Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Szabadság tér? (Első rész)

Vajon méltók vagyunk-e az épített örökségre, mindarra a szépségre, ami fővárosunkban körülvesz, vagy azok a magyarok, akik több mint száz évvel ezelőtt felépítették Pestet mások voltak? A Szabadság tér ma tökéletes kifejezője mindannak, ami a magyar tudatban összezavarodva él történelemről, világról és életről. - A teret elemző cikksorozatunk első részét Weiner Sennyey Tibortól ma, másodikat Petneházi Gábortól holnap olvashatjátok a DRÓTon.

 
És ennek már kevesebb köze van politikához és személyes érdekekhez, melyek az egész teret tették olyanná, amilyenné. Ez már nem csak az egyéni önzésről és a közösségi szellem teljes hiányáról szól, melyek elengedhetetlen eredői voltak a budapesti Belváros egyik legértékesebb terének teljes összegányolásának. De
 
tegyünk egy rövid sétát a Szabadság téren 2015 kezdetén, méghozzá úgy, hogy nem térünk ki mindenre.
 
Ne a Deák tér felől érkezzünk, hanem a Szabadság kávéház felől, ami előtt a Batthyány-örökmécses még pislákol. Érdemes a kávéházban beverni egy unikumot mielőtt elmerülünk abban a gyönyörűségben, ami ránk vár. Ez az a kávéház, ahol Ady a „Harc a Nagyúrral”-t írta, éppen ezért viaszbábúként ücsörög magányosan az egyik asztalnál. Magányosan, mert ez a kávéház olyan drága lett azóta, hogy normálisabb költő csak ritkán engedheti meg magának, hogy társuljon a Adyval, aki itt írta: „Megöl a disznófejű Nagyúr, / Éreztem, megöl, ha hagyom, / Vigyorgott rám és ült meredten: / Az aranyon ült, az aranyon, / Éreztem, megöl, ha hagyom.” Lehetnének itt felolvasások, irodalmi élet, de minek, ha a bankárok és politikusok erre már nem tartanak igényt. Kevés a házfalon a márványtábla, kell a viaszbábú, és itt már kezdődik a nemzeti panoptikum, avagy a magyar neo-anti-kapitalista-nemzeti szellemvasút.
Ady - szerintem - felgyújtaná saját bábját, hiszen már életében is gyűlölte, ha annak használták. Ne búsongjunk, húzzuk le azt az unikumot és menjünk ki végre a térre, bár nehéz az utcán úgy végigmenni, hogy az ember ne vegye észre a „magyar szecesszió házát”, azon kevés házak közül valót, amit tényleg gyönyörűen felújítottak. Itt is van egy kávéház, itt is ihatnánk valamit, de most már érjünk ki a szovjet megszállási... akarom mondani felszabadítási emlékműhöz, amely felé jobbról Ronald Reagan sétál nagy peckesen, kissé túlméretezve, balról pedig az erődként körbefalazott (sejtenek valamit?) Amerikai Nagykövetség tornyosodik. Régebben ráccsal körbevédték a szovjet emlékművet is, mert a magyar nácipárt – értsd: kiskutyás jobbik – el akarta bontani, de amióta vezérük puszipajtás lett Putyin mefedronjával, Duginnal, azóta nincs itt gond: maradhat. 
Kiskutyás nénik, rendőrök és turistacsoportok jönnek, utóbbiaknak szinte lehetetlen elmagyarázni már ezt is, pedig még körbe sem értünk.
Jobb kéz felől a téren az üres tévé... bocsánat tőzsde székháza áll, berúgott ajtókkal és kirabolt túrórudi automatával, előtte játszótér, szemben a játszótérrel a túloldalon másik játszótér, no meg egy kivagyi amcsi tábornok, lovagló pálcával. Ám mielőtt elérünk a tér túlsó felére, vessünk egy pillantást a tér közepén álló Hüttére, amely ilyenkor télen úgy néz ki, mint egy pesszárium.
Ha röhögés vagy sírás nélkül kibírtuk, érjünk végre el a Német áldoz... bocs, megszállási emlékműhöz, ami mintegy kvintesszenciája a mai magyar köztéri szobrászatnak, és épp eleget írtak és beszéltek róla ahhoz, hogy nekem ne kelljen. Vajon Merkel megkoszorúzza? Aligha. Ez a kompozíció igazából karácsonykor érte el teljes esztétikai értékét, amikor a Gábrielt mardosó sas előtt, az áldozatok tiltakozó lapjai és tárgyi emlékei hevertek, miközben egy faházból forralt bort árultak, karácsonyfa ragyogott vagy rénszarvas fenyőből a szökőkút helyén, no meg szólt veszettül a „dzsingöl bellsz”. Ha egy külföldi arra tévedt, nincs az a turistakalauz, ami el tudta volna magyarázni, hogy itt meg mi a ... van. Elég, ha csak egy pillantást vetünk Mordorra, azaz a bankcenterre, melynek aljában Ferrari szalon adja meg a közpénzből felkapaszkodó újgazdag politikus söpredéknek a méltó célt.
Ám mi idézzük fel Ady Szabadság kávéházban írott versét magunkban, és ne a Horthy fejét akváriumban őrző templom felé forduljunk, ahol egy elmebeteg lelkész oszthatja az észt büntetlenül évek óta, hanem menjünk szépen végig még egyszer az egész téren. Igen, szívjuk be mélyen a jó szmogos pesti levegőt. Így, mélyebbre. Mélyebbre. Értsük meg, ez maga a hungarikum, a kvintesszencia, a valóság, nevezd, ahogy akarod... semmi sem tükrözi jobban a mai magyar néplelket, mint ez a tér.
 
A tér, amin értelmes kerékpár út nem vezet keresztbe, ami értékes zöldfelület és közösségi tér lehetne, csak hát éppen a környéken lakók - értsd: budapestiek és magyarok - számítanak a legkevésbé.
 
Szabadság tér. Az. 
Kár lenne itt megállni. A jövő már előttünk hever, sétáljunk ki a Kossuth térre, át a hídon a Parlamentre szomorúan pislogó Nagy Imre szobra mellett. Talán akkor volt legjobb a Kossuth tér, amikor korcsolyázni lehetett előtte, de már látom, hogy koreai mintára, hamarosan a feszesen álló zászló mellett, felállíthatjuk az első magyar pénisz parkot. Az illetékes elvtársak, akiknek köszönhetjük, hogy ilyen-olyan köztéri alkotásokkal tették tönkre épített örökségünket közpénzből, mind-mind kaphatnának egy-egy nem túl tartós, ámde tanulságos faszobrot. Ezeket a faszobrokat idővel az összes többivel együtt el lehetne szállítani Érdre, ahol már gyűjtjük letűnt korok rémes remekműveit.
 
MÁSODIK RÉSZ: Ez a tér nem a miénk, nem a budapestieké, nem is a magyaroké, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan a döntéshozók azt elképzelik. Ha a városé lenne, már régen beszántottak volna rajta minden szobrot és emlékjelet, gondosan ápolt gyepén az emberek napközben piknikezhetnének, este pedig szerelmespárok andaloghatnának. - Petneházi Gábor: Mi ott sem voltunk - Szabadság tér? (Második rész) 
 

KAPCSOLÓDÓK

Weöres Sándor ominózus pécsi szobra után, most Hamvas Bélát is elérte az újmagyar giccskultusz, annak ellenére, hogy a leghatározottabban ő maga tiltakozott saját írásaiban az ilyesmi ellen. Hamvas Béla Miska-kancsóvá lett. Hamvas, a köcsög

Alapjaiban félreérti Bartók Bélát és az egész modern művészetet az, aki szerint a most állítandó Bartók-szobor szép és jó. Se nem szép, se nem jó. Giccses, de ezzel tökéletesen beleilleszkedik a mai magyar köztéri giccskultuszba. Gramofonba hányni  - egy új Bartók szoborról

 

  • Szabadság tér
  • szobrászat
  • köztér
  • közpénz
  • esztétika
  • Szabadság?