Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Szeifert Natália: HÁROM MEGÁLLÓ

Hát a faszom a kávédba, mondja Laci a második megállónál, de Ida ezt valószínűleg nem hallja, széles arcán legalábbis nem tükröződik semmiféle érzelem. 

 
Laci és Ida a villamoson ülnek. A nevüket onnan tudom, hogy azon szólítják egymást, meg úgy, hogy te. 
Te, Ida, hallod, adjál már egy százast. 
Ida darabos, gesztenyeszínű nő, barna kiskabátban, hanyagul összefogott hajjal, a szája lila, de ez nem smink, ilyen a természetes színe. Körme rövid, mérsékelten koszos. Ida valaha szép volt, helyes, barna lány. Most többnek tűnik, mint amennyi. Laci kopasz, pontosabban tüskés, a nyaka olyan vastag, mint Ida combja lehet. Bőrdzsekijét legalább tizenkilenc éve hordja, tenyere vaskos, ujjai bütykösek. 
Nincsen százasom, Laci, hagyjál már, mondja Ida, turkálni kezd a formátlan táskájában, mintha meg akarna róla győződni, hogy tényleg nincs. 
Nincs közöm hozzájuk, gondolom. Három megállót utazunk még együtt, és amikor leszállok, gombóc lesz a torkomban, valamilyen szégyenletes irigységtől dagadó, de ezt az első megállónál még nem tudom.
Ott még csak azt tudom, hogy Ida dolgozni megy, szállodában vagy valami hasonló helyen takarít. Befejezi a kotorászást a táskában, maga elé néz. Nem ad százast, nem azért mert nincs, hanem mert egy van, és az kell neki, automatás kávéra. Nem olyan jó kávé az igaz, de hát valami csak kell. Kell valami Idának, legfőképpen az, hogy ott legyen a többiekkel a cigiszünetben, legalább egy kávét vegyen, ahogyan ők. Egy olyan kicsit műanyag ízű, kicsit tisztítószer szagú meleg löttyöt. Az a nap legjobb része, az egész rohadt napé, akkor van nagyjából a műszak fele, addigra már kevesebb szoba van hátra, mint amennyit megcsináltak. Olyankor megállnak, lehet szusszanni meg elszívni egy cigit a kijelölt helyen, az épületen kívül. Már persze akinek van, neki pont nincs, nem volt idő tölteni.
Hát a faszom a kávédba, mondja Laci a második megállónál, de Ida ezt valószínűleg nem hallja, széles arcán legalábbis nem tükröződik semmiféle érzelem. 
Belenéz a levegőbe, egészen közelre, mintha az arca elé filmet vetítenének egy vászonra, amit mi, többiek nem láthatunk. Laci most végzett a melóval, egész nap pakolt, cipekedett, azok a rohadt kövek, mondja, beleszakad egyszer, az kurvaisten. Milyen kövek, nem tudom. Biztos tér. Van a Laciban is valami kőszerű, lassan porladó, a szája mellett két hosszanti barázda, abban kőpor, a válla meg, mintha faragva volna. 
A következőnél le kell szállnom, fogom a táskámat, beállok a középső ajtóhoz. Lenézek a kezemre, nincs bütyök, se bőrkeményedés, körmeim lakkozva. Laci a hátsó ajtóhoz indul, megveregeti Ida vállát, amikor megáll a szerelvény, aztán lelép. A járdán visszafordul, a belső zsebébe nyúl, kivesz egy fekete műanyag dobozt. Az ablakon át nyújtja a nőnek a két szál cigit, amit nehézkesen előkotort. 
Neked sodortam, mondja. Ida kihajol és szájon csókolja Lacit, Laci visszacsókolja, de úgy, ahogy a legszerelmesebb kamaszok csókolóznak, vagy inkább úgy, mint a legszerelmesebb felnőttek, akiknek már elég sok minden mindegy. Kusza erőszakkal törnek egymás szájába, az embernek könnybe lábad tőle a szeme. Ebben a megállóban mindig áll egy-két percet a villamos. Csak akkor engedik el egymást, amikor megszólal a figyelmeztető berregés.

A táskám elhagyni készül a kezemet, megmarkolom a fülét. Eszembe jut, hogy hazafelé jövet egy virágágyásba ejtettem az öngyújtómat, alig tudtam kikaparászni, úgyhogy most a jobb kezem összes körme alatt vastag fekete csík van. Csak a lakk alatt nem látszik.


KAPCSOLÓDÓ

Azt kell(ene) látni, hogy az a rendszer, amelyikben ez egyáltalán felmerül, az rossz, hibás, túlgondolt, tarthatatlan és roppant veszélyes rendszer. - Széljegyzetek a tüntetés-szezonhoz

Délutáni idegességgel telik meg a közért, hosszabbodnak a sorok a pénztáraknál, pedig én csak egy dologért ugrottam be. - Pontosnő - Szeifert Natália tárcája

 
  • Szeifert Natália
  • tárca
  • Élet