André Ferenc verse

André Ferenc verse

2015. 01. 31., szo - 18:54
0 hozzászólás

"meztelenül mentél be a vízbe, / és mondtam, hogy nálad szebben / senki nem tudná hordani a bőröd, / de én nem mertem betenni" - André Ferenc csíkszeredai születésű, jelenleg Kolozsvárott élő fiatal költő, slammer verse a DRÓTon a Szexi költők sorozatban!

André Ferenc

André Ferenc

André Ferenc

André Ferenc 1992-ben született Csíkszeredában. Költő, slammer, jelenleg a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem hallgatója, a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör elnöke. 2013-ban az I. Erdélyi Slam Bajnokság győztese, Látó Nívódíjas. Különböző erdélyi, magyarországi folyóiratokban és antológiákban jelentek meg szövegei.

a menekülés hátulütői

ahogy elindultunk, éreztem, hogy
itt valami nem stimmel, tényleg
biztos voltam benne, a zöld
skodánkban voltunk, és mondtam,
hogy én nem akarok vezetni,
nem is tudok, de te győzködtél,
hogy jó lesz, pedig tudtam,
ha odaülök, akkor utolérnek,
és azt nem engedhetem, mert
akkor jönnek, és megkérdezik,
hogy mit is akarunk, és ezt a
kérdést nem bírnánk elviselni,
az ég szerelmére, egyszerűen nem
engedhetjük ezt, közben recsegett
valami rossz rádió, mondtad,
tegyem el, mert olyan altató
zene megy, hogy beragadnak
a szemeid a sárba, mindig ilyen
körülményesen fogalmaztál,
talán én is tőled tanultam, de hát
akkor ketten voltunk, megtehetted,
és nem akartam, hogy lelassuljunk,
mert akkor megtalálnak, szóval
tettem valami bluest, azt szereted,
örök, mint az elfojtás, mondod,
már megint hogy mondhatsz ilyet,
de nem akartam akadékoskodni,
ekkor megérkeztünk az öbölhöz,
ahol tudtuk, hogy oda már nem
jöhetnek utánunk, és kiszálltunk,
és persze nem volt fürdőruha,
mert nem ide indultunk, így
meztelenül mentél be a vízbe,
és mondtam, hogy nálad szebben
senki nem tudná hordani a bőröd,
de én nem mertem betenni
a lábam a vízbe, mert ott osonnak
a halak mindenütt, és engem kiver
a verejték, ha hozzám érnek, nem
bízom bennük, túl sok mindent
hallgatnak el, mondtam, de te is,
mondtad, de inkább gyere ki te is,
mert mi van ha kijönnek a medúzák,
úgyhogy kiúsztál, és én akkor
azt mondtam, nem akarok meghalni,
és te mondtad, nem fogsz, pedig már
szaporodtak a hajamban a tetvek és
a szakállam is viszketett, te egyenként
szedted ki, mondtad, úgy nem fáj
annyira talán, kétezerszáztizenöt,
pont ennyit húztál ki, számoltad,
pontosan, és azt is, hogy mennyi
maradt, egyenleteket rajzoltál
akkor a homokba, és én féltem,
hogy mi van, ha kifakadnak az egek,
akkor minden hiábavaló volt, miért
jöttünk volna eddig, de te mindig
olyan karcsú voltál, mondtam,
még az eső is máskép csorog végig
rajtad, és akkor láttam, hogy eltűnt
a skoda, és benne volt a kulcs
és minden, és eltűntek a felhők,
de az öböl is túl messze volt már,
és lerántottál a fűbe, mondtad,
nehogy meglássanak, és szúrta
az arcom és belement a föld a
számba, és már sötét volt,
és dideregtünk, a szél csiklintotta
a hátunk, és tudtuk, hogy
hamarosan ránk találnak,
így, kiszolgáltatottan, te meg
csak amiatt aggódtál, hogy
ha nem érünk haza időben,
nem tudod megfőzni a lencsefőzeléket.