Mr.Sale

 

 

Címlapos Friss

Toroczkay András: EZ EGY ILYEN VILÁG!

Hol verhetem ki? – kérdi tőlem kajánul, mikor felér a lakásba. Barna Zsigmondnak két ablaküveget kellene kicserélnie. – Toroczkay András kegyetlen és brutális novellája a DRÓTon. 

 
Toroczkay András   
 
EZ EGY ILYEN VILÁG!
 
Barna Zsigmond ezermester és olcsón dolgozik. És a barátunk szomszédja meg is sajnálta, Barna Zsigmond ugyanis épp közmunkán van, de az az éhenhaláshoz is kevés, mint szokása barátunknak ezzel viccelődni. A barátunk szerint Barna Zsigmond felesége sokat panaszkodik a férfira. Hogy lassú, hogy nem keres rendes munkát. Hogy egész nap otthon ül, tévét néz, vagy újságot olvas. Elveri a megtakarított pénzüket sorsjegyekre, ráadásul minduntalan kikutatja a felesége dugi csokiját, dugi sörét akárhova rejti a nő. Igaz, a panelban nincs is nagyon hova. 
 
Hol verhetem ki? – kérdi tőlem kajánul, mikor felér a lakásba. Barna Zsigmondnak két ablaküveget kellene kicserélnie. – Az a tervem – mondja lelkesen –, hogy elviszem a keretet az üvegeshez. Azért hoztam a kiskocsit. Ott majd rárakom az újat. Aztán hozom vissza. Itt meg valahogy beleteszem. 
– Értem – mondom neki. – Semmiképpen ne az utcafronton lévő erkélyen. Nehogy valakinek a fejére essen. Inkább a másikon. 
– Két erkély is van? – rökönyödik meg. 
– Igen – válaszolom, és rosszat sejtek.
 
Barna Zsigmond nem vesztegeti az idejét, hatalmas csörömpöléssel munkához lát. Közben ki tudja, miért gitározni próbálok, hogy elüssem az időt. 
 
Épp egy szomorú bluest pengetek, mikor nekem szegezi a következő kérdését. Érzem, hogy kezd megfájdulni a fejem.
– De amúgy miért nem hívtatok üvegest? 
– Maga nem üveges? – nézek rá értetlenül, csak aztán (későn) jövök rá: tévedtem. 
– Én asztalos vagyok elsősorban. De nyugodtan tegezz!
– Igen?
– Nem?
– Mit nem?
– Nem tudtad?
– Mit? 
– Hát, hogy asztalos vagyok. 
– Nem... azaz, de. Nem tudom. 
– Ez egy ilyen világ! Asztalost hívnak üveges munkához.
 
Nem válaszolok, tovább pengetek. Látva ezt, Barna Zsigmond sem erőlteti a beszélgetést, dolgozik. Vagyis motyog, egyik lábáról a másikra áll, vakarja a fejét. Félszemmel látom, valami zavarja. Végül csak kiböki.
– De miért nem te csinálod meg? Ezt te is meg tudnád csinálni. Nekem ehhez el kell mennem az üvegeshez, ott talán, de nem biztos, hogy adnak gittet is, még az is lehet, hogy valami nagykerben kell beszereznem. Azt se tudom, mennyit kérjek ezért az egészért. De nem? 
 
Belebámulok Barna Zsigmond csecsemőkék szemébe. Ha nagyon közelről nézném a szemgolyóját, biztosan látnám magam benne, a meggörbült nappalinkat, a meggörbült őszi délelőttöt. Nem tudok neki mit mondani. Nem az én ötletem volt az egész, kezdhetném, de hogy úgy gondoltuk, így olcsóbb, ráadásul neki is segítünk. Vagy valami ilyesmit. De csak tovább pengetek.
 
– Ezek? – mutat a szobában lévő gitárjaimra.
– Gitárok.
– X-faktor?
– Tessék?
– Nem akarsz jelentkezni?
– Nem.
– De nézed?
– Nem, nem is nézem.
– Néha nagy igazságtalanságok vannak. Csak azért engednek tovább valakiket, mert valakinek a valakije. Miért nem jelentkezel, elég fiatal vagy, habár már azért annyira nem. És ez a másik? – mutat egy másik gitárra.
– Mi van vele? 
– A barátnőd is zenél?
– Nem. Az is az enyém.
– Egyszerre?
– Tessék? 
– Hogy tudsz egyszerre két gitáron játszani?
– Nem tudok egyszerre.
– De akkor minek van kettő? Két erkély, két gitár?
– Egyszer az egyiken játszom, máskor a másikon.
– Nem lehet egyszerre kettőn játszani – mondja és megsimítja a basszusgitár fejét. – Nem lehet két erkélyen állni.
Erre nem tudok mit mondani neki. Azt szeretném, hogy menjen el. 
– Hát, igen. Én is trombitáztam – mondja mosolyogva. – Fúvósnégyesben. 
– Értem.
– Nekem mondjuk egy trombitám volt. Merthogy egy szám van – nevetgél a saját viccén.
 
– Vastagok a húrok ezen – mutat aztán a basszusgitárra. – Azért ilyen nagyok a fémek rajta. Nem? – kérdezi, és elmélázva megfogdossa a hangolókulcsokat.
– De – válaszolok neki.
Elgondolkozva nézegeti a lakást. 
– És mióta vagytok itt?
– Egy éve.
– És azelőtt?
– Azelőtt máshol laktunk.
– Budán? 
– Nem, Pesten. 
– És szeretitek?
– Igen, persze, szeretjük.
– Saját? 
– Nem, albérlet. 
– És mivel foglalkozol? Tanulsz?
 
Kis szünet után válaszolom az igazságot: kritikákat írok. Valójában csak szeretnék ezzel foglalkozni, vagyis megélni belőle, de ezt nem kötöm az orrára. Valójában munkanélküli vagyok, mint ő. 
 
– Kritikát? És azt kinek? 
– Újságoknak.
– És fizetnek azért, hogy te kritizálsz.
– Fizetnek – motyogom. 
– Tessék?
– Igen! Fizetnek! – mondom határozottabban. 
– De ez valakit izgat? 
 
Leteszem a gitárt.
 
– Úgy értem, hogy te leírod a véleményed. Érdekel az valakit?
– Gondolom igen. Különben nem fizetnének érte. 
– Aha. Értem. 
– És milyen lapoknak?
– Nem ismered őket. 
– Az valószínű – mondja mosolyogva. – És sokat fizetnek? 
Szeretném azt válaszolni neki, hogy igen, vagy legalább azt hazudni, de nem vagyok rá képes. Ő úgy néz rám, mint az egyik nap az a nyomasztóan okos tekintetű varjú, amelyik bebámult az ablakunkon, miközben én a számítógép előtt ülve motivációs levelet fogalmaztam meg egy recepciós állásra.
– De te Isten vagy? Csak azért kérdem – folytatja mosolyogva –, mert én például mondjuk megnézek egy színdarabot, valami ismertebbet, az tetszik, aztán elolvasok róla egy kritikát, aztán látom, hogy nem jó, akkor most én mi vagyok? Hülye? Kificamodott ízlésű? 
– Ezt nem mondanám – mondom csendesen, némi szünet után.
– Dehát a kritikus azt írja, hogy rossz.
– Neki ez a véleménye. 
– Aha. És te miért vagy kritikus? Tanultad?
– Elvégeztem egy iskolát – mondom ki a mondatot, amitől kifejezetten szánalmasnak érzem magam. De már nincs megállás.
– Aha. Itt fel kellene porszívózni. Van porszívótok? Akkor te tanultad ezt egy főiskolán?
– Egyetemen! – mondom Barna Bélának a kelleténél idegesebben.
– Világos! Manapság már nincsenek főiskolák, csak egyetemek. Mindenki egyetemista. Istenem, ez egy ilyen világ... És akkor te ehhez értesz?
– Igen! – vágom rá.
– Az emberek adnak a szavadra...
– Igen! – mondom neki rögtön. Aztán elszégyellem magam, sokkal halkabban teszem hozzá: – Ez olyan tudod, hogy a kőműves szakmát is ki kell tanulni iskolában, de utána sok idő kell, amíg igazán jó megbízásokat kapsz. 
Barna Zsigmond megrázza a fejét. 
– Szerintem nem. Csak el kell lesni. A papír nem sokat számít manapság. Mindenkinek van diplomája. Aztán mehetsz a Mekibe. Amúgy is: káosz van. Ugye, tudod, mit jelent a káosz?
– Micsoda?
– Káosz! Spanyolország is összeomlik, Görögország, India... Izrael háborúzni akar. Atom. Mindenhol. Spanyolországot már mondtam. Szíria, Líbia. Megy minden tönkre. Csúszik bele a válságba. Azt mondják, csak a háború segíthet. Vagy a csoda. Te hiszel a csodákban?
Válaszolok neki, de nem érti.
– Tessék? – kérdi, mintha ideges lenne ő is. Nem hallja, mit válaszolok. – Csodák. Hiszel bennük?
– Azt mondtam: nem tudom, nem láttam még csodát. 
– De most itt például te írsz. Van erre igény? Már úgy értem, hogy van ez a válság. Ugye jól menő gazdaságban, ott értem, hogy az emberek megfizetik a kultúrát, járnak színházba, vásárolnak hanglemezeket, vagy cd-t. de most. Mit csinálsz, ha ez nem lesz? 
– Mi?
– Ha nem fizetik meg, amit írsz.
– Nem tudom – nézek rá és Barna Zsigmond úgy néz vissza tiszta kék tekintetével, és kissé gúnyos mosolyával, mintha átlátna rajtam.
 
– Te tudnál ölni? – kérdi hirtelen ártatlanul mosolyogva. 
– Tessék? – hirtelen úgy érzem nagyon fáradt vagyok, valószínűleg leesett a vércukrom.
– Hát a háborúban. Ott már csak az számít, ki tud ölni. Nem a papír. Te tudnál embert ölni? Meg tudnál ölni egy másik embert?
– Nem – vágom rá határozottan, mire Barna Zsigmond elfintorodik.
– Én sem biztos. Habár ki tudja. 
 
Elővesz a zsebéből egy hosszú gumit, amit biciklik kormánykerekére szokás tekerni. Akkurátus mozdulatokkal, mintha valakit fojtogatna, a kis talicskája fogója köré kezdi tekerni. Látom, ez legalább fél óráig tart majd. Azt érzem, nem tudok egy szobában lenni vele. Bemegyek a konyhába. Elkezdek mosogatni, pedig nem szokásom. 
 
Meglepően gyorsan elfeledkezem róla. Mikor hirtelen bekukkant az ajtón, halálra ijeszt.
– De ha nem tudsz majd ölni, akkor mit fogsz csinálni – kérdezi jókedvűen. 
– Tessék? – idegesen elzárom a csapot.
– Ha nem tudsz ölni, és hát háború lesz, ugye, mert ha nem mi, az utánunk jövő generáció biztos háborút fog vívni, világháborút, na, akkor mit csinálsz. Csak a túlélés fog számítani. Nem az, hogy nem-e jó a színdarab, vagy tudsz-e gitározni.
Hallgatok.
– Akkor mit fogsz csinálni, ha már nem kellesz senkinek? – látszik rajta, hogy érzi, ezzel most megfogott.
Megnyitom a csapot. 
– Nem tudom.
– Tessék?
– Azt mondtam, nem tudom. 
– Ja. Hát, igen. Szerintem találd ki mihamarabb. Sok ember nem szereti a kritikusokat. Azok mások munkáját csak leszólják – mondja és leül a konyhába. – Például egy egész társulat sok hónapig próbál egy darabot, jelmezek, díszlet, jegyszedők... Minden. Aztán jön a kritikus. Az csak egy ember! Egyetlen egy – mondja határozottan, és mutatja is a hüvelykujjával. – A művészek sem szeretik őket. 
 
A víz zubogva árasztja el a mosatlan edényeket. Érzem, hogy Barna Zsigmond az agyamba férkőzött. Arra gondolok, hogy Ugandában hogy örülnének ennyi víznek. Aztán elszégyellem magam, mert nem tudom, hol van Uganda. Mindenképpen meg kell néznem a neten. Meg fogom nézni, és megtanulom az összes afrikai országot. És aztán elmegyek Afrikába, és gitárt fogok tanítani az éhező afrikaiaknak. Esetleg kritikaírást.
 
– Akkor te a Heti Hetest se nézed? – kérdezi gyanakodva.
– Nem – vallom be őszintén. – Nincs tévénk. 
– Hát az a tévé a nappaliban? 
– Az nem jó. Illetve jó, csak nem fizettünk elő adásra. 
– Aha. Akkor miért nem adjátok oda a szegényeknek?
 
Bemegyek a nappaliba, ahová követ. Érzem, hogy ez most már így lesz. Egy darabig nézzük a néma tévét, benne a fekete tükörképünket. 
– Gondoltam – mondja mosolyogva –, gondoltam, hogy nem szereted a Heti Hetest. Azok sem nagyon szeretik a kritikusokat. Ők is művészek. 
– Értem. 
– Persze kritizálnak ők is. Csak viccesen mondják a véleményüket. Attól lesz vicces a kritikájuk – közli és hozzá felemeli a tenyerét. 
– Aha – mondom.
– De ők is azok. Kritikusok.
– Így van – mondom és nem tudom, mi mást mondhatnék még. 
– A kritikus csak egy ember. De nincs igazam? Végül is, ha szereted, csináld. Ha fizetnek érte. Az a jó,ha az ember azt csinálja, amit szeret. Én is szeretem a munkám. Az asztalosságot. De mi értelme van ennek a kritikának? Olyan mint az időjárásjelentés? Szerintem olyan. Az is olyan, hogy vagy elhiszem, vagy nem. Aztán hogy bejön-e, ahhoz nekik semmi közük. Például most kemény hideget jósolnak. Aztán tessék. Sehol semmi. Lehet, hogy totál feleslegesen csináltatjátok meg az ablakot, mert nem is lesz hideg. Nem? Jobb lenne, ha inkább előfizetnétek a kábeltévére. Akkor kicsit képbe kerülnél. 
– Még csak ősz van – mondom neki. – Még lehet hideg. 
– Hogyne! Sőt, nukleáris holokauszt is lehet! Minden megtörténhet. Ez egy ilyen világ! Ezt mondom én is! – mondja.
 
Két hét múlva törik be az ajtót a szomszédok, addigra az egész lépcsőházban érezni a rothadó holttestek szagát.
 
 

Toroczkay András (1981, Budapest) író, Legutóbbi kötete: Búcsú Éhestől (novellák, Magvető, 2015) (A szerzőről a fotót Bach Máté készítette.)

 


PRÓZA a DRÓTon

Gondolja, hogy odautazhat? Ezek szerint azt sem tudja, hogy alig másfél éve nyílt ez a lehetőség. Civilek eddig nem utaztak, s ha fognak is, nagyon sokba kerül. De tudja, mit? A kísérleti utasok közül ketten ellenreakciót mutattak az elixírrel szemben. Ha jól meggondolom, beszervezhetném a helyükre. Méltányos áron. Mit szól? De mielőtt bármit válaszolna, árulja el, miért kíváncsi a Parallelidákra?" - Balatonalmádi felett üldögéltünk a tábortűz körül barátainkkal, egymást rémtörténetekkel szórakoztattuk és a Tambora vulkán 1815-ös kitörésére emlékeztünk, no meg Byronra és Shelleyre, amikor Centauri a DRÓTon most olvasható sci-fi novellát olvasta fel.  - Centauri: PARALLEIA - sci-fi novella 

Rita egyedül volt otthon. A szülei dolgoztak, az öccse edzésre ment. Főzött nekem egy kávét. Amíg sertepertélt a konyhában, egy széken ültem és a már-már bugyi méretű rövidnadrágjából kikandikáló húst bámultam, a segge alsó fertályát. Akár egy vén kéjenc.  – Cukrot? – mosolygott rám Rita... - Bene Zoltán készülő regényéből olvashattok egy igazán izgalmas részletet a DRÓTon. - Esetleg egy paradoxon; vagy mi a pék f*sza...

Állunk a moslékban bokáig... - fejezte ki magát komája, hogy finoman fogalmazzon.Vadmalac maga elé nézett, meg maga mögé. Az fix, hogy álltak bokáig a lében. Abban is biztos volt, hogy az nem moslék. Mert emlékezett a langyos, ételmaradékokkal teli zabára, amit a disznók annyira szerettek. - Gergely Tamás Stockholmban élő, erdélyi származású prózaíró, aki „félperceseket” ír. Legújabb könyvéből - amely 66 vadmalacos félpercesét gyűjti össze -, olvashattok hetet a DRÓTon. Hétszer fél perc, vagy három és fél percben ajánljuk Gergely Tamás könyvét. - Vadmalac és a kitartott magas Cé - részletek 
 

Ez a nap a győzelem napja. A mi közös győzelmünk napja. Sokat és elszántan kellett dolgoznunk, hogy eddig eljussunk, de tudjuk, látjuk, megérte. Közeleg május 1, aztán meg az EU-parlamenti választás, és a nyár is. Ezekből a csodás alkalmakból kifolyólag Berka Attila DRÓT-START esten előadott fantasztikus és antiutópisztikus beszédének szövegét közöljük. Politikusoknak kötelező tananyag, szavazóknak tanulságos olvasmány. - Berka Attila: Az ébredés napja

Danyi Zoltán vehette át a Mészöly Miklós-díjat, amelyet a névadó születésének 95. évfordulóján, 2016. január 19-én adtak át Szekszárdon. A díjátadóról és a szerző A dögeltakarító című művéből olvashattok a DRÓTon. - A DÖGELTAKARÍTÓ - részlet

 

  • próza
  • irodalom
  • novella
  • Toroczkay András
  • Irodalom