Címlapos Friss

A szirének, avagy a gyönyör

Francis Bacon (1561-1626) először 1609-ben megjelent, De sapientia veterum (magyarul: Az ősök bölcsessége) c. műve korunkban és különösen Magyarországon meglehetősen ismeretlennek számít, ám a XVII-XVIII. században Európa-szerte rendkívül népszerű volt: 1639-ben, Velencében megjelent olasz fordítása többek közt a költő Zrínyi Miklós könyvtárában is megvolt. A munka 31 kis esszéből áll, amelyekben az író a tárgyalt görög mítoszok minden egyes elemét allegorikusan értelmezi. „Ahogyan a hieroglifák megelőzték a betűket, ugyanúgy ősibb a hasonlat az érvelésnél” – írja a bevezetőben Bacon, arra utalva, hogy ezek a történetek a filozófia nyelvén is megfogalmazható igazságokat tartalmaznak, vagyis lényegében egy olyan ősi és örök bölcsességet közvetítenek, amelynek már a régi költők is birtokában voltak. Bacon az emberi tudás tárházát ezzel mintegy időtlenné merevíti, de rávilágít egyben reménytelenül korlátolt voltára is. A szirénekről, avagy a gyönyörről szóló esszé a mű utolsó darabja: a tavalyi Zrínyi-emlékévhez is csatlakozunk szerkesztőnk, Petneházi Gábor fordításának a közlésével, ami a Szigeti veszedelmet tartalmazó Syrena-kötet oly sokat magyarázott címlapmetszetének értelmezéséhez az egyik kulcsot jelentheti. Sors bona nihil aliud.

 

 

Francis Bacon: Az ősök bölcsessége

31. A szirének avagy a gyönyör

 

A szirénekről szóló mesét helyesen, ám meglehetősen közönséges értelemben vonatkoztatják a gyönyörök veszedelmes csábítására. Az ősök bölcsessége ugyanis szerintünk olyan, mint a rosszul kipréselt szőlő: bár valamennyit kisajtoltak belőle, mégis, a legértékesebb rész még érintetlen bensejében.

Úgy tartják, hogy a szirének Akheólosznak, valamint a múzsák egyikének, Terpszikhorénak a leányai voltak. Kezdetben szárnyaik is voltak; ám meggondolatlanul versenyre keltek a múzsákkal, legyőzettek, a szárnyaikat levágták, kitépett tollaikból pedig a múzsák fejéket készítettek maguknak, akik így ettől kezdve (a szirének anyjának kivételével) valamennyien szárnyas fővel jártak. A szirének lakhelye néhány kies sziget volt: mikor barlangjukból hajót láttak közeledni, énekükkel előbb lenyűgözték a hajósokat, aztán magukhoz csalogatták, végül pedig elfogták és legyilkolták őket. Énekük nem egyforma volt, hanem mindenkit a természetéhez leginkább illő dallammal csábítottak el. Olyan veszedelmesek voltak, hogy szigeteik már messziről fehérlettek a temetetlenül maradt holtak csontjaitól. Kétfajta módszert és orvosságot fedeztek fel ellenük: az egyiket Odüsszeusz, a másikat Orpheusz. Odüsszeusz viasszal tömette be társai fülét, míg saját magát, mivel meg akarta ugyan tapasztalni a dolgot, ám a veszélyt is el akarta kerülni, az árbochoz kötöztette, és szigorúan meghagyta, hogy senki ne oldozza ki, még ha kérné, akkor sem. Ezzel szemben Orpheusz, mindenféle bilincs nélkül, lantján az istenek dicséretét zengve némította el a sziréneket és így menekült meg.

A mese az erkölcsökre vonatkozik: valóban egyértelmű és találó példázatnak tűnik. A gyönyörök egyrészt az anyagi javak bőségéből és fölöslegéből, másrészt a lélek öröméből és vidámságából származnak; e csábításokkal ragadták el egykoron az embereket szinte azonnal, mintegy repülve. A tudomány és a műveltség legalább annyit elért, hogy az emberi szellem tartani tudta magát kissé, amíg a dolog végkimenetelét is megfontolta: vagyis a gyönyörtől elvette szárnyait, ami a múzsák ékszere és kitüntetése lett; miután ugyanis néhány ember példájából kiderült, hogy a filozófia képes a gyönyörök megvetésére, tüstént láthatóvá vált amaz emelkedett dolog is, amely a földhöz szegezett lelket felsegítette és felemelte, az emberi gondolkodásnak pedig (amelynek székhelye a fej) szárnyakat adott, illetve azt mintegy légiessé tette. Egyedül a szirének anyja maradt gyalogosan, szárnyak nélkül; ő pedig nyilvánvalóan nem lehet más, mint az a fajta könnyű tudomány, amely a kényelmet és szórakozást szolgálja. Ezt értékelte oly nagyra annak idején Petronius is, aki midőn megkapta halálos ítéletét, még a halál előszobájában is az élvezeteket kereste: amikor vigasz gyanánt olvasnivalót kért, semmi olyasmit nem olvasott, ami az állhatatosságra vonatkozott volna ( ahogyan Tacitus írja), hanem könnyed dalokat és játékos verseket.”[1] Efféléket, hogy:

„Éljünk Lesbia és szeressük egymást,

hadd zsörtöljenek a mogorva vének,

nem ér a szavuk egy lyukas fityinget”[2]

Meg ilyeneket:

„Aggok a törvényt ismerjék, tudják, mi a tiltott
és mi szabad, fürkésszék ők a szabályokat egyre”[3]

Az effajta tanítások valóban úgy tűnik, hogy újra letépik a múzsák koronájáról a szárnyakat és visszaadják azokat a sziréneknek.

A közhit szerint a szirének szigeteken laknak, mivel a gyönyörök többnyire a magányt keresik, illetve gyakran elkerülik az embertömeget. A szirének éneke a végveszedelemmel és változatos módozataival közszájon forog, bővebb magyarázatra nem szorul. Annál inkább a messziről fehérlő csonthalmok: ebből látszik, hogy a bajbajutottak példája, bár világos és magától értetődő, a gyönyörök csábításával szemben nem sokat ér.

Hátravan még az ellenszerekről szóló példázat, ez sem erőltetett, sőt bölcs és nemes. Egy ilyen ravasz és erőszakos csapás ellen ugyanis háromféle orvosság létezik: kettőt kínál a filozófia, egyet pedig a vallás. Az első a menekülés módszere, vagyis: elébemenni a bajnak és következetesen elkerülni minden alkalmat, amely lelkünket felizgatná vagy megkísértené; ezt jelenti a fül bedugaszolása, amely ellenszerrel szükségszerűen a középszerű és alantas lelkeknek kell élniük, mint például Odüsszeusz társainak. Az emelkedettebb szellemek ugyanis be is mehetnek a gyönyörök forgatagába, feltéve, ha kitartó elhatározással vértezik fel magukat; sőt, annál nagyobb lehet az örömük, mert erényükről ily egyedülálló módon szereznek bizonyságot, ráadásul szemlélődve ismerhetik meg a gyönyör ürességét és őrületét, anélkül, hogy bele kellene bocsátkozniuk. Ahogyan Salamon is mondja önönmagáról, mikor a gyönyörök felsorolását, amelyeknek átadta magát, e sorokkal zárja: „és a bölcsesség is megmaradt velem.”[4] Az ilyen hősök tehát a gyönyörök legnagyobb csábításai közepette is képesek állhatatosak maradni és megtartani magukat a lejtőn: csupán Odüsszeusz példáját kell követniök, és el kell utasítaniuk hozzátartozóik veszedelmes tanácsát és szolgálatát, ami lelküket a leginkább megingathatná.

A legjobb ellenszer azonban mind közül Orpheuszé: ő a szirénekkel szemben az istenek dicséretét énekelve és harsogva, azok hangját összezavarta majd elnémította. Az istenes dolgokról való elmélkedés ugyanis az érzéki gyönyöröket nem csupán erejével, de élvezetével is felülmúlja.

KAPCSOLÓDÓK


 

Transzgenerációs írókról és hősökről, filmre kívánkozó regényről, ifjúsági irodalomról és a magyar történelem értelmezéséről is volt szó  Grandpierre K. Endre "Az ördög apostolai" című regényének bemutatóján az Írók Boltjában. A könyvet Grandpierre Attila csillagász, zenész, író és Weiner Sennyey Tibor költő, író, a DRÓT főszerkesztője mutatta be. A teljes beszélgetést most a DRÓTon megnézhetitek. Zrínyik és Grandpierrek-VIDEÓ


A bánt három puskagolyó is érte, a belső várba visszahátráló többi várvédőt felkoncolták, a külső várból átcsapó tűz pedig hamarosan elérte a lőportornyot, ami hatalmas dörrenéssel felrobbant, maga alá temetve mindenkit, aki a közelben és távolban volt, keresztényt és törököt egyaránt. Elmentek ti a búsba!


Francis Bacon: A szfinx avagy a tudomány


Francis Bacon: Orpheus avagy a filozófia

 

[1] Tacitus, Historiae, XVI, 19. Borzsák István fordítása.

[2] Catullus, c. 5, 1-3. Szabó Lőrinc fordítása.

[3] Ovidius, Metamorphoses, IX, 551-552. Devecseri Gábor fordítása.

[4] Préd. 2,9

 

  • Bacon
  • Zrínyi
  • Orpheusz
  • Odüsszeusz
  • morálfilozófia
  • Irodalom