Címlapos Friss

Utca, zene, hallgatóság

Sok minden belefér egy kisvárosi zenei fesztiválba: jazz, rockabilly, blues, slam poetry, világzene, dobzenekar, sanzon és utcafolyamnyi meghatározatlan műfajú zene. Ez az egy hetes, egy órás, vagy néhány perces hírnév ideje.


Veszprém utcái és terei minden júliusban megtelnek helyiekkel és az Utcazene Fesztiválra érkezőkkel, ahol négy teljes napon és éjen át a füleké a főszerep. Meghallani, hallgatni és meghallgatni, amit egymásnak kínálunk. És persze nem utolsó szempont, hogy egyetlen koncertért sem kell fizetni. Amit a füled meghall, az mind a tiéd.
 Itt hamar eldől, van-e valakinek akkora kiállása, hogy magára vonja a figyelmet azon a néhány négyzetméteren, ahol percenként sok száz ember ömlik keresztül. Ehhez nemcsak mikrofon és színpad, nemcsak hangerő kell, hanem az is, hogy a zenész lelke utat találjon a hallgató füléhez. De úgy tűnik, sokaknál működik a dolog, mert minden évben újra és újra becsvágyó és bátor fiatalokkal telnek meg az üresen maradt utcaszegletek, akik egyedül, összeszokott csapatban vagy épp abban a percben összeverődött formációkban muzsikálnak. Bármit lehet ilyenkor zenélni, énekelni, akár pusztán a kiállás és a zene kedvéért. Az Utcazene a bátor zenészek és a megértő hallgatóság ünnepe.

A kanyargós belvárosban az egymáshoz egész közel lévő színpadokon és a nézőtérré váló utcaszegletekben tengerféle ember megfordul, mindig van közönség, és alig zavarják egymást a dimbes-dombos terepviszonyok miatt – ezt a városkát a Jóisten is zenei fesztiválra teremtette. Minden évben van egy jazz-sarok, ahol füvön és puffokon lehet teljes figyelemmel vagy háttérként élvezni a zenét. Mindig van nagyszínpad, ahol nevesebb együttesek lépnek fel, helyiek, mint többségében a veszprémi kórház dolgozóiból alakult Funk Infection, s messziről jött emberek, akik azt zenélnek, amit akarnak. Mindig van egy-két olasz vagy francia banda (mondjuk a La Tresca vagy a Paul Mad Gang), akik fergeteges hangulatot és tomboló tömeget csinálnak alig pár perc alatt, és mindig van néhány egy szál gitárral kiálló argentin fiú vagy dán lány (idén például Sara Katona), akik mint valami bűvész varázsolják el a közönségüket. Megríkatják, megnevettetik vagy megtáncoltatják őket – ahogy kedvük és zenéjük diktálja. Itt nehéz volna magányosan élvezni a zenét, csak együtt lehet – akár barátokkal, akár ismeretlenekkel. És persze minden évben van egy nap, amikor van lehetőségünk bőrig ázni.


Egy középkori vásár és Woodstock keveredik össze a 21. századi Veszprém utcáin. Az ember pedig csak köröz a belvárosban; s ahol fél órája megfordult, ott már nem rezesek, hanem gitáros kamaszok vannak, emitt már nem a dobosok szórakoztatják a lelkes hallgatóságot, hanem pár srác gyűjt vonatjegyre avagy bálnára. A Várban pedig, ahova egy kis térért, lélegzetvételért vagy látnivalóért sétálnánk föl, békésen megfér közel egymáshoz egy kis Oasis, leheletnyi Vaya con Dios, lágy historikus és pörgős balkáni zene. A veszprémiek a tíz méterenként való ismerősökbe botlást is kihasználhatják, a vissza-visszatérő fesztiválozók a jól bevált vadkempingező helyeket mutogatják az új ismerősöknek, és mindig-mindig visszatér a figyelem a zenére.
Idén úgy alakult, hogy nem voltak „nagy nevek”, óriás színpadok, belépős koncertek, hanem többségében a helybéli, valamint magyar és külföldi zenekarok, együttesek adtak koncerteket a kicsi és a nagy színpadokon. Mégis, aki színvonalas, élvezhető zenére vágyott, akármilyen műfajban – nos, megtalálhatta.
Van annak varázsa, hogy ha ismert, kedvelt dallamokat hallunk meg váratlanul, kicsit máshogyan, mint ahogy megszoktuk. És annak is – ez a nehezebb – hogy ismeretlen dallamokkal hagyjuk magunkat megfogni. Az Utcazenén e kettőnek az aránya a hallgatón is múlik, de mindent megkapunk ahhoz, hogy rátaláljunk legalább egy katartikus élményt adó zenészre, együttesre.

Mert ha nem veszünk el s folyatjuk szét az estét a folytonos zenekarról zenekarra járásban, megeshet az a pillanat, amikor egy, csakis egy személy és az ő zenéje ejt rabul, és ott maradunk a legvégéig egyetlen színpad vagy utcasarok előtt, szemünk a zenész arcára tapad, vagy testünk a zene ütemére kel életre és engedi el magából a feszültséget (ami mindig akad). S ekkor marad meg az a bizonyos pillanat, amelyre évek múlva is emlékszünk, a hangulat, hogy egy zenének teljesen odaadtuk magunkat, egy név, egy dallam, egy utcarészlet. A saját lelkesedésünk. A zenész arca.


       A zene szíve.
 

  • Utcazene Fesztivál
  • Veszprém
  • Hallható