„Lányom, ugyan míly szó szökkent ki fogad keritésén?”
Homérosz: Odüsszeia
Ha azokban a régi forradalmi időkben éltem volna, bizonyára az első sorban lobogtattam volna zászlót és szabadságot. Nyilván nem is éltem volna meg azt, ahogy a kamaszos igazságérzet megkeseredik a szájban, előbb talált volna meg valami gyilkolásra tervezett jószág. A kamaszost már elhagytam, a keserűség nem talált meg, de az elemi vágy az igazra, a szabadra, és arra, hogy mindez mindenkihez eljusson, ugyanolyan erősen dolgozik. Persze a fiatalság lendülete, tisztasága mögött akkor (is) ott volt a nyitott és idős bölcsek rétege is. A kettő egymás nélkül nem adna akkora erőt, hogy évszázadok múltán is emlékezzünk rá.
A nemzeti ünnepekben az alkalmasint egyhangú megemlékezések mögött ott van az a megdöbbentő jelenség, ami miatt mégis mindig minden évben emlékezünk, akármilyen előjellel. Az, hogy annak idején a változás szükségszerűsége az idő adott metszéspontjában olyan emberekkel találkozott, akik – ha a jelenből nem is látták át tökéletesen a helyzetet – képesek voltak önmagukon túlra nézni, és habozás nélkül cselekedni. Nem feltétlenül írhatnám le e sorokat, ha nem így tettek volna, és már csak ezért is hálával tartozom az őseimért és az őseimnek, legyenek vérrokonok vagy „csak” egy nemzetből származók.
Ma azonban valahogy hanyagul bánunk ezzel a nagy szabadsággal, a hőn áhított és vérrel megfizetett szabad élettel és szabad szavakkal. Amíg a mondanivalónak a tulajdonosával együtt küzdenie kellett az életben maradásért, addig minden egyes szónak súlya volt. (Akár vethetünk most egy pillantást a határon túli magyarokra.) Ma már a történelemnek, a liberalizmusnak és a technikának is köszönhetően ténylegesen bármit elmondhatunk, leírhatunk, publikálhatunk, még csak mentor, kiadó, vagy bármilyen külső-belső szűrő sem kell hozzá. És egy ideje szelektálás nélkül szórjuk mások elé a ki sem forrt, nyers gondolatokat, és szép neveket aggatunk rájuk: könyv, kiadvány, irodalom, publicisztika. Vagy már a határok is elmosódnak, bejegyzések, kommentek és cikkek folyama árasztja el a világ-pók-háló labirintusába lépő bátrakat. Újfajta labirintus ez, olyan tér, mely annyira tág, hogy azért veszik el benne az ember; világ, amelyből valahogy hiányzik a fegyelem, a fék, és sokszor az őszinteség is. Zárt közeg, mely azt mondja, szabad vagy, ha azt gondolod, amit a fősodor határoz meg. Azon belül csépelheted a szót, sőt, tessék.
Ez lenne a szabad sajtó, s a szólás szabadsága? Tisztelet természetesen a kivételnek, akik szerencsére vannak, nem is kevesen. De sokszor tűnik mégis úgy, mintha alvajárók beszédét hallgatnánk, magunk is alva. Figyeljük csak meg a téma változatos feldolgozásait Dzsuang Dszi álmától a Mátrixig. Ki álmodik valójában kit? Én élem-e az életemet, vagy a berögzült, végig sem gondolt, örökölt szokásaim és szavaim? Szembe bírunk-e egyáltalán nézni azzal, ahogy nap mint nap illúziókból építünk én-házam-én-váram-én-életemet?
Túlságosan sok van ma az üres szavakból, a valóság nélküli, a fellengzős, a pénzért kiadott szavakból. Csoda-e, ha a sokszorosára gyorsult élettempó gyakran arra a hozzáállásra késztet, hogy teljesen kirekesszük az új nézőpontokat, vagy esetleg begubózzunk a saját kis epikureusi kertünkbe, és azt kiabáljuk a kerítés szűk lécei közül: de hiszen ez az egyedül üdvözítő megoldás, ember, eszme, gondolat!
Van egy szerzetesrend, akik egészen radikálisan viszonyulnak a kimondott és a kimondatlan szavakhoz. A nagy csend című filmből lehetnek ismerősek: ők a karthauziak, akik ma is középkori szellemiségben és napirendben élnek fél-remeteségben, szigorú hallgatásban és magányban, elvágva a világtól és a minket zizegve körülvevő információktól. Nekik is volna mondanivalójuk, vannak vágyaik, ők is szeretik az életet. Mégis önként vállalják azt, hogy nem beszélnek. És ők a rend évezredes fennállása óta tapasztalják, hogy lehet így is boldogan élni, amíg meg nem halnak. Vagy ha nem, hát nem a valóságot formálják át, hanem önmagukat. És azzal hatnak, hogy ott vannak a helyükön, ahol vannak – tudják, hogy akkor is értékesek, ha nem csinálnak mást az imádságon kívül, és nem mondanak kötetekre rúgó okosságokat. Nem állítom, hogy mindenkinek követnie kell a karthauziak radikalitását. De lehet, hogy a hallgatás, a meghallgatás, a szavak végiggondolása kimondás előtt, sőt: a gondolatok elcsitítása sokat segítene. Kicsit világosabb lenne így a világ.
Húsvét előtt minden tavasszal negyven napig nagyböjt van. A régiek még tudták, mire való, és nem tisztítókúrákat, fogyókúrát vagy önfegyelmezési gyakorlatot végeztek, hanem böjtöltek; s böjtöltek nem önmagukért, hanem valami másért: jó termésért, gyógyulásért, a vétkek megbocsátásáért; valamiért, ami önmagukon túlmutat. A böjt a belülre figyelés ideje is – ura vagyok-e a testemnek, a nyelvemnek, vagy az uralkodik-e rajtam? Szabad vagyok-e nemet mondani a saját pillanatnyi vágyaimnak, akár beszédkényszeremnek, mely talán a hosszú távú szándékkal szemben áll? Szabad vagyok-e, hogy őszintén és emberi módon megmondjam a véleményem – vagy nem, hiszen akkor a másik megsértődik, kirúg, nem áll többet szóba, jaj…
A szólás szabadsága nem az, hogy mondhatjuk, tehát feltétlen ki is mondjuk, ha kell, ha nem, de mikor – bár megtehetnénk – csak azt mondjuk, ami valóban épít. Amikor szabadok vagyunk arra, hogy saját magunknak, a kiforratlan vágyainknak, és a romboló gondolatoknak és tetteknek nemet mondjuk.
Rettenetesen szabad ez a 21. század – s oly sok a rács, ami akadályoz a megújulásban. A félelem a csendtől, az egyedülléttől, az őszinteségtől, a szembenézéstől. Maradnak a töltelékek: a parttalan szócséplés, a halaszthatatlan teendők, a bulvár, bóklászás a közeli erdők helyett a közösségi portálokon. Közben újra megtörténik: leleplező cikkekért főszerkesztőt lehet kirúgatni, lapok támogatását megvizsgáltatni, és a független médiát lehetetlenné tevő reklámadót bevezetettni.
Mintha átesnénk a ló túlsó oldalára.
Mintha elfednénk valamit.
Mintha elfeledtünk volna valamit.