1.
„A humor az utolsó fátyol. Levethető? Igen, de nem ajánlatos. Az egyetlen helyes, ha az ember leborul előtte és imádja, és azt mondja: Sajnos túl bölcs vagyok ahhoz, hogy szépségedet megérintsem.”
– írja Hamvas Béla a Karneválban, amelynek egyik legfontosabb stílusjegye éppen a humor. De mi ez a humor, milyen ez a humor, amelyet a valóságon utolsó fátyolként, míg az embereken utolsó maszkként ismerhetünk meg Hamvas írásaiból?
A legjobb írás Hamvas humoráról Thiel Katalin tollából született, ő hívja fel a figyelmünket arra, hogy álom, mámor, humor hármasa szorosan összetartozik Hamvas írásaiban, vagy ahogy fogalmaz:
„Hamvas azonban a mámor és az álom mellett az éberség harmadik formájaként emlegeti a humort, amelyben hasonló eksztatikus felfokozottság és organikus kényszerítő erő sűrűsödik. Ennek lényegét Hamvas meg is fogalmazza. Szerinte a humor az alapállásról való tudás elveszíthetetlensége.”
Thiel Katalin: A humor, mint az éberség egy formája.
Ha Hamvas Béla szatirikus írásai után nem is tudatosítják sokan, de egészen biztos, hogyha Thiel Katalin írását figyelmesen végigolvassuk, akkor megérthetjük, hogy
Hamvas humora nem a humoristák és parodisták humora, nem a fekete humor, végképp nem a genitáliáknál és közhelyeknél feljebb nem emelkedő profán humor, hanem valami, amit Hamvas Béla fehér humornak is hívott.
Ez a fehér humor olyan, mint az éltető nedv, amely a testben az ókori orvostudomány szerint ott kering, és segít elviselni az élet elviselhetetlenségét, vagy helyzetünk sajátos kiszolgáltatottságát. Amikor 1929 és 1931 között írott korai szatíráit olvassuk Hamvasnak, különösen mondjuk a Juregiát, akkor lehetetlen nem rá gondolnunk és sajátos helyzetére saját hazájában:
„Janus filozófus a határtalan terek és a végtelen idők kellős közepén egy Juregia nevű országban élt.
Juregia ezer éves állam volt, és mint a tudósok megállapították, három, egymástól fajban, nyelvben és vallásban különböző nép egybeolvadásából keletkezett. Nem olyan régen még azt hitték, hogy ez a három nép a jurég, a varég és a herég volt. Azonban ez a feltevés azóta megdőlt, és kiderült, hogy a szavak végén lévő „g” és az előtte lévő magánhangzó megnyújtása turk hatás, és tulajdonképpen többesszámképző. A három nép neve tehát eredetileg jure, vare és here volt.
Juregia népe a jure fajt, a vare nyelvet és a here vallást vette át. Az ország mai neve a jure nép nevéből ered, nem a latin jus és regnum szavakból, mint régebben gondolták, így nem azt jelenti, hogy a jog országa. Az ország államformája kapitalisztikus paraszt királyság volt diktatórikus alkotmánnyal, hivatalos címe pedig Juregia Királyi Köztársaság.”
Hamvas Béla: Juregia. Nehéz nem szatírát írni. Medio. 2016. 13. o.
Thiel Katalin idézett dolgozatában, ezt a sajátos helyzetet saját hazájában így fogalmazza meg:
„Az ilyen helyzeteket csak humorral lehet átvészelni. Hamvas humora azonban nehezen feltérképezhető, igen enigmatikus. Jó néhány írásában érezhető a külvilággal szembeni ideges ellenszenv, az idioszinkrázia, s mindez gyakran keveredik a ressentiment bosszantó-fájó érzésével. Az írások nagy részét azonban átjárja valamiféle földöntúli, felhőtlen derű, amelyet Hamvas fehér humornak nevezett el.”
Thiel. i. m.
És alighanem itt rátapint arra, ami ebben a fehér humorban rejtve marad, amiről tudunk, de nem beszélünk, mert szégyelljük, mert érezzük, hogy nem csak közünk van hozzá, nem csak érintve vagyunk benne, hanem mi magunk is nyakig benne vagyunk a pácban.
Hamvas ideges ellenszenve a modern világgal szemben egyáltalán nem egyedülálló. A modern ember minduntalan kapaszkodókat keres, biztos pontokat, amelyek igazolják létét, reményeit, megmagyarázzák a megmagyarázhatatlanul összekuszálódott és összehazudozott világot. Ezért hisznek rögeszmékben, ezért van olyan nagy divatja például az összeesküvés elméleteknek, amely a csoportos rögeszmék esszenciális példái. Belehelyezkedni valami kényelmes hülyeségbe, amely mindent megmagyaráz és mindenre magyarázat. A világ azért ilyen, mert … – és a … helyére tetszés szerint beírhatjuk az aktuális rögeszme tárgyait a zsidóktól kezdve, a cigányokon, a nőkön, az eszkimókon, a nyugattól a keletig, az összes többi népen át a gyíkemberekig mindent.
Csak egyetlen egy valamit nem szabad kimondani, mégpedig azt, hogy nem tudjuk.
Nem tudjuk miért ilyen a világ.
Talán vannak elképzeléseink és elméleteink, de egészen biztosan nem tudjuk megválaszolni a nagy kérdéséket. Nem tudjuk, hogy miért inkább van valami, mint nincs. Nem tudjuk, hogy miért, miből és egészen pontosan hogyan keletkezett a világ. Van persze, aki szerint a teremtés által, s van aki szerint az ősrobbanás révén, de ezek vallásos vagy tudományos elképzelések és elméletek. Nem tudjuk.
Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy egészen pontosan mi történik velünk a halál után. A testtel talán és részben igen, de velünk, lényünk leglényegével, ugyan mi? Nem tudjuk. Hihetünk különböző túlvilágképekben, vallhatunk tudományos és ateista elképzeléséket, de ez nem tudás.
A tényleges tudás a tapasztalat és az elmondhatóság metszetén fakad és a megvalósítás szintjén él.
Bevallani azt, hogy szinte minden lényeges kérdésről vannak elképzeléseink és elméleteink, de valójában a végső kérdésekről nem tudunk semmit, vagy leginkább csak sejtéseink vannak, az sokkal dehonesztálóbb, mint az, hogy kitaláljunk valami kényelmes elképzelést és abba ringatjuk magunkat. Hamvas Béla pontosan tudta, hogy nem elég tudni, meg kell valósítani. Vagyis nem elég tudni a védák bölcseletéről, a kereszténység lényegéről, Buddha tanításáról, mindezt realizálni kell az egyéni életben.
Vajon neki sikerült? Vajon ró-e ránk bármilyen felelősséget az, hogy élt egy író, aki erről írt? Szükséges-e nekünk is megértenünk, hogy helyzetünk menthetetlenül nevetséges, ahhoz, hogy egyáltalán normálisak maradhassunk?
Kevés helyen adja ki magát annyira Hamvas, mint éppen ott, ahol leghumorosabb, ahol leginkább nevetni támad kedvünk, miközben ebben a nevetésben benne van a sírás is, a hülyeségtől való szenvedés felett érzett keserves nevetés ez. A hülyeség pedig leginkább ott forr ki esszenciálisan írásaiban, ahol az úgynevezett emberi viszonyokat, másképpen mondva a társadalmi jelenségeket írja le.
„Hamvasnak valószínűleg nincs más választása, csak ezzel a fehér humorral tud fölülemelkedni kora társadalmi-politikai visszásságain.”
Thiel i. m.
S eme visszásságok visszhangoznak nem csak az említett Juregia című írásában, hanem A nagy ember, a Ruvenzori című és szinte valamennyi szatírájában. Azon nevet, hogy a mindenki maszkokat hord és hogy senki sincs a helyén. Ez a karnevál-élmény, amely írói alapélménnyé és főtémává emelkedik, mire az Ördöngösök című első kisregényétől a Karneválig ér.
2.
A sajátos, hamvasi „fehér humorban” van még egy elem, ami nem mellékes, ez pedig a többhelyen kibukkannó nyelvi lelemény, töredékességnek álcázott teljesség, amely a Karnevál regény-nyelvét is meghatározza, akár ha csak azt nézzük, hogy hogyan nem kezdődik és hogyan nem fejeződik be a könyv, csak éppen megszólal GONG, vagy akár mondjuk az alábbi kis részletet, melyben a terminológiát, a gondolkodókat, sőt, talán saját magát is:
„Mondták, hogy a hegyibetegség kínos, de nem törődtem vele. A vonat lassan haladt föl, Mandarru felé, már kétezren túl volt, amikor rosszul lettem. Az állomáson kiszálltam, hogy a légnyomáskülönbséget megszokjam. Átkozott sorocho. Vagy tizenöt ember feküdt ott hordágyakon, a betegség különböző stádiumaiban. Én is lefekszem.
Mellettem hosszú vékony férfi, arca sapkájával letakarva. Felöltővel és pléddel borítva. Mikor odamegyek, egy pillanatra felnéz.
Josiah Pen, american citizen. And you?
Michael Winemaster. Hungarian.
Ó, szólt Pen nyögve, mindig az volt a vágyam, hogy a sorochót egy magyarral töltsem –
Ön kvéker, Mr. Pen?
No. Miért kérdi?
Mert úgy reszket.
Nem hitfelekezet. Sorocho –
Sápadtan fekszik, időnként nyög.
Ön valamin gondolkozik, Mr. Pen?
Yes. Én sokat, úgyszólván állandóan gondolkozom. Azt hiszem, én gondolkozó vagyok. Érti? Mint Platón, de nagyobb. Én úgyszólván állandóan gondolkozom. El tud ön ilyesmit képzelni?
Nehezen. És most min gondolkozik?
Én most filozófiám egyik örök tételén gondolkozom. Sose hittem volna, hogy ez a hegyibetegség –
Szünet.
Sorocho –
Szünet.
Mégis, mondom én nyögve, mégis mi az ön nagy problémája?
Hallgassa meg. Talán megérti. Milyen kedélyállapotban van az az ember, akinek nevét az újságban kiírják, és tudomására jut, hogy e papírral egy ismeretlen fenekét kitörli?
Felsóhajtok.
Ön, Mr. Pen, tényleg nagy gondolkozó. Nagyobb, mint Platón.
Második pont. Az újság önnek nem nevét, hanem arcképét közli, s akkor valaki, akit ön nem ismer, és sohase fogja látni, fosos fenekét az ön arcképével kitörli. Ez az eset súlyosabb –
Nyögés. Szünet.
És ön, kérdem, ezt a problémát megfejtette?
Nem, Mr. Winemaster, eddigelé még nem tudtam megfejteni. Ön talán –
Azt hiszem, ez kakotropizmus –
Erre már én is gondoltam.
Pen nyög és böfög.
Ön azt hiszi, hogy kakotropizmus? Nem felületes ez? Mit gondol? Én inkább a synkakotikus és diakakotikus kakoton kakoidok metakakozisának tartanám –
Igaza van, mondom én émelyegve, de csakis kakomentális síkon –
Szóval ön a hypnokakotisták álláspontján van?
Egyszer beszéltem a hierokakophant főemberrel –
Kakopoliszban?
Úgy van. Név szerint Kakomantusszal –
A kakozófia fejével –
És a kitűnő kakológussal. Ő volt az, aki –
A kakolatriát elvetette –
A kakomániát is és parakakoplex kakometrikus alapokra helyezkedve subkaoid kakográfiára támaszkodva –
Folytassa csak –
A kakocentrikus kakomániát –
Értem. Ez a kakomontán felfogás –
Ön ezt elveti?
Kakodiktikusan. Amikor én Grand-Kakoniában jártam, és Kakonagorasz tanítványa voltam, a kakokephaloidák mesterével –
Hallottam róla. Ő a hivatalos kakophorosz, Kakomegasz fia és a pseudokakonidák üldözője –
És a deuterokakonomia megalapítója –
Kakophil –
És kakophag –
És a kakofizita rendszer hirdetője –
Élete végén kakopisztolyával önmagát kakonlőtte. Ön tehát azt vallja, hogy az, akinek nevével vagy arcképével az emberek feneküket kitörlik, az kakopathikus telekakózis állapotába kerül –
Yes. Amely telekakózis kakoformációja, mihelyt az öblítőt meghúzzák, hydrokakózissá alakul át, és kakocendenssé válik –
Ugyanakkor kakotelész –
És ultrakakophil –
Thanks. Kakotechnikám előszavában külön hálámat fogom kifejezni ön iránt, mint a reálkakológia szakértője iránt –
Kitüntet, Mr. Pen. Én csak kakodidakta vagyok, ha van is némi kakopraxisom –
A kakodicea szempontjából ez -”
Hamvas Béla: Karnevál.
Az, ahogy a végén lecsapja, nem fejezi be a dialógust számtalan más, hasonlóan szatirikus írásában is megfigyelhető. Ez a befejezetlenség nem hiba, végképp nem elmismásolás, sokkal inkább stílusjegy és eszköz, amivel az ilyen és hasonló beszélgetések végtelen hülyeségét és ebből fakadó humorát érzékeltetni tudja.
Czakó Gábor ezt úgy fogalmazza meg éppen a Karnevál kapcsán (is), hogy:
„Hamvas Béla a magyar irodalom leghumorisztikusabb írója. Könnyű neki, mert ezt a szót ő alkotta a saját alapállása egyik oldalának megvilágítására.”
Czakó Gábor: Humorisztika, derű és kenyőcs.
A humorisztikának ezután egész komoly irodalma lett, számtalan előadást és dolgozatot írtak róla, az írók mind-mind humorisztikusak akartak lenni Juregiában és azon túl is, csak sajnos a helyzet az, hogy mint utóbb kiderült Hamvas nem a Karneválban (II. 141.) leírt humorisztikai alapállás eredetileg humormisztikai alapállás volt. Az életműkiadás problémáit máshol tisztáztuk, most legyen elég annyi, hogy bizonyíthatóan Hamvas Béla a Karnevál eredeti kéziratában (illetve autorizált gépiratban is) humormisztikát írt, amit átírtak a későbbi „szöveggondozók”. Az inkriminált szövegrész egyébként így hangzik:
„(…) a tripla őrület, amit én humor(m)isztikai (sic!) alapállásnak nevezek:
első: nevetek, mert őrjöngök;
második: nevetek, mert őrjöngök és ezt tudom;
harmadik: nevetek, mert őrjöngök, mert tudom, hogy szeretet nélkül vagyok, és ebbe bele kell őrülni, és szeretet nélkül őrjöngeni kell, és ez az őrjöngés a nevetés.
A humor(m)isztikai (sic!) nevetés a tulajdonképpeni és a valódi nevetés, a szeretet nélkül való élet őrületének tudásába való beleőrülésből fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapállása, mondom, a –
Éljen, kiáltott Bormester. Igazán ragyogó volt. De most engem is szóhoz juttathatna -”
Hamvas Béla: Karnevál. II. 14.
(Elhangzott Erdőbényén, a Bor, Mámor, Bénye fesztiválon, 2018. július 7-én. Megjelent a hangfelvétel a Buddha FM-n és a DRÓTon. Az esszé részletét a Csillagszálló őszi számában olvashatják.)
