Soha még ilyen nehéz márciusa nem volt Angliának, Nagy-Britanniának. A koronavírusos betegek száma már régen túllépte a húszezret, a haláleseteké pedig napról napra nő, jelenleg, március 31-én elérte a 1408-at. London utcái üresek, és bár a földalattit még mindig viszonylag sokan használják (építőipari és egészségügyi dolgozók), a fiatalok közt föllendült a biciklizés.
A kormány két legfontosabb embere és a trón-várományos Károly herceg már vírus-karanténba vonult, bár az újabb hírek szerint a herceg és Matt Hancock, a nem túl megbízható egészségügyi miniszter, már túl vannak a veszélyen. A 70 éven felüliek mind otthon ülnek, várják a jobb híreket, bár az előrejelzések szerint a járvány csak május végére tetőzik, addig ki kell bírni.
Rengeteg a munkanélküli, akik közül sokaknak ad pénzt az amúgy is bőkezűen költekező kormány, egyedül a szupermarketek csomagolói és szállítói járnak jól, ott van is jelentős kereslet munkaerőre. A BBC és az angol sajtó nem takarékoskodik sem a hírekkel, sem a kormányt illető kritikával. Bár itt működik az NHS, a mindenkinek járó egészségügyi ellátás, Boris Johnsont csakúgy mint konzervatív elődjét sok bírálat éri például a túl kevés lélegeztetőgép, az egészségügyi dolgozók hiányos felszerelése miatt- és tudtommal senki sem minősíti „nemzetárulásnak” a munkáspárti részről elhangzó kritikákat.
A Brexit nem téma, el lett napolva az ügy, amellett, hogy az álnemzeti propagandára most bumerángként visszaütött az elmúlt évben hazautazó európai vendégorvosok és ápolónők hiánya. Viszont a járvány a brit összefogás szép példáit is felmutatta: 170 ezerre (!) becsülik azoknak a nyugdíjas, vagy korábban nyugdíjba vonulni készülő emberek számát, akik most visszatértek az állami egészségügybe. És a legtöbb családos öregnek fiai vagy lányai rendelnek, hoznak nekik enni- és innivalót. Meg jól járnak a telefontársaságok, állandóan izzásig működnek az okos- és kevésbé okostelefon-vonalak.
Mindezt persze megírja a magyar sajtó is, de hogy a „drótosok” is kapjanak valami pluszt, legyen szabad egy személyes történettel zárnom ezt a londoni levelet.
Március 20-án hetvennél idősebb feleségemet, Marit bevitték az egyik nagy északlondoni kórházba tüdőgyulladással. Megállapították nála a koronavírust, de a jó kezelés hatására láza viszonylag hamar lement, 24-én már hazajöhetett. Most még elég gyenge, de lábadozik, lelkére kötötték az orvosok, hogy legalább a lakásban sétáljon kicsit minden nap. Amit én is megteszek kertünkben, ahol már nyílnak a tulipánok, meg a szomszédból átintegetve már zsenge fürtöket nyit az orgonabokor. A karantén még sokáig tart, de azt hiszem, már túl vagyunk a nehezén. Mivel ígérik, de még nem kapni az „ellentest-mérőt”, nem tudom, átestem-e én is a járványon, mindenesetre szívós lehet a szervezetem, ha pár napi köhögéssel, láz nélkül megúsztam, 86 évesen tudok dolgozni, a háztartást úgy, ahogy ellátni, megfelelő távolságból beszélgetni a feleségemmel. De tréfás kedvű magyar unokahúgom a napokban, amikor telefonált, felidézte azt a régi magyar mondást, hogy „csalánba nem üt a ménnykő” és lehet, hogy ebben az esetben igaza is volt.
Gömöri György (London)
