Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Simon Adri: Macabre - egy igazi költemény

a pokol origójában kaphattam csak helyet mert 
fázom hogyne fáznék itt mindenki csupasz 
két körrel feljebb enyhébb lehet az éghajlat ahol 
én lehetnék a második gyűrű ura s tán még 
egy fűszoknya és orchideanyakék is jár hozzá 
 
 
 
Simon Adri
Macabre
 
 
a tóparti víkendházat a módszerváltás óta 
minden ősszel télen kora tavasszal feltörik és kifosztják
lakat zsanér pánt mindhiába ha réz akkor olaj 
a tűzre s atomvillanást követő sűrű óra 
telik el míg a pusztítást bámulom furcsa kozmikus 
nyugalommal s radioaktív esőként peregnek 
saját pusztulásom verítékcseppjei is
mert ha állapotot sem változtatok 
ha nem vagyok többé valami felé irányulás 
mozgás és cselekvés  akkor szinte már meg is haltam
 
a pokol origójában kaphattam csak helyet mert 
fázom hogyne fáznék itt mindenki csupasz 
két körrel feljebb enyhébb lehet az éghajlat ahol 
én lehetnék a második gyűrű ura s tán még 
egy fűszoknya és orchideanyakék is jár hozzá 
nem ismerem Melanézia népesedéspolitikai mutatóit de 
reménykedem üresedés esetére hogy 
sorra dőlnek dárdájukba a huszonéves 
egzotikus bennszülött félistenek 
de az öngyilkos merénylők folyton betöltik 
a helyeket bár ha van igazság már 
nyitottak nekik egy alagsort
mintha öreg burkomból kilépve
 egyszerre felfedezném hogy rendkívül
 fiatal vagyok de ez a fiatalság nem lelkesedésből
 nem vágyból hanem rendkívüli derűből volt 
azok közül való amelyek az örökkévalóságban kötnek ki
 nem pedig azok közül amelyek hajnalhasadtakor
 az élet tömkelegében érnek partot
 
zsinórok futnak ki belőlem különböző irányokba
vagyis mégis inkább valami központi 
áramelosztó vagyok olyan transzformátorszerű vagy 
bomlásnak indult akkumulátor merthogy szagom is van
 nem emlékszem melyik évezredben fürdöttem utoljára
gézifékek tartanak fogva nem vagyok más mint 
egy múmiakorba lépett fáraó
meghalhattam de nem egészen élve bebalzsamoztak 
most térek magamhoz s mivel valószínű hogy 
az orrlyukamon át leszippantották az agyvelőmet
ész nélkül nekiállok mindjárt pánikolni bömbölni 
szabadítsanak ki piramisom bendőjéből
vagy lerágnám előbb a gézeket aztán sorban 
a tagjaimat de azokat szépen beosztanám hogy
míg eszembe nem jut valami okosság 
a szabadulást illetően addig se haljak éhen
 ha ki is véreztettek hát az vérszívás akkor 
előbb szomjan halok
de csak akit a halál kiszemelt magának
 aki a vérét hányja és kidőlt beleit 
igyekszik visszatartani egyedül csak az fedezi fel 
az igazságot – azt hogy nincs haláliszony ekkor kezdődik 
a haldoklás amely nem egyéb mint az emlékezet 
egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött hol kiürült 
öntudat mérlegjátéka
 
a fiatal nő a szomszédban egy hete itt pihizik miután 
valami mellkasi rutinbeavatkozás során 
megsértődött a szívburka 
faggatózom megtudom engem kipányváztak mert 
ficánkoltam csikói tűzben kérem a helyes arcú ápoló srácot 
vágja el a kötelemet csak bús magyar lélek vagyok 
és elvágja ha megígér hogy nem ficánk 
bármit inkább pörköltszaftot intravénásan csak pányvát ne
elvágja bevágódik nálam 
a dolog nem teljesen kölcsönös teljesen megértem
a léleknek csak egy hazája van s ez a haza 
a dolgok értelme a léleknek csak ehhez a kiterjedéshez van szárnya 
nem a tárgyak szereznek neki örömöt hanem az az egyetlen
 arc amelyet rajtuk keresztül olvas ki és amelyik
 megköti őket csupán annyit tégy Uram hogy 
megtanuljak olvasni
 
olvasgatom az üveg címkéjét a tápos asztalon 
a lötty neve valami x-re végződő szó Linux Ráfarax 
vagy hasonló alatta meg a lead Infúziós oldat (Hartmann szerint)
szóval én kőkemény esztétikai magatartást gyakorlok amint 
ihletetten beleérzően és elragadtatottsággal szemlélem az 
éppen privát testnedvemmé átlényegülő mannát 
ha megfeszülök sem jut eszembe soha hogy 
egy gyógyszeres flakonnak is lehet 
egzisztenciál-ontológiai olvasata minő kalcium-klorid! 
mekkora magnézium! aztán félálomban tudom hogy 
a mellkasomon egy óriás és soklábú konkáv 
kecskebéka sziesztázik a tapadókorongjaival 
a lábak vékonyak és nagyon hosszúak vagy 
a kecskebéka álmodik engem és mindhármunkat én
 
mert mindig le lehet rombolni a templomot
 mindig szét lehet szedni a köveit hogy másikat 
építsünk belőle de a másik sem igazabb hamisabb 
igazságosabb vagy igazságtalanabb és 
senki sem fogja érezni hogy szerencsétlenség érte mert 
a csend minősége nincs beleírva a halom kőbe
az intenzíven nyolc izolált harcocska lendül bele-bele 
a lázmérőskála tetején találkoznak nyolc urnafülke 
egyetlen vagonban egy eltérített személyvonaton ahol 
nincsenek éjjelek meg nappalok csak a nagy falióra 
szolgál mankóként az idő múlásához ami 
hol valószerűtlenül lassú hol pedig 
azt sem tudom reggel vagy este van éppen 
néha pedig letakarnak valakit és kikapcsolják 
a monitort a feje fölül és akkor ott valami 
véget ér és nincs időm rájönni mi az mialatt 
sebtében kigörgetik az összeégett ágyat 
nem küzdhetsz a halál ellen azzal hogy 
eltemeted a hullákat és érzem hogy haragszom 
a meghalókra tiltakoztak a rothadáshoz való joguk nevében mert 
a rothadásban megvalósulva rothadáspártiak voltak
 
leállt a légzése leállt volna károgok közbe mert 
humanoid hangeffekt sehogy sem igen le nem emlékszik 
a lélegeztetőgépre a mire arra a vidámparki 
szórakoztató instrumentumra emlékeztető tárgyra ami a 
Kórház a város szélén kaliberű művészfilmekben 
obligát látványelem kerekedik na jó nyílik ki a szemem helye
arra hát aztán elfordult újszerű kihívás volt nála 
egyszerre gyomrot mosni meg lélegeztetni dokik el én meg 
minden bizonnyal gyépésebb képet vágok mint egy 
taknyon törölt pekingi palotapincsi aki a perzsaszőnyegre hányt
mert a szomszéd önként referál 
eredménytelen ütemes kézrátételes szegycsontberoppantás majd 
némi ráolvasás ördögűzés végül sokk után rápakoltak 
arra a masinára úgy másfél órára aztán bekábeleztek 
amihez kellett vagy öt Hulk Hogan-imitátor mert 
mindenáron electric boogie-demót akartam prezentálni 
nyilván áramvonalas fáziskésés áldozata lettem 
láttam ilyet a Twilight Zone-ban
mert a tükörben sincs semmi
a magába fogadott képeknek sincsen se súlyuk se tartamuk
mert akárcsak a sóstó néha a tükör is
gyulladásba hozza a szemet
segíts neki hogy sírni tudjon adj neki 
könnyeket hogy elege legyen önmagából
 
lecsöpög a Hartmann a helyes arcú nekiáll 
bekötni a következő zacskót van aki az anyatejjel 
én infúzióban hiába kérem már huszonegyedik század van 
anyatej nincs a promiszkuitás állampolgári kötelesség
ez már vagy a negyedik extra dózis mégsem kell 
pisilni itt katéteri tisztaság van 
beöltöztetnek egy Libero Comfortba nem mintha 
félő volna hogy kicsusszan a katétercső és összepisilem magam hanem 
meztelen vagyok még a mentőben megszabadítottak 
sebészollóval minden kreációmtól én meg 
didergek és kapok egy bónusz pokrócot 
életemben először van rajtam ez a trendi pelenkamodell
földszintes koromban még origami-szerkóban 
pompáztam nem is reménykedtem hogy 
egyszer felpróbálhatok egy ilyet
 
volt aztán egy olyan korszakom is amikor 
a halottak felett szánakoztam 
azt hittem hogy akit feláldozok elhagyatottságában 
kétségbeesett magányába süllyed mert még 
nem sejtettem hogy soha sincsen magány
 azok számára, akik meghalnak
a szomszédomat szélnek eresztették üres az ágya 
rohanvást érkezik a személyzet kondenzcsíkot ereszt
mögéjük az orvosova hangja kérem villámgyorsan áthúzni
kapkodás van majd újabb kettő gurít ide
egy boncasztalt amiről háromra átemelnek egy
 kivehetetlen korú és nemű gnómot 
megtudom hogy a szomszéd bukkant rá akkor már jó tíz perce
eszméletlenül s noha még mindig az lekötözik mert 
kalimpál veszettül meg egész testtel görcsöl
közben rászerelik a lélegeztetőgépre a sűrített levegő 
rémisztően erőszakosan emeli és horpasztja a mellkasát
konzíliumot improvizálnak körülötte
 az alatt a tíz perc alatt a szürkeállománya úgy lenullázódott 
hogy akár vihetnék is egyből a proszektúrára
dermedten bámulom az amorf testet míg 
el nem húzzák a szeparéfüggönyt köztünk
mérhetetlenül nagynak éreztem magányomat a keserű 
cseppig kiürítettem lelkem legrejtettebb tartalékát és
 e gyötrődést a hegyen ekkor megpillantottam alattam 
városom esti fényeit éreztem azt a végtelen hívást
 amely a városból száll fel amíg csak
 mindenki nem találkozik össze egymásra rátalálva
 a bezárt ajtók mögött
 
faggyút éreztem a fogaim alatt úgy ragadt a szám 
a szárazságtól semmit nem adtak inni a
lélegeztetőgép óta amitől úgy fáj a torkom hogy 
egy hétig nem tudok majd megszólalni talán jobb is
anyámnál izzadtan alighogy tisztulva 
máris a pusztulátumot el innen
ezért elfogadom hogy egyik-másik 
meghaljon ha halálával a többiek szívét erősíti 
még nem félek az öregedéstől 
szeretem a fiatal arcban 
hogy fenyegeti az öregség s a mosolyban hogy 
egyetlen szó is játszva könnyhullássá változtatja
 
amit tudok az az hogy annak az évnek 
a kora ősze lángokban állt
a fájdalomvirág azonban most is az én külön bejáratú 
agrikultúrám halálra ítéltje – szép és 
belőlem nőtt foglalkozom vele
szeretettel hagyom száradni figyelemmel nem öntözöm
odébb kotrok pár pillepalackot löncshúsos konzervdobozt
dzsuvás zsebkendőt és lógatom a lábam 
a feledéshűvös tóba
 
  • Simon Adri
  • vers
  • Költészet
  • Irodalom