Zoltán
Az előadás Victor Klemperer, Ovics Perla, Dr. Nyiszli Miklós visszaemlékezés töredékeinek, Hitler, Himmler, Eichmann, Szabó D., Endre L., Horthy M., H. Arendt, szövegeinek, eredeti archív dokumentumok, hanganyagok (indulók, híradórészletek,) jelenkori interjúk, újságcikkek, beszédek, tv műsorrészletek és internetes kommentek felhasználásával készült.
 
 

KAPCSOLÓDÓ

A pesti gettó emlékezete címmel szabadtéri kiállítás nyílt Pesten. A képek és dokumentumok a fővárosi zsidóság erzsébetvárosi végnapjairól szólnak. A tárlat középső terében kortárs képzőművészek refrektálnak a kiállítás témájára. A megnyitón jártunk, videónkban megszólal Szabó Noémi - művészettörténész, Dombi Gábor - a kiállítás szakmai projektvezetője, és Rabóczky Judit - szobrászművész. - A pesti gettó emlékezete - VIDEÓ
  • Perovics Zoltán
  • Metanoia
  • holokauszt
  • Művészet