A szabad mozgás európai, mentális jólétünk egyik alapja

A szabad mozgás európai, mentális jólétünk egyik alapja

2020. 03. 18., sze - 20:07
0 hozzászólás

Hogy épelméjűségem a körülményekhez képest megőrizzem, rövid naplóbejegyzések formájában megosztom mi zajlik a hétköznapokban, de elsősorban a fejekben, amikor egy egész ország kijárási tilalom alatt van.

Karanténnapló Sevillából 1.

Karanténnapló

Karanténnapló Sevillából 1.

2. nap

Reggel még a befelé tekintésre kapott lehetőségről gondolkodtam és arról, hogy talán a végére érek a nagy Bolaño regénynek.

Most egy hajszálakkal teli gyurmadarabot nyomorgatok, amit a szőnyegből kapartam ki a körmömmel, miközben a fiam épp a barna ujjfestéket kanalazza a szájába (azt hiszi, nutella), miután beült a bidébe és magára engedte a vizet.

Gyermekem apja az újra hangos madárcsicsergésről és az apokalipszis idilljéről ír posztot a közösségi médiába.

4. nap

Évekkel ezelőtt, mikor éppen visszatérni készültem Kamerunból Magyarországra, kinti mentorom, az iskolaigazgató (egy büszke bamendai), megkérdezte, mi hiányzik legjobban otthonról, mit fogok először csinálni, amire itt Yaoundéban nem volt lehetőség. Azt várta, majd a forróvizes zuhanyzásról, vagy egy családi lakomáról és annak finom fogásairól fogok beszélni. Az igazság az, hogy addigra már megtanultam, hogy még elkényeztetett európai fiatalként is nagyjából mindent meg lehet szokni. Megszokod, hogy nem mindig lehet lehúzni a vécét (az angol vécé nagyon gusztustalan tud lenni, ha akadozik a vízellátás, nekünk nem volt olyan szerencsénk, hogy pottyantósbudis házban lakjunk), hogy a reggeli rutin fogmosás helyett vízhordással indul, hogy kézzel mosod a ruháidat (sőt, ezt nemcsak megszokod, hanem meg is szereted mert egy meditatív vagy közösségi hétvégi eseménnyé válik, mint a kocogás a parkban, vagy a grillezés barátokkal), hogy a tömött kisbuszban mindkét combodon fél seggel ül valaki a trópusi kánikulában és mikor hazaérsz egy másfél literes flakon tartalmával fürdesz és mosol hajat.

Azt feleltem, hogy szeretnék észrevétlenül (nem világító, fehér céltáblaként), tervezés és körültekintés nélkül, szabadon végigsétálni az utcán, leginkább sötétedés után.

A biztonságos, szabad mozgás európai, mentális jólétünk egyik alapja.

Negyedik napja vagyunk bezárva egy pöttömnyi lakásba a férjemmel és kétéves fiammal, egy Sevilla melletti kisvárosban. Az ember, hogy megőrizze erejét a következő hetekre, igyekszik lehetőségként felfogni. Csendes elvonulás. Befelé fordulás. Fogyasztási szokásaink, hiúságaink, pazarlásaink újragondolása. Abba is belegondoltam, mennyivel borzasztóbb lenne mindez, ha nem a digitális forradalom korában élnénk.

Egy barátom írt ma, hogy egyedül maradt a karanténban és kijárási tilalomban, hogy a legidegesítőbb fajtából való lakótársnak is örülne, hogy nincs ereje felkelni az ágyból, hogy bárcsak fel se ébredne reggel, egyre kevésbé van ereje ehhez az apokaliptikus szarhoz. Hogy nem gondolta volna, hogy ennyire magányos tud lenni a világvége. (Mondjuk én is zombikra számítottam, nem pedig vécépapírhiányra…)

És most haragszom magamra, amiért a zombis megjegyzésemen túl, semmi biztatót nem tudtam mondani, mert képtelen vagyok teljesen együttérezni vele, miközben a fiam könnybe lábadt szemekkel öleli a babakocsiját és kérdőn néz, hogy miért nem megyünk ki, én meg igyekszem megtartani az egyetlen még fizetőképes ügyfelünket, úgy, hogy közben harminc másodpercenként megszakítanak a munkában és már ennek is örülnöm kéne, mert ez azt jelenti, hogy nálam a laptopom, ami egyébként ki lett sajátítva a Pepe malac vetítésére.

Tényleg igyekszem élni a befelé fordulás, újragondolás lehetőségével, hosszútávon még valamiféle megvilágosodást is kitűztem célként, és szeretnék többet olvasni, mégis az egyetlen kérdés, ami ma beágyazta magát az agyamba, hogy miért Geroge malac az egyetlen a fiam kedvenc meséjében, akinek nem alliterál a neve. Hát ezt teszi a bezártság így a negyedik napra.

5. Nap

Az erkélyen zenélünk, a fürdőszobában sírunk. Kivinni a szemetet, felüdülés. Zajos szomszédokkal együtt élni, öröm. A madarak hangosak, az autók elnémultak. A levegőben érezni, hogy talán gyógyul a Föld. Talán gyógyulunk mi is.

A bank telefonál és érinthetetlen magaslatából kérdezi, hogy mikor rendezzük már az üzleti számlánk elmaradását.

Sevilla, 2020 március 18.