Ábel bírja I Egy édesapa verse kisfiáról

Ábel bírja I Egy édesapa verse kisfiáról

2018. 08. 16., cs - 07:58
0 hozzászólás

És gyűltek, gyűltek az orvosok egyre, / Nem láttak még eddig ilyet, / Nyári köpenyben kényelmetlenül ültek, / Izzadták ki magukból az orvosi „mit tudom én”-t. / Mi meg úgy voltunk, hogy félig-meddig értjük a dolgot, / Észnél lenni igyekszünk, abban bízva, hogy élni születsz meg. - Kövér András verse.

 

Kövér András

 

Ábel bírja

 

Elképzeltelek én már régen,

Ha törik, ha szakad, lesz egy kisfiam,

Az is Andris lesz, pont ahogy én.

Felerészt lett igazam csak, általában így van ez itthon,

Mert végül is Ábel lettél elsősorban,

és Dániel is, mert így hívták

Az oviban az Emma szerelmét.

 

A te nővérkéd már attól kezdve mondta neked a magáét,

Amikor beavattuk, hogy ott a pocakban

Hetekben számolt hosszokat úszol a magzatvízben,

Na, Ő már akkor számon tartott téged,

Színezőnek képzelte a babavárást.

 

Tizennyolcnál egyszer csak jöttek a gondok,

Az az abnormális képlet a hasban,

És a várakozás, hogy változik-e:

Hány milliméter, mekkora ciszta,

Mit nyom el éppen, mennyire vészes,

Mit sejthet vajon ebből az Emma?

 

Ő nem tudhatta mennyire vergődsz, mennyire húz le a víz,

És egyes orvosok nem javasolnak, mert lehet, hogy nem lesz minden oké,

De nem kell választ adni azonnal, mert a magyar jog engedi még,

Mégis dönteni kéne, hogy búcsúzunk,

Vagy jövünk tovább összeszorított foggal,

Tudva, hogy ha lassul a szíved, ők kiszakítanak,

Még ha nem is készültél volna fel arra, hogy élj.

Hogy magyarázzuk el ezt egy négy és fél évesnek?

 

És gyűltek, gyűltek az orvosok egyre,

Nem láttak még eddig ilyet,

Nyári köpenyben kényelmetlenül ültek,

Izzadták ki magukból az orvosi „mit tudom én”-t.

Mi meg úgy voltunk, hogy félig-meddig értjük a dolgot,

Észnél lenni igyekszünk, abban bízva, hogy élni születsz meg.

 

Harmincötnél azt mondták, nagy a kockázat, túl sok a kérdés,

Császármetszés kell ide, mindegy is, hogy hányadikán,

De hétfőre essen, ez a lényeg, ha újabb műtét kéne talán.

Hétfőn reggel plexidobozban hoztak, abban láttalak én legelőször,

Egy percet hagytak nekem arra, hogy elmondhassam „mennyire jó,

Hogy végre itt vagy, kis fiúkám, és büszke vagyok rád, bírjad, bírjad,

Ha műtét kell is, ott leszek akkor, bízom benned, várlak, ne félj!”

 

Ünneplés, az nem volt aznap,

Csak kifeküdtem éjjel a kertbe, hátha az Isten csillagokat hajigál,

Rád gondoltam, azt kívántam, bírjad a terhed és arra vonultak a Perseidák.

 

Lábadozással kezdted a pályád,

Kétnaposan már kaptad a morfint,

Hátha nem ébreszt fel az a fájás,

Néztük a gépen, hogy szaturálsz.

Jól megy a légzés, „jaj de ügyes vagy”,

Szonda se kell már, mennyire jó,

Karba vehetlek, „hát mi a helyzet?”,

„Itt van nálam az ennivaló”.

 

És egy, meg hat, meg nyolc

Hét múlva is kaptad a morfint,

Hátha nem ébreszt fel az a fájás,

Néztük a gépen, hogy szaturálsz,

De a műtétektől nem lettünk okosabbak.

Közben kicsikét hazaugrottál,

Azt hittük már minden oké lesz,

De nem akart felfele menni a súlyod,

És a hasadban nőttön-nőt a nyomás.

 

A kórházba visszakerültél, elszakítottak minket újra,

Bent töltöttünk nálad számtalan órát,

Míg nem szóltak, hogy vége a látogatásnak.

Ismerősök írtak a face-en, kaptuk a reikit,

Vers, ima is jött, tényleg akartak adni erőt,

Még mi csak álltunk támogatólag

És simogattuk a buksi fejed.

 

Pont úgy jött ki a lépés, így is akartuk persze,

A hazatérésed éppen az Emma születésnapjára esett, december tizenhatra.

Gondolhatod, hogy mennyire fel volt dobva,

Azt kiabálta, „el se hiszem, hogy te tényleg egy igazi kisbaba vagy!”

Pedig nagyon is az vagy kisfiam, csak nem egy kimondott szabványgyerek:

Tolatva mászol, gitáron dobolsz, meghuzigálod a katétered,

Egy pillanat alatt elkapsz bármit, ami a kezed ügyébe akad,

Hűtőmágnest, bögre fülét, adóbevallást, headsetet, hajat.

 

És ez mind teljesen természetes,

Mert az élet nem olyan, hogy mindig minden oké lesz,

Akkor az nem az élet, hanem egy Libresse-reklám, vagy a Disney Channel,

De igenis meg lehet tanulni együttélni a gonddal annyira,

Hogy szinte fel se merül már az, hogy ez ne lenne teljesen szokványos.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a tökéletesnek lehet örülni igazán,

Holott a legjobb nyaralások nem mindig a legszebb helyeken történnek,

És a legjobb bulik sem feltétlen akkor alakulnak, amikor minden adott.

Éppen emiatt szarok általában a szilveszterek,

Az én szülinapom is aznap van, nekem elhiheted.

De engem egyáltalán nem zavar, ha nem minden oké,

Nekem a nagyjából is ugyanolyan jó,

Nekem így is, úgy is csak te vagy az egyedüli kisfiam,

Te koszmósfejű, csibészkedő telefonrabló!

 

A szerző megjegyzése a vershez (1):

 

Kétségtelenül ez eddigi életem egyik legfontosabb verse, több okból is. Egyrészt ugye a fiamnak, illetve róla szól, ez már önmagában kiemeli, másrészt itt az apai (szülői) érzelmek árnyoldalai jelennek meg, amikor problémák vannak, bizonytalanság, félelem. Komoly nehézségeket kellett átélnünk Ábel születése körül, illetve utána is hónapokig tartott a teljes sötétség, mert egy rendkívül ritka betegséggel született, amelyhez hasonlót a pécsi orvosok, legalábbis a mieink, nem láttak korábban, így kimenetekről, terápiás lehetőségekről nem állt rendelkezésre értékelhető információ. Ábel most már egy viszonylag jól uralható állapotban van, ehhez kellett a család erős egysége, összefogása, és persze sok ember segítsége, akiknek mind hálásak vagyunk a munkájukért. Nem sorolom egyenként őket, mert annyian vannak lassan, mint egy Trónok Harca epizód stáblistáján.

 

Most, hogy már valamivel tisztábban látok, egyéves folyamatot tudok leírni, érzékeltetni. Több Ábel-verset terveztem, ugyanis a helyzet tanulságait és az én érzéseimet nem lehet egy versben összefoglalni. Már régóta készültem arra, hogy megírjam ezt a szöveget, ebben katalizátort jelentett a Whitman Fiúk (Simon Márton és Závada Péter) Vadásszezon elnevezésű rendezvénysorozata a budai Hadik Irodalmi Szalonban, ahol először elhangzott a vers, ez ugyanis határidőt adott, hogy az addigi gondolatok sorokba rendeződjenek. 2016. június 7-én mondtam el először, készült róla felvétel, ha megkapom, kiteszem ide.

A vers címe, "Ábel bírja", kedves barátom, a kiváló költő, újságíró és filmszínész (Saul fia, nem akármi, Oscar meg minden): Pion István vers- és kötetcímére (is) utal. Na ha valaki bírja, akkor az Ábi az, Pityukám. :)

 

A szerző megjegyzése a vershez (2):

 

A vers témája az eddigi életem legkomolyabb próbája volt, ami elég mélyre ült bennem, emészteni is kellett majd' egy évig, mire írni tudtam róla. A történet egyébként azóta nagyon kedvező fordulatokat vett, Ábika most múlt három, és csak a táplálkozása igényel külön odafigyelést. Ez már nem olyan költői.